Nem kellett sok időnek eltelnie Attilánk hatalomra jutása után, hogy kezdetét vegye a magyar baloldal (bocsánat, legyen inkább ellenzéki vagy „demokratikus oldal”, baloldalról beszélni talán túlzás) módszeres önfelszámolása. Attilánk még pihe-puha párnáin szunnyadt, mint egy jóllakott csecsemő, a nagy New York-i időeltolódásban, midőn Dóra jelentette, hogy Gábor Pesten lebukott. Gábor, a választmány elnöke, a párt befolyásos alelnöke sejthette volna pár hónapja, hogy vadászik rá az ellen, mentelmi mentőmellényét már le is ráncigálták róla.

Ráadásul nő is volt a dologban (gyarlóság, asszony a neved) és azt már Viktor szőlészeti aládúcolása óta tudjuk, milyen bonyolult megvonni a különbséget tagok gyűlése, tagi gyűlés illetve taggyűlés között, ha nő is van a dologban, főleg elhagyott feleség. De amit szabad Jupiternek, nem nagyon szabad Simonnak, a totál névtelennek. Az MSZP legkisebb közös többszörösének, akit mindig megtalált a pártja, ha kötőelemnek kellett valaki, két vagy több belső frakciót elválasztó szakadék között. Kiváló ösztöneivel garantáltan mindig a győztesek mellé állt, olyan megbízhatóan, hogy órát lehetett volna hozzá igazítani. Meg is lett a jutalma, az egykori Volksbanknál furmányosan rejtegetett negyedmilliárd forint. Ez még pont az az összeghatár, amit magyar ember fel is tud fogni. Halálos méreg. Akkora, mint egy szerény lottónyeremény.

Az Orbáni „elsodort falu” eszméje azért hatástalan, mert a választó, bizonyos összeghatár fölött, automatikusan legyint és kikapcsol. De hagyjuk Felcsútot. Foglalkozzunk Sehol-sincs Simonunkkal, a duplanullás választmány góréval, aki el fogja vinni a balhét mások helyett is, hogy a végén az egészet elegánsan a mi nyakunkba rakodja. Ugyanis képtelenség, hogy Senki Simon becsületesen, a maga erejéből lopott volna ennyit. Képtelenség az is, hogy az éber jobboldal ne alkalmazott volna titkosszolgálati (állami) eszközöket. Úgyhogy addig örüljön az ellenzéki közvélemény, amíg a Gábor tényleg meg nem szólal. Mert sejtésünk szerint bújtatott kampánypénzről van szó. Azt meg, mint tudjuk, nem szokás feltüntetni a vagyonnyilatkozatban, nem adózik, elvi, eszmei célra van kivezetve.

Ami történt, bár nem hiányzott a sors keze, belső logikája, vagyis hát Isten ítélete volt. Nem elég, hogy Orbán behozhatatlan előnnyel vezet. Elleneit valóban el akarja törölni.

Úgyhogy Attilánk, midőn puha párnáiról felriadt odaát Ámerikában, tapasztalhatta, hiábavaló volt az egész büdös nagy cécó. Gyurcsány kitagadása, a Bajnai koncepció szétbarmolása, az egész amerikai párbaj. Valóban minden sikerült. Valóban az MSZP lett az összefogás vezető ereje, a baloldal zászlóshajója. És amikor kifeszített vitorlákkal úszott a Malabár part felé, egy a célzókészülék mellett az U-Boot kapitánya csöndesen megnyomott egy gombot. Talált, süllyed, a gépház lángban áll. De nincs vész. Mesterházynk majd kiadja a jelszót a hajó elhagyására az osztrák Volksbanktól kibérelt mentőcsónakon. Végül is ő a kapitány.

Mi bezzeg maradunk… Oly szép a naplemente az Óceán fölött.

Orbán Viktornak, Kövér Lászlónak, Lázár Jánosnak, Rogán Antalnak, Boross Péternek és Schmidt Máriának

Én  – a zsidó – nem hetven évenként egyszer, hanem naponta emlékezem a történtekre. Számomra egy évforduló, egy választási kampány nem különleges esemény – nekem naponta kell gondolnom egykori szeretteimre, felmenőimre. Én nem ismerhettem meg nagyapámat, nagybátyámat és nagynéném egész családját – de tudom, hogy kik voltak és hogy kik nem lehetnek már sohasem. Ma már teljesen egyedül élek egy népes családból – és ti nem tudjátok, nem is érthetitek, mit jelent a családi ünnep. Hiánya.

Úgy voltak ők, hogy nekem még ma is vannak.

Számomra érdektelen, hogy ki érez velem, vagy marad érzéketlen a történtek miatt. Ez nem befolyásol engem, mert ami a népünkkel történt azt kívülálló legfeljebb megértheti, de át nem érezheti.

Kívülállók számára a történtek megértése – helyeslése, elutasítása vagy éppen zajos és költséges megünneplése – nem az én dolgom. Azt persze pontosan érzem, hogy ti nem hozzám akartok közelebb kerülni, legfeljebb magatokat akarjátok mentegetni, ünnepelni és mellesleg egy alkalomra szavazatokat szerezni. De igazából sem tanulni, sem emlékezni, sem együtt érezni nem akartok – nem is akartatok soha. Hazudtatok és hazudtok – és most újabb hazugságokra készültök.

Nektek fontosabb az ország teljes erkölcsi kudarcának letagadása, a csendőrtollak és a vitézek fényezése mint a valóság. Ti arra akartok emlékezni, ami sohasem volt. Ti azt akarjátok méltatni és ünnepelni, ami sohasem történt meg. Erre nekem nincs szükségem és ez nekem nem is tetszik.

Legyen nektek nagy ünnep 2014. március 19-e – csináljátok ezt úgy, ahogy tudjátok, vagy ahogy akarjátok. Amennyi tőletek kitelik. Képzeljétek magatokat angyalnak – magatokat magatoknál úgysem tudjátok jobban felülmúlni. Ahogy ezt egyikőtök éppen a napokban említette volt.

De ha időt tudtok szánni rá, gondoljatok a Szózat első négy sorára:

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar-.

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

Azért ne feledjétek azokat a magyarokat, akiknek sírját mégsem a magyar föld ápolja és takarja! Akiket hőseitek és barátaitok kizártak a nemzetből. Akiknek még sírjuk sincs. Akiknek a sírja csak az őszinte emlékezet lehet.

Ne temessétek újra a halottakat!

Ha valakinek illúziója lett volna az ellenzékkel kapcsolatban, ideje leszámolni vele. Az Orbán-rendszer leleplezte önmagát, és az ellenzék ezt észre sem vette. A tolvajt rajtakapták egy nagy színes TV-vel a kezében, de a boltos elengedte.

Orbán gyakorlatilag megbukott, de az ellenzék ezt nem észlelte. Az ellenzék halálra ítélte magát, mint ellenzéket. Siralomházban várja az ítéletvégrehajtót. A politikai kivégzés tervezett dátuma április 6.

A német bevonulás emlékművével tettenérés történt. Arról van szó, hogy az emlékművel Orbán értelmező szótárt adott a Fidesz alaptörvényéhez. Pontosan kifejtette, mit jelent az alaptörvénynek az a mondata, hogy 1944. március 19-én Magyarország elveszítette önrendelkezését.

Az emlékmű azt jelenti, hogy a „keresztény-nemzeti” Horthy-rendszer nem antiszemita, nem fasiszta, nem szövetségese a náci Németországnak, hanem tiszta, mint a ma született Gábriel arkangyal. Nem felelős a haláltáborokba küldött zsidók deportálásáért.

Eszerint a százezreket gázkamrába küldő „keresztény-nemzeti” Magyarország ideológiájával és rendszerével semmi baj nincs, az „apostoli Magyarország” azonos lehet újra mindazzal, ami „magyar”. Ez a magyar identitás.

Az alaptörvény ezzel a magyar identitással azonosítja a magyar nemzetet és a politikai Magyarországot is. Ami ezen kívül áll, ami ezzel ellentétes, az nem magyar. A liberális demokrácia sem magyar, hanem a nemzet ellensége.

Ez az identitás a háborús bűnöket elkövető, antiszemita országgal azonosítja a magyar nemzetet, csupán leplezi a jellegét. Ez az identitás a Gábriel arkangyalnak köszönhetően elnyert „Szent Koronától”, Rómától származtatja az országot. Magyarország legitimitásának alapja a római katolikus egyház. Csak a „keresztény Magyarország” az, amely a történelmi jogfolytonosságot jelenti, a magyarsággal azonos.

A NENY és a NER ennek a rendszernek a létrehozását tűzte ki célul. Ezt jelenti a visszatérést az „átmenet zavaros évtizedei” után. A fideszes alaptörvény ennek a rendszernek a fundamentuma.

A történelemhamisításnak nagyon is gyakorlatias funkciója van. Az Orbán-rendszer alapjait érinti. Célja, hogy elleplezze a rendszer történelmi bűneit, de még inkább a gyilkos természetét. Tisztára kell mosnia azt a hazugságot, amellyel a magyar identitást azonosítani akarják.

Ha a magyar identitás az apostoli „keresztény Magyarországgal” azonos, ahogyan az alaptörvény deklarálja, akkor annak vezetésére kizárólag a „keresztény Magyarország” ideológiáját valló párt jogosult. Minden más politikai akarat és irányzat a magyar nemzeti identitást támadja. Ennél fogva ellenség.

A katolikus egyház (ennek az ideológiának a forrása) a liberalizmust a zsidó szabadkőműveseknek tulajdonítja. A pluralizmust és a versenyt csupán a zsidók trükkjének tartja. Ez teszi lehetővé, hogy „a keresztény Magyarországhoz” nem tartozók is politikai, gazdasági és kulturális szerephez jussanak.

A szabad verseny azonban a „keresztény magyar” ifjúságot háttérbe szorítja, és a zsidókat juttatja pozícióba. Ez korlátozza a „keresztény magyar” középosztály érvényesülését.

Ezeket a gondolatokat nem magunktól vesszük, hanem a Horthy-rendszer politikusai fejtették ki, köztük maga Horthy és a miniszterelnökei.

Mivel az „apostoli Magyarország” legfőbb feladata a nemzet önazonosságát és megmaradását jelentő „keresztény” szellem és kultúra ápolása, ezért kénytelen önvédelmet folytatni a „zsidó” szellemmel szemben. Ez ugyanis nem azonos a katolikus egyház (és reformált irányzatai) szellemével.

Ha a „keresztény” a magyarral azonos, akkor a „zsidó” szellem nem azonos a magyarral, hanem ellentéte annak, vagyis: magyarellenes.

Ez az identitás vezetett el a holokauszthoz. Ez az önazonosság tette a magyar kormányt és a magyar népet képessé arra, hogy zsidó származású és vallású honfitársaitól megszabaduljon. Mindezt a magyar identitás védelmének vélte.

A nácikkal való együttműködés alapja az, hogy a nácizmus ugyanezt a logikát vallja, azzal a különbséggel, hogy a népet nem a vallással, hanem közvetlenül a fajjal azonosítja. A „keresztény-nemzeti” identitásban van egy áttétel: a vallás a nemzeti azonosság alapja. A fajt a vallása tartja meg.

A katolikus vallás a zsidóság ellentéteként határozta meg magát. Szent Ágoston helyettesítési elmélete szerint a katolikus egyház lépett a zsidóság üdvtörténeti szerepébe. Antitézise a zsidó. Ha a magyar azonos ezzel a Rómától származó „keresztény” identitással, akkor a „magyar” antitézise is a „zsidó” lesz.

Ennél fogva a „keresztény” magyart veszélyezteti mindaz, ami zsidó. Ez magyarázza, hogy minden fehér bőrű népesség asszimilálódhatott a magyar nemzetbe, csak a zsidó nem. A zsidót akkor sem fogadták el, ha asszimilálódott.

A náci Németország ugyanezen az alapon a német fajt védte a zsidóktól, a zsidó vértől, kultúrától, szellemi hatástól és befolyástól. Ez az önvédelem vezetett el a haláltáborokig, és benne a „keresztény-nemzeti” magyar részvételig.

A „keresztény-nemzeti” ideológia és rendszer éppen olyan gyilkos ideológia, mint a nácizmus, annak előző lépcsőfoka. Európában a nácizmust a katolikus egyház zsidóüldözései előzték meg, a német náci ideológia előfutára a pápizmus zsidóellenessége volt.

Európában évszázadokon át üldözte és gyilkolta a katolikus egyház annak az ideológiának a nevében a zsidókat, amelyet a Horthy-rendszer kristálytiszta formában deklarált az apostoli „keresztény-nemzeti” Magyarország fogalmában, a Szent István-i állameszmében.

Ebből fakadt a két világháború közötti Magyarország antiszemitizmusa, ez jelent meg a korszak szellemi vezéreinek, Prohászka Ottokárnak és Bangha Bélának műveiben. Ez az eszme és logika vezetett először a zsidótörvények megalkotásához, amelyekkel Magyarország megelőzte a náci Németországot.

A katolicizmus nem kereszténység. Az igazi keresztényeket máglyán elégette, amíg tehette. A csalás leleplezésére egyedül alkalmas zsidókat kitagadta az örökségükből és elfoglalta a helyüket. A zsidóknak ugyanis nem lehet előadni azt, hogy egy bálványimádó vallással bármilyen közösséget vállalna a zsidó Messiás.

Ezért volt szükség a „helyettesítési” teológiára, a zsidók törvénytelenné nyilvánítására és üldözésére. A báránybőrbe bújt farkas gyilkolta végig az európai történelmet a „kereszténység” nevében.

Ez a magyarázata annak, hogyan lehetett az önmagát feláldozó Jézus nevében válogatott kegyetlenséggel ölni. Mindebből az is következik, hogy az egész magyar nemzet egy csapda áldozata, az identitása hazugságra épül, csalók áldozata lett.

A katolicizmus antiszemitizmusával és zsidóüldözésével teljesen tévesen azonosult. Felhasználták erre a szerepre, de idővel ezzel a szereppel azonosult.

A katolicizmus hivatalos teológiája ugyancsak Szent Ágoston alapján az, hogy a zsidókat nem kell megölni, hanem csak számkivetetté, törvényen kívüliekké, földönfutókká kell tenni, hogy a „keresztények” (értsd: katolikusok) szolgái legyenek.

Ezt szolgálták a zsinati határozatok, amelyek eltiltották a zsidókat különféle hivatásoktól, alapvető emberi jogoktól, gettókba kényszerítették őket. Káinhoz hasonlították a zsidókat, akik megölték Jézust (Ábelt), ezért Isten azzal büntette őket, mint Káint, hogy ne öljék meg őket, de bujdosók és vándorlók legyenek a földön. Nem véletlen, hogy a Vatikán nem is akarta elismerni Izrael államát, mert ezzel a zsidókra kimondott átkukkal összeegyeztethetetlen a zsidó állam léte.

A katolikus egyháznak ezt nem sikerült betartania, mert a zsidók százezreit gyilkolta le, okozta halálukat már a holokauszt előtt a történelem folyamán.

A Szent Ágoston-i (magyarban Szent István-i) állam a természeténél fogva elkerülhetetlenül jut el minden alkalommal a zsidókat korlátozó törvényekhez. A Horthy-rendszer igen hamar, már az 1920. évi XXV. törvényben eljut az egyetemekre felvehető zsidók számának korlátozásáig.

A törvény szellemi atyja nem véletlenül Prohászka Ottokár püspök, aki veretes antiszemita beszédben indokolta a törvény jogosságát, holott abban még nem is írták le a „zsidó” szót. A cinikus és  hazug indoklás szerint a törvény a továbbtanulási esélyegyenlőséget szolgálta

Ez a cinikus hazudozás jellemzi a „keresztény” antiszemitákat: hazug a rendszer alapja, és hazug minden, ami ebből következik. Az Orbán-kormány minden hamissága is ide vezethető vissza.

A nácizmus a katolicizmus zsidóellenes törvényeit és gyakorlatát vette át, azzal a különbséggel, hogy a vallási jelleget elhagyták, és fajelméletet alkottak a római katolicizmus antiszemitizmusából.

Voltaképpen szekularizálták a „keresztény-nemzeti” antiszemitizmust: a vallási ellentétből így lett rasszizmus. A “hitvédelmet” fajvédelemmé alakították át. Ez lehetővé tette a vallási képmutatás mellőzését és a „végső megoldást”.

Ez a különbség az oka, hogy a „keresztény-nemzeti” Horthy-rendszer vonakodott végrehajtani a nácik kérését, a zsidókat átadni a tömeges elpusztítás céljából. A német bevonulás csupán azt segítette elő, hogy ennek a „keresztény-nemzeti” rendszernek azok a képviselői kerüljenek hatalomba, akik ezt szemrebbenés nélkül megteszik.

De a német bevonulás után Horthy által kinevezett és legitimált Sztójay-kormány még ugyanannak a „keresztény-nemzeti” apostoli Magyarországnak a képviselője, amely két évtizede módszeresen készítette elő és haladt a holokauszt felé. Ez még nem a hungaristák, a magyar nácik, nyilasok kormánya. Sztójay korábban a Horthy-rendszer berlini nagykövete volt.

Magyarország a „keresztény-nemzeti” államával röpke szűk negyed évszázad alatt magába sűrítette a katolicizmus 1500 évének történetét. Ebből látható az is, hogy a „keresztény-nemzeti” Magyarország nácik nélkül is eljutott volna a pogromokig, zsidógyilkolásig, ahogyan a katolikus egyház saját identitásából fakadóan szükségszerűen eljutott. Ezt a folyamatot csak felgyorsította a náci Németországgal kötött, elvi alapokon álló szövetség.

A rendszer filozófiájából következett az a hisztéria, hogy a zsidó szellem rombolja és pusztítja a katolikus szellemey, a nemzet egységét, kultúráját és javait. A katolicizmus ugyanis állandóan vereséget szenved a zsidósággal szembeni versenyben.

Ezt ők mindig csak erőszakkal tudták ellensúlyozni. Ezen kívül a zsidók rendelkeznek valamivel, amivel a katolicizmus nem: az Isten ismeretével. Ezért valójában a katolicizmus viselkedik úgy, mint Káin, aki irigységből megöli a zsidókat.

Az alaptörvény preambuluma ezt a történeti hátteret akarja eltüntetni, hogy a hamis nemzeti identitást ma született bárányként mutassa be, és elszakítsa történelmi bűneitől, amelyből látható a természete. Ez a természet az igazi veszély, nem a trafik mutyi. Az Orbán-rendszer egy gyilkos fasiszta rendszer örököse. Nemcsak örököse, hanem újraélesztője, reinkarnációja, feltámadása.

Ezt az alaptörvény egypárti elfogadásakor is sejteni lehetett, de a megszállási emlékmű és a 70. évfordulós antiszemita történelemhamisítás tette ezt teljesen egyértelművé. Ez az emlékmű egy gyilkos rendszert fedez és mos tisztára, méghozzá azzal a szándékkal, hogy az örökébe lépjen.

Ez a felismerés teljesen új helyzetet teremtett az ellenzék számára. Mostantól nem a trafikok és a stadionépítők, hanem gyilkosok és fasiszták örökösei ellen kellene küzdenie, akik olyan identitást adtak az országnak, amelybe kódolva van a horthyzmus gyilkos természete és a klerikális alapokon álló fasizmus.

Ez az igazi veszély. A német bevonulás emlékművének terve leleplezte az igazi szándékot, a rendszer természetét. Ez felismerhetővé tette a ellenzék igazi feladatát, másrészt olyan ütőkártyát adott az ellenzék kezébe, amellyel a rendszer elleni fellépése sikeres lehet. Azért, mert a rendszer igazi alapját jelenti.

Ha Orbánt szembesítik azzal, hogy egy gyilkos rendszer alapjait vetette meg, akkor azt nem lehetett volna egyszerű hazugságokkal kimagyarázni, mint az alkotmányt, a médiatörvényt és minden mást. Orbán egy népirtást tagadott le, tömeggyilkosságban való részvételt és a felelősséget hazudott le. Ezt még Madagaszkárban is megértik. Tudják, hogy ez fasiszta szerecsenmosdatás.

Ha az ellenzék itt tengelyt akaszt, és azt mondja, hogy lépést sem tovább, az egész világ támogatására számíthatott volna. Ebből a világ megérti, milyen veszélyt hordoz, hogy ugyanannak a rendszernek az alapelveit írták az alaptörvénybe, amely az általuk letagadott háborús bűncselekményeket elkövette. Felismerhető a tagadás mögött húzódó szándék.

Orbán lelepleződött, tetten érték, megbukott, és az ellenzéke ezt nem vette észre. Nem jelentette be országnak és világnak. Nem vonta le ebből a tanulságot és nem fordult a világ közvéleményéhez. Nem azért, hogy az bármit tegyen, hanem azért, hogy legitimálja a további lépéseit, a rendszer bojkottját. Ez nem taktika, hanem az igazsághoz való ragaszkodás.

Az ellenzék vakságára jellemző, hogy még mindig ott tart, hogy Orbán és rendszere nem antiszemita. Ezt a hazugságot szajkózzák, majd megfejelik azzal a tévedéssel, hogy Orbán mindezt a szélsőjobboldali szavazatok megnyerése érdekében teszi.

Orbánnak a szélsőjobboldal szavazatainak megnyeréséhez nincs szüksége erre az emlékműre. Ezt egyetlen szélsőjobboldali szavazó sem igényelte, enélkül még dalolva Orbánra szavaz. Erre Orbánnak és rendszerének van szüksége, mert bele akarják verni a nép fejébe a „keresztény-nemzeti” klerikális fasiszta identitást. Küldetéstudatuk van. Nem a szavazatokról, hanem az ország szellemi átformálásáról van szó, amely az identitás részévé teszi Orbán rendszerét és az elnyomást.

Orbán nem az antiszemiták megnyerése végett teszi mindezt, hanem azért, mert ő maga antiszemita. Nem úgy, mint egy nyilas. Az ő antiszemitizmusa cizellált „keresztény” identitásba ágyazódik. Ő csak nem zsidó, hanem „keresztény”. És aztán ebből következik mindaz, amit az ő „kereszténysége” a zsidókról mond. Ez viszont már antiszemitizmus, és a „nemzetinek” mondott önvédelem alapja.

A náci antiszemiták csak a végeredményben ismerik fel lelki társukat Orbán Viktor Mihályban, aki mint egy angyal védelmezi népét és annak vallási alapon álló identitását az idegen zsidó szellemtől, érdektől és szellemi fertőzéstől.

A „keresztény-nemzeti” rendszer nem totális diktatúra, hanem olyan állam, amely a „magyaroké”, a „nemzeti” pártoktól el nem vehető, de „humanista”, amely nem megöli, hanem szolgaságba dönti a nemzet ellenségeit. Kövér testőrsége kardjai között még korlátozott parlamenti képviseletre is jogosultak.

Orbán tudatosan mondja és határolja el magát a liberális Nyugattól, mert annak a „zsidó” rendszernek az ő „nemzeti-keresztény” rendszere valóban ellentéte. Azok a pártok, amelyek e rendszer keretein belül maradnak, és nem lépnek ki belőle, kiesnek a nyugati liberális demokráciák szellemi közösségéből, és mint a rendszer liberális ellenzéke megszűnnek létezni.

Ez igaz a Demokratikus Koalícióra is, amely ebben az ügyben a fennállása óta talán legostobább nyilatkozatát tette. A nyilatkozat aláírója Kerék-Bárczy Szabolcs. A címe: „Rogán Antalon múlik az ország becsülete”. A szöveg azt mondja, „miatta sározódik be a Holocaust Emlékév. Belvárosi polgármesterként ugyanis ő akadályozhatta volna meg az ártatlanul meggyilkolt honfitársaink emlékét meggyalázó Szabadság téri szobor felállítását”.

Mi köze van ehhez Rogánnak? Rogán azt csinálja, amit mondanak neki. Azt mondja Kerék-Bárczy, hogy „Rogán Antal megalázó helyzetbe hozta saját kormányát és az egész országot.” Édes, jó Istenem, ne hagyj el. Hasonlítsuk ezt össze a fenti rövid vázlattal. Mit ért ebből ez az ember?

Ilyenekre vannak bízva szegény zsidók, akik a gázkamrába hurcolt szeretteik miatt megértették, hogy nem követhetik a korrupt ellenzéket. Le a kalappal előttük, hogy ők az elsők, akik ellent mertek mondani a klerikálfasiszta diktátornak.

Nézzenek körül. Csak magukra számíthatnak.

Tegnap Budapesten a Mazsihisz közgyűlése – 76 igen, 2 nem és 3 tartózkodás ellenében –, vagyis elsöprő többséggel meghozta az egyetlen helyes döntést: „A Magyar Holokauszt Emlékév kapcsán kialakult vitában a kormány oldaláról nem történt érdemi előrelépés, az elmúlt években negatív irányba fordult emlékezetpolitikai gyakorlat nem változott. (…) Jelen körülmények között a Mazsihisz távol tartja magát a Kormány „Holokauszt 2014” emlékprogramjától” – írják határozatukban. Szívből gratulálunk nekik a bátor kiállásukért!

Megtették, amit meg kellett tenniük önmagukért, a zsidóságért és az országért, amelyben élnek. Továbbá kérik a kormányfőt, hogy álljon el a Szabadság térre tervezett náci emlékmű felállításának tervétől annak szimbolikája miatt, menessze Szakály „idegenrendészeti eljárás” Sándort a Veritas intézet éléről annak közéleti-szakmai megnyilvánulásai miatt és állítsa le a józsefvárosi „Sorsok Háza” projektet, mivel annak vezetője nem működik együtt a Mazsihisszel. Döntésük híre elrepült a világ minden pontjára, tudósítottak róla a legfontosabb hírügynökségek, sőt, még a messzi skandináv napilap, a Dagens Nyheter is megírta. Így már az egész világ tudja, mi folyik Magyarországon. Többek között ezért is tartaniuk kell magukat a döntésükhöz, mert az egész világ előtt blamálnák magukat, ha megváltoztatnák az álláspontjukat. Ugyan nem szeretnénk ünneprontók lenni, de tény, hagytak egy – számunkra fölöttébb aggasztó – kiskaput a kormánynak. „A Mazsihisz akkor tud részt venni a „Holokauszt 2014” kormányprogram folyamatában és abban az esetben fogja felhasználni a Civil Pályázati alaptól elnyert támogatásokat, ha a Magyar Kormány a holokauszt emlékezetével és feldolgozásával kapcsolatos gyakorlatán jelen határozatunk figyelembevételével változtat” – szól a Mazsihisz határozata.

Ismerve a magyar miniszterelnököt meg az ő pávatáncait, mérget vennénk rá, hogy most valami furfangos ellenlépésen töri a fejét. Esetleg felkínál több pénzt, vagy valamilyen félmegoldást, az egyik pontot elfogadja, a másik kettőt nem, vagy ígér valamit, amit nem fog megtartani, vagy beveti szokásos trükkjei valamelyikét.

Szeretnénk hinni, hogy a Mazsihisz nem ül fel egyik bűvészmutatványnak sem, és következetes marad önmagával szemben, megtartja az egyenes gerincét és a jövőben sem működik együtt azzal a kormánnyal, amelynek négy éve tartó regnálása alatt rendszeresek a neonáci felvonulások, amelyik kormány náci írókat taníttat az iskolákban, engedi a Horthy-szobrok avatását és újnyilas színházat nyit Budapesten. Szeretnénk abban bízni, hogy a Mazsihisz tudja, ennyivel tartozik a halottai emlékének, megőrzi egységét és nem felejti el azt sem, hogy az egész világ árgus szemekkel figyeli a magyarországi eseményeket.

Kedves Olvasóink!

A Zoltai banda árulása olyan gyors volt, hogy mire a szerző megírta a közgyűlésnek az elismerő sorait, a helyzet már meg is változott. Mintha csak megérezte volna. A Szerk.

Mint az mások előtt is ismert, a – lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény felhatalmazásával élve – tévéjükre és úgynevezett egyházukra nézve több mint két és fél évvel ezelőtt kedvező döntést hozott Pártunk és Kormányunk.

Tapasztalhatták azt is, hogy az elmúlt időszakban kormányzati hirdetésekkel tömtük ki az Önök tévéjét, az állami (értsd: fideszes) pénzből támogatott mezőgazdasági műsoruktól kezdve egészen a nyaralásra fordítható Erzsébet-utalvány népszerűsítéséről szóló reklámanyagokig.

Önök eddig maximálisan eleget tettek elvárásainknak, műsoraikban (az a cuki kis Somos!) hűen rajzolták meg a hatalomért marakodó, az összefogásra képtelen, az egyéni ambícióktól görcsöt kapó, az országot káoszba döntő baloldali ellenzék portréját.

Most viszont újabb fokozatba kell kapcsolni! Ezt Önök is tudják, teszik is lelkesen, ennek ellenére nem árt rögzítenünk a következőket:

1. A marakodó ellenzék projekt lejárt, ehelyett a korrupt baloldal projektet kell erősíteni. Bárki jön a stúdióba, meg kell kérdezni, mit szól Simonhoz. Ha Simon jön (nem valószínű), meg kell kérdezni, mit szól az MSZP-hez. Az MSZP-től is meg kell kérdezni ugyanezt. Meg a baloldali Összefogástól is. Bárkitől, aki betéved a stúdióba. A lehetőségek birodalmába minden beletartozik! Éljenek vele, ahogyan tették ezt eddig is!

2. Jó lenne, ha április 6-a előtt „Kire szavazna Simon Gábor?” címmel közéleti vitaklubot indítana az ATV. A műsorvezető viszont ne az újabban antallista Havas Henrik (aki véletlenül lett 6 napig a szocialista Horn-kormány kommunikációs államtitkára) legyen, hanem valami kevésbé irritáló figura.

3. Jól teszik, de ennél intenzívebben kell nyomni ezt a zsidó-ügyet. Orrvérzésig, hogy mindenki számára világos legyen: baloldal = zsidók (mint a régi szép időkben)

4. Kálmán Olgát továbbra is hagyják békén. Azt hív meg a műsorába, akit akar, arról beszél, amiről akar, s ahogyan affektálva tud. Hagyni kell, hogy a baloldalnak is legyen egy kultfigurája. Azt viszont, ha lehet, akadályozzák meg, hogy ő legyen az MSZP elnöke.

5. A jelenleginél több, úgynevezett baloldali-liberális szakértőt kell meghívniuk a műsoraikba. Bármelyik belőtt-füves (ki tudja melyik?) libsi gondolkó kiváló alany ehhez, ám javasolnánk ugyanebben a beállításban Heller Ágnest is kipróbálni (ráadásul ő bevallottan zsidó származású, passzolna is az alapvetéshez).

Kérjük, a fent felsoroltak szíves tudomásul vételét.

Üdvözlettel

Mi, a fideszközeli Nemzeti Együttműködés Rendszere

(Simicska, Orbán, Áder, Kövér és a többiek, illetve azok, akik kiszolgálnak minket, menetelnek, szavaznak, s hazafiasan működtetnek egy többmilliárdos iparágat)

.

(Megjelent az eszakonline.hu oldalon)

Az MTI szerint azt mondta Orbán Kínában, hogy”Magyarországon megvan a politikai stabilitás, ami manapság kulcskérdés, Kínának is az óriási előnye. Az április 6-i magyarországi parlamenti választásra utalva hozzátette, jó esélyünk van arra, hogy a magyar emberek a politikai stabilitás mellett fognak szavazni”.

Orbán szerint az jelenti a politikai stabilitást, ha nincs hatalmi váltógazdálkodás, egy párt uralma testesti meg a politikai stabilitást. Ennek sokféle üzenete van, egyebek között az is, hogy ha véletlenül őket bárki leváltaná, akkor vége a politikai stabilitásnak, ezúttal a szó eredeti értelmében, mert vélhetően utcai harcok kezdődnek. De Orbán nem ezt érti a politikai stabilitás alatt, hanem a diktatúrát, a leválthatatlan hatalmat. Kínát is ebből a szempontból dicséri: Orbán megdicséri Kínát azért, mert diktatúrát tart fenn, és megakadályozza, hogy bárki demokratikus úton hatalomra kerülhessen. A kínai kommunista diktatúrát nevezi politikai stabilitásnak.

Vessünk egy pillantást a kínai politikai stabilitásra, amelyet mint közös nevezőt emlegetett Orbán Pekingben. Kínában lényegében egypártrendszer van, létezik ugyan nyolc kisebb párt, de ezeknek el kell fogadniuk a Kínai Kommunista Párt szerepét. Magyarországon ez nem ideológiai, hanem nacionalista alapon jelenik meg: az alaptörvényben deklarált „keresztény-magyar” nemzetet a „keresztény-magyar” párt hivatott vezetni, amelynek vezetője alkalomadtán megvédi nem magyar – például zsidó – honfitársait. A kisebb pártokat ugyanúgy megtűrik, de ezek nem tartoznak a „keresztény-magyar” nemzetbe, hanem idegen érdekeket képviselnek. A politikai stabilitás az etnonacionalizmusban ölt testet, amely magyarokra és nem magyarokra osztja az ország állampolgárait. A politikai stabilitás azt jelenti, hogy egy a párt, egy a nemzet, egy az államhatalom, és a nem nemzethez tartozó állampolgárok pártjai képviselhetik magukat az ország parlamentjében, ahol egyébként a nemzet pártja hozza a döntéseket.

Kínában oligarchikus vezetés van, a politikai hatalom egy szűk kör, mintegy kétezer ember kezében összpontosul. Magyarországon a helyzet hasonló, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon méretarányosan kisebb ez a szűk kör, mindössze néhány személyre korlátozódik, és az első számú vezetőt nem lehet a pozíciójából elmozdítani. A kommunista Kína ennél demokratikusabb ország. Mondhatnánk azt is, hogy sérülékenyebb a politikai stabilitása. Kína egy totalitárius állam, de bizonyos határok között lehetőség van a párton belüli ellenvélemények kifejtésére és képviseletére. A Fidesz ennél fejlettebb és stabilabb párt, ott erre nincs lehetőség.

A politikailag stabil Kínában bírósági ítélet nélkül akár négy évre is átnevelő táborba küldhet valakit a rendőr. Ezek szögesdróttal elkerített munkatáborok. A börtönök tele vannak újságírókkal, a sajtó erős cenzúra alatt működik. Kínában a sajtót egy forrásból látják el hírekkel, ennek neve nem MTI, hanem Xinhua hírügynökség, a kettő funkciója gyakorlatilag ugyanaz. Magyarországon még a sajtó stabilitása nem eléggé megoldott, mert az újságokban nem kizárólag az MTI szó szerinti hírei állnak, de jó irányba haladnak a folyamatok. A vallás szabadsága, a szólásszabadság és a gyülekezési jog erősen korlátozott.

Azokat az ellenzékinek nyilvánított értelmiségieket, akik kritizálni merészelik az egy párt uralmát bebörtönzik, családtagjaikat megfenyegetik, a börtönbe került emberi jogi aktivistákat és újságírókat brutálisan megverik. A politikai stabilitás érdekében Kao Cse-seng, keresztény emberi jogi aktivista és Nobelbékedíj-jelölt nemes egyszerűséggel eltűnt. Elfogadott a gyermekmunka, a felnőttek is éhbérért, sok helye gyakorlatilag rabszolgasorsban dolgoznak.

Orbán erről szólt elismerően, és a politikai stabilitásról vallott hasonló felfogást nevezte a sikeres gazdasági együttműködés alapjának. Orbán szerint addig stabil politikailag egy ország, amíg nem lehet kormányt váltani. Demokráciában a politikai stabilitást nem érintik a szabad választások. Attól stabil a politikai rendszer, hogy szabad és demokratikus választások vannak. Orbán Pekingben tett kijelentései azt jelentik, hogy egyértelműen a diktatúrák mellett foglalt állást, és kijelentette: Magyarországon is az jelenti a politikai stabilitást, ha ő leválthatatlan marad. Mindezt csupán azok figyelmébe ajánljuk, akik azzal a naiv hittel készülnek az áprilisi választásokra, hogy Orbánt és pártját le lehet váltani, és ezzel veszélyeztetni lehet a „politikai stabilitást”.

Szinte érthetetlen, hogy az Európai Unió egyik tagállamának miniszterelnöke nyíltan kifejthet ilyen elképesztő véleményeket, és ez senkit nem zavar. Orbán roggyant agyszüleményeiből arra lehet következtetni, hogy fog ő még haladni a fejlett Nemzeti Együttműködési Rendszer felépítésének útján, miután lerakta az alapokat. Ezek nyilvánvalóan a „politikai stabilitás” irányába tett lépések lesznek. Minél előbbre halad ebben a folyamatban, annál kevésbé lehet majd őt korlátozni.

Ma már természetesnek számítanak olyan dolgok, amelyek egy demokráciában elfogadhatatlanok. Például az ilyen nyilatkozatok. Idővel bűncselekménynek számít majd minden ellenállás vagy valódi ellenzéki megnyilvánulás. Már ma is kriminalizálják a rendszer megdöntésével kapcsolatos állásfoglalásokat. Orbán már észre sem veszi, hogy úgy viselkedik, mint egy diktátor, mert az. Ez látszik abban is, ahogyan partnereket választ: rohamléptekkel távolodik a demokratikus országoktól, az Egyesült Államokkal szemben olyan propagandát folytat, amely ellenséges diktatúrákra jellemző, az Európai Unió liberális demokráciáját Orbán elavult és hanyatló rendszernek nevezi. Magyarországot egyelőre kizárólag az EU pénze tartja az Unióban. Semmiféle közös értékrend nem köti össze őket. Ha ezeket a pénzeket helyettesíteni adja az Európán kívüli diktatúrák pénzével, Orbán Viktor azonnal kivezeti Magyarországot az Európai Unióból, méghozzá az ország éljenzése mellett: megszabadultunk gyarmati sorsunktól.

Eközben kiárusítja az országot és kiszolgáltatja nála dörzsöltebb diktatórikus rendszereknek és hatalmaknak. Eladósítja a magyar népet autokratikus elnyomó rendszereknek. Maffiajellegű megállapodásokat köt, egy személyben dönt az ország sorsáról, mintha az ország a tulajdona lenne. A polgároknak meg kell elégedniük annyival, hogy ő azt mondja: ne aggódjanak, zsugori módon bánik a pénzükkel. Mondja ezt egy gazdasági és pénzügyi antitalentum, egy dilettáns, aki még életében egy sikeres vagy működőképes vállalkozást nem csinált, ami nem a közpénzek elrablásából tartotta volna fenn magát.

Orbánt már a látszat sem érdekli. Az IMF „zsidó” pénze nem kell, ami olcsóbb, csak éppen megköveteli a demokratikus normákat, mert Magyarország elleni támadás, az etnonacionalista Magyarországnak ugyanis az identitásával nem fér össze a liberális demokrácia. Azért, mert az lehetővé teszi nem etnonacionalista párt hatalomra kerülését, a haza pedig nem lehet ellenékben. Orbán ideológiája szó szerint azonos a Mein Kampf-al, amely a a demokráciát zsidó trükknek tartja, hogy a nemzetközi zsidók elfoglalhassák a nemzetet. Ezért jobb a paksi beruházásnak álcázott orosz pénz, mint az IMF olcsóbb pénze.

A Horthy-rendszer szellemi alapja az antiszemitizmus volt, és a Horthy-rendszer rehabilitációjával Orbán Viktor elkerülhetetlenül maga is, a rendszere is antiszemita lett. A nácizmustól csak az különbözteti meg, hogy a faj helyett a „keresztény nemzet” fogalmát kell behelyettesíteni. A különbség még annyi, hogy a nácizmus a zsidók kiirtását, a „nemzeti kereszténység” a jogfosztás melletti megalázásukat és korlátozásukat irányozza elő. Az más kérdés, hogy a nagylelkű „megvédésre” irányuló ígéretek nem mindig teljesülnek. De járt ezzel már így a teljes nyugdíjkassza is, előfordulhat ez zsidókkal is.

Mindenesetre a „politikai stabilitás” növekedése Kínában az ideológiai ellenfelek üldözését, egy etnonacionalista rendszerben a nem magyarnak tekintett népcsoport elleni uszítás, gyűlölet és retorziók növekedését jelentik. Az antiszemitizmus növekedni fog, mert egy nacionalista „keresztény” alapokra épített rendszer ellenfelei a zsidók. Ők veszélyeztetik a „politikai stabilitást”.

Ma már természetes, hogy holokauszttagadó intézményeket hoznak létre, és azok sérthetetlenek. Eljön az idő, amikor a magyar világ természetes része lesz, hogy a „zsidó” másodrangú polgár, aki nem teheti meg ugyanazt, mint egy nem zsidó. Hivatalosan is pejoratív értelmet nyer ez, és a magyarországi zsidók a gyáva árulásaikkal abba a helyzetbe pedálozzák be magukat, hogy számukra is természetes lesz a negatív megkülönböztetés, mint a harmincas években.

Ezért ma már semmi megbotránkoztató nincs abban, hogy Magyarország, az Európai Unió és a NATO tagja, a legmagasabb szinten köszöntötte az Izrael elpusztítására törekvő iráni forradalom dicsőséges 35. évfordulóját. Iránnak ma liberálisabb, vagy ravaszabb, elnöke van, de ez semmit nem változtat azon a tényen, hogy egy terrorista állam, amely pénzzel és fegyverekkel támogatja a világ különböző terrorszervezeteit. Az Orbán-kormány egy terrorista államot üdvözölt, és ajánlotta fel a neki szoros együttműködés lehetőségét, egyebek mellett a külpolitikában. Ha ez bizonyos információcserét is takar, akkor az abszolút biztonsági kockázatot jelent az Európai Unió és a NATO számára.

Azt már mindenki tudhatja, hogy Orbán esetében mindent fordítva kll érteni. Ha politikai stabilitásról beszél, akkor azonnal tudható, hogy veszélyben a stabiltás. Orbán Viktor ma már egy potenciális veszélyforrás Európában. Ma már nem csupán saját népére jelent veszélyt, hanem Európára és Amerikára is. Emellett Izraelre, miután Izrael legádázabb ellenségével szövetkezik Európa egyik legnagyobb zsidó kisebbségével az országában, akiket túszként kezelhet.

E zsidó kisebbség öngyilkos természetére jellemző mozzanat leginkább az, hogy a Mazsihisz Facebook oldalán egyetlen politikust lájkol. Orbán Viktort.

Az Acient Aliens (Ősi idegenek) című amerikai tévésorozat egy rendkívül egyszerű alapötletre épül, amit aztán következetesen, megingathatatlanul és mániákusan végigvisz: valamikor idegen lények látogatták meg a Földet, és csak ennek a ténynek ismeretében magyarázható meg minden: vallás, tudomány, történelem, művészet.

Az elmélet nettó baromság, de most nem is erről szeretnék beszélni, hanem a jó és rossz kommunikáció közötti különbségről a magyar kormány és ellenzék viszonylatában.

Az Ősi idegenek esetében sokkal tisztább a helyzet, mint például a Nemzeti Együttműködés Rendszerének vizsgálatánál, mivel előbbi projekt csak és kizárólag arról szól, hogy emberek egy csoportja felépít egy nem létező világot, amivel aztán rengeteg pénzt keres, ha elegen elhiszik állításaikat, megveszik a könyveket, DVD-ket, megnézik a tévéműsorokat, befizetnek tanfolyamokra, előadásokra és nyári táborokra.

Az Ősi idegenek stábja nem vállal sokat, mégis megmutatják, hogy műveletlenséggel és gátlástalansággal csodálatosan el lehet boldogulni ebben a világban, ahol egyébként gyanakvó és bizonyos helyzetekben óvatos emberek élnek, akik nem engednek be senkit a kapun ellenőrzés nélkül, nem adnak pénzt kutyamenhelyeknek, nem segítenek értelmes célokat sem anyagilag, sem erkölcsileg, büszkén vallják, hogy őket aztán nem lehet átverni, mégis boldogan bedőlnek annak, hogy Leonardo da Vincit kamaszkorában elrabolták az ufók, és ezért tervezett ilyen csodálatos szerkezeket, mint ahogy az angol királyi családba is beférkőztek a gyíkemberek.

Az angyalok földönkívüliek, az istenek úgyszintén, Elvis Presleyről már nem is beszélve.

Színes képsorok a piramisokról és kommunikáció.

Lecsupaszítva találkozhatunk ebben az esetben a kommunikáció elképesztő hatalmával, amikor hat-nyolc ember (mindannyian Däniken-tanítványok, és néha megjelenik maga a Mester is) lelkesen és tántoríthatatlanul ugyanazt a hülyeséget mantrázzák, újra és újra, legyen szó a Nazca-fennsíkról vagy a szabadkőművesekről.

Hogy mindez a magát History-nak nevező csatornán folyik, ad az egésznek valami tudományos jelleget, mintha az ősi idegenek elmélete csak egy lenne a tudományos elméletek között. Vannak tudósok, akik szerint a piramisokat az egyiptomiak építették, és vannak tudósok, akik szerint a Szíriuszról érkező csápos ufó, ilyen ez a tudomány – gondolják a nézők, és betolnak még egy hot dogot.

Magyarországon jelenleg a kommunikáció miatt van hatalmon a Fidesz-KDNP kormány, és a kommunikáció miatt képtelen akárcsak megszorítani is a demokratikus ellenzék, mert képtelenek felfogni, hogy a választók nem programokkal, elméletekkel vagy gazdasági megoldásokkal találkoznak, hanem csak mindezek kommunikációjával. Amíg ez az információ be nem épül az ellenzék agyába, esélyük sincs. Ők lesznek az ellenzék, ami okosakat mond, jobban ért a gazdasághoz, hosszabb távra látja a jövőt, csak éppen a kutya nem szavaz rá a választásokon.

A felsorolt pozitívumok a választói döntésben elenyésző szerepet játszanak, mert a választó a kommunikációval találkozik először, és a többség nem is jut tovább.

Nem arról van szó tehát, hogy túl kell licitálni a Fideszt, mert ha a kormány szerint megnyertük a második világháborút, hiába mondja Mesterházy Attila, hogy a szocialistákkal a harmadikat is meg fogjuk nyerni, nem fogja elhinni neki senki, mivel rosszul mondja, élettelenül és hiteltelenül, helyettese már csak arról nyilatkozik, hogy kihozzuk döntetlenre, a frakcióvezető meg nem is hallott róla, hogy lesz harmadik világháború.

Nem kell hazudni, ígérgetni vagy mellébeszélni, csak a meglévő intellektuális előnyt hihetővé tenni, úgy elmondani a valóságot, hogy az eljusson a választókhoz. Ez nem valami szükséges rossz, nem valami melléküzemág a nagy választási üzemben, hanem a választási kampány lényege, ezért ide kellenek a legjobb emberek, a legprofibb szakemberek, mert képviselőnek – mint azt a kormánypárti frakció bizonyítja – bárki, de tényleg bárki alkalmas, a választási kampánystábban csak a legjobbak jöhetnek szóba. Ideológiamentes, hidegfejű, rohadt drága profik.

A demokratikus oldalon nincs kommunikáció. Az, ami helyette van, leginkább makogás, szétbeszélés, zavaros magyarázkodás, egymásnak ellentmondó állítások, általános vádaskodás, megjegyezhetetlen mondatok és hosszadalmas, unalmas beszédek. És ezért nem a független, baloldali vagy liberális média a felelős, mert ilyen már alig létezik, ami pedig igen, az nyomorog. Örül, ha hétről-hétre, napról-napra megjelenik, megszólal. Ráadásul ez a helyzet a baloldali-liberális kormányok alatt alakult ki, miközben a Fidesz tudatosan építette birodalmát.

Politikusaink magukra maradtak, senki sem fog helyettük beszélni, kénytelenek lesznek megtanulni, vagy végre bérelni valakit, aki megtanítja őket. Erich von Däniken biztos szívesen segítene, de talán még jobbak is akadnak a piacon.

A gólhelyzet természetesen kimaradt. Nem is akartuk annyira berúgni, mert ez is, jaj, ez is bunda volt, mint annyiszor. A magyar társadalom (és a szellemében, kreatív energiáiban oly lanyha és impotens) magyar értelmiség soha vissza nem térő alkalmat kapott arra, hogy megtörje a hallgatás süket csendjét, a hetvenesztendős átkot. Hogy magyarázkodás, szépítgetés, hazugság nélkül letudja az adósságot, mely lelkiismeretét terheli (a magamét is), a részvétlenség, az aktív kollaboráció, a rabló haramia állam gyilkos, morális terhét. A terhet, melyet a németek évtizedekig cipeltek, de megküzdöttek vele, megszabadultak tőle, s Németország mára Európa gazdasági motorja, mintaadó liberális tömegdemokráciája. Az ottani holokauszt emlékmű Berlin mértani közepén a város origója, a történet kezdőpontja.

Nekünk nincs honnan elindulni, valahonnan és valami felé. A mai Magyarország alkalmatlan erre. Ahogy egy kormánypárti ágens érdekesen mondta: milyen kár, hogy a holocaust emlék-év egybeesik a választási évvel. Ha szerencsésebben alakul, nem lett volna pártviták martaléka a gyászünnep (mintha a Mazsihisz párt lenne), lehetne ömlengő szózatokat tartani szolidaritásról, kegyeletről, gyászról. Viktorunk is lehetne kicsit engedékenyebb, megbocsátóbb, nem lenne hatalmi ügy, hogy meghátrál-e néhány öreg zsidó előtt, aki megélte, túlélte, létezése felkiáltójel, s mindenféle követeléssel halmozza el Magyarország erőskezű miniszterelnökét. Ha tényleg erős, lehetne kicsit megbocsátóbb. Bocs, mi még itt vagyunk. De nem.

Persze, megjegyzem, Orbán pontosan tudja, hogy a választás úgysem ezen dől el. A Sorsok Házán, Szakály Ferenc kinevezésén-leváltásán vagy a szörnyű Szabadság téri giccsparádén. Ez itt csak a tenger mormolása, amely alig hallatszik át a rezsicsökkentés szürke felhőrétegén. Jobb is, ha erről szól a kampány. Egy törpe minoritás izgága sérelméről, mellyel a zöm, a „választói akarat” amúgy sem tud mit kezdeni. Mert nem is nagyon érti az egészet.

Megyek a metrón hajnali neonderengésben, a kabátjukba süppedő viaszbábok között. A többség a telefonján matat, még jó, hogy van ilyen, ez a cselekvés látszatát kelti. A szívközépben néma kérdés. Lesz-e még állás? Nyugdíj? Felkel-e holnap is a nap? Ki figyel olyasmikre, mint kampány, választás, óriásplakát, per, parlament, atomerőmű, holokauszt?

Magyarország az utóbbi húsz év történelmi mélypontját éli. A „konszolidáció” lényege ugyanaz, mit Kádár idején. A zsibbadt beletörődés, a fásult megszokás. A társdalom túl kimerült ahhoz, hogy szembeszálljon kormányával. Ezért a kimaradt helyzetért azért kár volt. Majd, talán, egyszer, a nyolcvanadik évnapon. Mikor már nem él közülük senki.

Heller Ágnes azt mondta az ATV „Tét” című műsorában, hogy akik bírálják a Mazsihisz vezetőinek Orbán Viktorhoz írott levelét, félreértik a Mazsihisz szerepét: azt szeretnék, ha a Mazsihisz döntené meg a kormányt. De a Mazsihisz nem párt, hanem érdekvédelmi szervezet.

Heller Ágnes téved. Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi azt írta a Mazsihisz közgyűlésének az emlékévvel kapcsolatos szavazás előtt, hogy „elfogadhatatlan minden olyan érvelés, amely a hazai zsidóság 20. század első felében bekövetkezett tragédiájáért viselt felelősség dolgában nem fogalmaz egyértelműen. Súlyos döntés meghozatala vár a közgyűlésre, amit úgy kell meghozni, hogy azt a Tóra szellemében egyenes gerinccel vállalhassuk, mártírjaink emléke, hittestvéreink és a zsidó történelem előtt.”

A Mazsihisz hitéleti tevékenységet végző hitközségek önkéntes társuláson alapuló szervezete. Rendelkezik olyan mérőzsinórral, amely felette áll minden egyéb megfontolásnak, a politikai szempontoknak is: ez a Tóra, a vallási törvény, a Szentírás, a Biblia. Erre figyelmeztetett a főrabbi. A közgyűlés ennek a mérőzsinórnak megfelelő határozatot hozott. A Mazsihisz vezetőinek Orbánhoz írt levele pedig elhagyta ezt a mérőzsinórt. Politikai szempontoknak rendelte alá „a zsidóság 20. század első felében bekövetkezett tragédiájáért viselt felelősség” kérdését. Schweitzer főrabbi levele erre mondta azt, hogy „elfogadhatatlan”.

Akik a Mazsihisz vezetőinek Orbánhoz írott levelét kifogásolták, ezért tették. A levél ellenkezik a közgyűlés határozatával, nem fogalmaz a Tóra szellemében. Heller Ágnes meghamisítja a tényeket, amikor politikai szempontokat tulajdonít azoknak, akik az abszolút mércét kérték számon. Politikai szempontokat éppen az Orbán Viktornak írt levél szerzői vettek figyelembe.

Ezt bizonyítja a Népszabadságban megerősített hír, amely szerint a Mazsihisz vezetői „kormányzati ösztökélésre” írtak levelet Orbánnak, hogy elkerüljenek egy „elfogadhatatlan választ”. Schweitzer főrabbi és a kormányzati „ösztökélés” közül az utóbbit választották. Orbán reakciójának figyelembe vétele felülírta a Tórát, a holokauszt tényeit és a mártírok emlékét. Egyes források szerint a szöveg megfogalmazásában a jól ismert Hegedűs Zsuzsa vett részt. Ezt a szöveget védik Heller Ágnes és társai.

A spirituális mércén kívül a Mazsihisz vezetőinek levele sértette a szervezet Alapszabályát is. Ez közjogi értelemben is elfogadhatatlanná teszi a levelüket. A Mazsihisz Alapszabályának 43. §-a kimondja: „A Szövetség legfőbb szerve a Közgyűlés.” A Mazsihisz vezetőinek a Közgyűlés alá rendelve kell működniük. A Közgyűlés határozatait be kell tartaniuk. Nem ők irányítják a Közgyűlést, hanem a Közgyűlés őket. Ez abból is világos, hogy a Közgyűlés választja meg, és hívhatja vissza őket, és nem fordítva. Ha valaki bíróság előtt megtámadná az Orbánnak írt levelüket, akkor azt a bíróságnak meg kellene semmisítenie, mert a szervezet Alapszabálya szerint ilyen levelet nem írhattak volna. Ez a jogállami követelmény, kedves Heller Ágnes.

Annak megállapításához, hogy az Orbánnak írt levél összhangban áll-e a határozattal, nem kell filozófus diploma, bár nekem még az is van. A Közgyűlés határozatának harmadik bekezdése így szól: „A közgyűlés kéri Magyarország Miniszterelnökét, állítsa le a Szabadság térre tervezett Német megszállási emlékmű felállítását…” A határozat közvetlenül megszólítja “Magyarország Miniszterelnökét”, a közgyűlési határozat maga a levél, amelyet a Mazsihisz vezetőinek továbbítaniuk kellett volna. Ehelyett írtak egy másikat, amely meghamisítja a közgyűlés határozatát, amihez nincs joguk. A levelükben nem a tervezett emlékmű leállítását, hanem az emlékműről szóló párbeszédet kérték. Egy párbeszéd mellett az emlékművet még fel lehet állítani, miközben a vezetőség levele már csak a párbeszédhez köti a Mazsihisz bojkottját.

A határozat következő bekezdése is közvetlenül a miniszterelnöknek szól, de a Mazsihisz vezetői a levelükben ezt a határozatot is elrejtették előle: „A közgyűlés kéri Magyarország Miniszterelnökét, állítsa le a józsefvárosi projektet…” Szó nincs arról, hogy nevezzék át, és a holokauszttal való szembenézést jegeljék. Majd a határozat úgy folytatódik, hogy „Közéleti-szakmai megnyilvánulásai miatt a Mazsihisz alkalmatlannak tartja a ”Veritas” élére kinevezett Szakály Sándort az Intézet vezetésére, ezért kéri felmentését”. A Közgyűlés határozata ezt kéri, de a Mazsihisz vezetői nem, az ő levelükben már említést sem tesznek erről. A Közgyűlés döntését felülírják azok a szempontok, hogy ne bántsuk meg Orbán Viktort, aki ragaszkodik a történelemhamisításhoz.

A levél már csak azért sem lehet a határozat érvényesítésének módja, mint ahogyan azt Heisler András elnök magyarázta, mert Orbán Viktor kímélése végett említést sem tesz arról, hogy egyáltalán volt közgyűlés és ott milyen határozat született. Heisler ezt azzal indokolta, hogy „nem hősökké akarunk válni, hanem hatékony érdekérvényesítő szervezetté”. Bánó András még a látszatra sem ügyelt, hogy a tárgyilagos riporter szerepébe helyezze magát, és többször ezért a mondatért lelkesedett. A Mazsihisz választott vezetői azonban nem mérlegelhetnek a Közgyűlés által hozott határozatok tekintetében. Ha nem akarnak hősökké válni, számukra egyetlen megoldás lehetséges: le kell mondaniuk. Másrészt Magyarországon nem kell még hőssé válni annak, aki a miniszterelnöknek ellentmond. Nem végzik ki érte. A Tóra pedig a hit hőseinek példáit mutatja be, Schweitzer főrabbi erre célzott a Közgyűlésnek írt levelében. A Biblia igenis azt várja el a hívő zsidóktól, hogy hősök legyenek, ha az igazságért kell kiállni. Bánó András megdicséri azt a megalkuvó magatartás, amit a Biblia elítél. A Mazsihisz vezetőinek mércéje azonban nem az istentelen pogány világ, hanem a Tóra.

Ami a „hatékony érdekérvényesítést” illeti, a Mazsihisz vezetőinek levele éppen az érdek érvényesítéséről való lemondást jelenti. Ungvári Tamás odáig megy, hogy feltételezi Orbán Viktor jóindulatát ebben a kérdésben. Úgy gondolja, Orbánt félretájékoztatta a környezete, mint Kádár Jánost. Csakhogy Orbán már írt egy levelet a Mazsihisznek. A közgyűlési határozat erre az elfogadhatatlan levélre válasz.

Különös ízt ad Ungvári megnyilvánulásának, hogy ezt az ATV-ben mondja el, amelynek jelentős hirdetési bevételei származnak Orbán kormányától és holdudvarától. Nem ingyen hirdetik az ellenzéknek, hogy “Magyarország jobban teljesít”. Az ATV mögött álló Hit Gyülekezete az Orbán-kormánynak köszönhetően lett elismert egyház, amelynek révén szintén hatalmas pénzekhez jut az Orbán-kormánytól (v. ö. Iványi Gábor egyházával, amely viszont minden feltétel nélkül bojkottot hirdetett az Orbán-kormány történelemhamisító emlékévével szemben, nem is lett elismert egyház). A láncreakció a következőképpen működik: Németh Sándor pénzt kap Orbántól, Ungvári pedig önálló műsort és vele pénzt kap Németh Sándortól. Ezek után tart Ungvári védőbeszédet Orbán mellett az ATV-ben, miközben a pénz, amelyet Németh Sándortól kap, közvetve Orbántól származik. Neki is érdeke, ahogy az összes ATV-ben dolgozó kollégának, hogy Orbán ne bukjon meg, de még csak ne is nehezteljen.

Ungvári megvédi az „Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr” megszólítást is, azt a látszatot keltve, mintha ez csak a levél elején szerepelne. Odáig megy, hogy a “Méltóságos” és a “Kegyelmes” megszólítás is a lehetséges alternatívák egyike. Arról hallgat, hogy az „Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr” megszólítás a rövid levélben négyszer hangzik el, olyan kontextusban, hogy annak szolgalelkűségét és megalázkodó jelentését egy Ungvári Tamás intelligenciájával bíró embernek lehetetlen nem észrevenni. Heller Ágnes is védelmébe veszi a megszólítást, hogy az nem Orbán személyének, hanem a mindenkori miniszterelnöknek szól. Egy filozófus ne tudná, hogy a közbeszédben és a hivatalos érintkezésben nem használt „Igen Tisztelt” kifejezés ebben a nyelvi környezetben nem a mindenkori miniszterelnöknek kijáró tiszteletet, hanem a konkrét miniszterelnökkel szembeni szolgalelkűséget és hízelkedést fejezi ki?

Hasonló erkölcsi alapon áll a Tét műsora előtti „Egyenes beszéd”, amelynek ezúttal ugyancsak Bánó András volt a műsorvezetője. A műsorvezető mintha vendég lett volna, úgy fejtette ki a csatornatulajdonos álláspontját kérdéseknek álcázva. Az, hogy Charlie Rose-tól ilyet még nem láttam, semmit nem mond el arról, ahogy Bánó András a szakma legelemibb szabályait felrúgva bizonygatta a legképtelenebb állításokat. A műsor Suchman Tamás levelét vette célba, de ehhez nem Suchman Tamást hívták a stúdióba, hanem György Pétert, aki már a műsor elején elmondta, hogy a Mazsihisz ügyeit, így Suchman levelét illetően sem illetékes. Ekkor akár fel is állhatott volna, de még előtte el kellett mondania, amiért behívták.

György Péter szerepe az volt, hogy az „Együttélés Háza” tervét dicsérje. Ezt javasolta a Mazsihisz vezetése a „Sorsok Háza” helyett Orbán Viktornak, ezzel mintegy egérutat biztosítva számára ahhoz, hogy az antiszemita tartalmú Sorsok Háza projektből presztízsveszteség nélkül visszaléphessen. A Mazsihisz vezetőinek szereptévesztését jelzi, hogy gondoskodni akar a történelemhamisítóról, hogy puhára essen. De milyen áron! A javaslatot a Mazsihisz közgyűlési határozata nem tartalmazta. A terv arról szól, hogy ha már nem sikerül a 70. évfordulón szembenézni a holokauszt tényeivel, akkor ezt söpörjük a szőnyeg alá, mintha nem is lenne. A múlt tisztázása helyett kezdjünk el hazudozni 70 évvel a holokauszt után a magyar-zsidó együttélés szépségeiről. Nyissunk új fejezetet, anélkül, hogy a holokauszt tisztázásával ennek bármilyen alapja lenne.

Bánó azon lelkendezett, hogy az „Együttélés Házában” be lehetne mutatni, mit adtak a zsidó származású magyarok Magyarországnak, és fordítva. Arra nem gondolt, mit mondanak arról, hova tűnt Szerb Antal, Radnóti Miklós és mások. Hogyan indokolják, hogy a zsidó származású magyar Nobel-díjasoknak el kellett menekülniük az országból, és ha maradnak, soha nem lettek volna Nobel-díjasok, talán túl sem élik, ahogyan mások nem is élték túl. Az “Együttélés Háza” szellemiségével nyilván nem fér össze, hogy elmondják azt az igazságot, amit már a Terror Házában sem sikerült, a Sorsok Házában is zátonyra futott, az “Együttélés Házában” pedig a napfényes napokról szóló koncepciót eleve sértené. Hazugság hazugságot szül, de semmi nem számít, mert a cél szentesíti az eszközt. A legfőbb cél pedig az, hogy semmiképpen meg ne bántsuk Orbán Viktort, és ezért semmi nem drága, csaknem félmillió ember halála sem.

György Péter kiválasztásának megértéséhez kénytelen vagyok felidézni a történetet, amikor a Tocsik-ügy után az SZDSZ küldöttgyűlésére Hack Péter beszédét készítettük elő a Hit Gyülekezetében. Kétféle beszéd készült. Az egyiket én írtam, a másikat György Péter. A kettő egymással szemben állt, de Hack mindkettőt elmondta volna, attól függően, mit mond Németh Sándor. Az én változatom a koalícióból való kilépést javasolta a pártnak. Az volt az álláspontom, hogy az MSZP-t nem pusztítja el a korrupció, mert az a lényegéhez tartozik, de az SZDSZ-t igen. György Péter beszédterve pedig a koalícióban való bennmaradás mellett érvelt.

Ennek hátterében az állt, hogy György Péter a beszédírás közben mindvégig arról győzködte Hack Pétert, hogy intézze el az SZDSZ által irányított hírközlési minisztériumban, hogy valamilyen számítógépes projektére kapjon néhány milliót . Ha az SZDSZ kilép a koalícióból, akkor lőttek a számítógépes projektnek és a millióknak is. Ez az erkölcsi megfontolás állt György Péter beszédterve mögött. A két beszéd közül Hack végül az enyémet mondta el, de az SZDSZ György Péter szellemében döntött, és azóta meg is szűnt. Ilyen erkölcsi alapon állnak ezek az emberek, és osztogatják az észt, cimkéznek másokat. Ez a magyar csúcsértelmiség morális állapota. Nincs az a jogos felháborodás, amely ehhez az álnoksághoz és romlottsághoz mérhető lenne.

Az ATV által sugallt üzenethez így került az „Egyenes beszédbe” György Péter, akinek semmi köze az egészhez. Az volt a dolga, hogy manipulálja a nézőket: elmondja azt a hazugságot, amit a tulajdonos be akar verni a közvélemény fejébe. Valahol majd kap érte valamit. Németh Sándor akarta a Mazsihisz kollaboráló vezetőit és Orbán Viktort megvédeni. Ehhez gyűjtöttek alkalmas embereket. Suchman Tamást, akinek a leveléről beszéltek, ezért nem hívták be. A példából látszik, hogy ezek az emberek semmit nem változtak. Ugyanez a társaság döntötte be az SZDSZ-t, rombolta le a liberalizmust, ma is ők azok, akik a demokratikus közvéleményt manipulálják és félrevezetik. Aki velük nincs, az nincs, vagy ha van, akkor a „szélsőséges és radikális” bélyeget hordozza. Azt a felháborodást fordítják ellene, amit ők jogosan kiváltanak.

Ez a megbélyegzés igaz most Schweitzer főrabbira és a Tórára is, valamint azokra a hitközségekre, amelyek visszaadták a piszkos pénzt. Azt ugyanis ne feledjük, hogy akik igent mondanak a Mazsihisz vezetőinek levelére, azok nemet mondtak a Mazsihisz közgyűlésének határozatára és Schweitzer főrabbira is. A György Pétert követő „ötös fogat” odáig ment, hogy Köves Slomóhoz mérte a Mazsihiszt, mondván: végre egyetértenek valamiben. Azt hiszem, ez volt a beszélgetés mélypontja. Ez a megjegyzés az „Együttélés Házára” vonatkozott, amely az igazság nélküli hazug „megbékélést” kínálja. Ott tartunk, hogy a Mazsihisznek az Orbán-rendszer hírhedt zsidó kollaboránsa lett a minta. Az öröm forrása az, hogy a Mazsihisz is csatlakozott hozzá. Miközben a műsor végén, amikor megfeledkeztek arról, hogy voltaképpen Orbán és kormánya tetteiről beszélnek, felszakadt belőlük a felháborodás az antiszemita jelenségek kapcsán. Ekkor látszott, hogy a műsor első felében megrendelésre és tudatosan hazudtak.

Mindez abban a televízióban, amely nem csatlakozott a zsidó hitközségek és a zsidó kulturális intézmények bojkottjához. Nem utasította vissza az általuk ugyanott megpályázott 20 millió forintot. A Hit Gyülekezete nem tiltakozott a náci emlékmű, Szakály Sándor és a Sorsok Háza ellen sem. Az ATV és a Hit Gyülekezete leszűkíti az antiszemitizmust a Jobbikra. A Fidesz bűneit is a Jobbik nyakába varrják. Igaz, a Jobbiktól nem kapnak pénzt, Orbántól viszont igen. A filoszemitizmus addig tart, amíg anyagi érdekbe nem ütközik, vagy nem vezet az Orbán Viktorral való konfrontációhoz. Ez az ATV ad nyilvánosságot a liberális értelmiségnek, amely hasonló kompromisszumokat kötött, és nem esik nehezére a tulajdonos érdekeinek kiszolgálása. Mindennél fontosabbnak tartják, hogy Orbánt nehogy sarokba szorítsa valaki. Az ATV jobban korrumpál ezen az oldalon, mint Orbán, mert ez az egyetlen biztos kifizetőhely a demokratikus sajtóban dolgozó kollégák számára. A Fidesz itt nem zárta el a csapokat, és a Hit Gyülekezete tagjainak tizedfizetése a médiapiactól független forrást jelent. Azzal pedig Németh Sándor úgy gazdálkodik, mintha a sajátja lenne. Ezt Amerikában nem tehetné meg, csak Kelet-Európában.

Az eset túlmutat önmagán: jelzi, hogy a mértékadónak nevezett értelmiség nem az igazságot tartja legfontosabbnak, és nem is a jogállamiság talaján áll. Ugyanúgy manipulálnak, mint a másik oldal. Az ATV manipulációs technikái semmivel nem jobbak, mint a HírTV módszerei, talán hangfelvételt még nem hamisítottak. A mértékadónak tekintett liberális értelmiség vezéralakjai olyan megfontolásokat helyeznek a jogszerűség és az igazság elé, amelyeknek semmi közük a tisztességhez és a demokratikus normákhoz.

Ez az értelmiség kitüntetett felelősséggel bír azért, hogy Magyarországon a náci beszéd elszabadult, és ennek következményeként a szélsőjobboldal ennyire megerősödhetett. Kivégezték Magyarországon a liberalizmust, ezzel a gondolkodásmóddal és morállal felszámolták a liberális pártot, felelősök azért, hogy Magyarországon önkényuralmi rendszer jött létre. De a legfőbb szempontnak ma is azt tartják, hogy Orbánnal nem szabad konfrontálni, nem szabad őt sarokba szorítani. Be kell temetni egyoldalúan azokat az árkokat, amelyeket Orbán ásott. Ez az életveszélyes stratégia nem számol azzal, hogy a másik oldal identitása éppen az árokban nyer kifejezést. Az árokban önmagát temeti el, aki Orbánnak enged és kiszolgáltatja magát neki. A többi hazugság.

A Mazsihisz körüli konfliktus ezt mindennél világosabbá tette. A holokauszt olyan határvonal, amelyet nem lépnek át azok sem, akik nem kockáztatják meg, hogy ezzel a mindent eluraló társasággal szembeforduljanak. Ám nekik a holokauszt igazsága sem elég arra, hogy feladják azt a magatartást, amely a politikai ellenzéket is tönkretette. A helyzetértékelésük csődtömeg, de hozzájuk kell mindenkinek igazodni. A falka követi őket.

Konrád György az Indexnek azt mondta egy éve az Orbán-kormányról, hogy az csak egy felületesen érző kormány. „Ha engem megkérdez, hogy mi vagyok, akkor én azt mondom, hogy a dialógus híve vagyok. Az ember próbálja megérteni, mit mond a másik. Enélkül az ország elbutul. Ha az ország riadozik a dialógustól, és ahelyett hogy kérdezne, előítéletekkel próbálja fejbe vágni a másikat, akkor belesüllyed a mély butaságba” − mondta Konrád. Szép is a dialógus elméletileg. De hol vannak itt előítéletek? Hol van itt a másik oldalon dialóguskészség? Talán nem durva az összehasonlítás azokkal, akik letagadják a deportálásokat, hogy a velük való párbeszéd hasonlatos ahhoz a próbálkozáshoz, amelyet a dialógus hívei próbáltak meg a gázkamrák előtt. Ezek nem józan szavak, hanem felelőtlen állítások, és súlyos tévedések. De a “szent tehenekre” ilyet mondani nem lehet. Csakhogy vészhelyzet van, az őszinteség nem pótolható sznobizmussal. Öngyilkos politika a doktriner liberális elméletek ráhúzása a valóságra.

Ezért készek még a történelemhamisítást is elkenni, a holokauszt áldozatainak méltóságát is megsérteni. Párbeszédnek neveznek olyan erkölcstelen árulást, amelyhez a túloldalán még partner sincs. Ezek az emberek önmagukkal folytatnak dialógust. Az önkéntes kapitulációt bölcsességnek nevezik. A gyávaságot felelős érdekérvényesítésnek. Talán helyeseltek volna egy „Igen Tisztelt Führer Úrnak” címzett levelet is.

Aki a zsarnokkal szemben nyíltan felemeli a szavát, az “szélsőséges”, aki a jogot számon kéri, az túl “radikális”, aki abszolút mércéket használ, az egyenesen “elmebeteg”. Miközben a legnagyobb butaságot a magyar csúcsértelmiség terjeszti. De ők, akik a televízió képernyőjén képesek nyilvánvalóan hazudni is, ők érinthetetlenek. Amíg ők uralják a demokratikus közbeszédet, addig az Orbán-rendszer virul, és sodor egyre inkább életveszélybe sokakat.

Ők nem idegesek, megőrzik a nyugalmukat egy olyan helyzetben, amelyben tisztességes ember tehetetlenségében kiabál. A legrosszabb az, hogy már nincs miért kiabálni, és lassan már senki nem fog kiabálni. Jön a sötét konszolidáció. Az Orbán-rendszer miatt már nem kell aggódni, az már készen áll. A “demokratikus” értelmiség miatt sem kell tovább idegeskedni, ők is megtalálták a helyüket. Stílszerűen egy kiváló zsidó férfiút idézünk: „sípoltunk nektek, és nem táncoltatok, siralmas énekeket énekeltünk, és nem sírtatok”. Mondtuk szépen, mondtuk nem szépen, megszaggattuk magunkat, nem szégyelljük, hogy felfosztódtunk értetek, de semmi nem használt. Rossz jel, amikor meglátjátok, hogy lerázzuk a lábunkról a port, és látszik, hogy hidegek és teljesen normálisak vagyunk. Ez a történet úgy folytatódik a Bibliában, hogy „jaj néked”.

Mi már nem kiabálunk. Nézzük egykedvűen ezt a borzalmat, és csendben undorodunk. Érezzük, hogy lassan ez is elmúlik. Elfordítjuk a fejünket, és bemegyünk a magunk nyugodalmába.

Ami ezután jön, az már nem a mi dolgunk.

Akinek olyan barátai vannak, mint az „Összefogás” nevű választási szövetség tagjainak, annak már nem kell ellenség. Ez a régi magyar mondás jut az ember eszébe, amikor Gyurcsány Ferenc legutóbbi nyilatkozatát olvassa.

A szöveg logikája világos, ha a megfelelő bekezdéseket helyezzük egymás alá. Íme: „Gyurcsány Ferenc úgy vélekedett: amennyiben az Összefogás nyer a választásokon, a kétharmados törvények sokasága és a bebetonozott pártkatonák miatt őrült nehéz kormányzással kell szembenézni.”

Majd: „a DK nem fog erőszakoskodni a kormányzati pozíciók megszerzéséért és magam nem is megyek bele a kormányba. Hagyni kell Mesterházy Attila MSZP-elnököt kormányozni – fogalmazott a DK elnöke.”

Égesse magát Mesterházy, pusztuljon bele egyedül.

Lefordítva ez azt is jelenti, hogy Gyurcsány elismeri: az „Összefogás” izének semmi esélye sincs arra, hogy az Orbán-rendszert megdöntse. Fontos beismerés ez azok után, hogy az „Összefogás” deklaráltan ezzel a céllal jött létre.

Azt nem tudjuk, mikor törődtek bele a „demokratikus ellenzék” tagjai abba, hogy ha nem váltható le a rendszer, készek az Orbán-rendszer keretei között is kormányozni, mert a demokratikus közvéleményt erről elfelejtették értesíteni. És arról is, hogy ez a rendszer kétszeres legitimálását jelenti a választásokon való részvétel mellett.

Ahogy arról is, hogy ebben az esetben hogyan képzelik, hogy antidemokratikus választási-, vallási- és médiatörvény keretei között kormányoznak egy országot, és eközben még mindig „demokratikusnak” nevezik magukat. A szerepétől és a jogaitól megfosztott Alkotmánybíróságról nem beszélve, hogy másokról már szót se ejtsünk.

Teljesen világos, hogy egy közjogi nonszensz helyzet áll elő, amelynek szó nélküli tudomásul vétele esetén ez olyan a „demokratikusnak” nevezett izé számára, mintha az Orbán-rendszert maga Isten teremtette volna a hetedik napon, még a pihenőnapját is megszakítva.

Gyurcsány egyik oldalról februárban kijelenti, hogy az április 6-i választásokon nincs esélyük olyan győzelmet aratni, hogy a rendszert megváltoztathassák. Szép dolog ezt elismerni végre, noha ezt akkor is tudni lehetett, amikor hónapokon át azzal szédítették a közvéleményt, hogy ezért van szükség minél szélesebb összefogásra. Azért lehet ezt februárban megmondani, mert tavaly márciusban is tudni lehetett.

Másik oldalról ez azt jelenti, hogy semmi értelme az „Összefogás” izének nyerni, mert abban az esetben kormányozhatatlan lesz az ország. Ezt is úgy veszi tudomásul a „demokratikus” izé, mintha csak a gravitáció törvényéről beszélnénk, és nem egy államellenes bűncselekmény, az alkotmányos rend törvénytelen megváltoztatása idézte volna elő. Ide vezet az őshazugság, hogy nem vesznek tudomást az alkotmányos rend, a demokratikus rendszer erőszakos megváltoztatásáról. Erre az Alkotmány nem adott törvényes lehetőséget.

Az Orbán-rendszerről nem most derült ki, hogy lehetetlenné teszi az ellenzéki győzelem esetén is a kormányzást, és ezzel a hatalmi váltógazdálkodást, hanem két évvel ezelőtt. Ezzel megszűnt a demokrácia, nem leváltható a kormány. Normális esetben itt megáll az élet. De ezek “kampányolnak” tovább, mintha mi sem törént volna, és készülnek a rendszer legitimálására. Teljesen irracionális, kifordult gondolkodás.

Ez ellenkezik az Alkotmánnyal, amire Orbán kormánya felesküdött. Méghozzá azzal a szöveggel, hogy azt az alkotmányos rendet, amely az általuk létrehozott helyzetet kizárja, megvédi. Az ellenzék pedig arra esküdött fel, hogy ha ez netán mégis megtörténne, azt nem engedi meg. Most pedig mi történne, ha véletlenül nyernének, Felesküdnének az illegitim Orbán-rendszer alaptörvényére? Most akkor legitim vagy nem legitim?

Miután az ellenzék ezt a helyzetet elfogadja, tudomásul veszi, sőt részt vesz egy olyan választáson, amelynek kimenetele csak az lehet, hogy marad a kormányzó hatalom a helyén vagy kormányozhatatlan az ország, az „Összefogás” izébe tömörült egykori ellenzék bűnrészes az alkotmányos rend megdöntésében. Lassan közös lesz a felelősségük.

Gyurcsány szavaiból az is világos, hogy miután az ellenzék nem mondja ki a fennálló rendszer törvénytelen voltát, nem hirdet bojkottot, és nem követeli az alkotmányos rend és a demokrácia azonnali helyreállítását, normális ember nem szavazhat másra, csak a Fideszre, vagy ha arra nem akar, akkor nem szavaz senkire, nehogy kormányozhatatlan legyen az ország.

Gyurcsány ezúttal sem bontotta ki az igazság minden részletét, amikor azt mondta: „a kétharmados törvények sokasága és a bebetonozott pártkatonák miatt őrült nehéz kormányzással kell szembenézni”. Nem „őrült nehéz”, hanem lehetetlen kormányzással kell szembenézni. És akkor az utcai harcokról még nem beszéltünk.

Feri az igazságnak ezeket a részleteit későbbre tartogatja, amikor majd ott lesz a magyar ember nem az égő csipkebokor, hanem az égő parlament előtt, ha elhitte azt a szamárságot, hogy az Összefogás izére bármiért is van értelme szavazni, és ehhez a tévedéshez túl sokan csatlakoztak.

Erről még azért nem kell beszélni, hátha nem történik meg, és nem lenne jó, ha az Orbán-Kövér kettős által fenntartott maszek álparlamentbe nem jutna be minden haver. Másrészt, ha Feri ezt elmondaná egy újabb őszödi beszédben, akkor adná magát a kérdés: mi a lópikulát keresnek ők a választáson, miért nem közlik, hogy ez egy színjáték, az országot elrabolták, demokratikus rendjét megdöntötték, jöjjön az, aminek ebből következően jönnie kell.

Márpedig ez a tiszta helyzet, amit nem csak most lehet észrevenni, hanem tudni lehetett már két éve. Leírták néhányszor elég világosan, ha máshol nem, hát az Amerikai Népszavában. De az egykori ellenzék ragaszkodott az „összefogás” hazugságához, hogy a választáson indulni kell, mert azon keresztül a rendszert meg lehet dönteni.

Feri az igazságnak azt a piciny részletét sem bontotta még ki (de majd megteszi három év múlva hívei nagy örömére, akik igazságbeszédként üdvözlik majd a mai hazugságok beismerését), hogy „a baloldali liberális tábornak nem azért nem lesz kétharmaduk a jelenlegi szabályozás megváltoztatásához, ha megnyerik a 2014-es választást”, mert sokan voltak ugyan, de nem elegen. Hanem azért, mert ha bármennyien lettek volna, akkor sem lehetnének soha elegen.

Márpedig ennek perdöntő jelentősége van a rendszer és a választás törvényes voltát illetően. De ha Feri erről túl korán beszél, akkor kiderülnek a hazugságok idő előtt, és mindaz, hogy a mértékadónak nevezett balliberális értelmiség, és annak sajtója a bolondját járatta az emberekkel, akik nem kérnének Orbánból. Elhallgatják előlük, hogy semmiféle választási erőfeszítésre nem lenne szükség, hiszen az egész törvénytelen, s a választások alkalmatlanok nemcsak a rendszer megdöntésére, de még a kormányváltásra is. Kormányváltásnak egyébként sincs értelme a rendszer megdöntése nélkül, és nem is lehetne tartós.

Most kanyarodhatunk vissza Gyurcsány második mondatához, amely szerint „a DK nem fog erőszakoskodni a kormányzati pozíciók megszerzéséért és magam nem is megyek bele a kormányba. Hagyni kell Mesterházy Attila MSZP-elnököt kormányozni”. A DK nem fog „erőszakoskodni”, Gyurcsány áldozatot hoz, hogy nem megy be a kormányba. Csupa előzékenységből.

Lefordítom a mondatot: nem vállaljuk a felelősséget az országért, annyira nem vagyunk demokraták, hogy bármilyen kockázatot vállaljunk a jogállami helyzet helyreállításáért, az államellenes bűncselekményekkel szembeni fellépésért az orbáni puccs elutasításával. Ehelyett bemegyünk a parlamentbe, szerepelünk a nyilvánosságban és élvezzük kisded játékunkat az Orbán-rendszeren belül, amit ellenzéki politizálásnak neveztünk el.

De ha mindezt félreértené a semmibe vett magyar nép, és mégis ránk szavazna, és bekövetkezne az a katasztrófa, hogy nyerünk, akkor van annyi eszünk, hogy ne vegyünk részt a kormányban, amely pusztulásra és halálra van ítélve. Hagyni kell Mesterházy Attila MSZP-elnököt kormányozni, hadd nyírja ki saját magát. Csinálja csak, úgyis annyira szeretné, hogy miniszterelnöknek nevezzék.

Gyurcsány ezt a cinizmust abba a szövegbe csomagolja, hogy „vigyázni kell a másikra”, vagyis „lehet rivalizálni, de nem kell bántani egymást”, mert „aki a másikkal foglalkozik és nincs benne nagyvonalúság, az nagyon gyorsan ki fog esni közülünk”. Mesterházy halálba küldését nagyvonalúságnak nevezi.

Feri nagyvonalúan beleengedné Mesterházyt a késekbe, félreáll az útjából, hogy minél könnyebben zuhanjon a verembe, a kiálló tőrök közé. Ez a Demokratikus Koalíció forgatókönyve arra a katasztrofális helyzetre, ha esetleg kormányt kell váltaniuk az Orbán-rendszeren belül, mert rendszert váltani úgysem lehet.

Mondhatják egyes rajongók, hogy milyen okos a Feri, de nekem ez nem tetszik. Még akkor sem, ha Mesterházy Attilát alkalmatlannak tartom miniszterelnök-jelöltnek. Az egyetlen megnyugtató fejlemény, hogy nem lesz miniszterelnök. De ez nem jelenti azt, hogy mindenre alkalmatlan lenne, ám erre mindenképp.

Ez azonban nem ok arra, hogy Machiavellit idéző cseleket alkalmazzunk, és olyan mosollyal küldjünk valakit biztos pusztulásba, mintha a pápai udvarban lennénk. Akinek ilyen barátja van, annak ellenségre már nincs szüksége. Azt hinné az ember, ha már együtt hazudoznak, akkor van bennük betyárbecsület, hogy a bajban egymás mellé állnak. Milyen szövetséges az, aki nem hal velem együtt, hanem maga elé enged előzékenyen, magamra hagy azzal a szöveggel, hogy ő nagyvonalú a kivégzőosztag előtt.

Ennek az „Összefogás” nevű izének a hazugsága és képmutató volta eddig is nyilvánvaló volt. De arra senki nem számított, hogy egy hónappal később már elismerik, hogy semmi nem igaz abból, amivel bolondították a demokratikus érzelmű embereket, és „vigyázzunk egymásra” felkiáltással készek hátba szúrni egymást.

Gyurcsánynak még az a szövege is erről szól, hogy “Mesterházy Attila kiváló miniszterelnök lesz”. Bárki fogadhat arra, hogy Gyurcsány Ferenc az ellenkezőjét gondolja róla, csak teljesen hülyének nézi, és még rá is játszik a hiúságára. A mondat pedig még segíti is, bátorítja, hogy “szaladj Attila a késbe”. Majd röhögünk rajtad, megérdemled.

De ez csak elszólás, amely azért rámutat a lényegre. A nagyobb baj a szemfényvesztés, az üres szöveg, a felhő, amelyben nincs eső. Duma, duma, duma, és amilyen ostoba az emberek nagy része, ezt még gyanútlanul elhallgatja húsz évig. A közönség színházban ül, megtapsolja a jól sikerült monológokat. Azt hiszi, hogy a világ a színház, és nem a színház a világ, hogy a “lenni vagy nem lenni” kérdése dramaturgiai és nem valóságos. Megfeledkezik róla, hogy a színház, amelyben ül, egy lágerben van, ahol kívül húzzák már a szögesdrótokat.

Végül felhívnánk a figyelmet Gyurcsány Ferenc nyilatkozatának legragyogóbb sziporkájára, amely így hangzik: „Újra össze kell fognia a baloldali liberális tábornak 2018-ban.” Még túl sem jutottunk az első hazugságon, már itt a másik. Nem lehetne megvárni, hogy legalább a mostani elmúljon?

Másrészt Gyurcsány ezúttal sem bontotta ki az igazság minden részletét, mert azt kellett volna mondania, hogy az ő „táboruknak” nem csupán 2018-ban, hanem 2022-ben, 20026-ban, 2030-ban és 2034-ben is össze kell majd fognia, amikor végre jön egy igazi ellenzéki erő, amely hála Istennek úgy elsöpri őket a hozzájuk tartozó Orbánnal együtt, hogy remélhetőleg hírük sem marad. Aki kíváncsi lesz rájuk, a történelem szemétdombját kell majd turkálnia, hogy valahol rájuk találjon.

Úgy is van, Feri, „egy a tábor, egy a zászló”, virágozzék egy virág. Ne legyen rivalizálás, ne bántsuk egymást, hisz a szív a legszebb kincs, annál szebb szó, hogy szeretet, a nagyvilágon nincs. Az élet úgyis tovaszáll, kinek előbb, kinek később. Ha nyernétek egyszer a következő húsz évben, akkor Mesterházynak előbb, de az élet már csak ilyen, és ezt nagyvonalúan megengedjük neki.

A legjobb lenne, ha mindjárt hivatalosan is csatlakoznátok a centrális erőtérhez. A csavaros észjárású magyar nép egy kicsit nehéz felfogású, ezért kell neki húsz év, mire megérti, hogy ti ugyanolyan hazaárulók vagytok, mint Orbán. De akkor rájönnek, hogy a ti felelősségetek nagyobb, mert legitimáljátok a törvénytelen rendszert, pedig ti tudjátok, hogy az alkotmányos rendet törvénytelenül változtatták meg.

Elég lenne csak saját pre-őszödi nyilatkozataikat elolvasni.

A talentum ókori súlymérték, a pénz megjelenése előtt az érték kifejezésére is használták.
A babiloni, a tiruszi, a szíriai és a zsidó talentum 43,65 kg volt. Alexandriában 36,4 kg-nak felelt meg, de voltak eltérések aszerint is, hogy arany vagy ezüst súlyát fejezték ki vele.
A legelterjedtebb Athén világhatalmi szerepének kialakulása után az attikai talentum volt: súlya Szolón kora után 26,2 kg, a római császárkorban pedig 20,4 kg volt.

Azért néztem utána, mert Orbán Viktor beszédírói eljátszadozgattak a fogalommal, a Bölcs Tanító pedig egy ütős példabeszédben alkalmazta mai évértékelő beszédének közkinccsé tétele során.
Orbán évértékelője remek jelszógyűjtemény volt.
Mint ez várható volt megtudhattuk belőle, hogy – hála bölcs és előrelátó kormányzásának – minden területen győztünk a múlt sötét erőivel vívott harcban, jobban élünk, többen vagyunk, libát eszünk, boldogok vagyunk – mondhatnánk, mi mindahányan Viktorrá lettünk azon az emberek többségének valóságérzékelésétől teljesen eltérő valóságsíkon, melyen a Vezér oly magabiztosan szteppel.
Persze résen kell lennünk (ez egy férfiember számára mindig rokonszenves, megtisztelő  és vonzó feladat…), mert az ellenség nem alszik, úgyhogy térdre, imához, (vagy nyergelj, fordulj? – fene sem emlékszik ezekre a marhaságokra…) holnap indulunk a harcba, szél viszi messze a fellegeket, ki tudja látlak-e még?
Szóval, a példabeszéd Orbán féle verziója arról szólt, hogy a Gazda hosszú útra indult, de előtte magához hívta három hű szolgáját és rájuk bízott némi pénzt.
Az egyik kapott öt talentumot, a másik kettőt, a harmadik meg egyet, aztán amikor visszajött, kiderült, hogy az első kettő megkétszerezte a rábízott pénzt, a harmadik meg elásta az egy talentumot, megőrizve, de nem gyarapítva azt.
A gazda az első kettőt megjutalmazta, a harmadiktól pedig elvette azt az egyet is és odaadta annak, aki megkétszerezte az öt talentumát, hogy – mint a legtehetségesebb – tovább gyarapítsa azt.
Merthogy semmi hamis egalitarizmus, mondá a Gazda beszédében, ami ebben a relációban úgy baromság, ahogy van, az embernek az jut erről eszébe, hogy talán Jézus is jobban tette volna, ha ahelyett, hogy kiveri a kufárokat a templomból, inkább vesz tőlük néhány közgazdasági leckét a pénz természetéről, szaporításáról, nem a szemét forgatja vadul.
De ez csak a baj egyik fele, vannak itt még más gondok is.
Orbán Viktor ugyanis az utóbbi években a banki tevékenységeket ostorozza, márpedig a példázata kimondottan ilyen tevékenységről szól, arról nem is beszélve, hogy a történetben nincs feltüntetve a két jól teljesítő és száz százalékos hozamot realizáló pénzügyi szolgáltató teljes hiteldíj-mutatója (THM), és aki ezen elgondolkodik, annak fejében könnyen felüti fejét (de szép kép…) az ideológiai zűrzavar.
Van más baj is, – nevezetesen, hogy a Gazda adós maradt a történet másik felével.
Máté evangéliumában természetesen utána lehet olvasni a szappanopera befejezésének, melyből kiderül, hogy a sikertelen szolga nem hagyta szó nélkül a dolgot – még neki állt feljebb:
Uram, mondá a Gazdának – tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál.
Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied.
Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is gyűjtök, ahova nem szórtam?
Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém.
Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van!
Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvetetik, amije van.
A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.”
(Mt. 25, 14-30)
Hát, azt még az ellenségei sem állíthatják Viktorról, hogy nem áll valláserkölcsi alapon, van a környezetében sötétség is, meg fogcsikorgatás is, jókedvvel, bőséggel!
Állítólag most az ilyen társadalom lesz trendi, – köszönet Schmitt Pálnak – pedig azt hittük, hogy Lázár Janó csak véletlenül kottyantotta el az igazságot, mint hajdan a Nemzet Orvosa a külhoniak állampolgárságáról.
Máté evangéliumával is csak az a baj, hogy annak meg az eleje hiányzik, mert – mint tudjuk – Máté a korabeli NAV alkalmazottja – adószedő – volt, és feltehetőleg nem akarta feleslegesen ingerelni az adófizetőket, de hogy ismerte a kikölcsönzött pénz eredetét, az biztos.
A történet úgy kerek, hogy tízmillió adófizetőtől elvették a vagyonát, majd a Gazda rácsukta a fedelet a pénzesládikára, a hóna alá csapta és elvitte messzi adóparadicsomokba, százfelé osztva eldugni, de előtte magához hívta három hű szolgáját…
Nekem legjobban azért a gazda jellemzése tetszik: „tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál.”
Hát ez a Máté jövőbelátó volt, ez már akkor ismerte a Gazdát, mikor annak ősei még a Gangesz partján dagasztották a vályogot, merthogy ő se nem dagasztott semmit, se nem vetett, se nem szórt, csak egész életében kaszált, az már biztos, de még egy viharlámpa is lógott valahonnan a lábai közé, hogy éjjel is tudjon aratni, az tutifix.
Hát akkor ennyit Orbán évértékelőjéről.
Örömmel láthattuk, hogy sikerült a gyógyszerezését beállítani, a nyelvét csak egészen visszafogottan lengette és láthatólag nagyon örült annak, hogy mennyire vicces beszédet tud mondani, nyája pedig úgy tapsolta, hogy Rákosi se talált volna kivetnivalót rajta.
De azért ne legyenek illúzióink, – az emberek jelentős részének tetszik, ha olyasmit hall, amiből nem tud kihüvelyezni egy értelmes mondatot sem, ilyenkor komoly pofával, egyetértőleg bólogat.
És ha megkérdezik tőle, hogy be szeretnél lépni a Magyar Csapatba, akkor egységes a válasz: Beeeeeeee!

A viccpártok sikere tagadhatatlan, Skandináviában megállíthatatlannak tűnnek, de igazi terepük a posztszovjet térség. A magyarországi viccpárt kétharmaddal kormányozza az országot, és a folytatásra készül. Kabalafigurája a kétméteres bohóc, aki válogatás nélkül bárkit megtámad, ha ellenzékinek látszik, esetleg ellenzékiként viselkedik. A párt kampánya egyrészt villámtréfákra épül (Magyarország jobban teljesít), másrészt pedig abszurd-dadaista performenszokra („sose mondd egy szökőkútnak, hogy nem iszol a vizéből, ha egy bölcs kínainak mindegy, hogy a macskája fekete vagy fehér”). Sírva vigadunk, bár talán kicsit többet sírunk, mint vigadunk. Ücsörgünk a Kárpát-kelepcében, és ha felállunk, akkor dísztermeket dekorálunk, mert kampány van, és ha vacakul rakjuk fel a szerpentint az ablakkeretre, holnap már nem hívnak. Sej, vidám a közmunkás élete. Közmunkahadának a lépte dobog. Horthy Miklós közmunkása vagyok ééééén. A házilag főzött pálinka bűze lengi be a paloták nyirkos alagsorát, ahol 3D-ben nézik Erdély visszacsatolását az urak. Atlantisz arisztokratái. Soha ne mondd a szökőkútnak, hogy nem fogod ellopni. A kertben márvány nimfácskák és szomorú angyalok tartják a sebzett Magyarország (nagy) meggyötört testét (bronz). EBESZ-(Organization for Security and Co-operation in Europe, OSCE)-megfigyelők jönnek az országgyűlési választásokra, de ne reménykedjetek, drága barátaim, mert nem őrködni, megfigyelni és szankcionálni érkeznek, hanem röhögni, mivel híre ment, hogy lakik itt egy birka nép, és velük mindent meg lehet csinálni. Most éppen úgy tesznek, mintha választások lennének. Tribünöket építenek majd, és onnan nézik az európaiak, amerikaiak és az érdeklődő ázsiaiak, hogy milyen hülyék vagyunk, mi meg mosolyogva visszaintegetünk és vonulunk előttük a semmibe.

Szép hagyományunk a tudatlanság.

Gyarmati Fanni megérhette, hogy másodszor is megölik férjét, Radnóti Miklóst, ami azért kevés embernek adatik meg.  Ahogy ezt leírtam, máris elszégyelltem magam, mert éppen azt teszem, amit ez a züllött kormány tanít nekem: hárítom a bűnt. Megölték – írtam, holott. Helyesen tehát: másodszor is megöltük férjét, Radnóti Miklóst.

Nem könnyű ezeket a költőket rendesen megölni, mert a versek megmaradnak. Digitális korban macerás és nem hatékony a könyvégetés, az meg idiótán nézne ki, ha a nácik összegyűlnének és letörölnék a világ vincsesztereit. Mindegyiket, mert a vers képes elbújni bárhol, akár egy vírus, egy trójai féreg, ami aztán beépül az alaplapba, memóriába, de még a hűtőbordákba is. A költőket nem lehet megölni, a kéziratok ma már tényleg nem égnek el.

Megölhetjük tehát magunkban Radnótit, az könnyebb is, hatékonyabb is, csak azzal magunkat pusztítjuk, de talán megéri, ha egyszer végleg eltűnik a szent magyar földről a radnótizmus mély rettenete. Könnyebb lesz utána a légzés, jobban dagad a honfiúi és honleányi kebel. Legördülnek a terhek, szinte majd szállunk futás helyett.

Nincs más választásunk, háború van, háború a magyar lelkekért, a földjeinkért, az ivóvizünkért, a magyar tehetséget és jellemet akarják elpusztítani a kumulatív baloldali kapitalisták, és mivel ők sem válogatnak eszközökben, mi is a legkeményebb válaszcsapást foganatosítjuk, az… izét… a… az évértékelő beszédet.

A magyar kormány tevékenysége leginkább ahhoz a kültelki stílushoz mérhető, amikor a sutyerák odalopakodik cigit lejmolni, aztán ha gyöngeséget érez, simán kirabol, de ha felemeled a hangod, megalázkodva hálálkodik és bocsánatot kér, hogy egyáltalán létezik. Ezt nevezzük mi háborúnak, felnyergeljük a lovakat, szárazon tartjuk a puskaport, bízunk az Úrban, nemeztáskánkat megtömjük szárított hússal, sarkantyúnkat kifényesítjük, aztán ha befordul a sarkon a robotrakéta, rohanunk és üvöltve fogadkozunk, hogy legközelebb jók leszünk, csak ne bántsanak, meg egyébként is, inkább a csajunkat, anyánkat vigyék, de ne minket. Megjöttek a fehérvári vitézek.

Esetleg eladhatnánk az EU-s pénzből felújított Zeneakadémiát az oroszoknak némi apróért.

Európa legnagyobb viccpártja a félfeudális (vagy tán egészen az) sötétség leple alatt fosztogatja a sajátjait, és nincs humorérzéke. Illetve ami van, az a tortadobálós, fejhangon sipító, hasraesős, kaki-pisi-kövér ember univerzumban mozgó avítt és kínos humor, csendőrviccek, várakozó marhavagonok és a magát Ludas Matyinak képzelő Döbrögi humora. Nem röhög senki. Már kínjában sem.

A dinoszauruszok történelmet írtak, az üregekben lébecoló patkányszerű kis emlősök meg megörökölték a földet. A hatalom – szerencsére – illékony képződmény, ezeké meg különösen, mivel homokra épül, hazugságokra és sunyiságra. A magyar viccpárt története dőltbetűs rész lesz a könyvekben, amit csak a stréberek olvasnak majd el, de megtanulni ők sem fogják, mert a vizsgán senki sem kérdezi. Még szóbahozni is kellemetlen lesz egy idő után.

Kedves Olvasóink,

szeretnénk megköszönni eddigi nagylelkű anyagi támogatásukat, amellyel lehetővé tették az Amerikai Népszava működését. Nem szívesen állunk elő újra azzal, hogy a legutóbbi felhívásunk nyomán érkezett támogatások elfogytak. Annál is inkább, mert legtöbbször ugyanazok támogatnak minket, és nem akarunk visszaélni a jóságukkal. Természetesen nagyon hálásak vagyunk azoknak is, akik folyamatosan, havonta küldik a Kohányi Társaság havi 7 dolláros tagdíját. Sajnálattal tapasztaltuk, hogy a magyarországi bankszámlánk megszűnése után többen nem tudtak a PayPal fizetésre váltani.

Annak reményében, hogy nem találják tolakodónak a kérésünket és esetleg új támogatókat is találhatunk, szeretnénk jelezni, hogy a következő néhány hónapos működéshez újra szeretnénk kérni nagylelkű támogatásukat és adományaikat.

A támogatás elküldéséhez szükséges információk ITT megtalálhatók.

Az Amerikai Népszava független orgánum, kizárólag saját bevételeiből és olvasói nagylelkű adományaiból tartja el magát.

Köszönjük eddigi és jövőbeli adományaikat is!

A Kiadó

…Ukrajnára vessétek. Magyarország szomszédságában már gyilkolás zajlik. A magát ellenzéknek nevező magyarországi pártok vezetőinek érdemes lenne nézni az ukrajnai esményekről készült fotókat. Akarnak-e ilyet? De azok az újságíró kollégák is megtehetik ezt, akik 2010 óta fedezik az Orbán-rendszert, hol azzal, hogy “az még demokrácia”, hol azzal, hogy “már nem demokrácia, de nem is diktatúra”. Nyelvészkednek, de  a vége emberek halála lehet. Felmérhetetlen a felelősségük azoknak, akik hamis illúziókat keltenek, akik szélsőségesnek nevezik azokat, akik a tiszta jogi helyzet alapján sürgetik a demokraták fellépését és Orbán megállítását. Ha konszolidálják a rendszerét, annak nem lehet más vége, mint Ukrajna.

Kezdettől fogva azt hirdetjük, azért könyörgünk, rimánkodunk, ordítunk és veszekedünk, hogy addig használják a törvényt és a jogot, amíg van, hogy az erőszakot el lehessen kerülni. Ezt elmulasztották, mert a jogot ma már úgy alakították át, hogy az a puccsistákat, az alkotmányos rendet megdöntő bűnözőket védi. Nagyon nem tetszett a budapesti demokrata uraknak a kiáltozás, hogy ne engedjék ezt, mert ha a törvény a törvénytelenséget védi majd, akkor a demokratából bűnöző lesz, ha a demokráciát követeli. Az önkényuralom lesz kvázi a “törvény” oldalán, és akkor a zsarnokság felhatalmazva érzi magát arra, hogy üldözze és erőszakot alkalmazzon vele szemben. Az államellenes bűncselekmény elkövetői a törvényre hivatkozva üldözhetik és gyilkolhatják azokat, akik a törvényes és legitim, de megpuccsolt Alkotmány alapján, nevében vagy szellemében lépnek fel.

Márpedig egyetlen diktatúra sem él örökké. A diktatúrák ellen előbb-utóbb fellázadnak az emberek. A diktatúrák pedig nem adják meg önként magukat. Ebből csak az lehet, ami Ukrajnában történik. Ezért neveztük kezdettől fogva diktatúrának annak a rendszernek a jogi kiépítését, amely a jogfosztást és elnyomást törvényesíti, hogy rávilágítsunk a rendszer jellegére, céljára és következményeire. Ha kiépülnek a diktatúra jogi keretei, ha a törvény már nem a demokratikus jogokat, hanem annak lábbal tipróit védi, létrejön a diktatúra akkor is, ha még nincs szüksége arra, hogy erőszakot alkalmazzon. De ha szüksége lenne rá, akkor már megtehetné és alkalmazná is. Méghozzá látszólag úgy, hogy “törvényesen” jár el, és az “alkotmányos rendet” védi. Mármint a törvénytelenül létrehozott rendet. Ez a borzasztó.

A minőségi különbség tehát nem az erőszak határán húzódik, hanem a jogi kereteken. Ha nincs jog, ott elkerülhetetlen az erőszak. Az Amerikai Népszava lehülyézett, “elmebetgnek”, szélsőségesnek nevezett és minden egyéb méltatlansággal illetett írásai, figyelmeztetései mind azt célozták, hogy az erőszakot el lehessen kerülni. Ehhez pedig arra lett volna szükség, és még ma is arra lenne szükség, hogy a jogot használják. Egy utolsó hajszál még van: amíg a választásokon nem legitimálják az államcsínnyel létrehozott törvénytelen és illegitim, sőt illegális rendszert, addig még hivatkozhatnak erre. Utána már nem. Attól kezdve egyenes út vezet a rendszer átmeneti konszolidációján át a gyilkoláshoz és az erőszakhoz. Ezt jkellene elkerülni, kedves “Összefogás” szektába tömörült “ellenzéki” politikusok. Ha nem teszik meg, bűnrészesek lehetnek emberek halálában.

A 24. órában vagyunk a későbbi erőszak elkerüléséhez. Az erőszakot csak a jog használatával és számonkérésével lehet elkerülni. Erre találták ki a jogállamot. Miután az ellenzék az illegitim alaptörvényt benyelte, annak ellenére, hogy a megszavazásában nem vett részt, és tudomásul vette az abból levezetett antidemokratikus sarkallatos törvényeket, a szögesdrótokat kifeszítették, a láger megépült, a kör bezárult. Az egyetlen jogi lehetőség, az alkotmányos rend törvénytelen megváltoztatásának elutasítása, és emiatt a rendszer bojkottja. Már csak azért is, mert ez az igazság. Az ellenzék az igazságról és a jog alkalmazásáról mond le, ha ezen túllép, és a választási színjáték keretében utólag legitimációt nyújt egy államellenes bűncselekménynek, az alkotmányos rend megdöntésének. Ezzel kódolja a rendszerbe ugyanazt az erőszakot, amelyet ma Ukrajnában látunk.

Az ellenzék kapott még egy utolsó lehetőséget a náci emlékművel és az ország oroszoknak történt kiárusításával, hogy a tragédiába vezető úton megálljon, és visszatérjen az alapkérdéshez: az Orbán-rendszer, a NER törvénytelen voltához. Az emlékmű terve azt mutatta meg, hogy az új rendszer egy nácikkal szövetséges gyilkos rendszerrel és annak ideológiájával azonosítja magát, a másik pedig a rendszer önkényuralmi jellegére mutatott rá, amikor a Nemzetvezető elment Moszkvába, és egyszemélyi döntésével eladta az országot az oroszoknak. “Szabadságharc” címén felszámolta Magyarország függetlenségét. Mindkét esetben azonnal meg kellett volna állítani az órát, a villamosokat, a munkát, felmondani ezekkel minden együttműködést, és követelni az utolsó törvényes és legitim Alkotmány szerinti demokratikus jogállam visszaállítását. Ma még nincs abban a helyzetben az Orbán-rendszer, hogy erre válaszul az ukrajnaihoz hasonló gyilkos erőszakkal válaszoljon. De egy legitimációt nyújtó választási bohózaton való részvétel és egy konszolidációs időszak után már abban a helyzetben lesz és meg is teszi.

A konszolidáció pusztítóbb lesz, mint az erőszakos első négy év: Magyarország észrevétlenül szívja magába, mint egy befőttes üvegben a horthyzmust, az ezeréves apostoli Magyarország hazug és kirekesztő identitását, észrevétlenül teszi magáévá azt a borzalmat, hogy a kialakult rendszer a folytonosság és Magyarország természetes létezési módja. Orbán keresztülnyomta a demokratikus Európában, az Európai Unió tagjaként egy fasiszta rendszer kiépítését, és most már megengedheti magának, hogy a konszolidáció érdekében engedményeket tegyen. A hatalomra soha nem kerülő kirakatpártok a meghúzott határok között játszhatnak a homokozóban, a Klubrádió nyugodtan szólhat nekik, senkit nem zavar, ott hülyíthetik egymást. Másodrangú és jogfosztott polgárokként élhetnek, egyelőre nem tiltják be és nem ölik meg őket. Az ATV ezerrel nekik dolgozik, kordában tartja a megélhetési értelmiséget, amely a szereplésért és egy kis pénzért eljátssza a műellenzéket, de soha nem kezdi ki a rendszer alapjait.

De a konszolidáció lehetőségei végesek. Orbán börtönében nem mindenki érzi majd jól magát, és egyre nagyobb undorral tekint majd arra az ellenzékre és ellenzéki pártsajtóra, amely megkötötte a maga kompromisszumát és kiegyezését a fasiszta orbáni állammal. Ezek majd nem tartják tiszteletben ezt a hazug kiegyezést, és nem tartják normálisnak, hogy Európa közepén egy putyinista posztkommunista diktatúrában éljenek a fasiszta és nácibarát horthysta ideológia uralma (és butítása) alatt. Nem fognak megijedni attól, hogy “szélsőségesnek, elmebetegnek, őrültnek és terroristának” nevezik őket a kiegyezés mindkét oldalán, Orbán is, és hazaáruló műellenzéke is. Mert az ellenzék ezen az úton egyre nagyobb kompromisszumokra kényszerül majd, és észrevétlenül simul be a rendszerbe, amelynek végül a védelmezőjévé válik.

De lesznek, akik tudják majd, hogy nem ez a szabadság, nem ez a demokrácia, nem ez a jogállam és nem ez az emberhez méltó élet. Ezek az emberek megkérdőjelezik majd a rendszer alapjait és elutasítják a legitimációját. Azt kiabálják majd, hogy puccs történt, törvénytelen hatalom uralkodik. Velük szemben a rendszernek be kell keményednie. Innentől kezdve pedig már csak idő kérdése, mikor továbbítanak a hírügynökségek Budapestről hasonló képeket, mint most Kijevből.

Ezzel játszanak a választási kampányt imitáló “ellenzéki” pártok. Ha legitimálják Orbánt, az utolsó lehetőséget is elszalasztják, utat nyitnak az erőszaknak. Ezzel kimerülnek a jogi lehetőségek, már csak az engedelmesség vagy az erőszak között lehet választani. Mesterházyn nem csodálkozunk, az ő pártja nem ura magának, és neki mindennél többet ér a látszat, hogy miniszterelnök-jelölt legyen. Szánalomra méltó emberré vált. De Gyurcsány és Bajnai, Bokros és Kuncze, ennél komolyabb emberek, okosabbak, tapasztaltabbak, felelősségteljesebbek. A helyzet fordított és morbid voltát éppen az mutatja, hogy az “ellenzék” vezére éppen a legalkalmatlanabb ember lett. Ki tette azzá? Az Orbán-rendszer “kényszere”, amely csak addig kényszer, amíg elfogadják az Orbán puccsistái által diktált nevetséges és törvénytelen feltételeket.  Sodródnak az árral, ahonnan egyre nehezebb visszafordulni, és a végén “belesodródnak” egy “Ukrajnába”.

Márpedig az erőszakot és a vérontást mindenképpen el kellene kerülni. A helyzet nagyon súlyos. Ez nem játék. Emberek életéről van szó. Gondolják meg. Ne higyjenek azoknak, akiket csak a megélhetésük, a napi túlélésük érdekel, és akiket a hiúságuk vezet. Ezt a rendszert és a benne kódolt gyilkos erőszakot csak egyféleképpen tudják megelőzni és megakadályozni. Mondják ki az igazságot, hogy az Alkotmány, amelyre a négy évre demokratikusan megválasztott Orbán-kormány felesküdött, nem tette lehetővé a demokratikus rend megváltoztatását. Amikor ezt megtették, államellenes bűncselekményt követtek el. Ne fogadják el a hazugságokat, hogy ez demokratikus rendszer, csak azért, mert a külső látszatát megtartotta. A választási törvény önmagában sem demokratikus és az alaptörvény sem az. Az egy senki által meg nem szavazott alaptörvény, amely egy fasiszta állam alapjait fektette le. Demokratikus államnak nem lehet ideológiája, mert az ország egyik felét kirekeszti a nemzetből, és elvitatja a jogaikat. Ezt tükrözi a belőle levezetett új “jogrendszer”.

Orbán egyre távolabb kerül a Nyugattól és egyre közelebb a keleti diktatúrákhoz. Lélekben is és földrajzilag is. Iránban nyílik Ázsiában az első Magyar Ház. Azerbajdzsán a barátunk. A kommunistázó Orbán egy igazi kommunista nagyhatalom a barátja, ahol ellenzékiek ezrei börtönben vannak. Ez felszámolja a maradék gátlásait is. Oroszorság nemcsak bátorítja, de Putyinnak már a markában is van. Ez a felcsúti parasztgyerek nincs tistzában azzal, hogy egy kis pénzért mit tett, mit jelent az orosz birodalomtól függeni. Levetkőzte magáról végképp a szocializációs hatásokat, lemállott róla az oxfordi ösztöndíj. Kijött belőle az igazi énje.

Ma még semmi ereje nincs ahhoz, hogy egy ellenzéki bojkottal szemben bármit is tehessen. A rendszere összeomlik belső és külső legitimáció nélkül. Nem lehet a hazugságait eljátszani a világ előtt, ha az igazi ellenzéki politikusok bojkottálják és törvénytelenné nyilvánítják a rendszerét. Kialakultak a nyilvánosságnak azok a csatornái, amelyek akkor is működnek, ha nem mennek be az illegitim rendszer álparlamentjébe. Igazi ellenzéki munkát végezhetnek, valóban a rendszer ellen. Ma azért nem áll az “Összefogás” mögé mindenki, aki az Orbán-rendszer ellenfele, mert az ellenzki pártok nem arra fogtak össze, amire kellene. Az Orbán-rendszeren belüli kormányváltásnak nincs értelme, még akkor sem, ha annak elméleti esélye lenne, de gyakorlati esélye a nullával egyenlő. Az okosabb emberek számára ez nyilvánvaló. Rühellik az ellenzéki hazudozást.

Ennek a választásnak kizárólag egyetlen célja van: az Orbán által négy év alatt létrehozott zsarnoki rendszer, diktatúra visszamenőleges törvényesítése és legitimálása. Ha az ellenzék ebben részt vesz, és a rendszerből fakadó biztos választási veresége után leteszi az esküt Orbán alaptörvényére, nemcsak a rendszert legitimálja és konszolidálja, de Magyarországot abba a zsákutcába tereli, amelynek végén “Ukrajna” áll. Erőszakkal és gyilkolással. Láthatják, hogy az Európai Unió és a külvilág mire képes, hogy ezt megfékezze. Orbán az, aki, bíróság elé kell állítani. De az ellenzék osztozik a bűncselekményekben, ha nem nevezi meg azokat és legitimációt nyújt ahhoz. Nemcsak arról van szó, hogy bohócot csinál belőlük Orbán, nemcsak arról van szó, hogy megalázza őket azzal a szereppel, hogy az általa diktált törvénytelen feltételek között létezhetnek. Nemcsak törvénytelenségről, hanem emberi életekről van szó.

Egy Szabó Albert nevű náci idióta eljátszotta egyszer, hogy náci zászlókat csinál. Horogkereszt helyett fogaskerekekkel. Be kellett dőlni ennek a trükknek. A bíróság elfogadta, hogy a fogaskerék nem horogkereszt, a beszéde Világnemzeti Népuralmista Pártot gejegyezték, aztán Szabó Albert egy év múlva megalapította harmadmagával a hungarista pártot. Nem lehetett addig is tudni, hogy ezek nyilasok? A fogaskerék törvényessé tette őket? Mi van akkor, ha ezek nem partikuláris idióták, hanem jogot végzett, oxfordi ösztöndíjjal tanult, dörzsölt csibészek? Akkor most Szabó Albert Szálasi utódjaként vezetné az országot, és követői lőhetnék Dunába azokat, akiket akarnak? A demokrácia valóban ennyire védtelen lenne, valóban azt jelenti, hülyék gyülekezete? És ha a “fogaskerekes” trükkökkel szembeni szemlélet nem változik, nem áll fenn a veszélye ugyanennek? Legfeljebb az illetőt nem Szabó Albertnek hívják.

Orbán hazugsága a demokráciáról hasonló színvonalú. A NER a fogaskerékkel azonos szintű “trükk”. Nem kell eljátszani a hülyét, hogy nem lehet semmit ellene. Attól, hogy lónak neveznek egy tehenet, még nem kell megfejni a lovat. Az Alkotmány eltörlése, az alkotmányos rend megváltoztatása a világ minden demokratikus országában azonnali tiltakozást és elutasítást váltana ki. Ilyen primitív és nevetséges hazugságba csomagolva is. Próbálja valaki ezt megtenni Angliában, Amerikában, Németországban vagy Franciaországban, esetleg a Benelux államokban vagy az északi demokráciákban. Egy ország vezetői és értelmisége, híres szürkeállománya nem süllyedhet erre a kocsmai szintre. Nem fogadhatja el, hogy Dunyhás testvér mit nevez “magyarnak” és “demokráciának”. Ez az ember tényleg nevetséges bohóc. De ha komolyan veszik és elhiszik a hazugságait, akkor életveszélyessé fog válni.

Simicska Lajosnak csak Magyarországon van joga hülyének lenni, mert mindenhol máshol száz év börtönre ítélték volna azokért az átlátszó “trükkökért”, amelyek az állam megrövidítését célozták, és amelyeket más országokban nem vesznek be, hanem keményen büntetnek. Egyszer véget kellene vetni ennek a nevetséges gyakorlatnak, hogy a látszatot el kell hinni, és nem lehet semmit tenni ellene. Ezt nevezik Magyarországon demokraták, okos emberek is “csapdának”. Ez nevetséges. Semmiféle “csapda” nincs. Ennyi erővel az összes rosszhiszemű és csaló szerződést el kellene fogadni és a bíróságon nem lehetne semmissé nyilvánítani. A magyar jogban is vannak jogszabályok a színlelt cselekményekre és a csalásra.

Akik magukra vállalták annak felelősségét, hogy egy diktatúra ellenzéke lesznek, azoknak nincs joguk hülyének lenni. Főleg ahhoz nincs, hogy megjátsszák a hülyét.

A pontosság a királyok erénye – tartja a mondás, amit a magyar kormányzó szíves figyelmébe ajánlunk, mielőtt beköltözne a Sándor palotába. A Felcsútról érkezett miniszterelnök rendre megváratja a külföldi vendégeit, tárgyaló partnereit vagy az éppen aktuális lázító beszédére váró híveinek százezreit. Félórákat szokott késni, – úgy képzeli – ezzel is jelzi a saját nagyságát. Így történt most is a Mazsihisznek írt levele esetében, amit egy hét késéssel sikerült csak lediktálnia a titkárnőjének. Bár erre a levélre nem volt miért izgatottan várni, hiszen nem kellett túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy előre megmondjuk, mi lesz benne: semmi.

Mint ismeretes a Mazsihisz közgyűlése elsöprő többséggel a Holokauszt emlékév bojkottjára szavazott a kormány történelemhamisítási szándékai miatt. A Szabadság térre tervezett Gábriel arkangyal formájában megjelenő „német megszállás” szobra, a Schmidt Mária által rendezendő Sorsok Háza, valamint a Veritas „történetkutató” intézet élére kinevezett Szakály Sándor horthysta történész miatt. A közgyűlés másnapján a Mazsihisz három vezetője alázatos levelet írt a miniszterelnöknek, melyben számos konkrét, kompromisszumos javaslatot tettek. A levélen jót nevethetett magában a kormányfő, majd felpattant – még nem a lovára –, hanem egy repülőgépre, és Moszkvában pillanatok alatt nyélbe ütötte az évszázad üzletét: egy elavult és soha meg nem térülő technológia megvásárlását hitelre (Paks II.), évtizedekre meghatározva a haza energiapolitikáját és bebiztosítva a hon további eladósítását. Ez alatt a zsidók várták a kormányzó válaszát, s azok az intézményeik, amelyekben volt elég bátorság, sorra utasították vissza a Civil Alapból, a Holokauszt emlékév céljából elnyert anyagi juttatásokat. Az ország irányítója egy gyors kínai kitérő és a keleti szél beszippantása, valamint a válogatott közönség előtt előadott kampánybeszéde után, végre sort kerített a fent említett válaszlevelére, a semmi megfogalmazására. A mélyen hívő kormányzó azt javasolta, hogy a párbeszédet “a mindannyiunk számára megújulást hozó húsvéti ünnepek után” folytassák. Emlékeztet arra, hogy kormánya „zéró toleranciát” hirdetett az antiszemitizmussal szemben. Ennek láttuk ékes példáját múlt héten, amikor az Esztergomból elhurcolt zsidók által itt hagyott zsinagógában tartott politika rendezvényt a neonáci Jobbik, és amit a város – előttünk ismeretlen okból népszerű, sőt, egyesek által miniszterelnöknek vágyott – polgármestere sem tudott megakadályozni, lévén Valentin-nap, amit ő egy előre befizetett, hosszú hétvégi pihenéssel töltött.

A kormányzó által gyakran alkalmazott időhúzásos módszert tükrözi a Mazsihisznek írt válasza. A biztonság kedvéért elővettük a felcsúti politikus bölcsességeinek gyűjteményéből az ide vágó passzust: „ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit teszek”. Tehát mit tesz? A Magyar Közlönyben szerdán megjelent kormányhatározata szerint „a kabinet március 19-éről május végére módosította a német megszállás áldozatainak tiszteletére állítandó emlékmű megvalósításának határidejét”. A másik két kardinális kérdésre, amelyek ellen a zsidó szervezet tiltakozott, még véletlenül sem tért ki. Vagyis nem állt el a szándékaitól, csupán elhalasztotta azokat a választás utánra. Erre érdemes odafigyelnie a Mazsihisznek is! A világ minden kincséért se higgyék azt, hogy a kormányzó meghátrálna vagy visszakozna tervei megvalósításában.

Semmitmondó levelének egy nagy haszna van: a labda ismét a Mazsihisz térfelén pattog, a szervezet újra lehetőséget kapott arra, hogy fenntartva korábbi álláspontját, a közgyűlés határozatát, részvételével ne legitimálja a jelenlegi fasisztoid rendszer farizeus Holokauszt megemlékezéseit. Sokan örülnének, ha a Mazsihisz ezúttal nem okozna csalódást.

Lassan belevághatunk mi is egyfajta négy-év értékelőbe. Magát a műfajt, az igazi évértékelőt, úgyis utálom, mint a kukoricagödölint. Eredetileg Orbánunk vezette be megalomán hajlamaitól hajtva ezeket a primitív, önfényező szeánszokat, melyek az igazsággal („az unió helyzetével”) köszönőviszonyban nincsenek. Még első ciklusának innovációja volt, a „keresztény tábor” ünnepélyes felvonulása. A cél az volt, hogy ki- és megemelje önmagát a mezítlábas (afféle „demokratikusocska”) miniszterelnököcskék sorából, akiket csak úgy odaválasztanak, akik minden bokorban nőnek, mint a csalán. De ilyen fantasztikus látnoki erővel, rend(szer)teremtő hajlammal bíró vezető csak egy akad egy évszázadban.

A rendszer, amit létrehoz, strukturálisan valóban hasonlít a magyar hagyományra. A két világháború közöttire, amelynek lényege a leválthatatlan, egyre jobban elterebélyesedő, évtizedenként átalakuló, gigantikus jobbközép nagypárt végtelenített uralma. Ha meggondoljuk, a párt már nem is létezik. Ez nem párt, maga a magyar a tradíció, létünk lényege, az államalkotó nemzeti géniusz megtestesülése. A „nemzeti lényeget” ezúttal néhány milliárdossá lett gázszerelő és mamutvállalkozó személyesíti meg, aki az erős állammal kedvére (az általa megszabott árakon) bizniszel, az üzleti feltételeket pedig a törvényhozás biztosítja.

Valamire mégiscsak jó volt az új magyar tragédia. Korábban kicsit én is hittem – és elhittem – az „egyedül vagyunk” mítoszában, az Európa által elnyomott, kisemmizett és meg nem értett, antantok és kisantantok által lenyomott nemzet ősképében. A meg nem értettségben, az igaztalan megcsonkíttatásban. Nem értettem, miért oly rossz a sajtónk, miért a szerencse fiai a csehek, miért a románok happolják el előlünk az egymást követő zsíros átállásokat és kiugrásokat. Miért vagyunk mi örök vesztesek a nemzetek versenyében.

Hát körülbelül ezért, amit most látunk. Ahogy elnézegetjük hetvenkedő és frusztrált, egyszer pimasz és hatalomvágytól fűtött, másszor szorongó, böszme aranyparasztunkat. Akit valóban nem ért meg Európa. Nem érti, hogy fogadhatja el a dán mezőgazdász, a német tanár vagy éppen multi befizetett adóját, hogy nyújtogathatja követelőzve a markát, miközben tüzet okád rájuk, és hátuk mögött moszkvai nagyfejedelmekkel kupeckedik.

Most már tudjuk, miért nem állhat bennünket a nagyvilág és Európa. A Szent Szövetség, az Antant, az unió. Most már értem, „miért vagyunk egyedül” a népek tengerében. Nem holmi szlávok és germánok szorongató gyűrűjébe, de saját, szalonnazsíros korlátoltságunk ketrecébe zárva.

Egyszer felébredünk, de félek, késő lesz, reménytelenül késő újra. Négyév-értékelőre készülődtünk, s négyszáz-év értékelő lett belőle. Megdönthetetlen archetípusok térnek vissza bennünk a Vazul fiaktól Werbőczyn, Horthyn és Kádáron át Orbán Viktorig. A Báthoryak farkasfogai marcangolnak ma is.

A szabadságharcot szokás szerint elveszítjük. Az erőművet kamatostul megfizetjük. Széchenyi mehet Döblingbe megőrülni. Neki legalább volt hova futnia.

1993 decemberében meghalt Antall József, a rendszerváltás utáni első magyar miniszterelnök. Az évforduló kapcsán szép számmal születtek visszaemlékezések, nyilatkoztak politikusok, a kormányoldalon és az ellenzékből egyaránt. A szónokok több-kevesebb lelkesedéssel méltatta Antall kormányfői erényeit, a szokásos fordulat a médiában most is az úgynevezett ”antalli örökség” eszméje volt, amely idea már régóta szerepel a közbeszédben. A lelkes Antall-hívők meggyőződése szerint ez az „örökség” hovatovább már mázsás súllyal nehezedik ránk, és egyfajta fáklyalángként mutatja számunkra, hogyan is kellene rendezni dolgainkat. Az „örökség” pontosabb körülírására ugyanakkor eddig nem igen történt kísérlet. A következőkben ennek a meghatározására teszek próbát, nem történészi pontossággal, hanem emlékező polgárként. Különösen aktuálisnak gondolom ezt akkor, amikor az évforduló kapcsán a ma hivatalban lévő kormányfő kijelenti, hogy „Antall öröksége ma is ható erő”.

Esetleg kezdjük a fogalmi definiálással. Az örökség (patrimonium) gondolatát már az ókori rómaiak is ismerték, a kifejezés eleinte a családi öröklési jogra vonatkozott, és elsősorban az anyagi javak utódokra történő, alapvetően atyai átörökítését takarta. A kifejezés mai, szokásos használatában az anyagiak mellett főképpen politikai/kulturális örökségről szoktunk beszélni, és elfogadott az is, hogy a hagyományoknak és mindenfajta örökségnek meghatározó szerepük van a társadalom, a nemzet életében. Egyszóval, ha a sugallat szerinti „antalli örökségről” beszélünk, akkor feltehetően valami nagyon fontos dolgot írunk körül, olyasmit, ami ma is hatással van társadalmi viszonyainkra, nemzetünk életére. Alaptézisem a fentiekkel összefüggésben az, hogy 1/ igenis, van „antalli örökség”, azon egyszerű oknál fogva is, hogy amiről ennyit beszélnek, az kétségkívül létezik, hatással van, akár a valóságban, akár tévképzeteinkben, 2/ ez az „örökség” inkább károkat okoz nekünk, mintsem előnyünkre válna. Az előzőekhez még annyi fűzendő hozzá, hogy a további fejtegetések semmiképpen nem Antallra, mint magánemberre vonatkoznak, kizárólag a politikai szereplésére, nyilatkozataira törekszem koncentrálni.

Antall pályafutásában elvitathatatlan, hogy az 1989-es szereplése, a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon elfoglalt pozíciója hozzájárult az első szabad választás demokratikus körülményeinek, és a szabadon választott kormány működőképességének a biztosításához, az MDF-SZDSZ-megállapodás létrehozásához. Kormányfői tevékenységének a megítélése ugyanakkor már távolról sem ilyen egyértelmű.

A kevésbé elfogult visszaemlékezők szerint – és most nem Dávid Ibolyára, Herényi Károlyra, vagy Debreczeni Józsefre, az egykori harcostársakra gondolok – a miniszterelnök szívéhez inkább a két világháború közötti európai politikai/adminisztratív berendezkedés állt közel. Mindig is hajlott arra, hogy egyfajta „premodern, ásatag berendezkedést” favorizáljon (Lengyel László értékelése), és víziójában a Horthy-korszak, a meghaladott „úri Magyarország”, a “keresztény kurzus” képe sejlett fel. Az általa elképzelt közjogi berendezkedés azonban soha nem valósult meg teljesen, inkább a második világháború utáni nyugat-európai politikai berendezkedési minta alakult ki.

Azzal nem vádolhatjuk Antallt, hogy maga is radikális lett volna. Fogcsikorgatva bár, de jól egyensúlyozott az MDF radikálisai és konzervatív liberálisai között, noha, ameddig lehetett, kerülte a nyílt konfrontációt. Amikor már vállalhatatlanná vált Csurka irányvonala, ha késve is, de sikerrel semlegesítette az MDF alelnökét, s meg tudta tartani a kormányzáshoz szükséges többséget is. Abban tehát, hogy a rendszerváltás első évtizedében az országban nem volt reális esélye egy radikális, vagy szélsőjobboldali kormányzásnak, Antallnak elévülhetetlen érdeme van.

Maradva még az általános közigazgatási, hatalomtechnikai kérdéseknél, világos, hogy Antall kormányzati tevékenységének a leggyengébb területei egyértelműen a káderpolitika és a gazdaság voltak. Személyzeti politikájára jellemző, hogy többek között sikerült a hadseregre a néhai Für Lajost rászabadítani (Für utólag többek között a Magyar Gárda körüli szorgoskodással tüntette ki magát). De nem vall túlzott bölcsességre az sem, hogy külügyminisztert rokoni körből választott, mert Jeszenszky Géza személye sem volt az etalonja az igazi diplomatának. (Emlékezetes az 1994. évi otrombasága, amikor egy holokauszt-konferencián kifejtette: arról nem szabad elfelejtkezni, hogy Magyarország 1944-ig menedéket adott a zsidóknak és a hatszázezer zsidó áldozat mellett meg kell emlékezni a félmillió magyar áldozatról is. Az egykori főkülügyér Orbán mai nagyköveteként szintén nem remekel, egy korábbi egyetemi jegyzetében a romákra tett utalása miatt 2012-ben keményen bírálták Norvégiában.) Ugyancsak feledhetetlen marad az Antall által kinevezett, néhai Horváth Balázs belügyminiszteri tündöklése, különösen az 1990. évi taxisblokád „kezelése”.

A gazdaságot illetően tagadhatatlan, hogy Antall regnálása alatt fogadták el a piacgazdaság jogi kereteit szabályozó törvényeket. Ellentmondásosan és a sokadik próbálkozásra, de lezajlott a bank-, hitel- és adóskonszolidáció. A kormánynak azonban nem sikerült kézben tartani a makrogazdasági folyamatokat, 1993-tól az infláció is elszabadult, visszaesett az export, nőtt a munkanélküliség. Nem vitatható, hogy hasonló bajokkal küzdött az akkoriban rendszert váltó többi kelet-európai ország is, de Antall nagyon kevéssé volt tisztában a gazdasági folyamatokkal. Nem érdekelte a gazdasági rendszer, alábecsülte a külpiaci tényezők szerepét, többek között csupán „két szűk esztendőt” ígért a nemzetnek, elbagatellizálta a KGST összeomlásának lényegét és következményeit. Kormánya négy esztendő alatt nyolc gazdaságpolitikát is meghirdetett, de egyiket sem sikerült végigvinnie.

Jó példa Antall gazdasági tájékozatlanságára, hogy a „szovjet piac elvesztését” lényegében a partner csődjének tulajdonította. Egy nyilatkozata szerint „Nem rajtunk múlik, hogy a szovjet fél nem tud fizetni. (…) Másfél milliárd dollárnyi ki nem fizetett számla után is tovább szállítsunk ingyen? (…)” Vagyis a világgazdaságot érzékenyen érintő gazdasági, átrendeződési válság számára fizetésképtelenségi kérdés volt.

Antall a legkülönbözőbb gazdaságpolitikai nézeteket valló szakembereket állította a fontosabb gazdasági posztokra. Az Antall által kinevezett kormányzati vezetők (pl. Rabár Ferenc, Kádár Béla, Matolcsy György, Bod Péter Ákos) gyakran konfliktusba kerültek egymással, és többük idő előtt le is mondott pozíciójáról. A helyzetre jellemző a néhai Rabár 2001-es visszaemlékezése: „(…) a kormány működésével kapcsolatban is egy kicsit doktrinerek voltak az elvei: túl nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogyan zajlik le egy kormányülés, mikor kell meghallgatnunk az előterjesztéseket, és hogyan kell aztán szavaznunk. (…) Talán nem mert gazdasági kérdésekben egyértelműen, csak a rációra hivatkozva állást foglalni.”

Vizsgáljuk meg közelebbről Antall egy közéleti szereplését s ezen keresztül eszmei/világnézeti kérdésekben elfoglalt pozícióját. Az egyik korabeli, sokak számára szimbolikus esemény volt a rendszerváltás után Horthy 1993-as újratemetése. A búcsúztatáson ott volt többek között Boross Péter, Für Lajos, Surján László, Balsai István, Kádár Béla. A kormányfő közvetlen családtagjaival képviseltette magát, és koszorút is küldött Kenderesre. Személyesen tehát nem vett részt az eseményen (ezt főként a várható diplomáciai bonyodalmakra tekintettel nem vállalta), de családján, s a kormánytagokon keresztül jelezte Horthyval kapcsolatos érzelmeit.

Érdemes néhány szót ejteni Antall egyesek szerint vélt, szerintem igenis létező antiszemitizmusáról is. Önmagában elgondolkodtató, hogy az egykori miniszterelnök nagy tisztelője volt Horthynak, és a kormányzót „magyar hazafinak” nevezte, „akit a nemzet tudatában is tisztességgel el kell helyezni”. Vagy nézzük meg, hogy milyen véleménye volt Antallnak egyik történelmi elődjéről, Teleki Pálról. „…Teleki Pál egy konzervatív világszemlélet képviselője volt, de nem valamiféle maradiság képviselője, hanem a tradicionalizmusnak, az értékek megőrzésének volt a képviselője. Másrészt a kor által meghatározott nagy politikai kihívásokra (…) kompromisszumokat keresett és a kompromisszumok keresése néha megalkuvásokkal, átmeneti kudarcokkal jár együtt…“ (1991-ben, a Teleki-emlékbeszédben). Antall szerint tehát Teleki pályája „megalkuvásokkal, átmeneti kudarcokkal járt”. Ehhez csak emlékeztetőül: Teleki első miniszterelnöksége idején fogadták el Magyarországon a numerus clausust, továbbá nagyrészt Teleki fogalmazta a II. zsidótörvény indoklását, és előkészítette a III., “fajvédelmi” zsidótörvényt is.

További példa Antall világképére, hogy 1993-ban Varga Domokos Györgyöt bízta meg a Nemzeti Tájékoztatási Iroda vezetésével. Utóbbi még 1990-ben hatalmas botrányt okozott a Népszabadságban megjelent, Kisebbség és zsarnokság c. cikkével, amelyben gyakorlatilag a numerus clausus újbóli bevezetését szorgalmazta. Ezzel együtt Antall habozás nélkül nevezte ki Vargát egy fontos állami pozícióba. De ide lehet idézni Antallnak az 1990-es budapesti gettó-emlékmű avatásán elhangzott kijelentését: „Mi az önök mártírjaira éppúgy emlékezünk, mintha a sajátjaink lennének.”, vagyis a miniszterelnök szimplán kizárta a zsidó származásúakat a magyar nemzetből (Komoróczy Géza közlése).

Az előzőek alapján nem túlontúl összetett dolog felsorolni az „antalli örökség” alapvető elemeit: kormányzása alatt mindenképpen pozitívnak tekintendő Csurka (bár halogatott, de megvalósított) semlegesítése; a negatívumok pedig: az adott helyzetben nem megvalósult, de érzékelhető kísérlet az úri, keresztény Magyarország feltámasztására; gazdasági dilettantizmus; hozzá nem értő kormányzati/személyzeti politika; tapintható antiszemitizmus. Ez az örökség nem szolgálhat számunkra iránytűként.

A mai köztudatban él egy politikai legenda, amely szerint Antall halálos ágyán Orbán Viktort nevezte ki politikai utódjának. A mítosz valószínűleg nem igaz, de mégis utal egy fontos végkövetkeztetésre: Antall igazi „örökségének” a legfájdalmasabb eleme maga Orbán Viktor. Noha nem tekinthetjük a mai kormányfőt Antall egyenes fejleményének, annyi bizonyos, hogy Orbán – ha éppen hasznosnak gondolja – előszeretettel hivatkozik Antallra, mint nagy elődre. Erre van is alapja, hiszen a 2010-től kiépített diktatúra (megengedőbben: autokratikus rendszer) sok vonatkozásban azt teljesíti ki, ami a 90-es években szerencsére nem valósult meg. Az, hogy Orbán választást nyerhetett „mélymagyarsággal”, a „nemzeti érzületre” való sokszori hivatkozással, idegengyűlölettel, burkolt rasszizmussal, nagyrészt azért lehetséges, mert a szükséges alapokat, magatartásmintákat Antall korszaka is erősítette és örökítette.

Orbán bizonyosan méltó utódja Antallnak. Erre tanúság egy kijelentése 2013-ból, a Zsidó Világkongresszus közgyűléséről: „Amikor a jó emberek akarata érvényesült itt, Magyarországon, akkor a magyarok és a zsidók békében és sikerekben gazdagon éltek együtt (…)”. Vagyis Orbán ugyanúgy kirekeszt egyeseket a nemzetből, ahogyan ezt elődje, Antall tette 1990-ben. Sapienti sat! A bölcsnek elég ennyi!

A szerző közgazdász

(A cikk rövidített változata megjelent a Népszabadságban)

„…ez össze-vissza kusza szövevénybe,

társadalmunkba, elme kell nagy fénybe’,

mely igazodni magára mutat.”

(József Attila)

Nem véletlen, hogy a magyar, a nép, a tömegek, a nagy átlag olyan amilyen. Hogy milyen? Olyan, hogy

dögöljön mega szomszéd tehene is!

Intoleráns. Alattvaló. Nincs szabadság-igénye, nem hiányzik neki a demokrácia. Retrográd, ódzkodik mindentől, ami haladó, ami előre mutat. Elvtelen, belenyugvó, aggasztóan magas az ingerküszöbe – és ez még az érem szebbik oldala, mert a másik, a durvábbik oldala az, hogy rendpárti, sovén etno-nacionalista, másra mutogatós, idegengyűlölő, antiszemita, nyilas.

Miért nem véletlen?

Mert a tömegek körében azok a kultúrjavak élnek, amelyek a magasabb rétegekből lesüllyedtek. Gesunkenes Kulturgut – mondja a német szellemtörténeti iskola: lesüllyedt kultúrjavak. Abból a fölső társadalmi közegből süllyednek alá, ahol a munkamegosztásnak köszönhetően profik termelik a kultúrát. De a „javak” amelyekről beszélek, nem csak műalkotások, hanem eszmék, magatartásformák, társadalmi gyakorlatok.

Csak azzal tud főzni az ember, amije van.

Azokért az eszmékért, társadalmi magatartásformákért, szokásokért, mítoszokért, babonákért, melyek a fölső rétegekből, az értelmiségi, a politikai és szellemi elit tudatformálóitól süllyednek le, azokért viszont a mindenkori magyar elit a felelős. Kultúráról beszélek, mert egyelőre viselkedésre, társadalmi reflexekre, ideológiára gondolok; a politika majd ebből nő ki, ahogy a tudat cselekedetre vált.

Életem során sokszor volt az az érzésem, hogy a magyar tömegek körében, ha nem is dominált, de azért jelen volt egyfajta progresszivitás, haladó gondolat, úgy is fogalmazhatnék: baloldaliság.

A fölszabadulás utáni három évben, amikor még kamaszként a fényes szellők bűvöletében éltem, amíg a Rákosi diktatúra föl nem számolta az alig bimbózó, zsenge demokráciát.

Később gyári munkásként, a szaktársaim között az ötvenes évek során is éreztem bizonyos félszeg baloldaliságot, azzal együtt, hogy közösen utáltuk a rendszert. A fönnállót.

Ötvenhatban is. Emlékszem, eleinte kisebbségben voltak azok, akik jobboldali fordulatot akartak. Azért a többség elfogadta, Rákosi bolsevista diktatúrájának nyolc éve ellenére, a szocializmus „nemesebbik részét”: a szolidaritást és az empátiát, a javak igazságosabb elosztásának a szándékát – „a darab jó, csak az előadás rossz” – így szólt az idevonatkozó bonmot; gyárat, földet visszaadni senki nem akart, oroszok nélküli szocializmust akartunk a magunk módján, magyar módra; többpárti parlamenti demokráciát, és leginkább a jugoszláv önigazgatási rendszer lebegett a szemünk előtt. A gyár legyen valóban a melósé a munkástanácsok irányítása alatt. Hogy ennek mi volt a realitása, századrangú. Ez volt a vágyálom, és ez is lesüllyedt kultúrtermékként értelmezhető.

Aztán jött a csőcselék. Köztársaság tér. Lincselés. Pogrom. De az már egy másik történet.

Ma a baloldaliság biztos, hogy nem dominál. De mitől is dominálna, mi van a fölszínen, a társadalmi elitek szintjén? A fölszínen a baloldali értelmiség és politikai elit gerinctelensége, gyávasága, sunyító túlélési stratégiája van, mi az, ami fölülről lesüllyedhet? Hát ez a sunyiság, a belenyugvás a „kisebbik rosszba”, amíg nem lőnek. Másrészt a jobboldal harsány etnonacionalizmusa, az ingyen-büszkeség (ha a seggünk kilóg a gatyából, akkor is mindenkinél értékesebb magyarok vagyunk – és ebbe beleszülettünk; nem kellett megdolgozni érte), az idegen- vagyis zsidó- és cigánygyűlölet, sőt, „nyugatgyűlölet”, amiben ott izzik az irigység is a nyugati jólét miatt, szóval ez süllyedhet csak le, semmi más.

Hogy egyszer majd alulról „keletkezzen” egy baloldali ellenállás, ahhoz a csúszó-mászó szolgalelkű tömegeknek föl kéne nőniük a saját sorsukig, föl kéne fogniuk (tömegesen!), hogy sokra megyek a magyarságommal, ha a gyerekem éhezik. És nekem, üres gyomrú koldusnak, ne daloljon szirénéneket az, aki böfög a jóllakottságtól (fázol, hát mondd, hihetsz-e annak, ki fűtve lakik öt szobát), és az ellenséget talán a hatalom birtokosaiban kellene keresnem, és nem a zsidóban meg a cigányban; és meg kéne fognom a hozzám hasonló nyomorultak kezét. És ha ez diffundál, abból elindulhatna valami. Na, az lenne a „tiszta forrás”, amiből ezúttal a magas-kultúra, az elit is meríthetne.

Vagyis, hogy a kiindulópontra visszatérjek, mi az a „kultúrtermék”, eszme, ideológia, közösségi identitás, jövőkép, túlélési stratégia, ami ma lesüllyedhet a magyar eszmeteremtők, megmondó emberek, okostojások köréből a tömegek közé? Mit lehet várni az istenadta néptől, miféle hitet, milyen spontán ambíciót?

Egy ideje már azon gondolkodom, mitől lett a magyar Európa, talán a világ egyik leghitványabb nemzete. Erre keresem a választ többek között Bibónál is. Mitől oltódott be olyan mértékben a náci-fasizmus vírusaival, hogy képtelen kigyógyulni belőle, hogy szinte az egész népesség fertőzötté vált, nem csak a csőcselék, de az értelmiségtől a mélyszegénységben élő paraszt-proletár-koldus rétegekig, mindenki. Hogy a rabszolgasorba taszított közmunkás sem lázad, sőt. Rajong a vezérért. Mitől van az, hogy a magyar, ha gond van, mindig a reakcióban, a tekintélyben, a rendben, a rasszizmusban, antiszemitizmusban, cigánygyűlöletben, az oláh, tót, rác, az összes szomszéd lenézésében és megvetésében látja a megoldást. (Vagyis soha nem előre, mindig csak hátra tekint.) A komcsik és a bankárok ugyanazok, tudniillik zsidók, a ruszkik és a tőkések, a demokraták és a plutokraták, és a rothadó  Nyugat, és Amerika mind mind szintén ugyanazok, vagyis zsidók, azonkívül az egész világ a magyarokat akarja megenni, hát majd mi esszük meg őket: a magyar baka egy szál szuronnyal többet ér, mint az egész amerikai hadsereg atombombástul! Ezt egy Lányi Zsolt nevű kisgazda barom volt képes mondani, és ezt a lelke legmélyén majdnem minden igaz magyar ember így is gondolja. Ki az igaz magyar ember? Aki „magyar vagyok, nem turista”. Akinek egyetlen fölmenője sem volt zsidó. Mitől van az, hogy „magyar” az azt jelenti: nem-zsidó. Nem cigány. Nem oláh. Nem-tót. Turulban született büszke keleti vér. Meg rögvalóság. Mitől érvényes ez minden történelmi fordulaton át és ellenére még mindig a 21. században?

Bibó például olyasmiket lát és sejtet, hogy a magyar lélek megrokkanásának a kulcsa a parasztgyűlölő úrhatnám hétszilvafás kisnemes. Aki inkább vállalja, hogy a nemesség legalja, mint hogy a parasztság elitje legyen. A métely a Werbőczyzmus, igen. Odáig kell visszamenni. Onnan datálódik a rendiségbe ágyazott reakció. A minden progresszív kísérletet megbénító félelem attól, hogy a haladás elpusztítja a magyart. Mert egy rendiségnél haladóbb világ a magyar néplélektől idegen, mi ott nem tudunk helytállni, s ez nagyon összecseng azzal, amit én mondogatok negyven éve: a feudalizmus elpusztíthatatlan túlélésével. A kiegyezés utáni nagy gazdasági föllendülés, az is feudálliberalizmus volt, a gyorsforralón készült Budapest, a pszeudó Párizs, a pszeudó Bécs, a gigantomániás Parlament, a pszeudó Buckingham palota a pszeudó-gót Mátyástemplom a Halászbástyával, aminek csak a halászathoz nincs köze, mind a feudalizmus túléléséről beszél; még ami szép, az is csuszamlós a hazugságtól, itt semmi nem igazi! A Milleneum, a Szent Istváni gondolat, a szent Korona tan…

Itt nem volt kapitalizmus, csak feudálkapitalizmus, a szocializmus is feudálszocializmus volt, a rendszerváltás pillanatában is a feudalizmus érvényesült. Antall József nepotista kormány-összeállításában is a feudális személyi kapcsolatok rendszere élt tovább. A rendszerváltás Horthy restaurációval, a hamvai hazahozatalával kezdődött, és az ellenzék nem tudta, de nem is akarta igazán megakadályozni, és a szocialista-liberális kormányok nem mentek oda, miután egyszer-egyszer hatalomra kerültek (képletesen sem) buldózerrel a Horthy sírjához, hogy kiforgassák a hazai földből ezt a fertőzetet. Nem, sőt. Elfogadták még a királyi címert is a Kossuth címer helyett.

Hát nincs igaza Bibónak, aki azt mondja, hogy már a Kiegyezés is egy óriási, szemfényvesztő hazugság volt, a kisebbségektől való félelmükben a kiegyezők behódoltak a Habsburg dinasztiának, így lettek a magyarok a Kárpát medence kápói; vagyis Deák műve nem 1848, hanem Metternich legalizálása volt. És talán csakugyan Werbőczynél kezdődött, ott roppantotta meg a nemesség a saját fundamentuma, a saját népe gerincét, a paraszt ott vette örökre tudomásul, hogy az úri Magyarország legyőzhetetlen, Dózsát megégették, és a sült húsát fölzabáltatták az alvezéreivel. Vagyis velünk, parasztokkal. Kész. A paraszt becsületét az urak örökre beletaposták a sárba. A paraszt nem is volt a magyarság része, mert a nemes magyar nemzet a nemesuraknak a nem-nemest kirekesztő magyarsága volt. Amikor a parasztság felé forduló nemesség (a fölvilágosodás, a szabadságharc idején) legyűrve parasztundorát, mintegy magyarrá avatta a népet, ágyútölteléknek használta. A paraszt azt tapasztalta, hogy a rendiség örök, az urak örökké urak maradnak, fölfelé nincs kiút, innen kilépni csak a pocsolyán keresztül, az erkölcsi mocsáron keresztül lehet; vagyis akkor máshol verjük le a botütéseket, a kalodát és mind a sérelmet, mely a rendiség, az úri Magyarország részéről ért bennünket (Nyilott szájunk jajpanaszra?Dögölj, rúgtak a parasztba, korbács pattant, a torokba rekedt a szó fojtogatva – mondja Illyés); akkor a gyalázatot a gyengébben, a cigányon, a zsidón, tóton, a bocskoros olájon verjük le, mert az oláh szőröstalpú, de bezzeg a magyar rámáscsizmás… rámás csizmát viselababám! az nem számít, hogy rámáscsizma helyett a friss tehénganajba lépünk, úgy melengetjük a lábunkat… de a magyar mindenkinél különb, ha az urai rúgják is, akkor is mindenkinél különb… mert az úr magyar úr, az belém rúghat, mert az nem zsidó, nem idegen…

Igen. Itt lesz a baj forrása, a parasztnál, mert a proletariátus nálunk nem vendégmunkásokból lett, hanem a parasztból, annak is a legszegényebbjéből, akinek nem jutott föld, az próbálkozott a városban. Vagyis a proli magában hordozza a paraszti mentalitást. És a kispolgárság, ha nem éppen sváb, akkor pláne. „Hol lehet altiszt, azt kutatja…” Ha a paraszti gerinc megtöretését, a paraszti méltóság lerombolását Werbőczytől eredeztetjük, akkor azt, hogy a magyar nép egyrészt alattvaló, csúszómászó lett, másrészt sunyin agresszív, és így lett fogékony a xenofóbiára, a zsigeri antiszemitizmusra, a nyilas-náci, nem is annyira eszmékre, mint inkább társadalomlélektani magatartásformára, akkor ennek a forrásvidékét is Werbőczynél lehet megtalálni. Akinek megtörték a gerincét, akiben nincs méltóság, annak van szüksége ingyenbüszkeségre: nacionalizmusra. Abból lesz a megrögzötten, gyógyíthatatlanul náci, nyilas. Méghozzá hetedíziglen, generációkon át apáról fiúra örökítve, és a „kortárscsoport terrorja” által egymást heccelve, uszítva.

Ehhez képest polgárság gyakorlatilag nincs (sosem volt), ami van, az burzsoá és nem citoyen, a keresztény középosztály úriembernek tekinti magát, vagyis az úrhatnám dzsentrit tekinti eszményképnek, a kulák, magyarul a gazdag paraszt ideálja sem a polgár, hanem a kisnemes. A progressziót a zsidó értelmiség képviseli, csakhogy a magyar zsidóság zöme szolgalelkűségben túltesz a magyaron, így remélve, hogy megbocsáttatik neki, hogy zsidó; milyen lehet hát az a haladás, amit ez az önmagát föladó zsidóság képvisel?! Keresztény értelmiség? Maradiak, rátartiak, úriemberek. Az egyházak, főleg a római katolikus, a feudálfasiszta hatalommal összefonódva erősítenek mindent, ami kőkonzervatív és reakció. Vagyis a „nép” semmilyen pozitív ösztönzést nem kap fölülről. „Társadalmunkba elme kell” – mondja József Attila –, hol van itt az „elme”?

Eleink, a magyar szellem legjobbjai még hittek a népben. Petőfi azzal fenyegetett: „Még kér a nép, most adjatok neki. Vagy nem tudjátok mily szörnyű a nép amikor nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hírét?” Ady folytatta: „Hé, nagyurak: sok rossz fehér ököl, mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe rettenetes, nagy dühvel özönöl?”

Mi lesz? Az lesz, hogy orcáján egy debil idióta boldog ragyogásával Dózsa György kósza népe az urnákhoz özönöl, és a Fideszre szavaz.

A Fidesz fékezhetetlen agyvelejű verőembere és trafikosztogatója most magához képest is kicsit messzire rúgta a pöttyöst, hogy ezzel a kormánypárti közhülyék számára is érthető fociszimbólummal éljek. „A Mazsihisz magyar kormánynak küldött ultimátuma nem lesz képes megbontani azt az egységet és szimbiózist, amelyben hosszú évek óta élünk itt Gyulán, vagy éppen Hódmezővásárhelyen minden zsidó honfitársammal” – jelentette ki Lázár János.

Az előzményekről csak annyit, hogy a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) levélben jelezte a miniszterelnöknek, hogy a kormány jelenlegi történelemhamisítási felbuzgása talán kicsit túlmegy azon a határon, ami populista és neohorthysta pártok esetében elfogadható, konkrétan: nem a németek tehetnek mindenről, mint azt az emlékműnek csúfolt giccsparádé sugallná, hanem nekünk is volt némi szerepünk a harmincas-negyvenes évek borzalmában.

Erre böffent Lázár.

“…nem jó irányban befolyásolja azt a fajta együttélést, ami több száz év óta volt itt sikeres a Kárpát-medencében magyarok és zsidók között” – tette még hozzá. Nem jó irányba. Mert, hogy eddig sikeres. A mélypont ünnepe.

Magyarok és kunok, magyarok és jászok, magyarok és rácok, magyarok és zsidók.

Lázár János természetesen nem érti, hogy miért mondott iszonyatosan nagy és veszélyes bunkóságot, amikor zsidókat és magyarokat emlegetett, de nem is az ő felelőssége, mert Lázár a keménykedő, üvöltöző célszerszám, akinek befolyásos haverjai vannak a dohánylobbiban, ő a Fidesz kalapácsa, aki mindent szögnek néz, a gazdája meg hagyja. Abból is látszik, Orbánt mennyire nem érdekli ez az egész, hogy egy kalapácsot küld tárgyalni. Mennyé’, Lázár fiam, oszt mond meg a zsidóknak a frankót, mert nem látják a nagy összefüggéseket.

Nincsenek nagy összefüggések, de a Fidesz azt érti nagy összefüggések, nemzeti sorskérdések és univerzális egyenletek alatt, hogy meg kell nyerni a választásokat. Ha több az országban az antiszemita, mint a zsidó, akkor az előbbiek nótáját kell húzni, ez egyszerű matematika, nincs ebben semmi rossz szándék vagy ideológia.

Nem arról van szó tehát, hogy számon kérjük Lázáron a szavait, mert tényleg fogalma sincs, miről beszél, de talán a többiek számára nyilvánvalóvá tehetjük, miért kell még az emlékét is eltakarítani annak a pártnak, amelyik szerint ugyan végtelenül sikeresen élünk együtt, azonban mégsem magyarok a zsidók. Nem magyarok, de már-már egészen jól beilleszkedtek, a nyelvet is klasszul tolják, ez a Radnóti nevű például anyanyelvi szinten, és ugyan elő-előfordul, hogy marhavagonokba tereljük őket, meg Dunába lőjük, de már százszor bocsánatot kértünk. Nem beszélhetnénk végre másról?!

A zsidók és keresztények megfogalmazás is rettenetes lett volna, bár talán nem ennyire sértő és idióta, egészen egyszerűen azért, mert Magyarországon nem zsidók és keresztények élnek együtt (sikeresen), hanem rengeteg istennel egyáltalán nem törődő, ateista, agnosztikus, vallástalan ember, akiknek legkisebb gondja is nagyobb, mint azon töprengeni, hogy Jézus messiás volt-e vagy próféta, és akadnak néhányan, akiknek ez fontos. Utóbbiak – minden ezzel ellentétes propaganda ellenére – elenyésző kisebbségben vannak, esetleg zsidók, keresztények, keresztyének, muzulmánok vagy buddhisták, de épp olyan különbözően gondolkodnak bizonyos dolgokról, mint a többség.

Rettenetes lehet ezzel szembesülnie a mostani kormányzatnak, de a magyarok egy része szereti Mága Zoltán művészetét, a másik része meg nem, a magyarok egy része Csajkovszkijra ébred, a másik része meg Dj Shurikenre, és ettől nem lesznek jobb vagy rosszabb magyarok. Sőt, még rosszabb hírem van. amíg nem készül el a Széles Gábor-féle ufótechnológiai laborban a hungarométer, senkiről sem lehet megállapítani, hogy a magyarság melyik szintjén áll, magyarabb-e az átlagnál, vagy már-már turbómagyar. Addig bizony csak magyar van. Bár kétségtelenül akadnak köztük hangosabbak.

Csak egészen eltévedt küldetéses idióták próbálják elhitetni egy nemzettel, hogy csak egy tábor, egy zászló, egy isten és egy miniszterelnök van, mert minden más esetben jöhet az ácsorgás a sírnál, hol süllyedés esete forog fenn, megesznek minket a mindig éhes nyugati demokraták, hacsak nagy barátunk, Oroszország meg nem véd minket tőlük. Jellemző egyébként, hogy még ez a baromság is értő fülekre talált, nem kevesen hiszik el, hogy vérszomjas belgák és portugálok elől kell Moszkváig menekülnünk, ami nem Brüsszel. Tényleg nem. Moszkva annyira nem Brüsszel, hogy szerencsétlen esetben az évszázad hátralévő részét ennek a ténynek a feldolgozásával tölthetjük.

Nem lesz annyira vicces, mint ahogy leírtam.

A kibontakozó választási kampánynak, a politikai akaratképzés centrumának láthatóan néhány újabb szabálya van. Azt egy ideje úgyis tudjuk, hogy a képviselők, politikai félvezetők, pártvezérek óriás-poszterei autópályák, utak, hidak és mezőségek mentén fokozottan zavarják, sőt, némileg veszélyeztetik is a forgalmat. Jelenlétük közforgalomban nem kívánatos. Tudjuk, hogy a kereskedelmi csatornák nézőit kifejezetten ingerli, ha a Vacsoracsata vagy a Mindig szerelem Budapesten megtekintése közben az „Együtt, egy darabig még együtt, néha, részlegesen, ámbátor fenntartásokkal, közös listán, de azé’ jobban utáljuk Orbánt mint egymást” kezdetű, szívmelengető politikai kampánydal zavarja meg az éji nyugalmat, miközben a videofilmen látjuk, ahogy Gyurcsány szeretetteljes kokit helyez el Attila feje-búbján.

Ezek a fokozatosan bővülő szabályok nem akadályozhatják lényeglátásunkat. Mindenki tudja, történelmi időket élünk, melyben a fő cél, hogy a nép, az istenadta nép tudomást se szerezzen arról, hogy most úgy ki lehetne rúgni a Kedves Vezetőt, a Gigatörpét, hogy a taknyán csússzon az árokparton. Hogy ködös titokba burkolva jöjjön a reggel, midőn néhány kokárdás öregúr veszi a bőrkalapját, autóstáskáját, lakcímbejelentőjét, hogy a közeli iskola felé induljon és 42 és fél százalékkal újra nyakunkra ültesse Orbánt.

A kampány néhány aranyszabályát mégis a napokban vezették be. Az egyik, hogy a kampány tematikája nem holmi program, ígéret, jövőkép, alternatíva. A kampány fő irányát úgy hívják, hogy Feri. A Feri bűnei. Arról kell szólnia, mint szivárogtattak ki róla és ellene, esetleg általa, illetve mi történt az évtized közepén, amikor Gyurcsány szteppelni kezdett a kamerák előtt. Eddig rendben is volnánk, ennél nem is vártunk többet. Gyurcsány ettől úgyis csak jobban érzi magát, ő általában jól van.

Arról a kampányszabályról viszont nem hallottam, hogy az ellenzék embereinek el kell tűnniük, mint szürke szamárnak a ködben. Hogy Bajnainak fásultan és reményvesztetten kell végigasszisztálnia a számára kínos végvergődést. Hogy Mesterházynk csak akkor látszódjék a nyilvánosság előtt, midőn Simon Gábor folyószámlájának tőkeműveleti mozgását próbálja elemezni a hozzáértő választóközönségnek.

Jelentem Budapestről, az utolsó roham még el sem indult, máris kínosan belefulladt a semmibe. Ahogy addig sem értettem, mi zajlik a baloldalon, ahogy meg sem tudtam számolni, hányadik szövetkötést, egyezményt, összefogás-bejelentést abszolválják a felek, miről is van szó a politika világában, a szoborról, a Szakályról vagy a Mazsihiszről, úgy azt sem értem, mi az, amit itt látok. Izgatott, dezinformált bizsergés? Bábeli nyelvzavar?

Mellesleg, nem mindegy? Úgyis megtudok mindent kellő időben. Különben is, mi közöm hozzá? De azért tegyük gyorsan hozzá, már csak úgy megszokásból: „szörnyű idő, szörnyű idő, s a szörnyűség mindegyre nő.”