Kósa Lajos egyszerű világképe szerint a pártok a választási kampányban hazudoznak, aztán akinek többen elhiszik, az kormányt alakít, én pedig próbálok hibát találni a logikájában, de nem sikerül. Kósa Lajosnak tökéletesen igaza van, kipróbált politikus ő, a Fidesz azon frakciójához tartozik, akik némi önállóságot is kaptak Simicskától és Orbántól, akkor megy ki a budira, amikor csak akar.Jjelentkeznie sem kell előtte, ráadásul egyeztetés nélkül nyilatkozhat, még baloldali rádióknak, újságoknak is.

A fenti állítás – bár egyszerűnek látszik – többszörösen összetett, mivel nem csak arról van szó, hogy a Fidesz szerint hazudozni egy választási kampányban jó és kifizetődő dolog (erre bizonyítékok vannak, felesleges lenne hisztérikusan viselkedni), hanem arról, hogy ezt el is lehet mondani nyugodtan a nyilvánosság előtt, mivel a magyar választó nem csak eltűri a hazudozást, de egyenesen igényli. Olyan ez neki, mint a mozi: tudja, hogy Bruce Willis nem menti meg a világot, de ezt a tudás egyáltalán nem zavarja, mert az ember nem azért jár moziba, hogy szembesüljön az igazsággal, hanem azért, hogy jól szórakozzon, és a választási kampány pontosan ezt nyújtja a széles néptömegeknek.

Maximumra csavarjuk a fűtést szarul szigetelt lakásunkban, mert megengedhetjük magunknak a rezsicsökkentés áldása folytán, aztán bekapcsoljuk a tévét, és adjatok neki!, választási kampány van, az pedig akkor jó, ha durva, elég volt a széplelkű, mindig nyafogó liberális buzikból, nekünk itt ne vinnyogjanak, kigyúrt felsőtesteket akarunk látni, meg vért, meg kommunistázást, világnemzeti népuralmat, magyar birodalmat, rettegő tótot és rácokat, esetleg néhány kivégzést, de legalább rabláncon elvezetett politikusokat. Nagyjából ennyi.

Az, hogy a kampányban hazudnak az alap, de ahhoz, hogy lehalkítsuk a gyereket, minimum olyasmit kell hazudni, amiben van aszteroida, világvége, meztelenül táncoló Biszku Béla és állatos szex.

Tökéletesen érzi ezt a baloldal azon felvilágosult, a tényekkel rendszeresen szembenéző, és realitás érzékét még el nem vesztett szegmense, akik szerint egyedül és kizárólag Gyurcsány Ferenc lehet Orbán Viktor kihívója. A fentieket, némi megszorítással, egyedül a volt miniszterelnök képes prezentálni kampányban, elvégre – akármennyire is szeretjük – Bajnai Gordon egy balfasz, Mesterházy meg kábé annyira karizmatikus, mint egy boncolási jegyzőkönyv, természetes halál esetén.

Gyurcsány más.

Ő bármikor képes kizökkenteni a megfáradt választókat, táncol, sírdogál, elveszett gyermeket talál, biztos énekelni is tud, bár erről még nem győződhettünk meg. A rakendroll az nem egy tánc. Tehetünk úgy, mintha négyévente az emberek arra szavaznának, aki jobban figyelembe veszi a realitásokat, figyel a világgazdaság áramlataira, a tendenciák és a mélyrétegben zajló folyamatok szakértője, szereti az embereket, javítani akar a társadalom kissé szétesett szerkezetén, meg ilyen baromságok, de amennyiben elhisszük magunknak ezt az ostobaságot, addig fogunk ellenzékben ücsörögni, amíg bevezetik nálunk az eurót.

Ideje lenne észrevenni, hogy a magyar választás nem intellektuális vetélkedő, hanem pankráció, ahol mindenki kint hordja az alsógatyáját, mesterségesen felturbózott izmai vannak, rendkívül szőrös, és mielőtt belépne a ringbe, olyasmiket kiabál, hogy letépem a fejed, aztán belehányok a tüdődbe!, mert az jól hangzik, és az emberek szeretik.

Most képzeljük csak el azt a pankrátort, aki a küzdelem előtt visszafogottan ecseteli a reális esélyeket, esetleg szót ejt a megfelelő táplálkozás szükségességéről, majd frappánsan Kantot idéz. Visszavonom, inkább ne képzeljük el.

Az ellenzéki összefogás egyetemes ege alatt egyedül Gyurcsány Ferenc hajlandó első szóra felhúzni kívülre a bőrtangát, olyan parókát vesz fel, amilyet ráadnak a rajongók, és bármit képes kiabálni, ráadásul papír nélkül. Egyszerűen gondolkodni sem szabad másban, mint őbenne, a magam részéről érthetetlenül állok minden olyan felvetés előtt, miszerint legyen egy értelmes politikus a baloldal miniszterelnök-jelöltje, hiszen értelemre sem most, sem a későbbiekben nem lesz szükség. Ezzel az erővel azt is hangoztathatnák ezek a fogalmatlanok, hogy legyen a miniszterelnök-jelöltnek urdu nyelvvizsgája, ami szintén felesleges.

Ideje felébredni, elkényeztetett művész-értelmiségi barátaim: a politika betanított munka, nem tudományos pepecselés, nőies aprómunka vagy precizitást igénylő szakmunka.

Áll a ring, a tömeg már üvölt, Kövér László állatbőrökbe öltözve lengeti bunkóját az egyik sarokban, másodperceken belül be kell valakit küldeni a másik oldalról is, mert lejár az idő. Rángassátok fel Gyurcsány Armani nacijára a bundabugyit, oszt jó napot! Pattogatott kukoricát elő, hallgassuk a recsegő csontokat!

Győzött a gyávaság, amelyet meglovagoltak a helyezkedő haszonlesők, a megélhetésüket keresők. A hosszú vajúdásnak vége, nincs tovább miért aggódni, idegeskedni. Eldőlt, hogy Magyarország elveszett, hiszen nincs egyetlen politikai erő sem, amely az Orbán-rendszer ellenfele lenne. Az Orbán-rendszer ellenfele arról ismerszik meg, hogy kívül van a rendszeren. Akik a rendszeren belülről akarják megdönteni a rendszert, azok szemfényvesztők. Aki belülre kerül, az elfogadta. Aki tudomásul vette, hogy az illegitim alaptörvény után Orbán a szabad választások lehetőségét is elvette, egy tömörülésbe kényszerítve (és egymást is kioltva) össze nem tartozó pártokat, az eladta magát. Ez az ellenzék úgy kapitulált, hogy egy harcot sem vívott meg. A harcmezőre sem ment ki.

Ezen most már nincs mit rágódni, Virág elvtárs, ezek kinyírták magukat. Nincs mit foglalkozni velük. Egy ideig még fáj értük a szívünk, mert közülünk valók voltak, de egyre távolabb kerülnek majd, ahogyan Orbán Viktor őfelsége kitartott ellenzéke lesznek. Azoknak lesz nehezebb, akik nem gondolták komolyan, hogy kilóra eladták magukat. Úgy járnak, mint Pinokkió, aki nem hallgatott a jó szóra, elhitte, hogy a könnyűnek látszó utat kell választani a boldogsághoz, és szamárrá változott. Először a füle nőtt ki, aztán Kanóc barátjával elkezdtek igazi szamárrá változni: “És ahogy így keringtek, a kezük lassan átváltozott lábbá, arcuk megnyúlt, átváltozott szamárfejjé, bőrük pedig csíkos szőrű szamárbőrré keményedett és vastagodott. De még ennél is borzasztóbb és szégyenletesebb volt, amikor érezniük kellett, hogy hirtelen igazi szamárfarkuk is nő. Ez már több volt a soknál, ez ellen már tiltakozni akartak; de bár ne akartak volna, mert ahogy szólni kezdtek volna, szájukból nem emberi hang jött ki, hanem valami keserves, fűrészelő ordítás, ilyesformán: iá! iá! iá!”

Ez vár rájuk. Szamarak lesznek, és nem tudnak tenni ellene semmit. Húzni fogják a kocsit, táncolnak a cirkuszban. Szomorú sors. Ennél boldogabbak lesznek azok, akik tudatosan elhatározták, hogy gonoszok lesznek.

Mielőtt végleg búcsút mondanánk nekik, érdemes egy pillanatra megemlékezni arról, mi vezetett ide.

A demokrácia a liberalizmusra épül. Ez a mostani bukás a liberalizmus, a magyar liberális értelmiség bukása. Szép jelképe ennek a választási lista előkelő helyén szereplő Fodor Gábor, aki egy nemlétező párt nevében képviseli a liberalizmust.

De ha mélyebben vizsgáljuk ezt a kérdést, akkor fontos megállapításokat tehetünk. Ennek oka az, hogy alapeszméjével ellentétben a létező magyar liberalizmus elveszítette a pluralizmusát. Kialakultak a liberális értelmiség pápái, udvaroncai, hercegei és grófjai, kifutó fiúi, és ez jelentős meghasonláshoz vezetett. A tekintélyelvű hierarchiát elvető, a verseny és a szellem szabadságát hirdető liberalizmus Magyarországon hierarchikussá és tekintélyelvűvé vált. Megcsontosodott, kialakult a liberális közvéleményt alakítók tábora az alattvalók hódolatától kísérve, amelynek következtében létrejött egy olyan szellemiség, amely nem tűri a “hivatalos” liberális megmondó emberektől eltérő véleményeket. Nem alakultak ki egymástól különböző, egymással is versenyben álló, liberális szellemiségű közösségek, irányzatok, amelyek eltérhettek volna egymástól, és egyenrangúként, szabadságban és kölcsönös tiszteletben élhettek volna egymás mellett. Monolittá vált a liberális tábor, mindenki elfogadta az informális hierarchiát, és igyekezett alkalmazkodni hozzá. Ettől aztán sebezhetőbbé is vált, és szabad prédája lett az antiliberális erőknek. Ez a létrejött “egység” nem erősítette, hanem gyengítette a liberálisokat. Tekintélyelvű liberalizmus halálra van ítélve. A ház, amely meghasonlik magával, elpusztul.

Ugyanazok a folyamatok indultak be, amelyek a nem liberális közösségekre jellemzők: megjelent a kontraszelekció, a verseny helyett a hierarchia csúcsán állókhoz való viszony határozta meg kinek-kinek a helyét és a lehetőségeit a rendszerben. Az elfoglalt tekintélyi és hatalmi pozícióit mindenki félteni kezdte, nem lehetett betörni, csak a hierarchia engedélyével és elfogadásával, de a hierarchián kívül sem lehetett élni, mert kívül is megsemmisítettek mindent, ami nincs a kontrolljuk alatt. Kijelölték mindenki helyét, szerepét, rangját és értékét. Megszűnt a rugalmasság, a dinamika, a frissesség, az újító szellem, konzervatívvá merevedett és nehézkessé vált az a monolit világ, amely féltve őrizte helyét és kiváltságait. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy a liberalizmuson belül megszűnt a pluralizmus, felszámolta a szabad gondolkodást, a nyílt vitát, megszűnt az önkorrekció képessége, ahogyan az minden hasonló zárttá váló “rendszerben” bekövetkezik. Szentek jöttek létre, akik dogmákat hirdettek, és a kanonizált gondolattól és irányzattól eltérni nem lehetett. Aki nem alkalmazkodott ehhez, az kívülre került vagy eljelentéktelenedett, a senki földjén találta magát. Az érvényesülés útja az alkalmazkodás lett. Ugyanolyan alattvalókat nevelt, mint a nacinalisták rendszere.

Az csak az antiszemiták beteg téveszméje, hogy a liberálisok a zsidókkal azonosak, minden liberális zsidó, és minden zsidó liberális. Ez ostobaság, annak ellenére, hogy a liberalizmus kialakulásában jelentős pozitív szerepet játszottak zsidók, de nem zsidók egyaránt. A liberalizmus nem zsidókérdés, hanem nemzeti kérdés. A magyar liberalizmusban nincs különbség, nem lehet megkülönböztetni és elválasztani zsidókat és nem zsidókat. Az említett folyamatnak vannak mindenféle nyertesei és vesztesei, a kialakult helyzet mindkét oldalán vannak zsidók és nem zsidók. Ennek a liberális pápaságnak a szenvedői között több zsidó van, mint nem zsidó. Ha valamikor ezt a beteg struktúrát valakik felszámolják, azok vélhetően a járomban görnyedő zsidók lesznek.

Ez a magyar liberalizmus a társadalmi élet különböző terein él, művészetben, sajtóban, pártokban, és eredetileg az a közös értékrend tartotta össze, hogy a szabadság, a jogállam és a demokrácia eszméje mindennél fontosabb. Bizonyos “prakticizmusnak” nevezett behatások a korrupció irányába is nyitottá tették a rendszert, mert hát “így működik a világ”, ha nem alkalmazkodunk hozzá, nem tudjuk képviselni és megvédeni szép eszméinket. A tekintélyelvűség mellett egyre nagyobb szerepet játszott a korrupciós láncolat, az ezekből fakadó érdek és függőség, különösen azután, hogy lassan az egész ország és a liberális demokrácia működése is alapvetően korrupciós rendszerekre épült. Ezek a láncolatok tovább erősítették a zárt közösségek kialakulását, és már nemcsak szellemi tekintélyek, hanem kézzel fogható egzisztenciális és anyagi érdekek is összefűzték a tagjait, illetve érdekszövetségeket hoztak létre. Mivel alapvetően liberális emberekről van szó, akik elvből elutasítják a korrupciót, ez megfertőzte a lelkiismeretet, szorongóvá, bűntudattal terheltté, félőssé tett egyeseket. Közben a rendszer úgy fejlődött, hogy a korrupció a működés módja lett, és nem is lehetett másképp megélni.

Közös értékrend, közös érdek, még zártabb rendszer jött létre. Ez az egységes tömb könnyű prédává lett a faiszta támadásoknak. Mivel a magyar liberalizmus belső hierarchiája és zárt rendszere fojtotta el a mainstreamen kívül eső más liberális megnyilvánulásokat, és irtotta ki a sokszínűség legkisebb csíráit, maga számolta fel a társadalom védekezőképességét. Egy rossz lelkiismerettel terhelt, zártságánál fogva gyenge és sérülékeny, félős liberális blokk találta szemben magát azzal a fasiszta támadással, amely könnyen karámba szorította a monolit liberális tábort. A demokrácia ott veszett el, amikor a rendsszerváltás eufóriája után a magyar liberalizmus elveszítette nyitottságát, szabadságát, önmegújító képességét, az új és friss dolgokra való fogékonyságát, hierarchiába szerveződött és önvédelmi harca keretében megölt minden rajta kívül eső szabad kezdeményezést. Először a liberalizmuson belül ölték meg a szabadságot, a pluralizmust és a szabad versenyt, s vált a liberalizmus bálványimádók vallásává. Utána ezt már nem volt nehéz körülhatárolni és diszkvalifikálni.

Amikor az Orbán-rendszer elindult ez a zárt világ erőteljes önvédelembe kezdett, de nem a rendszerrel való nyílt szembefordulás útján, hanem az alkalmazkodás és a féken tartott kritika keverékével. Tudni lehetett, hogy az Orbán-rendszerre adott reakció olyan lesz, amilyet ez a liberális hierarchia jónak lát és elfogad. Ők határozták meg a kanonizált megnyilvánulási formákat, a hangvételt, az eszközöket. Akik ettől eltértek, azokat kirúgták a brancsból, szalonképtelenné váltak, mert azok veszélyeztetik az általuk jónak tartott irányt, és ez a szellemiség a gyávaság útján járt. Ebben része van a rossz lelkiismeretnek, félelmeknek, görcsöknek, és annak is, hogy ennek a hivatalos magyar liberalizmusnak egy része magával hozta a zsidóság évezredes üldöztetésének traumáit, az ebből fakadó görcsöket és reflexeket, az évszázados tapasztalatok alapján kialakult alkalmazkodási stratégiákat és elveket. Ezek jól működtek századokon át, a túlélés eszközei voltak, de megbuktak a két világháború között. Ez inkább a félelmeket erősítette. Nem kell őket provokálni, ez volt a jelszó. Úgy érezték, hogy felelőtlenek azok, akik a megerősödött fasisztákkal, antiszemitákkal szembeni nyílt és bátor fellépést hirdetik. Igyekeztek ezeket elnémítani, perifériára szorítani, amelynek a következménye egy végtelenül megalkuvó, gyáva és megfélemlített liberális közvélemény lett, amely lemondott arról, hogy visszaszerezze az országot a szabadság számára. Sokan elhitték és megfélemledtek a fasiszta arroganciától és verbális erőszaktól, hogy mi nem vagyunk igazán magyarok, idegenek vagyunk abban a hazában, amely valójában az övék. Ne ugráljunk. Ezzel a gyávasággal éppen azok a liberális magyar zsidók állnak leginkább szemben, akik a holokauszt tanulságaként nem azt a következtetést vonták le, hogy gyávának lell lenni, és alkalmazkodni kell, hanem akik nem tűrnek semmiféle megkülönböztetést, és soha többet nem akarnak megalkudni és meghunyászkodni egyetlen koszos fasisztával szemben sem.

Nem tudott a mindent kontrollálni igyekvő hierarchikus liberális tábor mellett kinőni és felnőni egy alternatíva, egy szabad civil társadalom, amely nem kér jóváhagyást a létezéséhez. Ezért nem alakult ki egy spontán bátor ellenállás, mert vagy bekebeleztek és pacifikáltak minden ilyen kezdeményezést, vagy csírájában elfojtottak. A gyávaságuk foglya lett az ország. Egyáltalán nem természtes, hogy egy demokráciából négy év alatt diktatúra legyen, és senki ne álljon oda egy senkiházi felcsúti parasztgyerek elé, ne nézzen a szemébe, és ne mondja azt, hogy állj. A gyávaságuk még nagyobb önbizalmat adott a fasisztáknak, és magukra húzták őket, mint az Újpestet a Videoton védelem. Ha lett volna egy nem teljesen lekontrollált szabad civil világ, plurális polgári liberalizmus, szabad társadalmi mozgás, amely nem lett volna lefojtva egy szűk hierarchikus liberális  csoport által, akkor ez nem történhetett volna meg. De ezek mindent az ellenőrzésük alatt tartottak. Ők osztják az észt a liberális tévében és rádióban, furkósbottal verik bele a liberális alattvalók fejébe, hogy miről mit kell gondolni.

Ez a monolit szellemi tömörülés akkor sem mondott le szellemi egyeduralmáról, amikor beütött a baj. Nem engedte, hogy önálló, kontrollálatlan szabad mozgások beinduljanak a társadalomban. Ők ölték meg, szorították vissza a spontán megnyilvánulásokat, foglalták el és nyírták ki a civil próbálkozásokat, ők mondták meg, hogy demokrácia van vagy diktatúra, mi a helyes, mi a bevett és elfogadott. Ez a progressziót megakadályozó, a szabad versenyt megölő szellemiség az első számú felelőse, hogy Orbán diktatúrája kialakulhatott, konszolidálódott, és vele szemben semmiféle komoly ellenállás nem alakulhatott ki. Elfoglalták a teret, kiszorítottak mindenkit, de ők maguk gyávák és megalkuvók voltak. Se átugrani, se megkerülni nem lehet őket. Az ő beteges szellemiségük nyomja rá a bélyegét az egész társadalomra, amely alól valóságos felszabadulás élményét nyújtja Orbán egyszerű, falusi, populista demagógiája. De ezeknél minden jobb.

Ez a folyamat vezetett odáig, hogy egymással is ellentétben álló, demokratikus versenyre ítélt pártokat egy választási szövetségbe kényszerítettek, ahol azok Orbán szabad prédái lesznek. Ez a liberális hierarchia a megbékélést, a kiegyezést keresi, az alkut próbálja megkötni, hogy jöjjön létre új társadalmi megegyezés, amelyben a liberálisok elismerik a nacionalista többség uralmát, hajlandóak kifelé és befelé legitimálni a rendszert, cserébe Orbán biztosítsa számukra a minimális életfeltételeket, működhessenek a pártjaik, az intézményeik, a sajtójuk, és legyen békés egymás mellett élés. Ebbe beleférnek az élesebb hangvételű bírálatok is, de soha nem lépnek át egy bizonyos mértéket, nem veszélyeztetik a “nemzetiek” által kijelölt határokat. Akik ezt nem szeretnék elfogadni, azok megszoknak vagy megszöknek. Nincs más választás, mert ez a konglomerátum alkuszik a demokratikus oldal nevében a fasiszta hatalommal. Vagy a másik megoldás, hogy a felháborodott lioberálisok, elsősorban a legmérgesebb zsidók, elkergetik ezt a kártékony, önző, korrupt, narcisztikus, önmagát túlélt liberális pápaságot.

Itt tartunk.

A megoldás az lesz, amikor a magyar liberalizmus leveti magáról ezt a jármot, megszabadul a liberalizmuson belüli elnyomó szellemi hatalomból. Ha lesznek olyan fiatalok, akik elég sezmtelenek és tehetségesek lesznek ahhoz, hogy ledöntsék a bálványokat, kitörjenek a dogmáik rendszeréből, belső forradalmat hajtsanak végre, és elsőként a liberalimuson belül megteremtsék a szabadságot, az innovációt, a pluralizmust, az elvek és az eszmék egyenlő jogait és szabadságát. Olyan világot, amilyen New Yorkban és Berlinben van, ahol nem számít, hogy ki vagy, csak az, hogy mit csinálsz. Senki nem ítél meg, senki nem skatulyáz be, nem az önjelölt tekintélyeken keresztül vezet az út a boldoguláshoz. Ezek tették tönkre az országot, ezek szabadították ránk a fasisztákat, és még most is ezek pofáznak.

Voltak eddig is ilyen jellegű kezdeményezések fiatal zsidó és nem zsidó közösségekben, ígéretes roma fiatalok között, de ezek elhalványultak, elhaltak. A magyar forradalom akkor kezdődik, amikor  először a “hivatalos” liberalizmus kontrollja és a liberális pápaság megszűnik, amikor a megmondó hólyagoknek beintenek, és a szabadság győz a liberálisok tánorában. Egy sokszínű, szabad, dinamikus, nem lefojtott, liberális pluralizmussal szemben a monolit fasiszta rendszerek tehetetlenek. Fel kell ismerniük a fiataloknak, hogy meg kell szabadulniuk az őskövületek kontrolljától. Fügét kell mutatni nekik, vissza kell utasítani, hogy mindent meg akarjanak mondani, mindent az uralmuk alatt akarjanak tartani, hogy minden szabad megnyilvánulást ők maguk nyírjanak ki, és a baráti géppuskatűztől jobban kelljen tartani, mint a náciktól. Elég volt belőlük, takarodjanak!

Mostantól ez a feladat. Amíg a liberális pápaság uralkodik, amíg nincs szabadság és pluralizmus a demokraták között, addig nem lesz szabadság az országban sem, mert ezek mindent lefojtanak és megölnek. Orbán helyett elvégzik a piszkos munkát. Fel kell lázadni ellenük, ki kell követelni a szabadságot, először Budapestet, majd az egész országot szabaddá kell tenni. Olyan világ kell, ahol nincs kontroll, hanem mindenki szabadon veheti a levegőt, a neki tetsző módon él, gondolkodik, alkot és cselekszik, és nem jön egyetlen nagypofájú nagyokos sem, aki meg akarja mondani, hogy te ki vagy, mi vagy, mit tehetsz és mit nem tehetsz. Amíg ezek a liberális bálványok le nem dőlnek, amíg ezek kiátkozhatnak mindenkit a liberális közösségből, amíg ezek uralják Budapestet, amíg a Békemenetre emlékeztető bálványimádók hada követi a liberális szent teheneket, addig Magyarország szabad ország nem lesz.

A Galamuson az alábbi érdekes nyílt levél jelent meg: „…mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen. Erdős Virág híres soraival kérem, könyörgök, hogy valamennyi magát egy cseppet is demokratikusnak tartó médiaszereplő ettől kezdve álljon le, hagyja abba a neki nem tetsző, de Orbán leváltására végre összefogó emberek szapulását! Elvárható lenne az a MINIMUM, hogy hagyják abba a bal-lib-demokratikus oldal közszereplőinek lejáratását! Igen, az ATV Kálmán Olgájára, az Újságíróklub Avar-Bolgár-Mészáros trióra, TGM-re, a 444 megmondófiúira, a 168 óra jeleseire, a Hócipőre, Ungár Klárára és a többi nagyérdemű, de magát elhatárolgató egyes szereplőire gondolok. Ők nagyon is tudják, mennyit árthatnak ennek a végre összeállt, lábadozó és nagyon fontos csapatnak! Lássák be végül is a legfontosabb célt: Orbán leváltása mindenek előtt! Aki ezt nem érti, vagy cizellált lelke nem viseli el, hogy itt ki mindenki állt össze, hozott áldozatokat, az inkább hallgasson! Az mégiscsak jobb lenne, ha támogatná ezt az együttműködést, és ha tetszik, ha nem, minden környezetében élő normális embert ennek a szövetségnek a támogatására buzdítson! Csak így van esélyünk a változásra, a normális európai Magyarország megteremtésére. Különben végünk!”

Szívből gratulálunk a szerzőnek, Karda Máriának, ennél szebben senki sem foglalhatta volna össze az úgynevezett demokratikus pártok “összefogásának” lényegét. Karda Mária kristálytiszta logikával jutott el az “összefogás” eszméjétől a sajtószabadság és az alapvető demokratikus értékek tagadásáig. Ha mi is az arisztoteleszi formális logika szabályai szerint járunk el, és premisszának vesszük az összefogás alapjául szolgáló kijelentést, miszerint “Orbán leváltása mindenek előtt!”, akkor abból az következik, hogy semmi nem állhat Orbán leváltása útjában. Ha nemcsak a sajtószabadság, hanem a vallásszabadság is Orbán leváltásának útjában állna, akkor Karda Máriának újabb felhívást kellene tennie, hogy mindenki mondjon le a lelkiismereti szabadságáról, tagadja meg a hitét, a világnézetét, ez a MINIMUM. Ha a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások állnának az “Orbán leváltása mindenek előtt!” jelszó útjában, akkor logikusan várhatnánk el Karda Máriától, hogy nyílt levélben szólítson fel mindenkit, hogy a magántulajdonhoz való jogáról mondjon el, ez a MINIMUM, amit meg kell tennie, és szolgáltassa be nyugdíját a legfontosabb cél érdekében. Ennek csupán az lenne akadálya, hogy “Az államadósság megszüntetése mindenek előtt!” jelszóra ezt egyszer már megtette a nép, nincs mit átadni, de az természetes, hogy az új jelszóra is megtenné, ha tehetné.

Mindebből világosan látszik, hogy a demokratikus erők útjában álló valamennyi demokratikus elvet félre kell tolni, mert Orbán leváltása “mindenek előtt” áll, és a mindenekbe beletartozik a sajtó szabadsága, a vélemény szabadsága, a lelkiismeret szabadsága, a magántulajdonhoz való jog, a törvények tisztelete, az Alkotmány tisztelete (amelyet hasonló logika alapján törötltek el), akkor a formális logika szabályai szerint Orbán leváltása mindezek előtt áll, és ha ezek félreállítása nélkül Orbánt nem lehet leváltani az “összefogás” nevű csodafegyverrel, akkor mindezeket félre kell állítani. Ne gondolja senki, hogy Karda Máriára rossz szívvel gondolunk, ellenkezőleg: ilyen plasztikusan még senki nem leplezte le az “összefogás” nevű kollektív elmebaj hazugságának lényegét. Ha ugyanis Orbán leváltása érdekében szükség van mindarra, mi miatt Orbánt le kellene váltani, akkor az a józan felcsúti kérdés merül fel,  hogy a mi lópikuláért is kell leváltani? 

Hacsak nem azért, mert amit Orbán eddig tett, azt a leváltása érdekében foganatosítandó intézkedések tökéletességre fejlesztik. Orbán médiatörvénye és elátkozott médiatanácsa olyan mértékű szájzárat soha nem tett a sajtóra, amilyet az “összefogás” nevű demokratikus csúcsmodell helyezne. Karda Máriának ugyanis igaza van: az a logika, amely az “összefogást” létrehozta, az általa közzétett felhívást és sürgős lépéseket követeli meg. Az “összefogás” logikájából ez olyan szervesen következik, mint az inkvizíció után lefojtott ösztönökből Semjén madárgyilkolása. Az első lépésből következik a második, abból a harmadik, a negyedik, egészen a falig. Az első lépésből sokszor nem lehet még látni, hogy miről van szó. De a belőle következő második és harmadik, esetleg negyedik és ötödik lépés után már az első lépés jellege is világosan meghatározható, sőt a falon koppanást megelőző utolsó lépés is nagy pontossággal megjósolható. Karda Mária feltehetően nem filozófus, de mint logikusan gondolkodó ember, pontosan határozta meg az “összefogásból” következő újabb lépést. Nyílt levele nem is tekinthető egyéni alkotásnak, mert a “demokratikus ellenzék” mögött álló népesség kollektív tudatallatijából feltörő kiáltás az övé. Nem a maga, hanem az “összefogás” támogatóinak akaratát, kívánságát fogalmazta meg. Mindazokét, akik önnön lelkesültségüktől megittasulva kiabálták nagy pátosszal október 23-án, hogy “Összefogást, Összefogást”. Ehhez hasonló mértékű tévedésben levő kórus utoljára azt kiabálta, hogy “Barabást, Barabást”.

Az “összefogás” teoretikusai és dicstelen résztvevői ebből az egyetlen nyílt levélből megérthetnék, micsoda végzetes tévedés áldozatai, és milyen katasztrofális úton indultak el, amelynek a következményei beláthatatlanok. Csakhogy az “összefogás” hívei ingerülten utasítanak el minden gondolkodást, józan érvet, belátást, makacsul ragaszkodnak az  ”Orbán leváltása mindenek előtt!” kezdetű hisztérikus és hamis rögeszméhez. A gondolkodás is a “mindenek” része, ezért a gondolkodást is félre kell állítani. Ez a fajta elszántság az éji bogárra jellemző, és ez a magatartás ugyanoda vezet: “zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, nagyot koppan akkor, azután elhallgat”. Ez vár erre az “összefogásra”, nem Orbán leváltása. Orbán leváltásának sokféle módja lehetséges, de amiről biztosan lehet tudni, hogy halálra van ítélve, az a hisztérikus “mindenek előtt” szemlélet. Márpedig az “összefogás” alapja ez a jelszó. Ha visszafelé nézzük Karda Mária éles logikáját, akkor a faltól kezdve sorban mondhatjuk, hogy ennek árán nem érdemes vagy nem lehet. És eljutnánk a legelső lépéshez, az “összefogás” aktusához, amelynek során azt mondták, hogy a demokratikus választási elveknél, a választáson induló pártok programjánál, az önazonosságuknál, az elveiknél és az önállóságuknál is fontosabb Orbán leváltása. Ezt nevezte Karda Mária “áldozatnak”. Csakhogy az elveiket és identitásukat feladó pártok nem gondoltak arra, hogy ezzel alkalmatlanná is váltak Orbán leváltására. A jelszó zengő érc és pengő cimbalom, olyan üres, mint Szijjártó feje, mert már első lépésben elveszítették azt, amivel Orbánt le lehet váltani.

Az “összefogás” bejelentése után nem telt el egy hét, hogy megjelent “a nép” óhaja, hogy le a sajtószabadsággal. És ahogyan haladunk előre, és egyre inkább látszik, hogy Orbán leváltása messzebb került, mint az “összefogás” előtti napon volt, egyre idegesebben és toporzékolva követelik majd az újabb akadályok elhárítását az “összefogás” útjából. Karda Mária és a mögötte állók jól látják, hogy ha ezen az úton végig akarnak menni, akkor az “összefogás” érdekében le kell mondani a sajtó szabadságról, a kritika jogáról, ha magától nem megy, akkor rájuk kell parancsolni, és ki kell hirdetni, hogy aki nem tartja ezt be, az áruló. Aki ragaszkodik a sajtószabadsághoz, az a demokrácia ellensége, mert akadályozza az “összefogás” sikerét. Az “összefogás” rászorul a szájzárra. Aztán újabb és újabb demokratikus elveket kell feladni, hogy ebből a víz nélküli felhőből esőt csináljanak, de nem fog menni. Demokratikus elvek feladásával nem lehet helyreállítani a demokráciát. Belzebub által nem lehet kiűzni az ördögöt. A választási törvény által létrehozott összefogási kényszer olyan, mint a vámpír harapása, az áldozat is vámpírrá válik. Orbánhoz hasonlóan karóval lehet majd megszabadulni tőlük. Az “összefogás” hívei által betiltandó kritika már a világosságtól való félelem: ha feljön a nap, ezek elpusztulnak. Onnan lehet megismerni az ugyancsak vámpírrá vált médiumokat, hogy ki az, aki betartja a szájzárat.

Játsszunk el egy kicsit a formális logikával. Induljunk ki az alapmintából. Premisszák: “Minden ember halandó. Szókratész ember.” Következtetés: “Szókratész halandó.” Folytassuk. Premisszák: “Minden demokrata tiszteli a sajtószabadságot. Az összefogás hívei nem tisztelik a sajtószabadságot.” Következtetés: “Az összefogás hívei nem demokraták.”  Premisszák: “Demokratikus úton csak demokratát lehet leváltani. Orbán nem demokrata.” Következtetés: “Orbánt nem lehet demokratikus úton leváltani.” Premisszák: “Szabad választáson nem kell össze nem tartozó pártoknak összefogni. A 2014-es választáson össze nem tartozó pártoknak össze kell fogni.” Következtetés: “A 2014-es választás nem szabad választás.” Ki-ki folytathatja.

A fenti logikából az is következik, hogy az első antidemokratikus lépésből következik  többi. Demokratikus első lépésből logikusan nem következnek antidemokratikus lépések, és fordítva. Ha az első lépést követő logikus lépés antidemokratikus, akkor az első lépés is az volt. A “demokratikus ellenzék” úgynevezett összefogása tehát antidemokratikus. Az ellenzék ezzel elveszítette demokratikus jellegét. Demokratikus pártok ugyanis nem mondanak le a demokrácia alapjait jelentő autonómiájukról. Ha megteszik, olyan területre keveredtek, ahol sorban le kell mondani a többi demokratikus elvről is. Orbán Viktor ugyanezt az utat járta be. Amikor azt mondta, hogy nem lehet a haza ellenzékben, abból logikusan következett a többi lépés a kirekesztő alaptörvényhez, valamennyi jogfosztáshoz, a “hazát” korlátozó fékek és ellensúlyok felszámolásához, és a “haza” leváltására alkalmatlan választási törvényhez. Abból a mondatból, hogy Magyarország legyen a magyaroké, logikusan következett, hogy Magyarország nem kerülhet többé általuk “idegennek” titulált pártok kezébe.

Fordítsuk meg a logikát. Premisszák: “Az Alkotmány erőszakos megváltoztatása bűncselekmény. Orbán az Alkotmányt erőszakosan (hatalmával visszaélve, nem a nép által jóváhagyott, legitim módon) megváltoztatta.” Következtetés: Orbán bűncselekményt követett el. Premisszák: “A hatalom minden demokratikus fék és kontroll nélküli, kizárólagos birtoklása egy demokráciában puccs eredménye. Orbán minden demokratikus fék és kontroll nélküli kizárólagos hatalmat birtokol.” Következtetés: “Orbán puccsot követett el.” Premisszák: “A puccs államellenes bűncselekmény, amelyért börtönbüntetés jár. Orbán puccsot hajtott végre.” Következtetés: “Orbánnak börtön jár.” Premisszák: “Demokratikus választások csak demokráciában vannak. Magyarország nem demokrácia.” Ergo: “Magyarországon nincsenek demokratikus választások.” Premisszák: “Ellenzék csak demokratikus választáson győzhet. Orbán választása nem demokratikus választás.” Következmény: “Orbán választásán az ellenzék nem győzhet.”Választási összefogás csak legitim hatalom leváltásának lehet az eszköze. Orbán illegitim hatalmat gyakorol.” Vagyis: “Orbán leváltásának nem a választási összefogás az eszköze.”

Amikor ezt a logikai levezetést hallja az “összefogással” beoltott hívő, akkor hisztérikus toporzékolásba kezd. Ilyeneket mond: “Akkor hogyan lehet leváltani, azt nem mondanád meg?” “Akkor ne változzon semmi?” “Újabb négy évet már nem bírunk ki.” “Máshogy nem lehet megszabadulni tőle.” “Mindennél fontosabb, hogy leváltsuk.” “Ha nem megyünk el szavazni, akkor még rosszabb.” “Ha nem szavazunk, akkor is megválasztják.” “A nép követeli a szavazás lehetőségét, a nép élni akar szavazati jogával”, és megannyi további ócska hazugság, mind közül talán ez utóbbi a legnagyobb: az Ipsos szerint “a biztosan szavazni kívánók aránya 42 százalék, de 25 százaléknyian csak valószínűsítik elmenetelüket”. Ez azt jelenti, hogy a többség, 58 százalék tutira nem akar szavazni, a fennmaradók közül csak 17 százalék az, aki biztosan szavazni akar, a többi csak talán. Ezeknek kb. egyharmada akarna a nagy “összefogásra” szavazni. Ez az a nagy társadalmi nyomás. Ezzel szemben az igazság az, hogy a többség azt várná, hogy valaki befejezze a hazudozást, a Btk. megfelelő paragrafusának ismertetésével közölje, hogy voltaképpen  mi  történt itt az elmúlt négy évben. De az “összefogás” pártjai ezt az igazságot nem közlik velük, hanem leplezik, mert különben veszélyeztetnék a pártoknak járó állami támogatást, a képviselői fizetést plusz egyéb juttatásokat, ha sokat ugrálnak, nemcsak az egzisztenciájukat, hanem a fizikai szabadságukat is.

Márpedig ez lenne az igazi “áldozat”, amelyről Karda Mária volt kedves említést tenni, nem pedig az, hogy a hazugságok hazugságával hiszterizálják a megmaradt és kétségbeesett támogatókat, hogy mind a párttámogatás, mind pedig a diktatúra parlamentjébe díszletnek bejutó képviselők száma minél magasabb legyen. Ez utóbbit nevezte a mi Máriánk áldozatnak.  Emlékezzünk meg arról, hogy ez az idegbeteggé lett, “Orbán leváltása mindenek előtt!” banda úgy került ebbe a helyzetbe, hogy amikor még lettek volna jogok, amelyekkel élhettek volna, akkor azokkal nem éltek. Amikor üvölteni kellett volna, akkor nem üvöltöttek, hanem gitározgattak. Amikor őket valaki arra a veszélyre figyelmeztette, ami most bekövetkezett, hogy már nem lesz semmi demokratikus eszköz se korlátozni, se leváltani őket, hogy a rácsok, amiket körüjük hegesztenek, azok diktatúra börtönének rácsai, akkor ezek a ma már nagyon ideges emberek azt mondták, hogy nem kell “túlmozogni”, ez nem diktatúra. A tehetetlenségük mutatja, hogy diktatúra. Azért hisztisek, mert észrevették, hogy rájuk zárták az ajtót. Azért idegesek, mert gyávák, és kitörni nem mernek belőle, semmiféle kockázatot nem vállalnak, de benne maradni sem szeretnének. A választásokon való részvétellel egy kiegyezés lehetőségét keresik, hogy a diktatúrában is megélhessenek és a társadalmi szerepüket ne veszítsék el. Aki az igazságra emlékezteti őket, az nagyobb ellenség, mint Orbán Viktor, mert ezt a kiegyezést veszélyezteti.

Megint mások ma már őszintén gondolják, hogy szabadulniuk kellene, de nem tudnak. Elkéstek. Kár volt hülyézni azokat, akik időben figyelmeztettek. Ezek az emberek azonnali és gyors szabadulást akarnak, de ez már nem lehetséges. Erről már lemaradtak. Ezért rossz kérés, hogy ha nem vesznek részt a választáson, akkor hogyan zavarják el most Orbánt. Orbánt most nem lehet elzavarni. Korábban lehetett volna megállítani, vagy elzavarni, ma már nem lehet. A kör bezárult. A szögesdrótokat kihúzták, a géppuskatornyok állnak. Most csak azt lehet megtenni, amit korábban elmulasztottak, amikor nem vonultak ki végleg a parlamentből és az egész rendszerből. Vissza kell menni,és elölről kell kezdeni. A rossz úton nem kell tovább menni, mert csak még rosszabb lesz. Mi értelme van a rendszer és a választások bojkottjának, kérdezik, ha az nem változtat ennek a választásnak avégeredményén, vagy csak ronthat azon? A válasz egyszerű: ezzel a választással, vagy a végeredményével már nincs mit törődni, ez semmin nem változtat. Akkor sem, ha Orbán 100 százalékos győzelmet aratna. Rendszerét, és talán még a teljhatalmátis, ez a választás úgysem befolyásolja. A bojkott értelme a legitimáció megtagadása, és a bűn bűnnek nevezése.

Ennyit lehet tenni, semmivel többet. A hisztérikus megnyilvánulások, mint Karda Máriáé, arról szólnak, hogy kezdik megérteni: bezárult a börtönajtó. Ez azt jelenti, kedveskéim, hogy nincs megoldás. Nem lehet megúszni a következő húsz évet. Most nyer értelmet, hogy “a Bártus, az az elmebeteg, szélsőséges idióta” miért írt olyan ingerült, ideges és kétségbeesett cikkeket, amelyeket ti, aranyoskáim, bottal piszkáltatok és fikáztatok: “túl radikális a stílusa”. Hát ezért volt az, hogy megértsétek, ha bezárul az ajtó, nincs megoldás. Kábíthatjátok magatokat, de most már le fogjátok húzni a minimum húsz évet, és sorban haltok meg az Orbán rendszerében. Megérdemlitek, mert még most, az utolsó pillanatban is eszetlenül legitimáljátok a rendszert. Ne reménykedjetek, nincs megoldás, nincs remény, nincs gyorsan oldódó recept. Nem is érdemeltek jobbat. Ez jár nektek.

Egy olvasó kérdésre egy alkalommal azzal a bibliai hasonlattal éltem, hogy a Biblia szerint, ha szűz nem kiabál, amikor megerőszakolják, akkor maga is vétkes. Ha a szűz nem védekezik, és nem tiltakozik, akkor az erőszak nem minősül erőszaknak, a bűn nem minősül bűnnek, és a bűncselekmény nem lesz bűncselekmény. Itt az erőszakot megúszni már nem lehet. A kérdés az, hogy a demokratikus ellenzék maga tolja le a bugyit, vagy kiabál, miközben letépik róla. Aki úgy akar az erőszak ellen harcolni, hogy előre szétteszi a lábát, azt nem szűznek, hanem kurvának hívják. Aki úgy gondolja, hogy hagyja, mert akkor előbb szabadul, az felmentette a bűnöst a bűncselekmény alól. Ha az Orbán-rendszernek a demokratikus és alkotmányos alapokon álló lakosság engedelmeskedik, akkor az erőszak, amit elkövetnek, nem lesz erőszak, a bűncselekmény, amellyel a demokratikus köztársaságot felszámolták, nem lesz bűncselekmény. A nemi rőszak nem erőszak lesz, hanem szexuális kielégítés. Ez a különbség, és ez az, ami nem mindegy. Ez nem befolyásolja már az Orbán szabályai szerint kiírt díszlet választást, sem annak végeredményét, mert annak már a legitimáció megszerzésén kívül igazi tétje nincs. Arról már le tetszettek késni. A legtöbb, amit a mai helyzetben el lehet érni, a sikoltás, hogy a bűn bűn maradjon. Ha ezt nem teszi meg a szűz, akkor az első erőszakot bűntelenül követi a többi, és nem panaszkodhat, mert ezt ő maga elfogadta. Ettől kezdve az erőszakoló prostituáltja.

Az “összefogás” tehát még arra jó, hogy a szűz elveszítse a szüzességét. A szűzhártya a demokratikusnak hazudott választás. Az már Karda Mária kiváló leveléből is kiderül, hogy az erőszaknak tett engedmények megrontják a szüzet, és amikor ez megtörténik, idő kérdése, mikor végzi a szemétdombon. Az a ház, amely meghasonlik magával, elpusztul. Az a demokratikus ellenzék, amely bármilyen jelszó alapján feladja a demokratikus elveket, az elpusztul.

Végezetül, Karda Máriának szeretnénk jelezni, hogy nyílt levele bennünket ennek az “összefogás” nevű hazugságnak még ádázabb támadására inspirál. Még jobban megértettük ennek a csapdának a szörnyűséges voltát. Ennek szellemében szeretnénk tudatni vele, hogy mindenki, aki ebben részt vesz, prostuált, hazaáruló, aki felelős lesz az Orbán-rendszer legitimálásáért, konszolidálásáért és bebetonozásáért. Ebből az egész rohadt, mocskos, elrohadt bandából egyedül Bajnai Gordon iránt érzünk szánlmat, aki minden hibája, tévedése ellenére, ennek az összefogásnak a létrehozásakor egyedül mutatott emberi gesztusokat. Rajta látszott egyedül, hogy vannak elvei, amelyeket nehezen ad fel, hogy nem esik jól neki az erőszak. Szívünk minden melegével üdvözöljük, megbocsátunk neki, mert nem politikusnak született, nem tudja, hogy mit cselekedett. De Mesterházyről rosszabb véleményünk van, mint Orbán Viktorról, és nem a képeségei tekintetében, mert neki olyanok nincsenek, legalábbis arra a szerepre, amire vállalkozott. Fodor, aki szétverte az SZDSZ-t, annyi szót nem érdemel, hogy a nemlétező pártjával nullának, őt magát egy karrierista ripacsnak nevezzük.

Mind közül azonban a legnagyobb bűnös az a Gyurcsány Ferenc, akinek személyében sokan bizakodtak, aki egyedül lett volna alkalmas, hogy az Orbán-renszerrel szembe szálljon. Mivel az ő világossága volt a legnagyobb, ezért a legsúlyosabb felelősség is az övé. Eddigi ellentmondásos személyiségét sikerült egyértelműsítenie. Kiderült, hogy neki a demokratikus szólamok is csak eszközök a nárcisztikus önmutogatáshoz, önmagán kívül senki és semmi nem érdekli, önmagában gyönyörködik, élvezi a politika nevű játékot, a szereplést, és neki ez ennél többet nem jelent. A sors által felkínált történelmi szerepet nem fogadta el. Leírta magát, a pápai gyors befutott a végállomásra, kitolták a holtvágányra. Ettől kezdve már csak úgy tekintünk rá, mint egy színházi pojácára.

Bónuszként pedig elmondjuk a végen Karda Máriának, hogy ez az általa imádott “összefogás”, miért hasonlít egy szörnyre, miért olyan, mint Frankenstein teremtménye, amelyet hullákból varrt össze. Minden közösség, élő szervezet az emberi test mintájára épül fel. A test minden részének a maga helyén kell lennie, mert különben nem működik. A fül nem lehet a láb helyén, és a fej nem lehet a gyomorban. Minden embernek van valami képessége, ajándéka, karizmája, amivel születik. Senki nem jön üres kézzel a világba. Ezek a képeségek határozzák meg, hogy egy ember egy szervezetnek melyik testrészét alkotja. Minden ember akkor boldog, ha a helyén van. Ha valaki a test olyan részén van, amire neki nincs karizmája, amire ő nem alkalmas, akkor azt a helyét csak illegitim módon tudja megőrizni, a test elveszíti a harmóniáját.

Az ellenzéki “összefogás” is egy test. Tagjainak különböző ajándékai vannak. Az biztos, hogy Mesterházynak nincs vezető karizmája, amely őt szervesen a fej pozíciójába helyezné. Mesterházy Attila boldogtalan ember, mert olyasmit erőltet, ami nem az ő helye. Ezért állandóan bizonyításra szorul, mindenki gyanús, mert veszélyt jelenthet a helyére, amelynek megvédése köti le minden energiáját. Minden diktátor ebből a konfliktusból alakul ki. Boldog lenne, ha azt csinálná, amire az adottságai szólnak. Lehet, hogy jó szervező lenne. Bajnai Gordon nem politikus, és pártpolitikust csináéltak belőle. Ezért kiszolgáltatottá vált a Szigetvári nevű szörnyetegnek, és ez okozta minden hibáját. Stabil demokráciában, ahol az Alkotmány erősen szétválasztja az egyházat és az államot, ahol nem kell ideológiai támadások ellen küzdeni, kiváló szakpolitikus, a szakpolitikai kérdéseket kiválóan megoldó miniszterelnök lehetett volna belőle. Most, hogy abból a pozícióból, ami egyedül neki való, a “neves közéleti személyiségek” elnevezésű idióta gittegylet kiváló érzékkel kivégezte, semmi értelme, hogy még a politikában legyen, a többi nem neki való. Ne zavartassa magát, nyugodtan fordítson hátat az egésznek, Magyarországon senki véleménye nem számít, éljen boldogan a családjával. Gyurcsány Ferenc kiváló szónok, nagyon jó propagandaminiszter lenne belőle, arra nem alkalmas, hogy miniszterelnök legyen, de arra sem, hogy egy Mesterházy kaliberű ember alá bepréseljék.

Egy intelligens ország tud bánni a tehetségeivel, a tehetségei pedig tisztában vannak a saját képességeikkel, adottságaikkal, és nem akarnak mások lenni, mint amire “rendeltetve” vannak. Magyarország elfecséreli, tönkreteszi, rossz pozíciókban lenullázza saját tehetségeit. A nem helyükön levő embereket aztán gyalázza, ahelyett, hogy egy egészséges társadalmi mozgás mindenkit a maga helyére tenne. Ez az “összefogás” egy szörnyszülött, amelynek olyan feje van, aki nem fej, helyet cserélt benne a kéz és a láb, a fejét járásra használja. Egy igazi szörny. De ez nem számít, mert  ”Orbán leváltása mindenek előtt!”.

Kár, hogy egy szörnyszülött nem győz le egy másikat. A sárkány fejét egy királyfi foglya levágni, aki nem engedelmeskedik a sárkánynak, de ilyen királyfi Magyarországon még nincs. Az “összefogás” arra mindenesetre jó volt, hogy megmutassa: köztük nincs ilyen királyfi, de még olyan személy sem, aki a királyfi lova vagy szamara lehetne. Reméljük, sikerült Karda Máriának örömöt szereznünk.

Nagy az öröm a baloldali végeken, új Bethlen-Peyer paktum küszöbén állunk. Amilyen hírek Nyugatról szivárognak, az „igény” ma már minimális. Attiláék megkapták az ukázt, a halk tanácsot: a lehetséges cél, az elérhető, ha lehet, „kijönni a maccsból” (pingpongnyelven: tíz poén fölé kell kerülni), ami magyarra fordítva annyit tesz, hogy meg kellene úszni a fránya új kétharmadot. Mert ha nem, házi gorillájuk, Orbán végképp elvadul, törni-zúzni kezd.

Az Európa nevű zártkörű klub már csak ilyen. Évekig vizslatják, forgatják, szagolgatják a bejáratnál leadott névjegykártyát, négy évig világították át Horvátországot, Magyarországon évekig – az Antall korszak kezdete óta – ment a nagy készülés. A jelentkező belép és máris kész a baj. Azt odabenn nehezen orvosolják, ha a friss belépőről öt perc után kiderül: jól átvert, megvezette a portást. Csokornyakkendőjét leoldja, lakkcipőjét ledobja, szmokingban a csillárra szökell, és himbálni kezdi magát. Egy kicsit így éreztem magam én is, amikor először láttam Orbánunkat az Európa Parlamentben torkaszakadtából ordítozni. Amikor a hazai parlament egyhangú határozattal ítélte el a Tavares jelentést. (Az ellenzék pedig lapított.) Amikor kiderült, hogy a strukturális alapok nyolcvan-kilencven százaléka egy Simicska nevű familiáris vállalatánál landol, szépen, élire rakva. (Azért csak nyolcvan-kilencven, hogy maradjon valami a Mészáros Lőrinceknek is.)

Nagy most az öröm ellenzéki végeken. Lesz még belőlük énekes halott. Máris tuti ezüstérmesek. Az utolsó utáni pillanatban sikerült megfogadni holmi nyugati nagykövetek tanácsát. Bajnai tisztelettudóan hátrébb lépett (mozgalma, az Együtt egyúttal okafogyottá vált, hívei oszladoznak), hogy a két nagyság – Attilánk és Gyurcsány – elvihesse a show-t. Nagy az öröm az ellenzéki végeken.

Ólomszürke januári napra ébredek. A tévében az idős közgazdászprofesszort, szakmájának nesztorát hallgatom. Furcsákat mond, egy kicsit szomorú. Lehet zsákutcában is élni – mondja – a periférián is van élet. A Kádár korszak süket űrcsendjében is éltek valahogy az emberek, néha még boldogok is voltak, anélkül nem megy. Azok is mi lehettünk. Csak fáj. Fáj, hogy amit elnyertünk, a szabadság csillámló aranyszemcséje, a tenyerünkből ostobán kihull. Fáj, hogy újra a létra alján állunk, és kell húsz év (most már annyi), amíg visszakapaszkodunk. A felelősség – mert az ember már csak ilyen, öröklétig felelőst, okot és kifogást keres – azoké, akik ezt a három évet a kontónkra elszórakozták. De ne áltassuk magunkat. A felelősség mindig a miénk. Ahogy a miénk a remény is.

A Fidesz által 2010-ben létrehozott, és már az utólagos csinosítgatás időszakán is átesett, úgynevezett autokratikus rendszerrel egy igazán nagy baj van. Nevezetesen az, hogy a demokratikus oldalnak nevezett politikai mezőny korábbi jóslatai ellenére Orbán rendszere mindinkább stabilnak tűnik, és nagyon közel áll ahhoz, hogy 2014-ben megismételje az akár elsöprő választási győzelmet. Erre a helyzetre persze csak egy válasz lehetséges, az ellenzéknek fel kell pörgetnie magát, és ami még lehetséges a jövő évi választásokig, azt meg kell tennie. Ez pedig nem kevés, sok-sok elvesztegetett hónapot, ha nem évet kell röpke negyedév alatt pótolnia. A teendők nagy része abban merülhet ki, hogy valamiféle módon tartalmat kellene adni a kormányváltásra aspirálók együttműködésének, és 2014 áprilisában a maximumot kihozni az ország normálisabb feléből.

Ugyanakkor az a tény, hogy az ellenzéki egység többé-kevésbé megvalósult, az még mindig kevés. Az ellenzéknek úgy kell szót értenie biztos és potenciális választóival egyaránt, ha esetleg eddig nem tette (márpedig nem nagyon tette), hogy céljait, programját, a jövőről alkotott vízióját hihetően, emészthetően tegye közszemlére, vagyis kommunikáljon professzionálisan. Fel kell végre ismernie, hogy egy “terméket” be is kell csomagolni, és eladhatóvá kell tenni, hiszen a politikai kommunikációnak kulcsszerepe van a hatalom megszerzésében és megtartásában, és erre éppen a Fidesz legutóbbi győzelme a legjobb példa.

A következőkben arra térek ki – nyilván nem teljeskörűen, inkább csak a figyelemfelhívás céljával – hogy mi a fő baj az ellenzék legfőbb ereje, az MSZP mai kommunikációjával, és szerintem hogyan lehetne ezen javítani.

A kommunikáció (commmunicatio) latin eredetű szó közzétételt, híradást jelent. A leggyakrabban ezt a kifejezést használják a politikusok és a szakma is, amikor arra az információáramlásra utalnak, ami a politikai pártok és a választóközönség között zajlik. Ehhez a tárgyhoz szorosan kapcsolódik persze a propaganda fogalma is, és ez utóbbi valójában jobban lefedi azt, ami manapság a politikai intézmények és az emberek között megvalósul (a latin propagare szóból származtatható, jelentése: terjeszteni, meggyőzni). Ugyanis akár elismerjük, akár nem, a politikai kommunikáció mindig túlmegy az egyszerű tájékoztatáson, és nem csak ismereteket közöl, hanem feltett célja a befolyásolás, hiszen a politikai párt elemi érdeke, tevékenységének fundamentuma a választási siker, ehhez pedig azonosuló választók kellenek. Sajnos, a múlt században –– főként Goebbels dicstelen működése, majd a „létező szocializmus” évtizedei után – a szó és a tevékenység is egyértelműen negatív színezetet kapott, ezért nem minősülnek szalonképesnek. (Egyes kommunikációs elméleti munkák egyébként túlmennek az előzőeken, és egyenesen azt állítják, hogy a propaganda a diktatórikus vagy totalitárius rendszerek jellemző kommunikációs formája, de ha ez igaz volna, akkor a diktatúrán kívül nem is nagyon találnánk más politikai rendszert közel s távol.)

A fentieket is figyelembe véve azért a továbbiakban inkább kommunikációról fogok beszélni, de ebbe mindig bele kell értenünk egyfajta propagandát is, amelynek során a politikai forrás nem csak információt közöl, hanem kétségtelenül szeretné meg is győzni hallgatóságát.

Mik azok a nyilvánvaló alapvetően formai, és persze részben tartalmi gyengeségek, amelyek az ellenzéki főerő mai kommunikációját jellemzik? Ha ezt akarjuk áttekinteni, akkor tulajdonképpen azt is sorra vesszük, hogy mik a jelenlegi kormányzati propaganda erős oldalai.

Az elmúlt három és fél év belpolitikai fejleményei alapján az átlagos szemlélőnek mindenféle tudományos elemzés, felmérés nélkül is az a legfontosabb benyomása támad, hogy a szocialisták kommunikációja általában – természetesen kivételekkel – a szó szoros értelmében erőtlen, lagymatag. A megszólalások stílusának ereje, a hangvétel lendülete messze elmarad attól, amit a kormányoldalon érzékelünk, és itt most egyáltalán nem a durvaságra, hazudozásra gondolok, hanem a határozottságra, erőteljes kifejezésekre, szókimondásra. Amikor ugyanis a kormány szóvivője nemes egyszerűséggel, és következetesen „bukott baloldalnak”, „tolvajbandának” nevezi az ellenzéket, akkor nem igazán üdvös az ellenoldal főnökét folytonosan udvariaskodva „miniszterelnök úrnak” hívni, és „szépen megkérni”, hogy talán mégiscsak halassza el az adott intézkedés hatályba léptetését. Nem kell bárdolatlanul viselkedni, sértegetni, nyilvánvalóan elfogadhatatlan a gyűlöletbeszéd, akár közösségre, akár egy személyre irányul. De a kommunikációnak mégiscsak egyértelműen tükröznie kell, hogy mit gondolunk politikai ellenfelünkről, és ezt következetesen kell képviselnünk.

Az erőtlenségen túlmenően az MSZP nem képes komolyan versenyre kelni a kormányoldallal a legtöbb szokásos kommunikációs fogás alkalmazásában sem. Legyen itt példának egy fontos dolog, az állandó jelzők kérdése. A fentiekben mintaként idézett, a kormánypárt által használt kifejezések ugyanis nem csak a leegyszerűsítés, a könnyű emészthetőség okán hatásosak, hanem a monoton ismételgetés következtében is. A végeredmény tökéletesen megegyezik a klasszikus eposzok egyik fontos kellékének hatásával: a jelző és a jelzett szó kapcsolata állandósul, esetünkben például a baloldal fogalma elválaszthatatlan lesz a bukástól, a vereségtől. Az ilyen módszerekre pedig, tetszik, vagy nem tetszik, válaszolni kell, különben a kommunikációs csata eredménye nagyon kellemetlenül alakulhat, és ez jelentősen befolyásolhatja az adott választások végeredményét is. Ehhez képest az ellenzék központi erejét adó szocialisták vezetőjének néhány „felcsúti Maradona” párszori ismételgetésére futja, ami nemcsak komikus, hanem totálisan eredménytelen is. Ehelyett erőteljes, magabiztos formákra van szükség, pl. „rabló Fidesz”, stb.

Szintén hallatlanul káros, és többnyire kontraproduktív, vagyis az eredeti szándékkal ellentétes effektust vált ki az, amikor a baloldali szóvivők és más megszólalók egy igazán negatív és joggal kritizálható kormányzati gyakorlatot, vagy intézkedést valódi understatementként, kedveskedő kifejezésekkel illetnek, és így akaratlanul enyhítik, aláértékelik az adott botrányos ügyet. Ennek a legkézenfekvőbb példája a közelmúltból a szocialista megmondó emberek által is előszeretettel használt „trafikmutyi” kifejezés, ami a Fidesz-kormányzat egyik legarcátlanabb rablását, a 600 milliárdos dohánykoncessziós ámokfutást akaratlanul is valamiféle kisstílű simliskedésnek tünteti fel, és azt sugallja, hogy igazából nem komoly ügyről van szó.

A szocialista kommunikáció további gyengesége, hogy az egyszer már sikeresen a médiatérbe erőltetett, vagy véletlenül oda került ügyekkel kapcsolatos emlékeket nem tartja ébren, s ezzel komoly esélyeket mulaszt el. Ismeretes, hogy a legtöbb szociológiai felmérés szerint a politikai emlékezet a nagyközönséget illetően meglehetősen rövid, egyes események felidézésének időhorizontja jó esetben átlagosan néhány hónap. Az átlagon belül ugyanakkor a negatív visszhangú fejleményekre tovább emlékezünk, s ha azokat megfelelő kommunikációs támogatás is kíséri, akkor a hatás nem marad el. Ilyen, feltétlenül a felszínen tartandó, hiszen a Fidesz romlottságát nyilvánvalóan megvilágosító ügyekre csak a legközismertebb néhány példa: Kaya Ibrahim és Josip Tot „cégeinek” egykori eltüntetése; a gyakori Orbán-elszólások („ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet!”; “ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok”; stb.).

További, első megközelítésben talán elhanyagolhatónak tűnő, de valójában igencsak jelentős kérdés az, hogy a társadalmon belüli kommunikációs célcsoportok nagyon is különbözőek, és nem árt velük más-más felfogásban, eltérő formákban és stílusban szót érteni. Erre, úgy tűnik, jelenleg képtelen az MSZP, és most nem csak az ifjúság megszólításával kapcsolatosan közismertté vált szocialista bugyutaságokra gondolok (emlékszünk még a „Hiller haver” próbálkozásra?), hanem főként arra, hogy a szocialisták általában sem tudnak differenciáltan közeledni egy-egy réteghez. Vezetőik, gyakori megszólalóik rendre ugyanazokat a kliséket hajtogatják, legyen szó tömeggyűlésről, kislétszámú sajtó-összejövetelről, vagy úgynevezett kitelepülésről. Keverednek a kommunikációs színterek, a célcsoportok, és kísérletet sem lehet látni arra, hogy a nem kifejezetten baloldali, hanem „bizonytalan” szavazókat milyen kommunikációs stratégiával közelítsék. Járulékos hiányosság, hogy nem jött létre határozott, és személyekhez kapcsolható, egyértelműen felismerhető, ha úgy tetszik, leosztott kommunikációs tevékenység sem.

További fontos körülmény, hogy egy politikai szervezet meggyőző működésében nem elhanyagolható szerepe van a kommunikációs vezetők és munkatársak reakciógyorsaságának. Ami az MSZP legutóbbi bajai leszerepelését illeti, a katasztrofális kommunikációs bukás elkerülhető lett volna, ha az arra hivatottak jóval gyorsabban reagálnak, valamiféle rendszerbe vannak szervezve a dolgok, no persze az igazmondás sem lett volna hátrány…

A korszerű kommunikációs technikák, főként az elektronikus eszközök (rádió, televízió, internet, mobil telefon) használata sem egyszerű. Ezek ugyanis nem csupán a politikai kommunikáció technikai mozgásterét növelik, de sokrétűbbé válik maga a tájékoztatási szerep és határozottan módosulnak az adott szerephez kapcsolódó tartalmi és eszköz-követelmények is. A tömegkommunikáció korábban gyakorlatilag egycsatornásként működött (a televízió domináns szerepével), de ez a koncentráltság ma már csökkenőben van. Az újfajta tájékoztatási technikák szinte kivétel nélkül a decentralizáció irányába mutatnak, a csatornák szűkösségét mára tekintélyes bőség váltotta fel. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy nem csak a célcsoportok szerint eltérő nyelvezetekre van szükség, hanem a technikákhoz igazodóan is más-más kifejezésmódot, nyelvet kell használni. Ehhez képest a legforradalmibb újítás e téren az, hogy a netes levelezésben tegeződésre tért át gyakorlatilag mindenki, és ettől gondolja magát korszerűnek a szocialista kommunikációs agytröszt is.

A szimbólumok, szertartások hiánya sokak szerint inkább tartalmi kérdés, de ezek nélkül nagyon nehéz hatékony kommunikációt folytatni. Az üzenetek célba juttatása, a meggyőzés nagyságrendekkel könnyebb, ha azokat megfelelő, könnyen emészthető, rövidre szabott jelszavakkal, egységes szimbólumrendszeren keresztül tudjuk átadni a célközönségnek. Sajnos, a szocialisták (és általában a baloldal) e téren is komoly hátrányokkal küzd. Pedig nem volna reménytelen a dolog, lehetne például meríteni a modern szociáldemokrácia fegyvertárából, csak láthatóan hiányzik az erős elhatározás, valamint a megfelelő szakmai háttér.

A fenti néhány szempont átgondolása, és esetleg némi korrekciók bevezetése természetesen nem csodaszer. Még ha ugrásszerűen is sikerülne javítani a baloldal kommunikációján, az önmagában nem pótolhatná a tartalmi hiányokat. Ugyanakkor a jó tájékoztatás sokat hozzá is tehetne az ellenzéki választási programok elfogadtatásához, a szavazati arányok radikális módosításához. Erre pedig nagy szükség volna, mivel egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Fidesz újabb négy éves regnálása akár tragédiába sodorhatja az országot.

(A szerző közgazdász)

A 2010-es parlamenti választások óta Magyarországon egy kézben van az ország irányítása.

Irányítást mondtunk, bár talán helyesebb lenne az „átalakítás” kifejezést használnunk. Az első számú ember új pályára állította az országot, felrúgta a jogállamiságot, felszámolta a demokrácia alappilléreit és mindehhez életre keltett egy letűnt – és azt hittük, soha vissza nem térő – ideológiát. Az egyszemélyes kézi vezérlés egyben azt is jelenti, hogy az országban történő változásoknak, az országban eluralkodott hangulatnak ő az egyszemélyes felelőse. Jóváhagyása nélkül nem történhet semmi, még egy légy sem repülhet kedve szerint keresztül a szobánkon.

A főpolgármester is nyilván az ő beleegyezésével fogott hozzá az utcanév változtatásokhoz. Nem kellett többé Roosevelt tér, sem Köztársaság tér. Nehogy a budapestieknek jártukban-keltükben téves eszméi támadjanak. A fővárosi lakosok csendben tudomásul vették az új utcaneveket. Az első számú embernek gondja volt arra is, hogy – kiszolgálói útján – nyilas írók, Wass Albert, Tormay Cécile, Nyirő József kerüljenek a nemzeti alaptantervbe, s mostantól ezeket az eszméket verjék a felnövekvő nemzedék fejébe. A szülők hallgattak, nem volt kifogásuk az ellen az új szellemiség ellen, amelyben ezentúl a gyermekeiket nevelik. A betiltott szélsőjobboldali Magyar Gárda – a beígért és soha el nem csattant két pofon ellenére – négy éve szabadon grasszál a falvakban, félelmet keltve az emberekben, és nem csupán a kisebbségekben vagy az idősekben, akikben a fekete egyenruhás milícia fájó reminiszcenciát kelt. A református egyház hosszú évek óta nem képes kivetni magából a közismerten antiszemita ifj. Hegedűs lelkészt, aki rendszeres időközökkel Horthy-szobrokat avat. A magyar ügyvédi kar nem képes kivetni magából Gaudi-Nagy Tamás ügyvédet, aki bírósági tárgyaláson a bíró zsidó származását firtatja. Mindez nem értelmezhető másképp, mint hogy társai, kollégái azonosságot vállalnak Hegedűs lelkésszel, Gaudi-Nagy ügyvéddel és az általuk képviselt eszmékkel. A magyar társadalom csendben szemléli az eseményeket, vagy egyszerűen nem érdekli, vagy – ami még rosszabb – egyetért vele. A felszínen maradásért küzd, örül a pár száz forintos rezsicsökkentésnek, s közben nem veszi észre, hogy élelmiszerre majdnem a dupláját költi annak, mint amennyit négy évvel ezelőtt fizetett. Az első számú vezető és V. kerületi végrehajtója német emlékművet rendelnek a Szabadság térre a „német megszállás” áldozatainak emlékére. Ezzel mintegy egyenlőségjelet téve a szovjet megszállás és a 2. világháborúban szövetséges németek bevonulása közé. Gábriel arkangyal és a birodalmi sas fogja díszíteni a belváros egyik legfontosabb, egykor szép terét. És most sem látunk százezres tiltakozást a társadalom részéről. Az első számú vezető folytatja a Horthy-rendszer restaurálását, s e célból létrehozta a mérhetetlen cinizmussal Veritas (Igazság) nevű intézményt, melynek vezetésével Szakály Sándor történészt bízta meg.  Alkalmasabb embert nem is találhatott. Ő az, aki Jobbikos rendezvényeken tart előadást a nyilas éra csendőrségéről, szabadidejében pedig Gömbös Gyula sírját ápolja gyengéden. Feladata egyszerű: szerecsenmosdatás és történelemhamisítás. Ennek eleget téve hatásos entréval kezdte működését, amikor „idegenrendészeti eljárásnak” nevezte a 18 ezer zsidó deportálását Kamenyec-Podolszkijba 1941-ben (jóval a német „megszállás” előtt!), akiket ott ukrán és német segédlettel azonnal kivégeztek, lemészároltak. És ez így megy tovább; szítják a feszültséget, a gyűlöletet, az uszítást, a rasszizmust. A szomszédos Ukrajnában hónapok óta félmillióan tüntetnek fagyban, hóban a kormány ellen, amiért az oroszokat választotta az EU-val kötendő partnerségi szerződés helyett. Magyarországon a társadalom passzív, nem reagál semmire, engedi a megkezdett folyamat továbbhömpölygését. Nem tudjuk, itthon mi lesz a következő lépés, de az tény, hogy az egyszemélyes irányítású Magyarországon elindított hergelésnek és az annak előbb-utóbb bekövetkező konzekvenciáinak felelőse egy ember. Hát tényleg senki sem állítja meg Arturo Uit?

Ma már kevés lenne, és nem vigasztalna az sem, ha az elhamarkodottan kihelyezett Széll Kálmán tér utcatáblákat visszacserélnék Moszkva térre az oroszokkal kötött paksi megállapodás folyományaként.

Semmi sem volt igaz. A honfoglalás után valamiért ránk szálltak az európai népek, és azóta le sem szálltak volna rólunk, ha nem jön Orbán Viktor, hogy szétcsapjon közöttük. Ráadásul nem csak a szomszédaink, hanem a portugáloktól a norvégokig mindenki, nem beszélve a kommunistákról, akik belülről próbálták szétrágni a nemzet testét. A történelmünk ehhez képest íródott, hol a Habsburgok írták, hol a szovjetek, hol meg egyenesen Kun Béla, de a saját kezével. Ezért volt égető szükség egy elfogulatlan, sem muszka, sem labanc érdekeket nem tükröző tudományos kutatóintézetre, mert az igazság a felszínre akar törni. Ezért is lett Veritas a neve. Ezért, meg azért, mert a latin szavak használata a műveltség látszatát kelti a műveletlenek körében, nem beszélve a klassz hangzásról.

Csak vicceltem.

Ha egy kormány történelmi kutatóintézetet létesít, annak egyetlen célja a propaganda: mi adjuk a pénzt, mi írjuk a történelmet, a Veritas Intézet feladata a Horthy-korszak elvtelen mosdatása, valamint annak bizonyítása, hogy a Lenin-Sztálin-Rákosi-Gyurcsány-Bajnai vérvonal töretlen, bármelyik pillanatban kitalálhatja például Mesterházy Attila, hogy a rendes, nemzeti gondolkodású embereket munkatáborokba kell zárni, és behívja az oroszokat. Illetve, izé… Szóval, az oroszokat nem hívja be, mert az oroszok a rendes, nemzeti gondolkodású magyarok barátai, adnak nekünk atomerőművet, és segítik harcunkat a komcsi németek és amerikaiak ellen.

Ez egyelőre zavarosan hangzik, de majd a történelemkutatók kidolgozzák a részleteket. A lényeg, hogy a magyar történelem mostantól más lesz.

Nézzük példának okáért a harmincas-negyvenes éveket, amikor itt annyira jó volt, hogy egészen messziről érkeztek zsidók, mert híre ment a magyarok nagyszerűségének, toleranciájának és vendégszeretetének. Csak azért nem mi voltunk Svájc, mert Svájc már akkor is Svájc volt. De majdnem.

Balra néztünk: Sztálin gyilkolta a sajátjait, jobbra néztünk: Hitler fenekedett a világra, nálunk meg egy konkrét kis mennyország, csak a József Attila-félék nyafogtak, de József Attila elmebeteg volt, nehogy már hozzá forduljunk az igazságért. Horthy Miklós nem volt beteg, a ló is jól állt neki, de tényleg, olyan fess ember volt, mint Schmitt Pál, épp hogy le nem doktorált.

De nem csak jól nézett ki, hanem rendes ember is volt, mentette a zsidókat derék csendőreivel karöltve a már akkor is ide-idekacsintgató németek elől. Egyik kezével a szovjeteket tartotta távol kicsiny édenkertünktől, a másikkal meg a gonosz Hitlert. Ha lett volna harmadik keze, azzal a koldusoknak adott volna biztos megélhetést, de sajnos nem volt harmadik keze. Horthy Miklós is csak ember volt, de azért mutatott isteni tulajdonságokat. Elég gyakran.

A Veritas kutatásai szerint néhány zsidót áthelyeztek ugyan Kamenyec-Podolszkij környékére, de csak azért, mert nem volt meg a személyi igazolványuk, és azt hitték, ott majd kapnak újat az SS-től, de a szemét SS megtévesztette a jóságos Horthy Miklóst, és nem adott új személyi igazolványokat.

1944-ben aztán az 1919-es kudarc miatt bosszúszomjas kommunisták behívták a német nácikat, azok meg bejöttek, hiába állt ellen véres harcokban a magyar hadsereg és a magyar rendőrség, hiába mondta Horthy Miklós, hogy még egy lépést tesznek a szent magyar földön, akkor ő soha a büdös életben nem lovaspólózik többet ezzel a Hitlerrel, nem hallgattak rá.

Ezt követően nem tehettünk semmit. Illetve mégis: mintegy 800 ezer ember vagyonát átvettük megőrzésre, hogy elrejtsük a német nácik elől. Úgy tettünk, mintha mi laknánk az elhurcolt zsidók lakásaiban, így a német nácik nem tudtak beköltözni! Egy kicsit sajnálom is, hogy ennek a momentumnak nincs semmi jele a német megszállás emlékművében, mert tök jól nézne ki a gonosz sas karmai által fenyegetett magyar angyal, amint a háta mögé rejt némi ezüstevőeszközt, értékpapírt és megkímélt állapotú ebédlőszekrényt.

Ettől még gyönyörű emlékmű lesz. Gábriel arkangyalra lecsap a német náci sas, a kommunisták meg a háttérből gonosz egyetértéssel nézik. A kommunisták nem fognak látszani a kompozícióban, mert a kormány békejobbot nyújt mindenkinek, aki hajlandó vele együttműködni. De kekeckedni nem érdemes, mert minden felvilágosult rendes magyar ember tudja, hogy a náci megszállás kizárólag a kommunistáknak állt érdekében, hiszen csak így kerülhettek hatalomra a háborút követően. Ha sokat pofáznak, olyan szobrot kapnak a Szabadság térre, hogy megnézhetik magukat.

A magyar jobboldal tehát éppen történelmet csinál. Nem a szokványos módon, nem a gazdaságot pörgeti fel, hogy sohasem látott jólétet hozzon erre az országra, nem felelősen és okosan él az EU nyújtotta lehetőségekkel, nem intelligens külpolitikával, felelős belpolitikával, nem, ez túl melós lenne a mostani kormányzatnak, meg a szellemi képességek is hiányoznak hozzá. Hamisít inkább magának múltat, megveszi az Ecserin az ezüstöt, és azt hazudja, hogy családi örökség. Az ezüst nem ezüst, a család nem család.

Borban az igazság. Radnóti tudja.

Sas úr, a birodalmi megszálló hosszasan, kiterjesztett szárnyakkal lebegett Gábriel arkangyal alakja fölött. Odaát, a tér túlsó oldalán Reagan elnök kíváncsian fülelt, Miki bácsi a hazatérés temploma előtt bronz-mereven kagylózott, ő már idős volt és vitéz, de kicsit nagyot hallott. A beálló csöndben még a szovjet emlékmű mélyén heverő csontok zörgését is hallani lehetett. Bandholz tábornok, a derék jenki a fülét hegyezte, azt hitte, újra jönnek a románok, hogy kirámolják a Nemzeti Múzeumot. Mellesleg nem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy pár éven belül felállítsák az ismeretlen Fradi és Dózsa drukker szobát, aki már 2006 őszén hősiesen kifüstölte a baranyai rendőröket, hogy forradalmi hevülettel felgyújtva az akkori Magyar Televíziót, kirámolja az ásványvíz-automatákat. Sas úr, a náci ezt a pillanatnyi révedezést használhatta fel arra, hogy csőrét kimerevítve, másfél szaltóval előrebukjon és rávesse magát a hangsúlyozottan nőies Gábriel Arkangyalra, vagyis a magyariakra. Sas úr különben akkor, amikor ez az alapjában erotikus esemény zajlott, éppen a szövetségesünk volt. Gábriel maga jelentkezett be Sas úrnál, hogy részt venne a nagy keleti erőösszpontosításban, leverve a Vörös Rémet, vagyis Orosz Medvét a marsalli váll lapokkal. (Lásd a szemközt a szovjet hősi emlékművet.) Sas urat akkoriban Gábriel már évek óta segélyezte vérrel, vassal, energiával, sertéshússal. Gábriel erősen benyalt a Sasnak, lényegében minden kívánságát gondolatolvasóként teljesítette, sőt, hallgatva az idők szavára még időben meghozta a zsidótörvényeket is, lélektanilag előkészítve a terepet arra, hogy pár százezer pici Gábriel később a Sas úrék hazájába deportáljanak, ismeretlen céllal, munkára, ahogy akkoriban susogták.

Ez a pillanat, Sas úr lecsapása volt a nevezetes alkalom, amikor az évezredes magyar jogfolytonosság szekere elakadt. Ami utána történt, már nem volt jogfolytonos, habár átmeneti jelleggel a kormányzó (Gábriel arkangyal főnöke) a helyén maradt addig, amíg lement a nagy deportálási hullám. Szép rendben működjön a magyar államapparátus, kézbesítse a vonatkozó rendeleteket, a posta kivigye a felszólító íveket, a kis leventék szortírozzák a leadott csomagokat, a tisztiorvosok elrendeljék a zárlatot, a csendőr bácsik lezárják a körletet és ellenőrizzék a vasúti rámpán a rendes berámolást. Miki bácsi, mikor ez szép rendben lement, le is mondott Feri bácsi javára, és Németországba távozott. Rogán polgármesternek és frakcióvezetőnek nemrég arról kellett döntenie az Erzsébet téren, az egykori kerületi tanácsban, hogy a föntebb vázolt díszes szoborcsoportozat, a náci sas, a timpanon, és az Arkangyal a helyére kerüljön a Szabadság téren. Összesen kétszázhatvan millióért. Nehogy má’ asziggye a drága Merkel asszonyság, hogy van mire fölvágnia az ő nagy demokráciájában. A múltkor még Viktor miniszterelnököt is szégyellősen ki merte okítani a lovassággal, ejnye bejnye, mire Viktor miniszterelnök nagyon idegesen reagált. Mint általában, ha a leváltásáról van szó. Most megkapta a beste némettye, jól lenácizták Budapesten kétszázhatvan millióért. Rogán polgármester is megszavaztatta a holocaust év küszöbén.

Ami pedig Gábriel arkangyalt és az ő háborús szereplését illeti, ő ártatlan volt, ártatlan, jámbor, szenvedő áldozat. Hogy lenyúlta a deportáltak apróbb-nagyobb vagyontárgyait, csak a látszat. Élni kellett valamiből. Különben is, szinte pár órával a szerencsétlen megszállás után berontott a Szabadság tér túloldaláról a Vörös Medve, hogy a Kalinka dallamára ütemesen végigerőszakolja a nőket. És ez így volt, valóban. Nem lehet elfelejteni.

Mindenki ismeri az Orbán-rendszer és a választások bojkottjával szembeni ellenvetéseket: az emberek nem értenék meg, úgysem bojkottálná mindenki, akkor pedig minek, az emberek tenni akarnak, nem lehetne mozgósítani rá, ha nem megyünk el szavazni, akkor Orbán még jobban nyer, stb., stb.. Aztán megjelent a Klubrádió honlapján az alábbi közlemény: “Legutóbbi kérdésünk így szólt: Egyetért e azzal, hogy az összes magyarországi zsidó szervezetnek, bojkottálni kellene a holokauszt emlékév állami rendezvényeit? A válaszadók 96 százaléka igennel, 4 százaléka nemmel voksolt.”

Ez nagyon érdekes. A zsidó szervezetek bojkottját a hallgatók 96 százaléka megértette és támogatta. Mi a különbség a két bojkott között? A rendszer és a választás bojkottjára vonatkozó ellenzéki ellenérvek mindegyike felsorolható a zsidó szervezetek bojkottjával szemben is. Ha a Mazsihisz bojkottál, az nem old meg semmit, mert lesznek más zsidó szervezetek (mint a Kövesé), akik nem bojkottálnak. Attól a rendezvényt még úgyis megtartják. Ha a zsidó szervezetek nem vesznek részt, akkor még akkora kontroll és visszatartó erő sem lesz a történelemhamisítással szemben, mintha részt vennének, az emberek nem értenék meg, miért bojkottálják a zsidók a drága jó kormányt, amely ennyi pénzt költ rájuk, passzivitásra ítélik a holokausztra emlékezni vágyókat, és a többi. Ugyanazokat a kifogásokat lehet felsorolni szóról szóra.

De érdekes módon az emberek megértették a bojkott lényegét és okát, mégsem annyira hülyék, mint egyesek gondolják. Mindössze 4 százalék válaszolt nemmel, és erős a gyanú, hogy ez a 4 százalék nagyrészt Orbán támogatói közül került ki, ennyien talán hallgatják közülük a Klubrádiót. Ez azt jelenti, hogy az Orbán-rendszerrel szemben állók csaknem 100 százaléka tudott két nap alatt a bojkott gondolata mellé állni, miközben a rendszer és a választás bojkottjával szemben szinte teljesnek mondható a hisztérikus elutasítás. Mi lehet a különbség oka?

Nyilvánvalóan az, hogy a zsidó szervezetek bojkottjával egyetértett a véleményformáló balliberális elit, és szinte egy emberként ennek szükségességét hangoztatta. Az Amerikai Népszava két év óta most került először újra egy platformra ezzel a véleményformáló ballib réteggel, és vélhetően nem mostanában lesz a következő hasonló egyetértés. Az ellenzéket támogató tömeg tehát egyszerűen követte a főkolomposok kolompját. Azonnal megértette, elfogadta és magáévá tette a bojkott gondolatát. Bármiben lefogadok, hogy a rendszer és a választás bojkottjának főkolompos támogatása ugyanezt a hatást váltaná ki. Két napon belül azok lennének a bojkott legnagyobb hirdetői, akik ma hülyézik a bojkott következetes híveit. Mindebből az látszik, hogy a tömeg csak követi, egyszerűen visszaböfögi a véleményvezérek szövegeit. A tömeg nem szab irányt a cselekedeteknek, hanem követi az általa legitimnek elfogadott véleményvezéreket.

A következő kérdés az, hogy a balliberális véleményformálók vajon miért támogatják a zsidó szervezetek bojkottját az Orbán-rendszerrel szemben, és miért nem támogatják ugyanezt a bojkottot az ellenzéki pártok és a választások vonatkozásában. Talán különbözőek lennének a két bojkott erkölcsi követelményei? Nem. A rendszer és a választás bojkottja esetén ráadásul nemcsak erkölcsi, hanem jogi szempontok is kizárólag a bojkott mellett szólnak, míg a holokausztrendezvények esetében nem. A rendszer és a választás bojkottja egy jogi következmény, az alkotmányos rend megváltoztatásának és az illegitim alaptörvénynek egyetlen logikus folyománya. Még a kettő végeredménye is azonos, mert a zsidó szervezetek bojkottja semmit nem fog változtatni az Orbán-kormány hazug holokausztmegemlékezésein, ahogyan az igazi ellenzék bojkottjától függetlenül is tartanának választásokat. Mindkettő bojkott értelme a legtimáció megvonása és a morális ellenállás. Megmutatása az Orbán-rendszer törvénytelen jellegének és a vele való szembenállásnak.

Mi hát a különböző megítélés oka? Nagyon egyszerű. A pénz. A balliberális véleményformálók a zsidó szervezetek esetében morális alapokra tudnak állni, mert a bojkott következményeként elvesztett pénzt nem ők veszítik el, hanem a zsidó szervezetek. Az ellenzéki véleményvezérek erkölcsi magaslatát azzal a szófordulattal írja le a képzelőerőt megmozgató magyar köznyelv, hogy “mások farkával verik a csalánt”. Mindezt tehetik úgy, hogy közben még önnön moralitásuk látszatában is füröszthetik arcukat. Nem ők veszítik el a pénzt, ami a bojkottal jár. Talán ez az oka annak, hogy a Mazsihisz még nem tudott felzárkózni a magas moralitásnak erre a szintjére, mert nekik kellene lemondaniuk mintegy 150 millió forintról azért, hogy elgázosított szeretteik emlékét és becsületét megvédjék. Nem kérdés, hogy a pénzt fogják választani, és ehhez majd előadják ugyanazokat a falmelléki hazug szövegeket, amelyeket az ellenzék a rendszer és a választások bojkottjával kapcsolatban előad.

Szerény véleményem szerint Zoltai úgy gondolkodik, hogy az elpusztítottakon már nem segít, ha nem vágják zsebre ezt a kis összeget, viszont a ma élőkön (leginkább személyesen rajta) viszont segít, ha mégis. Ezért inkább felhívja Lázár Jánost a forródróton, hogy a Mazsihisz meggyőzéséhez fel kellene emelni ezt az összeget, mondjuk, a duplájára. A kormánynak sem mindegy, hogy milyen lesz a nemzetközi visszhangja a rendezvénysorozatnak. A legnagyobb zsidószervezet távolmaradása kínos, és ők sem szeretnének botrányt. Vagyis, a nagy morális felháborodásból zsarolás és egy piti vesztegetés lesz. Ez mindjárt fel is oldja Orbán bűnözőit minden erkölcsi gátlás és lelkifurdalás alól: ha a zsidók eladják a holokausztot kilóra, akkor nekik minden megengedett. Ezért a Mazsihisz egyetlen esetben tudna tiszta maradni, ha bejelentené, hogy a Horthy-t rehabilitáló Orbán söpredék pénzéről mindenképpen lemond, mert vérrel van szennyezve, a rendezvényeken való részvételét és a bojkottot pedig attól teszi függővé, hogy kirúgják-e a fasiszta Szakályt, lemondanak-e a náci emlékműről, és a Schmitt Mária karmai közé dobott emlékhelyet tisztességes szakemberekre bízzák. Ha ez nem lehetséges, akkor bojkott.

Mindez azonban nem érinti a ballib mértékadó közvéleményformáló brancsot, amely ezúttal pontosan tudta, hogy a bojkott az egyetlen erkölcsileg elfogadható válasz, mert nem ők veszítik el ezzel azt a pénzt, amit a zsidó szervezetek nem kapnak meg. Nem is tudtak a morálnak ilyen magas szintjére emelkedni a rendszer és a választás bojkottjával, pedig a kettő még össze is függ. Ha az Orbán-rendszer megemlékezéseit bojkottálni kell azért, mert bújtatott holokauszttagadás és náci rémtetteket védelmező, akkor az Orbán-rendszer egészét és az általa kiírt választásokat is bojkottálni kellene ugyanezen erkölcsi mérce szerint. Ez lenne szolidáris a zsidó szervezetekkel. De a rendszer és a választás bojkottjának ennél sokkal erősebb jogállami követelményei vannak, mégpedig az Alkotmány eltörlése. A magyarok nincsenek tisztában az “Alkotmány” jelentőségével, nem ugyanazt jelenti nekik, mint mondjuk egy amerikainak a “Constitution”. Nem értik, hogy ez milyen szilárd alap, amely nékül nincsen szabadság, biztonság, mérce, nincs élet. Komédiába illő, hogy a magyar Alkotmányt eltörölhették öt hét alatt egy párt által az iPad-en fabrikált firkálmányal. Magyarországnak jelenleg nincsenek legitim fundamentumai. És választásra készülnek, akik “demokratáknak” mondják magukat. A szörnyű, hogy fel sem fogják, hogy ez mit jelent.

Visszatérve: a rendszer és a választás bojkottja azért vált ki olyan erős indulatokat az ellenzék köreiben, mert ebben az esetben nem Zoltaiék pénzéről, hanem a saját zsebeikről van szó. Ami Zoltai szervezetéhez befolyik, abból úgysem látnának egy vasat sem. Annak elvesztése nem fáj nekik. De a választás és a rendszer bojkottja a párttámogatás megvonásával és a képviselői fizetések, juttatások elvesztésével járna. A ballib közvéleményformáló értelmisége és sajtója számára ennek az lenne a közvetett hatása, hogy ha az ellenzéki pártok kivonulnak a politikai rendszerből, akkor az általuk megszerezhető támogatások, pályázatok, pozíciók és vesztegetési pénzek, az ő megélhetősük is veszélybe kerülnének. Az ország Orbán tulajdona, és ha ők nem hajlandóak legitimálni az ország elrablását, akkor nem tartják el őket a rablók. Nincsenek csurrantott pénzek, megszűnnek az elmés Közgép hirdetések, nincs Magyarország jobban teljesít, a konfrontáció pedig veszélybe sodorja a családi büdzsét, a spanyol nyaralást. Az ATV-ben való okoskodó pofázás helyett pedig föld alatti antifasiszta harcra kellene berendezkedni, amelynek időtartama kérdéses. Ezért ezek az erkölcsi nagyságok, akik azonnal tudják, hogy a Mazsihisznek bojkottálnia kell, kézzel-lábbal tiltakoznak a rendszer és a választás bojkottja ellen. Rohannak legitimálni a fasiszta rendszert, amely ma már odáig jutott, hogy a nácikat és a népirtást védelmezi holokausztmegemlékezés címen. Itt a nácik emlékeznek önmaguk dicső tetteire. De semmi nem számít. Egyedül a pénz, a háborítatlan nyugalom és egzisztencia. A választási bojkott elutasításának nincs más indoka, egyetlen magyarázata a pénz.

A Mazsihisz bojkottjára adott 94 százalékos igen porrá zúzta azokat a hazugságokat, amelyeket az ellenzék a választási bojkott ellen hangoztat. Kiderült, hogy nem igaz a légből kapott feltételezés, hogy az emberek nem értenék meg a bojkottot. Az emberek mindent megértenek, de ha nem értenek is meg valamit, az sem számít, mert vakon követik azokat, akik megmondják nekik, mi a jó és mi a rossz. Az emberek még azt a hazugságot is megértették és elfogadták, hogy a választáson a rendszer illegitim volta ellenére részt kell venni, pedig ebben aztán semmi logika nincs. Az igazságot még könnyebben megértenék, de akkor miből lesz lóvé? Abban nem bíznak, hogy legitimáció nélkül a rendszer eróziója felgyorsul, az egész kóceráj ellehetetlenül és évtizedekkel előbb összeomlik. A biztos pénzt választják, és az erkölcs nagyjai ezért hazudoznak. Baksisért eladják a jövőt, a többi csak süket duma.

A ballib birkák éppen olyan agyatlanok, mint a náci “békemenet tagjai”, csak nem nácik. Saját véleményük nincs, ölni tudnának azért, amit valamelyik korrupt idióta pártvezér nekik mond. Nem okoz nagy gondot az sem, ha fordul a bummfa, és az ellenkező irányba kell futni, mert ezzel párhuzamosan ők is megvilágosodnak. Nincs szórakoztatóbb olvasmány az Amerikai Népszava Facebook oldalánál, ahol a ballib zombik helyeselnek mindenre, ami Orbánt fikázza, de ha az ellenzéket és a magyar történelem egyik legmocskosabb árulásának számító “összefogás” szektát éri bírálat, akkor ilyen beírásokat lehet olvasni: “mennyit fizettek ezért?”, “Megvette a Bartust a Fidesz”, “A Fidesz szócsöve vagytok!” Ezek el sem tudják képzelni, hogy valaki gondolkozzon, saját véleménye legyen, és ne az Újságíróklub szellemi színvonalán éljen. Észre sem veszik, mennyire megalázó, amikor Feri vagy valamelyik másik hazug elkezd a másik irányba futni, és nekik is hátraarcot kell vágni, és a szájukból segget kell csinálni. Ennyit ér ezeknek az embereknek a véleménye, és az, hogy ők mit értenek meg. Amikor az Orbán-rendszert elemezzük, akkor szerintük tisztán látunk Amerikából. Amikor az ellenzék prostituálódásáról szólunk, akkor ne pofázzunk bele külföldről az ő dolgaikba, Amerikából könnyű osztani az észt. Ezek az emberek, azt leszámítva, hogy valamiért erre az oldalra fújta őket a szél, minőségüket tekintve semmivel nem különbek, mint a Fidesz birkái.

Ezért ne hazudozzunk arról, hogy ezek mit értenek meg vagy mit szeretnének. A zsidó szervezetek bojkottjára vonatkozó kérdés nagyon hasnzos volt: megmutatta egyrészt, mekkora immorális hazug csürhe a választásra készülő ellenzék, és világossá tette még inkább (most már bizonyítékot is szolgáltatva), hogy a rendszer és a választás bojkottjával szembeni ellenvetések milyen hazugságok. Egy pillanatra még annak édes íze is érződött, milyen lenne, ha ezek a korrupt gazemberek nem a pénzt, hanem az igazságot választanák, és azért emelnék fel a szavukat. Soha még a NER megszületése óta ilyen erős ellenálllást nem lehetett érezni, mint amikor először az ellenzék őszintén és becsületesen nyilvánulhatott meg, mert most nem veszélyezette a pénzüket. Nem az ő pénzüket veszélyeztette.  (Leszámítva az összefogás szekta pártjait, akik most is elég langyosak voltak, mert nekik vigyázniuk kell, nehogy olyan erőteljesek legyenek, hogy veszélybe sodorják a pénzüket).

Nincs annál nagyobb bizonyíték, hogy Orbánnak az ellenzék választási részvétele a legfontosabb, s hogy részvételükkel legitimálják a puccsot, minthogy hatalmas pénzeket kínáltak mindenkinek, aki elindul a választásokon. Be akarták biztosítani magukat egy választási bojkott esetére is. De erre semmi szükségük, mert ebben az ellenzékben még annyi tisztesség és gerinc sincs, mint amennyit a fasiszták feltételeztek róluk. És ezt még nem is szégyellik.

Ha nem lenne pénz és egzisztenciális érdek a háttérben, megmondom mekkora támogatottsága lenne a rendszer és a választások bojkottjának az ellenzéki tömegek körében: 96 százalékos. A Klubrádió bemérte.

A magyarok talán még észre sem vették a náci emlékmű bejelentésének jelentőségét. Ezzel a brutális történelemhamisítással, náci cselekmények megvédésével Orbán egy olyan határt lépett át, amely túlmutat eddigi gyermeteg játékain és hazugságain. Ez a lépés minden eddigi értékelést felülír. Orbán ezzel Hitler, Horthy és a gyilkosok cinkosává lett és az örökségükbe lépett. Aki a holokausztot letagadja, vagy másokra fogja, kész arra, hogy elkövesse. Az emberiség legborzalmasabb tömeggyilkosságában való részvételt tagadta le. Ettől a perctől kezdve ez az ember elveszítette minden legitimitását. Tömeggyilkosok morális cinkosai nem vezethetnek Európa közepén egy országot. Orbán Viktornak azonnal takarodnia kell. Ugyanez vonatkozik Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesre, és fel kell szólítani a katolikus egyházat is, hogy valljon színt: egyetért-e a KDNP elnökének történelemhamisító nyilatkozatával. Az ellenzéknek fel kell mondania a választásokra való készülődését és az Orbán-rendszerrel való minden együttműködését. Horthy csendőreinek, pribékjeinek erkölcsi felmentőjét azonnal fel kell szólítaniuk a távozásra. Amíg Orbán nem távozik, az országban meg kellene állnia az életnek. Egyedül ez az egyetlen lehetséges és méltó válasz erre a történelemhamisításra. Nem a trafikmutyi a fontos, hanem a népirtás megvédése. Ezt politikus erkölcsileg nem élheti túl, és nem maradhat ezek után a hivatalában. Egy illegitim puccsistáról nem beszélve.

A náci emlékmű hadüzenet Magyarország ellen. Orbán ezzel bejelentette az ország fasiszta megszállását. A történelemhamisítás azt a célt szolgálja, hogy letagadja a Horthy-rendszer fasiszta jellegét, a náci Németországgal való szövetségét, és a népirtásban játszott szerepét. Előkészítése annak, hogy a magyar identitást a fasizmus ideológiájával azonosítsa. Ez Magyarország fasiszta elfoglalását jelenti, háborút azok ellen, akik nem hajlandóak ezzel a magyar identitással azonosulni. Orbán Magyarország szuverenitás és a magyar nép önrendelkezése ellen indított háborút. A magyar népnek mostantól nyíltan szembe kell fordulnia a fasiszta inváziónak a puccsal eltávolított legitim Alkotmány nevében és szellemében.

A “német megszállás emlékművén” a sas üzenete az, hogy a náci Németország foglyul ejtette a Gábriel arkangyal képében ábrázolt Magyarországot. A szimbolika szerint Magyarország azonos a Gábriel arkangyal által szimbolizált “keresztény-nemzeti” Horthy-rendszerrel. A Horthy-rendszer a kirekesztő “keresztény-nemzeti” ideológiára épülő fasiszta rendszer volt, amely az ország legitim képviselőinek kizárólag a “nemzeti” és “keresztény” pártokat tartotta. Mindennek megértéséhez tudni kell, hogy Gábriel miért szimbolizálja Magyarországot és mi köze van a magyarokhoz. A legenda szerint Szilveszter páoa a lengyel királynak szánta István későbbi koronáját, de megjelent neki Gábriel arkangyal, hogy a koronát ne a lengyeleknek, hanem annak adja, akinek a követe holnap megérkezik. Ez a követ volt Asztrik apát, aki így megkapta Istvánnak a koronát. Ez a gesztus azt jelentette, hogy a magyar államiság forrása a katolikus egyház, amely a koronát adta. A magyar nemzet identitása a katolikus pápa koronájában testesül meg. A magyar államiság és a nemzeti identitás legitimitása a katolikus egyháztól származik. A Horthy-rendszer ehhez az identitáshoz tért vissza, ezért nevezik “kerestény-nemzetinek” (nem mintha a kereszténységhez bármilyen köze lenne).

A Horthy-rendszer kirekesztő ideológiájának alapja a ezért a katolikus egyház “keresztény” antiszemitizmusa volt. A korszakban a katolikus szellem harcolt a zsidó szellem ellen, a feudális tekintélyelvűség a polgári szabadság és a liberalizmus ellen. A Horthyákorszak fő ideológusa Prohászka Ottokár püspök volt. A nemzet egysége a vallásban gyökerezett, amely a zsidósággal szemben állónak definiálta önmagát.  A katolikus egyház helyettesítési teológiája szerint Isten a zsidókat elvetette, és őket ültette a helyükbe. A katolicizmus a “szellemi Izrael”. Ezért a katolikus egyház alapja a zsidóellenesség, identitása a zsidókkal való szembenállásra és helycserére épül. Gábriel arkangyal ezért a “keresztény Magyarország” jelképe, amely a nemzeti kereszténység nevében csorbította a szabadságjogokat, hozta létre a rendszer fasiszta jellegét. Az antiszemitizmus közös nevezője tette a “keresztény-nemzeti” Magyarországot a náci Németország természetes szövetségesévé . A “keresztény-nemzeti” ideológiának semmi köze a kereszténységhez, Jézus országa nem evilágból való. A politikai katolicizmus azonban az állam és a katolikus egyház összefonódását jelentette. Az állam valláserkölcsi alapon identifikálta a nemzetet, és rekesztette ki az abba nem tartozókat, számolta fel az emberi és polgári szabadságjogokat.

Orbán náci emlékművének feladata az, hogy megtisztítsa a Horthy-rendszert a fasiszta jellegétől. A rendszer ideológiájából következő antiszemitizmust és népirtást a nácik számlájára írja. Majd a fasiszta jellegétől megtisztított horthyzmust a magyarság egészével, a magyar nezmettel azonosítsa. Aki nem fasiszta, az nem magyar, de a fasisztát nem fasisztának, hanem “kereszténynek” és “magyarnak” kell nevezni. Aki a katolicizmusból kinőtt fasiszta nézeteket vallja, az magyar, aki nem vallja, az nem magyar, hanemt “zsidó” függetlenül attól, hogy vallása vagy származása szerint zsidó-e. A “zsidó” jelenti mindannak ellenkezőjét, ami nem katolikus. Aki nem zsidó létére nem azonosul Szilveszter pápával, a koronájával, “Gábriel arkangyallal” és az elnyomó fasiszta katolicizmussal, az mind “zsidóbérenc”, és mint olyan, a zsidókkal együtt az idegen ketagóriába tartozik. Aki idegen, az nem magyar, az a nemzet ellensége. Ezért a jogait korlátozni kell, mert azt kívánja a magyar érdek. Ezárt a magyar érdek nem tűri a liberális demokráciát, amely egy zsidó trükk a nemzet szétverésére és az ország elfoglalására (gyarmatosítására). A pápaság által gyarmatosított országot a zsidó gyarmatosítás rémével fenyegetik, hogy a szabadság szeretetétől távol tartsák. Elhitetik, hogy a magyar akkor szabad, ha nem ad másoknak (a zsidóknak) szabadságot és jogokat.

Orbán ezzel megszállja az országot, és Szilveszter pápából következpen a magyar polgárokat két kategóriába sorolja, a “keresztény” és a “zsidó” (idegen). A zsidó azért nem magyar, mert nem “keresztény”. Nem jobb és baloldal áll itt egymással szemben, hanem “nemzeti” és “idegen”. Aki nem fasiszta, az nem magyar, a nemzeti magyar állam identitása a katolikus fasizmussal azonos. A nem fasisztákat, mint idegeneket, kitagadja a nemzetből, és a jogaikat is korlátozza. A parlamentben lehet kisebbségi képviseletük, mint idegen ügynököknek, akik ellen minden magyarnak harcolnia kell, de az ország irányítását nemzetellenes és nemzetidegen voltuk miatt nem vehetik át. A zsidókat nem azonosítja a magyar polgárokkal. Mint Orbán a Mazsihisznek írt levelében kifejtette, “remélem, hogy hazánk német megszállásának 70. évfordulója jó alkalom arra, hogy az Önök közösségének veszteségeit elismerő, fájdalmukban osztozó, jóakaratú emberek fontos és közös lépést tegyenek a tisztelet kultúrájának irányába”.

Ez azt jelenti, hogy az évforduló már nem a holokauszt 70. évfordulója, hanem a német megszállásé. 1944-ben nem a zsidóság volt az áldozat, hanem a Gábriel arkangyal képében ábrázolt és Szilveszter pápa óta a vallásában jogfolytonos Magyarország, amely a “keresztény-nemzeti” fasiszta Hoorthy-rendszerrellel azonos. Ez a magyar nemzet önazonossága, identitása. A zsidók – “az Önök közösségei” – nem tartoznak a nemzetbe, nem Magyarország részei. A német megszállás 70. évfordulója az ártatlan és megszállt Magyarország sebeit nyalogatja, miközben elismeri, hogy ennek a német megszállásnak volt zsidó – “az Önök közösségeihez tartozó” – áldozatai is. De csak másodsorban. Az igazi áldozat a “keresztény-nemzeti” Magyarország, amelynek rossz hírét kelti a zsidók azzal, hogy a holokausztba bele keverik őket.

A történelemhamisítás eltörli az 1944 előtti Horthy-rendszer klerikálfasiszta jellegét, a kirekesztő és antiszemita kurzust, a zsidótörvények megalkotását, és mindazt, ami Magyarországot alkalmassá tette a holokausztban való példátlanul aktív részvételre. Ez nem a náciktól, hanem a Horthy-rendszer politikai katolicizmusából, a “keresztény-nemzeti” ideológiából és az ellenforradalmi Horthy-rendszer fasiszta jellegéből eredt. A 70. évfordulós megemlékezésnek ezért nem mellékes részlete, hanem központi eseménye a náci emlékmű felavatása. Ez az emlékmű tisztítja meg a Horthy-rendszert és a “keresztény-nemzeti” Magyarországot fasiszta jellegétől, és azonosítja újra a “magyar” identitást a kirekesztő politikai katolicizmus klerikálfasizmusával. Olyan ez, mint a füstölés. A “történelmi Magyarországra”, a Szent István-i államra, a pápától kapott Szent Koronára való hivatkozás a nemzeti kereszténységen kívülre helyezi mindazokat, akik a liberális demokrácia hívei, a “zsidó” kapitalizmus szószólói, de mindenek előtt magukat a zsidókat, akik a “keresztény-nemzeti” Magyarország élősködői. A nácizmus és a horthyzmus közötti ideológiai különbség mindössze annyi volt, hogy a nácik a német fajjal azonosították a nemzetet, a magyar fasiszták pedig a katolikus államkereszténységgel. Mindkettő azonban a zsidóval szemben különbözteti meg magát, és az antiszemitizmus az alapja.

A náci szobor történelemhamisítása elfedi azt a tényt is, hogy Magyarország a náci Németország hűséges szövetségese volt. Hazug módon “megszállásnak” nevezi a németek bevonulását, amely a szövetséges Magyarország beleegyezésével történt. Ezt bizonyítja az is, hogy a magyarok semmiféle ellenállást nem fejtettek ki, nem harcoltak a bevonuló szövetséges csapatok ellen. A Donnál az oroszok ellen védték a hazát, de Győrnél a németekkel szemben nem. Az oroszok ellenségek voltak, a német nácik szövetségesek. Horthy-kormányzó teljes jogkörében a helyén maradt, ahogyan az általa kinevezett legitim magyar kormány is szabadon és törvényesen működött. A németek semmiféle ellenállásba nem ütköztek. A lakosság megnyugtatására a magyar vezetők nyilatkozatot adtak ki, melyben kijelentették, hogy a német csapatok közös megegyezés alapján tartózkodnak az országban. Miféle megszállásról beszélünk? Horthy még azt is eldönthette, hogy nem a németek által javasolt Imrédyt, hanem Sztójay Dömét nevezi ki miniszterelnöknek. A Magyarország a XX. században című kötet szerint “a viszonylag zökkenőmentes hatalomváltás után fokozatosan kivonták a német csapatok zömét. Május elejére már csupán 50 ezres megszálló erő maradt az országban, melynek többsége a kelet-magyarországi hadműveleti területeken állomásozott.” A deportálások május 15-én kezdődtek. Május 15-e és július 8-a között 435 ezer személyt szállítottak ki az országból.

Ez azt is jelenti, hogy a vidéki magyar zsidóság deportálása idején már nem is volt Magyarországon olyan német haderő, amely ezt a magyarok által példátlan kegyetlenséggel végrehajtott zsidóüldözést kikényszerítette volna. Ez a magyar “keresztény-nemzeti” Horthy-rendszer műve volt, amelyet e rendszer által kinevelt antiszemiták saját belső indíttatásukra hajtottak végre. Nem a németek használták fel a magyarokat, hanem a magyar antiszemiták használták fel a náci haláltáborokat, hogy megszabaduljanak a zsidóktól. Horthy minden következmény nélkül le tudta állítani a deportálásokat, amikor akarta, amikor az érdekei úgy kívánták. Az állítólagos megszállás után Horthy még kiugrási kísérleteket szervezett. Az igazi német megszállás 1944. október 15-én történt, amikor a németek körülzárták a Várat, és másnap lemondásra kényszerítették Horthyt. Addig csupán a két szövetséges megegyezésén alapuló bevonulásra került sor, amely nem szüntette meg Magyarország önrendelkezését. Mindennek bizonyítéka, hogy amikor Horthy októberben bejelentette a fegyverszünetet, és teljes önredelkezése birtokában felmondta a németekkel való szövetséget, Budapesten a zsidók elkezdték leszedni a ruhájukról és a csillagos házak kapuiról a sárga csillagot. Addig sem a németek miatt, hanem a magyar csendőrség, a Horthy kormányzó által kinevezett magyar kormányok rendeletei alapján hordták azokat. A sárga csillag viselésére vonatkozó rendeletet a magyar minisztertanács hozta. Ott egyetlen német náci sas nem volt, csak csupa magyar “keresztény” arkangyalok.

A náci emlékmű leleplezte a zsarnok terveit és igazi arcát. Nyilvánvalóvá lettek a szándékai. Védhetetlen a történelemhamisítás szándéka, a népirtásban való részvétel letagadása, a gettósítás, melynek során a magyar hatóságok 1944 július közepéig több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 ezer zsidót zsúfoltak össze, és küldtek utána megsemmisítő táborba. Randolph Brahamnek és munkatársainak köszönhetően a magyar holokauszt a világ legjobban dokumentált népirtása. A magyar belügyminisztérium gettósításra és deportálásra vonatkozó rendelkezéseit a következők kapták: “Valamennyi alispán és polgármester, Kárpátaljai Kormányzói Biztosa, valamennyi csendőrkerületi parancsnokság, valamennyi csendőrnyomozó alosztály parancsnoka, m. kir. csendőrség Központi Nyomozó Parancsnoksága, a budapesti és vidéki rendőrkapitányság, a m. kir. állambiztonsági rendészet vezetője, a galántai csendőrkarhatalmi zászlóalj és nagyváradi csendőr tanzászlóalj parancsnoka.” Magyar kormány utasítja a magyar köztisztviselőket és csendőröket. Ők vettek részt a népirtásban, ezek nem német náci sasok, hanem szintén magyar “keresztény” arkangyalok voltak. A zsidókkal szembeni intézkedések minden részletét szabályozta a magyar kormány. Még a zsidóktól elkobzandó értéktárgyakat is pontosan meghatározták: “készpénz, nemesfémek – platina, arany, ezüst -, valamint nemesfémből készült ékszerek; drágakövek, értékpapírok, zárolt számlákról szóló banki betétkönyvek, írógépek, számológépek és fényképezőgépek”.

Semjén és Orbán nevű fasiszta pribékek szerint “önrendelkezését elveszítette” a magyar kormány, de ez az önrendelkezését elvesztett magyar kormánynak még volt figyelme arra is, hogy a gettókban és a zsidók lakásain értékek után kutató különleges arkangyal bizottságok eljárási szabályait részletezze. A bizottságok tagjainak “le kellett zárniuk a vécéket és más helyiségeket, amelyek alkalmasak az értéktárgyak elrejtésére vagy megsemmisítésére (lefolyók stb.).” Mégcsak nem is egyszerű deportálásról volt itt szó: a magyar állam a magyar hivatalnokok segítségével közönséges rablógyilkosságokat hajtott végre, amelynek során a gázkamrába küldött áldozatokat először módszeresen kirabolták. Ha nem tudták volna, hogy a zsidókat a halálba küldik, nem kellett volna valamennyi értéktárgyuktól megfosztani őket. A magyarok először kifosztották a zsidókat, majd a piszkos munkával megbízták a németeket, hogy égessék el őket. Az arkangyal munkamegosztásban dolgozott a sassal, ahol a sasra a végrehajtó szerepe jutott, de a Szent Koronától idegen gyarmatosító élősködők összegyűjtése, gettóba zárása, kifosztása és elszállítása az arkangyal munkája volt, és a munka dandárját ő végzete. A sas néha könyörgótt az arkangyalnak, hogy ne küldjön már ennyi zsidót, mert a gázkamrák nem bírják. A tempót nem a sas, hanem az arkangyal diktálta. Ezt akarja letagadni és eltüntetni Orbán, és ezt a letagadott fasiszta rendszert kényszeríti rá az egykor volt demokratikus Magyar Köztársaságra.

Orbán Viktor alaptörvénye is tartalmazta már a történelemhamisítást, és tudatos előkészítése volt az ország fasiszta megszállásának. Azért beszélhetünk megszállásról, mert a jogállami demokratikus Magyarországot egy bukott és elüldözött ideológia képviselői elfoglalták és a szabadságát felszámolták. Orbán a magyar jogfolytonosságot Szilveszter pápától a középkoron át a klerikálfasizmusba torkolló Horthy-rendszerrel azonosítja. A fasizmus bűneit a német nácikra tolja, és egy megszépített, idealizált nemzeti kereszténység államát vizionálja, amely valójában a fasizmus újraélesztése. Báránybőrbe bújt farkasok. A szoborállítás aktusa megfelel az ország megszállásának, fasiszta elfoglalásának, az ország kisajátítására vonatkozó igény bejelentésének. Erre Orbán Viktor nem kapott felhatalmazást, ez a Magyar Köztársaság szuverenitása elleni támadás az önrendelkezés felszámolása. Orbán már az ország nevéből is eltörölte a “köztársaság” megjelölést, mert a “történelmi” feudális, középkori “keresztény” Magyarország autentikus államformája nem köztársaság, hanem valamilyen egyeduralom. Várható, hogy az események előrehaladtával bejelenti majd az államforma hivatalos megváltoztatását is.

Az államcsíny után Orbán nyilvánvalóvá tette a náci emlékművel, hogy az ország történelmének meghamisítással egy népirtó rendszer bevezetését határozta el. Háborút indított az emberi jogok, a szabad és független Magyarország ellen. Bejelentette a fasiszta megszállást. Ez a háború nem a zsidók, hanem a szabad Magyarország ellen irányul. Magyarország népének – ha megérti végre, mi történt – felszabadító honvédő háborút kell indítania a fasiszta megszállókkal szemben, akik idegen csapatok nélkül egy államcsínnyel elfoglalták az országot, kezükben tartják az ország stratégiai pontjait. Antifasiszta ellenállást kell indítani. A megszállók által kiírt választást bojkottálni kell, mert annak célja az, hogy elfedezze az ország fasiszta lerohanásának tényét, és azt a látszatot keltse, mintha a fasiszta rendszer bevezetése a szuverén népakarat következménye lenne. Akármennyi híve és támogatója van Orbánnak, a nemzeti önrendelkezés és szuverenitás felszámolásához nincs joga. Fasiszta uralmat nem legitimál semmiféle többség. Az ellen harcolni kell. A történelem ítéletet mondott a nácizmus bűnei és szövetségesei felett. Magyarország szerződésben vállalt kötelezettséget arra, hogy semmiféle önkényuralmi és fasiszta rendszert nem hoz létre. Gyermekeket gázkamrába küldő rendsszer újjáélesztése nem választható opció.

A magyarok talán még észre sem vették a náci emlékmű bejelentésének jelentőségét. Ezzel a brutális történelemhamisítással, náci cselekmények megvédésével Orbán egy olyan határt lépett át, amely túlmutat eddigi gyermeteg játékain és hazugságain. Ez a lépés minden eddigi értékelést felülír. Orbán ezzel Hitler, Horthy és a gyilkosok cinkosává lett és az örökségükbe lépett. Aki a holokausztot letagadja, vagy másokra fogja, kész arra, hogy elkövesse. Az emberiség legborzalmasabb tömeggyilkosságában való részvételt tagadta le. Ettől a perctől kezdve ez az ember elveszítette minden legitimitását. Tömeggyilkosok morális cinkosai nem vezethetnek Európa közepén egy országot. Orbán Viktornak azonnal takarodnia kell. Ugyanez vonatkozik Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesre, és fel kell szólítani a katolikus egyházat is, hogy valljon színt: egyetért-e a KDNP elnökének történelemhamisító nyilatkozatával. Az ellenzéknek fel kell mondania a választásokra való készülődését és az Orbán-rendszerrel való minden együttműködését. Horthy csendőreinek, pribékjeinek erkölcsi felmentőjét azonnal fel kell szólítaniuk a távozásra. Amíg Orbán nem távozik, az országban meg kellene állnia az életnek. Egyedül ez az egyetlen lehetséges és méltó válasz erre a történelemhamisításra. Nem a trafikmutyi a fontos, hanem a népirtás megvédése. Ezt politikus erkölcsileg nem élheti túl, és nem maradhat ezek után a hivatalában. Egy illegitim puccsistáról nem beszélve.

Magyarországon nincs demokrácia. Nincs legitim Alkotmány, nincs legitim kormányzat, mert a jelenlegi kormány megszüntette azt az Alkotmányt, amelyre felesküdött. Az utolsó legitim Alkotmány minden magyar polgár kötelességévé tette az alkotmányos rend, a jogállami Alkotmány megvédését. Nincs törvényes alapja Orbán-rendszerének és uralmának. Az általa kiírt választás nem legitim, a végeredménye sem lehet az. A vele szembeni ellenállás nem törvénysértés, hanem a törvénysértők elleni jogszerű fellépés. Meg kell dönteni a puccsal létrejött fasiszta rezsimet. A rezsim legitimációját jelentő náci emlékművet fel kell robbantani, meg kell semmisíteni. Világossá kell tenni a zsarnoknak, hogy ehhez nincs joga, rá és bűntársaira a börtön vár. Meg kell tagadni a rendszer legitimációját, bűnözőknek és puccsistáknak kell őket nevezni, szabotálni kell az intézkedéseiket. Ha a válastzásig nem távozik, a választáson a szavazócédulát át kell húzni, és azt kell ráírni, hogy “Bojkott”, “Le a fasisztákkal”, “Illegitim rendszer”, stb.. Ki kell rekeszteni a demokratikus emberek közösségéből minden pártot, amely bármilyen együttműködésre hajlandó a nácik cinkosával, és pénzért részt vesz a legitimációját jelentő választáson.

Megváltozott a helyzet, nincs tovább hova hátrálni. A puccsisták világossá tették szándékaikat. Ellent kell állni, szét kell zúzni a demokratikus hazugságok hamis látszatát. Szabotálni kell a rendszert, antifasiszta ellenállást kell szervezni, szembe kell szállni a megszállókkal, a Magyarország szuverenitását felszámoló fasiszta rendszerrel. Orbán háborút indított, hadat üzent a magyar népnek, Magyarország önrendelkezését felszámolta. Ugyanolyan harcot kell vívni ellene, amilyet elődeivel, a horthysta fasiszták és a nácik szövetségesei ellen vívtak. Vele szemben fellépni minden magyar ember alapvető kötelesége. Ez a háború akkor is zajlik, ha a megtámadottak nem vesznek erről tudomást. Ezt a harcot már nem lehet megúszni. Bojkottal, passzív ellenállással és a legitimáció megkérdőjelezésével döntsük meg a puccsisták uralmát! Ne legitimáljuk egy illegitim választáson való részvétellel a puccsisták hatalmát!

A magyar államiság forrása nem a katolikus egyház, nem a római pápa és nem az általuk adott gyarmatosító korona. Magyarország léte nem a katolikus egyház elismerésétől függ. A magyar állam nem teheti kötelezővé a katolicizmust. A magyar nemzet nem azonos a katolikus és egyetlen más vallással sem. Mindenki szabadon választhat vagy nem választhat vallást, hitet, világnézetet. Mindenki abban hisz, amiben akar. Minden magyar állampolgár magyar, függetlenül a származásától vagy a vallásától, és ugyanolyan jogok, tisztelet és méltóság illeti meg, mint bárki mást. Egyetllen magyar embert sem lehet megkülönböztetni a vallása, származása, bőrszíne miatt. Az iskola nem katolikus janicsárképző. Minden embernek szabadnak született. Ezt a szabadságát Istentől kapta. Senki szabadságát nem veheti el, nem vonhatja kétségbe egyetlen egyház, állam vagy álami vezető sem. Minden embernek alapvető joga, hogy fellpéjen a zsarnoksággal szemben és megvédje a szabadságát. Minden hatalom forrása a nép. A nép által nem legitimált hatalom leváltható. Az egyén szabadsága mindenek fölött áll. Az állam csak szolgálja az egyént, de nem uralkodhat rajta. A közjó az, hogy a köz nem avatkozik abba, hogy az egyénnek mi a jó.

Le a horthyzmussal, le a népirtókkal, le az antiszemita, rasszista gyilkosokkal, le a tolvajokkal, le a népet jobbágysorsba döntő zsarnokokkal, le az állami milliárdokból dőzsölő, képmutató csuhásokkal, le az állami “kereszténység” hazugságával!

Le a fasisztákkal és a nácikkal! Le a gettósítók és deportálók utódaival, le a gyerekgyilkosokkal, le a csendőrök mentegetőivel, le az iskolákat megszálló papokkal, le a “keresztény-nemzeti” klerikálfasiszta Magyarországgal!

Tiltsák be a Jobbikot, tartóztassák le a vezetőiket és a kuruc.info szerkesztőit!

Le Orbán Viktorral, le a rendszerével, le a talpnyalóival! Állítsák bíróság elé őket! Le a Tiborcz család fatolvajaival! Teljes elszámoltatást, bankszámlák és vagyontárgyak zárolását!

Le kell rombolni a felcsúti stadiont, a törvénytelenség és a zsarnokság szimbólumát!

Vissza a demokratikus Alkotmányt!

Éljen a jogállam, a szabadság, a demokrácia! Éljen a köztársaság! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

A magyarországi létezés (életnek nevezni túlzás lenne, különösen az elmúlt négy évben), gyakorlatilag egy folyamatos tanulás, aminek csak örülhetünk, hiszen így fejlődik, formálódik, nemesedik az ember személyisége. Nap, mint nap történik valami újszerű, valami meglepő. Egyik ámulatból esünk a másikba, szinte naponta látunk-hallunk valami olyasmit, ami a világ bármely más pontján elképzelhetetlen lenne. Például olyat még se nem hallott, se nem látott a világ, hogy egy demokratikusnak mondott parlamenti választás előtt – de bármikor – X-párt mondja meg Y-pártnak, hogy kit szerepeltessen a listáján, és kit ne. Képzeljük el, ha például a német választások előtt Angela Merkel üzent volna a lakájaival Sigmar Gabrielnek, az SPD elnökének, hogy a szociáldemokrata párt listáján kik szerepeljenek, és kik ne. Ugye, abszurd? Hiszen a jelöltek és a lista összeállítása minden párt szuverén döntése a világ összes demokratikus államában. De Magyarország nem szeret a kitaposott ösvényeken járni, ezért ismét tanultunk valami újat.

Nemrégiben egy fölöttébb innovatív és kreatív ötlettel szembesülhettünk. Úgynevezett jobboldali közéleti személyiségek nyílt levelet intéztek Mesterházy Attilához, az MSZP elnökéhez és miniszterelnök-jelöltjéhez, amelyben csalódásukat fejezték ki, amiért Gyurcsány Ferenc szerepel, mégpedig a harmadik helyen, a baloldali pártok közös listáján, s arra kérték, törölje őt. Felszólítják az MSZP kongresszusát, hogy „ne segítsenek hozzá egy mindenféle moralitás híján lévő politikai kalandort ahhoz, hogy továbbra is a magyar országgyűlés tagja legyen. Higgye el – írják Mesterházynak –, a tisztességes baloldali embereknek is elegük van a Gyurcsány-korszak miatti szégyenkezésből. Legyen bátor! Mutassa meg, hogy van ereje szakítani a múlttal!” – zárják felhívásukat.

Jómagunk szeretünk haladni a korral, és nem állunk ellen semmilyen innovatív megoldásnak, sőt, üdvözöljük azt. Csatlakozunk a fent idézett felhívásukhoz, s az ő nyomdokaikat követve, utólagos engedélyükkel mi is felszólítjuk a Fideszt: ne segítsenek hozzá egy mindenféle moralitás híján lévő politikai kalandort ahhoz, hogy továbbra is a magyar országgyűlés tagja legyen, és pláne ne irányítsa az országot. Legyenek bátrak önök is! Mutassák meg, hogy van erejük szakítani a múlttal és a negyed évszázada a politikai porondon szereplő, mára totálisan kiégett és megfáradt vezetőjükkel! Higgyék el, a tisztességes bal- és jobboldali embereknek is elegük van az Orbán-korszak miatti szégyenkezésből!

Talán emlékszünk még arra, hogy Orbán Viktornak harmadik neve is van, Mihály. Erről egy interjú során beszélt, amikor az ő “keresztény” hitéről vallott. Az interjút Balás Béla katolikus püspök és Balog Zoltán református lelkész, Orbán lelki tanácsadója készítette. Ebben az intrejúban vall egyebek mellett arról, amiről nem akar tudomást venni az ideológia szerepét nem értő materialista ellenzék. Ezért nem érti, mi zajlik közülötte. Meglepődnek Gábriel arkangyalon, és nem is értik, mit jelent. Orbán itt elmondja, hogy isteni küldetésnek gondolja a politikusi pályafutását. Mint mondja, “nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot – ami a magyar nemzet e világi országa –, és nagy O-val is, az országot, Isten Országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek”. Nem világos? Miért nem hiszik el neki? Ő maga mondja.

Ez az ember Isten Országát építi itt nagy buzgalommal. Ha valaki ismeri a Bibliát, és elolvassa, hogy miket beszél ez a szerencsétlen ember a kereszténységről, az ettől elájul. Ennek az embernek fogalma nincs a kereszténység lényegéről, az újjászületésről, a Szentlélek személyéről, arról a láthatatlan szellemi testről, amelyet közvetlenül Jézus Krisztus, a zsidó Messiás irányít. Ez az ember a testből kiszabaduló lélekről beszél, amely képes a többi kiszabadult lélekkel a magasságban egyesülni. Hihetetlen baromság, aminek semmi köze nincs a Bibliához. A keresztény ember nem szabadul ki a testéből, hanem az Ádám bűne miatt halott szelleme születik újjá, elevenedik meg, és kerül közvetlen kapcsolatba Istennel. Orbán a vallásos élményét igen helyesen azonosítja a kultúrális és sportélményekkel, mert ezek ugyanazok, ahol szerinte ugyanez történik az emberrel. Ez bizonyítja, hogy Orbán egy megváltatlan és Istent nem ismerő ember, aki szellemileg halott,  és evilági pszichikai élményekkel téveszti össze a szellemi (a látható világon kívüli) élményeket és a keresztény újjászületést. Ha ezt logikusan végiggondoljuk, akkor ez azt jelenti, hogy számára egy Barcelona-Real Madrid meccs ugyanazt eredményezi, mint a megváltás. Ergo, nincs itt szükség Jézus Krisztusra, megteszi a Messiás helyett Messi is. Ebből a sötet katyvaszból áll össze, hogy a kereszténységet futballmeccsnek, a focipályát pedig templomnak nézi.

A két sarlatán, Balog páter és Balás püspök, ezt nem korrigálja, hanem elfogadja, ami pontosan mutatja, hogy ugyanolyan megváltatlan, testi, Istent nem ismerő bűnös emberek, akik a pokolba jutnak, mint Orbán. Ez magánügyük, a bennünket érintő probléma abból származik, hogy a kereszténység neve alatt egy antikeresztény ideológia szolgálójának és apostolának nevezik ki Orbánt. A kereszténység tiltja az állam és az egyház összefonódását, Isten országa nem evilágból való, és azt nem Orbán Viktor, hanem Jézus Krisztus építi. Az evilági szervezet nem Jézus Krisztus egyháza, semmi köze  Istenhez, szellemi egyházhoz, Bibliához. Ez a római császár maskarájába öltözött katonai szervezet, amely az állam elfoglalásával akarja a világi hatalmat és vagyont megszerezni, miközben az emberekre erőlteti a tévtanításait, hogy engedelmeskedjenek neki. Ebből következtek kétezer éven át a gyilkosságok, a népirtások, amelyek összeegyeztethetetlenek a bibliai Jézus személyével. Semmi közük nincs hozzá. Róluk mondta Jézus, hogy juhok ruhájába bújt farkasok, akik elfoglalják az igazi egyház helyét.

Orbán elmondja ebben az interjúban, hogy az ő szakmájának “kötelező tananyaga a történelem. Magyarország vezetése nem tértől és időtől független megbízatás, hanem itt és most, egy adott történelemmel rendelkező, egy adott nép vezetését jelenti”. És ők ennek az országnak az eredetét Szent István megkoronázásához kötik, a magyar állam legitimitását Szilveszter pápa koronájából vezetik le. Azt nem értik meg a materialista, trafikmutyival operáló ellenzékiek, hogy ez az identitás ebben a hazugságban időtlen. Nem múlt el, hanem jelen levő. Az az identitás, hogy ki a magyar, mi a magyar, mindennél fontosabb. Ezek pedig a magyar nemzeti identitást a katolikus vallással azonosítják, amelynek semmi köze nincs a kereszténységhez, amire hivatkoznak, hanem azokhoz a farkasokhoz van közük, akikről Jézus beszélt, és akik végiggyilkolták a történelmet. Nem igaz, hogy a magyar, mint olyan, ezzel a vallással azonos. Nem innen ered. A magyarság nem akkor született, amikor a katolikus egyház fogságba ejtette. Nem innen származik az eredete, nem ezzel azonos. Itt megerőszakolták és egy idegen identitást adtak neki, hogy szolgaságba hajtsák. Ez ennek az országnak a tragédiája.

A magyar antiszemitizmus is ebből az identitásból származik. Ez nem a magyarok antiszemitizmusa, hanem a katolikus egyházé. De ha a magyar identitást a katolicizmussal azonosítják (lásd.: “keresztény Magyarország”) , akkor a katolicizmus antiszemitizmusát saját nemzeti identitásuk részévé teszik. Ezek nem keresztények. Ezt azért fontos megérteni, mert az embereknek pozitív érzéseik vannak Jézus Krisztussal kapcsolatban, ezért félnek ellentmondani nekik. De ezeknek nincs közük Jézus Krisztushoz. Nincs bennük semmi tisztelni való. Ezek Isten ellenségei. Ezek azok a farkasok, akikről Jézus beszélt. Azok a juhok pedig, akiket a farkasok legyilkoltak, és akiknek a bőrébe bújtak, azok a zsidók és a zsidóságba beoltott igazi, újjászületett keresztények voltak. A katolicizmus megfordítja a bibliai világot és a valóságot. A jót mondja rossznak, és a rosszat mondja jónak. A katolicizmus a zsidóság és a kereszténység ellentéte és legnagyobb ellensége. Éppen úgy, mint minden hamisítvány. Ezért kellett az egész történelemben gyilkolniuk a zsidókat és az “eretneknek” bélyegzett igazi keresztényeket, mert az ő helyükbe léptek. A Biblia azt mondja, hogy egyetlen embergyilkos sem látja meg az Isten Országát, és ezek mindenkinél több embert gyilkoltak meg a történelem folyamán. Ezzel a vallással azonosítják a magyar identitást. A németek is egy hamis germán nemzettudat miatt nácultak el, a magyarok pedig a Szent Istvánnak adott katolikus korona miatt nem találnak ki a lelkük börtönéből. Ez a korona emiatt átkozott. Minden szerencsétlenségünk és tragédiánk forrása. A katolikus egyház szellemi gyarmatosításának és elnyomásának szimbóluma. A katolicizmus, mint “keresztény” nemzeti identitás, egy hazugság, átok ezen a népen. Nem vallási vitáról van szó, uraim, hanem életről és halálról.

Az ateista magyar értelmiség be van oltva ész ellen, amikor nem vesz tudomást erről, és a történelmet egy lineáris vonalnak tekinti. Azt gondolja, hogy ami régen volt, az elmúlt. Nem múlt el, generációk változnak, de ezek időtlenül itt vannak, és öröklődnek tovább. Mélyen a tudatalattiban élnek, és ha valaki megszólítja ezt az identitást, azonnal megbabonázza az embereket. Magyarország addig nem szabadul meg az elnyomás állandó rémétől, amíg ki nem dobja a lelkéből ezt a hamis identitást, és meg nem tanítja az embereket arra, hogy a magyar nem azonos a “kereszténnyel”, a jeresztény nem azonos a katolikussal, hogy az igazi kereszténység az szabadság, és nem elnyomás. A kereszténységnek semmi köze nincs az államhoz, és a “magyar” nem a vallással azonos. Nem a katolicizmusban vannak a gyökereink. Nem is a katolicizmus ilyen-olyan reformált változataiban, amelyek ebből a szempontból semmi különbséget nem jelentenek. A katolicizmus méreg. A magyar nép szabadon választhat identitást, világnézetet, államának csak annyi köze van ehhez, hogy ezt a szabadságot biztosítsa és megvédje.

Ha nem teszi, akkor jönnek az ilyen Gábriel és Mihály arkangyalok. Nézzük meg Gábriel arkangyal szobrát a Hősök terén. Egyik kezében tartja Szilveszter pápa átkozott, gyarmatosító koronáját, amelyet a legenda szerint Gábriel arkangyal szerzett meg István számára (Bibliát ismerő embereknek nem kérdés, micsoda baromság és hazugság ez, de mégis működik, mert a hazugságnak ereje van). A másik kezében pedig egy kettős keresztet tart, amely az apostolságot jelenti, és azt jelenti, hogy István apostoli király. Király és apostol egyszemélyben, állam és egyház, nemzet és vallás azonos. Mindez igaz István utódaira is, és akinek egy kevés szellemi látása van, és nemcsak az orráig lát, továbbá nem gondolja azt, hogy a világ akkor kezdődött, amikor ő megszületett, és minden más elmúlt, az tudja, hogy ezek az örökkévalóságban élnek, századokban gondolkodnak, jelen, múlt és jövő együtt van itt. Ugyanaz az egyház, és ugyanaz a király. Mindegy, hogy a mai államforma szerint (egyelőre) minek nevezik, de Orbán, aki azonosul a katolikus egyház apostoli küldetésével, ugyanaz a király. Balog, aki egy eretnek és kártékony idióta, Orbánra ugyanúgy tekint, mint a katolikus egyház Istvánra. A “keresztény” uralkodót látja benne, az apostoli királyt, akinek személyében az egyház és az állam egyesül. Ezt hiteti el a pálinkafőző felcsúti neofitával, aki ezt megeszi. Népének pedig ugyanezt az identitást adja, kirekesztve mindenki mást, aki nem tartozik az apostoli Magyarország ideájába. Idegen és ellenség lesz a külvilág, amely a maga szabadságával és demokratizmusával ezt az identitást veszélyezteti.

Nézzük meg, mit mond magáról a mi apostoli királyunk: “Keresztény családba születtem – mondta Orbán Viktor –, rendes nevem is van, nemcsak az, amit önök ismernek, ez az alázatot nélkülöző Viktor. Megkereszteltek, fölvettek e keresztény közösségbe, elsősorban a nagyszüleim ragaszkodásának eredményeképpen. A keresztlevelemben a Mihály név is szerepel. Ez nem olyan rossz kombináció, ha belegondolok. (Balog közbeveti: Győztes Mihály arkangyalra gondolsz…)” Érezzük az áhítatot Balog hangjában, ahogyan ezt mondja. Mihály arkangyalról kaptad a neved. Kiválasztott vagy. Szent István Felcsúton ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, ez sem véletlen. Ez is egy ökörség, a Biblia minden szavával szemben álló hazugság, nem csodálkoznék rajta, ha a stadion azon a helyen állna, ahova ezt a babonás felajánlást hazudják. Nyilván itt emelkedik ki a lélek az ember testéből egy gól láttán, ahogy azt Orbán teológus kifejti. Elmekórtani esetekről van szó, de komolyan kell venni, mert évszázados hazugságok állnak mögötte, és ez a magyar nép egyetlen használatban levő identitása.

Most Mihály újabb szobrot állít Gábrielnek, az apostoli király a koronát megszerző arkangyalnak. Nem kell röhögni, mert ezt elhiszik. A középkor hazugságait itt még nem döntötte meg senki. Sem a felvilágosodás ateistái, sem a máglyahalált túlélt újjászületett keresztények, akik be vannak pistulva a kis gyülekezeteikbe, és nem töltik be a lámpás szerepét, nem a föld sói. Magyar ember nem meri megvetni ezt a “Gábriel arkangyal” nevű hazugságot, mert belenevelték a hittanon a vallásos babonát, és nem tudja, hogy a Biblia ezeket sátáninak nevezi. Pál apostol ezt mondja: “Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, a kik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá; a kiknek végük az ő cselekedeteik szerint lészen.” (II. Korinthus 11.13-15.) Milyen világos, de az emberek nem ismerik a Bibliát, mert a katolikus egyház – nem véletlenül – kivette a kezükből. A katolikus egyháznak a Biblia olyan, mint a vámpírnak a felkelő Nap.

Pedig abból mindent megtudhatnának ezekről. Pál apostol megmondja miről lehet felismerni a hamis apostolokat: “Hisz okosak lévén, örömest eltűritek az eszteleneket. Mert eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki felfal, ha valaki megfog, ha valaki felfuvalkodik, ha valaki arczul ver titeket.” A mi apostoli királyunk az ő hamis egyházával és hamis angyalaival nem ezt teszi-e? Van-e Orbán Viktor Mihálynak és a katolikus egyháznak ennél pontosabb leírása? Ezeket megvetni és elutasítani érdem a Biblia szerint. Pál apostol szerint nem lenne szabad eltűrni, hogy leigázzanak, arcul verjenek minket. Ezt az egyházra mondja, de ha az állam és az egyház eggyé válik, akkor az államra és az apostoli királyra is igaz, Aki csak annyira apostol, amennyire a Sátán is az. Ez a szoborba öntött “Gábriel arkangyal” bálvány, amely mögött a Sátán áll a Biblia szerint. Nem azonos a Bibliában olvasható Gábriel arkangyallal. Ez csalás és hazugság. nem kell félni tőle, bele kell rúgni. A vallási tartalommal felruházott korona is bálvány, istentelenség, a tízparancsolat meggyalázása. Hazugság, hogy ez a magyarság önazonossága, létének és államiságának hordozója. Ez egy varázslás, feketemágia, boszorkányság, amellyel a pápai udvar a militáns katolikus egyház illegális hatalmát kiterjesztette a nemzetek fölé. A Biblia a Föld utálatosságnak nevezi. Minden nemzet első számú feladata lerázni ezt a hazug és átkozott igát. Már a középkori német-római császárok megmondták, hogy amíg a katolikus egyház nincs kiszorítva egy állam életéből, addig abban az országban szabadság és béke soha nem lesz. Minden országot és nemzetet kettészakítanak. Erről szólt az európai történelem. Ezek úgy tudták elhitetni, hogy ők “keresztény egyház”, hogy háborúkat vívtak, királyokat mérgeztek meg, csecsemőket gyilkoltak. Ha ez lenne Isten, akkor milyen lenne a Sátán?

Magyarország évszázadokkal van elmaradva. A kommunista évtizedek ebből a szempontból áldásnak számítottak, és ha valaki visszaemlékezik arra, hogy az orosz tankok között is milyen szellemi teljesítményre voltak képesek a “keresztény-nemzeti” hazug identitástól megfosztott magyarok, és ha összehasonlítja “Gábriel arkangyal” visszatért uralmával, Orbán Viktor Mihály apostoli rendszerének szellemi színvonalával, akkor láthatja a különbséget és a magyar átok okát. Meg kell nézni a Hősök terét. Körben állnak a magyar apostoli királyok szobrai, és felettük trónol “Gábriel arkangyal” (értsd: a katolikus egyház) a pápa koronájával és az apostoli kereszttel. Magyarország szabadságához az első lépés az lenne, hogy a Hősök terén a Gábriel szobrot le kellene dönteni, és el kellene dózerolni.

Most azonban Gábriel, a pápaság által ránk erőltetett apostoli királyság Magyarország szimbóluma lesz. A német nácikat jelképező sas Gábrielt ejti fogságba. (Még az sem tűnik fel senkinek, hogy ebben a hazug szimbolikában az ördög képes lenne legyőzni az Istent.) Ez azt jelenti, hogy a nácik igazi áldozatai nem a zsidók voltak, hanem a “keresztény-nemzeti” katolikus apostoli Magyarország, amelybe nem tartoznak bele a zsidók. Mintha a magyarok nem a nácik szövetségesei lettek volna, hanem a nácik áldozatai. Egyszerűen elképesztő primitív hazugság, amikor a magyar csapatok még a német bevonulás után is a nácik oldalán harcoltak. Ebben a kompozícióban a zsidók nem jelennek meg, ők mellékes szereplői az eseményeknek. Itt a magyarokat kell sajnálni. Mint Orbán Viktor Mihály a Mazsihisznak írta, úgy szereetnének emlékezni “hazánk német megszállásának 70. évfordulójára”, hogy az “Önök közösségeinek veszteségeit elismerő” emberek tegyenek valami pávalépéseket a “tisztelet kultúrája felé”. Eddig azt hittük, hogy a holokauszt 70. évfordulójára emlékezünk, ami a zsidóság pusztulásáról szól. Most kiderült, hogy a német megszállásra emlékezik az apostoli Magyarország, és az apostoli Magyarországhoz nem tartozó zsidók veszteségeit is elismerik nagylelkűen. Az el van felejtve, hogy a zsidókat hurcolták haláltáborba és nem az apostoli magyarokat, a zsidókat pedig éppen az apostoli Magyarország deportálta a náci haláltáborokba.

A németek ekkor a háborút már elveszítették. A Horthy által kinevezett színmagyar “keresztény” kormány, és a magyar államapparátus, a csendőrség, az alispánok, a helyi lakosok, kétségbeesett gyorsasággal gyűjtötték össze a zsidókat, hogy mielőtt a nácik elveszítik a háborút, még gyorsan elégettessék velük a magyar zsidókat, és megszabaduljanak tőlük. Már 1941-ben, amikor még sehol nem voltak a németek, látható volt az a buzgalom, amivel igyekeztek a magyarok minden elérhető zsidót a halálba küldeni. Azt az antiszemitizmust, amely ezt a gyűlöletet táplálta, a katolikus apostoli magyar állam és a katolikus egyház oltotta a nép lelkébe. A magyar identitást úgy definiálva, hogy keresztény magyar az, aki nem zsidó. Nem az, aki hisz a Bibliában, újjászületik, Isten a szívébe írja a törvényeit, és belül megváltozik Krisztus képére és hasonlatosságára, hanem az, aki nem zsidó. Lehetsz pogány, zsidó ne legyél. A pogányságodra ráhúzzuk a vallásos képmutató mázt.

Gábriel arkangyal irányította a zsidóüldözést, a pogromokat, a zsidótörvényeket, az antiszemita uszítást, a gettósítást és végül a deportálást. A katolikus egyház mindig az állammal gyilkoltatta le a zsidókat, most a katolikus apostoli Magyarország a német nácikat használta fel erre. Igazi rablógyilkosság volt ez, amit a magyarok végrehajtottak. Állami rendelet gondoskodott a zsidók kifosztásáról, vagyonuk elkobzásáról, majd a halálba küldésükről. Gábriel a sassal együttműködött, kiszolgálta, sőt felhasználta a sast. Alkalom volt a sas berepülése Gábriel számára, hogy félreállítsa az útból azokat, akik eddig akadályozták szíve vágyának teljesülését, a zsidók kirablását és megölését. Kellene csinálni egy másik szobrot, amelyen Gábriel és a sas együtt tépik a zsidók húsát.

Amikor Orbán Viktor Mihály emberei azt mondják, hogy akik a történelemhamisítást visszautasítják, azok a választási kampányba avatkoznak, akkor azzal elismerik, hogy a Gábriel arkangyalról szóló hazugságokat szavazatszerzésre és választási kampányra használják. Ez azt jelenti, hogy a magyar nép nem felháborodik a holokauszttagadáson, hanem megörül neki, és hálával fogadja. Boldogan szavaz arra, hogy nem csináltunk semmit, mi voltunk az áldozatok. A zsidók a rossz hírünket akarják kelteni. Nem nehéz felismerni a katolikus egyház évszázados technikáit és egész hazug természetét. Ezt a képmutatást nevelik az emberekbe, ezt tanítják az iskolában, meszelni a sírokat, és ez az antiszemitizmus árad belőlük. Ez viszont elpusztítja Magyarországot. És ha még nem volt elég Trianon, akkor mehetnek tovább ezen az úton.

A baj az, kedves apostoli “keresztény” magyar testvéreim, hogy akiket ti juhoknak hisztek, azok ragadozó farkasok. Jézus azt mondta róluk, hogy “öldökölni fognak”. Igaza volt, ez a természetük, végigöldökölték a történelmet. Ha hatalomhoz jutnak, nem tudnak mást tenni, mert ez a természetük. Öldökölni fognak. Nem lehet az újabb apostoli Magyarországot megúszni öldöklés nélkül, ha az ellenzék, a felvilágosult polgárok, a demokraták nem állítják meg ezeket időben. Ha a náci emlékmű az ártatlan áldozat Gábriel arkangyallal megépülhet és a helyén marad, akkor semmi nem menti meg Magyarországot a vérfürdőtől, amit ezek rendezni fognak. Ez egy határ. Ha az ellenzék ezen a ponton nem állítja meg őket, nem hoz radikális döntéseket, nem bénítja meg az életet, nem lép ki minden együttműködésből ezekkel, akkor elősegíti a bekövetkező vérontást.

Ezt az okot meghallja a világ. A világ nem olyan posztkommunista materialista, mint a magyar közgondolkodás. Van érzékük ezekhez a szellemi dolgokhoz, tudják, mi a fontos. Randolph Braham egy 91 éves apró ember, akinek egyetlen igaz gesztusának a híre bejárta a világsajtót, és felkapta a fejét a világ. Aki a trafikmutyiról és a szociális helyzetről beszél ebben a pillanatban, és nem a lényegről, amelyet akár itt a fentiekben is elolvashat, az süket, vak, felelőtlen és kártékony.

Végezetül egy megjegyzés: talán mindenki olvasta, mit nyilatkozott Rogán Antal arról, hogy Randolph Braham visszaadta a magyar állami kitüntetését. Arról nem beszélve, hogy milyen mocskos és aljas párhuzamot vonva tette ezt. Emlékezzünk arra, hogy ezt a Rogánt állította színpadra az antifasizmus jegyében a Németh Sándor-Feldmájer Péter páros közös alapítványa, palizott be ellenzéki pártokat és médiumokat, és mosta tisztára ezt a Fideszt, amelyik a náci szobrot állítja. Akkor azt mondták, hogy erre majd a Fidesz megváltozik. Az Amerikai Népszavát és szerény személyemet akkor is gyalázták, mert tiltakoztunk a hazugság ellen. Ungvári Tamás eufórikus hangulatban beszélt hülyeségeket, csak abban bízhatunk, hogy ezúttal sem ingyen. Szeretném, ha eszébe jutna mindenkinek, aki ugyanolyan lelkesen vonult akkor a Kossuth térre, mint most áprilisban vonul majd a vágóhídra, amit valamiért választásnak neveznek, hogy semmi nem jött be abból, amit mondtak, akkor is nekünk volt igazunk, és nem tudnak egyetlen esetet sem mondani, amikor ne így lett volna. De azért mi vagyunk a hülyék, ők pedig az okosok.

A kormányt két kérdés foglalkoztatja a holokauszt-emlékévvel kapcsolatban: hozhat-e ez bármilyen formában szavazatokat a 2014-es országgyűlési választásokon, illetve az antiszemitáknak adott engedmények kiváltanak-e akkora nemzetközi felháborodást, ami már kellemetlen lehet, mert zavarja őket a lopásban. A hazai felháborodás nyilván érdektelen, mert egyrészt nincs ilyen, vagy csak elszigetelten, a Facebookon és a marginális demokratikus médiumokban hőbörögnek az érzékenyebbek, másrészt mikor zavarta ezt a kormányt bármilyen hazai felháborodás, ha a közvélemény-kutatások visszaigazolták, hogy bármit megtehet a magyarokkal?!

Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a jellemtelenség nem azonos a nácizmussal vagy antiszemitizmussal, hiszen ha Orbán Viktor liberális programmal maradhatna a hatalomban, akkor reggelre liberális lenne, ha pedig a Habsburg-restaurációval, akkor saját kezűleg vinné Bécsbe a szent koronát.

Kétségtelenül visszatetsző lehet egyeseknek, ha a hatalom fontosabb az igazságnál, de ez a visszatetszés kontrollálható, mivel a magyar lakosság jelentős (meghatározó) része simán eladja a lelkét, ha 6 százalékkal csökken az áram ára. 10 százalékért a gyermekét is átpasszolja, a 15 százalékba pedig lehetőleg ne gondoljunk bele.

Ráadásul a Fidesz szavazótábora nem is igényli különösebben az antiszemitizmust, tökre nem érdekli őket, hogy idegenrendészeti eljárás zajlott-e Kamenyeck-Podolszkijnál vagy népirtás, csak mondjon nekik szép beszédeket Orbán Viktor néha, meg legyen kívánságműsor a köztévében, a zsidók cseszegetését nem várják el a kedves vezetőtől, csak a kormánypárt pechjére a megvehető történészek között alig akad minőségi áru, az önkéntesek meg kifejezetten selejtesek, mondanak mindenfélét, de főleg baromságokat. Veszélyes, Horthy-mosdató, nyilasmentegető baromságokat. Nyilván, mert ezért is kellett elszegődniük a Fidesz-szolgálatba, a szabad történésztársadalomban nem jutott nekik hely.

Jelezném: nem jobb a helyzet a művészeknél sem, szerencsétlen Orbán odaadná a fél Szijjártó Péterét egy jelentősebb zenészért, színészért vagy íróért a kampányszínpadon, de majd hülye lesz valaki odaállni, ha a tehetségéből is boldogulhat. Oda csak a szar alakok sorakoznak fel, akiknek ez az utolsó esélye egy koncertre a Sportcsarnokban, egy színházigazgatói állásra, valami rendszeres, fizetős melóra. Tökéletesen érthető.

Remélem, a miniszterelnök orvost nem a seggnyalói közül választ, mert simán belehalhatna egy náthába.

De visszatérve a Sorsok Házára (Schmidt Mária projekt, kb. 7 milliárd) és a német megszállás emlékművére, a probléma nem azzal van, hogy a kormánypárt direkt provokálná a zsidóságot, hanem azzal, hogy olyan érzéketlen és tehetségtelen embereket gyűjtött maga köré, akik bénázásból vagy tudatosan a Horthy-rendszer rehabilitálására koncentrálnak még a Holokauszt-emlékévben is, ahelyett, hogy legalább finom terelgetéssel próbálnák a magyarokat rávenni némi szembenézésre a múlttal,a kétségtelenül mocskos és borzalmas múlttal. Nem. A zsidóknak az volt a sorsuk, hogy elpusztuljanak – sugallja talán szándéktalanul, de rendkívül otrombán a Sorsok Háza elnevezés, a magyarok meg olyan tisztán állnak az Úr ítélőszéke előtt a második világháborúval és a harmincas évekkel kapcsolatban, hogy egy angyal azt ki sem tudja fejezni. Kéne legalább három.

Önbecsülést ugyanis nem abból nyerhet e nemzet, ha hazudoznak neki és hazudozik magának a történelemről, hanem abból, ha feldolgozza, levonja a tanulságot, és nem követi el ugyanazokat a hibákat minden évszázadban többször.

Ez a megoldás azonban fárasztó, megterhelő és nem hoz azonnali eredményt, ilyeténképpen pártunk és kormányunk a hazudozást preferálja, csak hozzon mihamarabb eredményt, lehetőleg még a választások előtt, valamint a civilizált világ ne kezdjen el sikoltozni.

Nos, ez az utóbbi kitétel nem teljesült.

Ez nem a véletlen műve, nem a sors hozta így, még csak nem is a gonosz nemzetközi baloldal szervezte meg, hanem egyes egyedül magának köszönheti Orbán. A helyzet ugyanis az, hogy amennyiben a kiválasztásnál (országgyűlési képviselő, kutatóintézet igazgató, rakétatervező vagy asztalos) az egyetlen szempont a békemeneten való részvétel, és a hülyeségek kritika nélküli megismétlése nyilvános helyeken, akkor az automatikusan ide vezet. Nem néha, nem véletlenül, hanem mindig, mert az idióták idiótán fognak nyilatkozni, hiába feltétlen hívei a nemzeti együttműködés rendszerének, attól még nem fognak megokosodni. A Parlamentben mindez nagyszerűen működik, ott gombot kell nyomogatni, de a kutatóintézet élén, a kilövésnél vagy a konyhaasztal kipróbálásánál már akadhatnak gondok, mivel az orbán-hit nem garantálja a működő rakétát, a történelmi tények ismeretét vagy a vízszintes asztallapot.

Ez nagyon rosszul jött nekik a választások előtt. Nekünk meg nagyon jól.

Kanadába érkezve tudomásul kellett vegyem, hogy minden szavam meghamisítható, besározható, az ellenkezőjére kiforgatható, hát úgy döntöttem, amíg nem rendeződik az itteni státusom, nem szólalok meg. És most, majdnem két évi önként vállalt szilencium után, hogy már mondhatnám a magamét, nincs kedvem megszólalni. Azóta, hogy megjelent az a bizonyos nyílt levelem itt, az Amerikai Népszavában, a magyarok túlnyomó többsége lihegő lelkesedéssel bizonyította be, hogy igenis csak alattvalóként képes viszonyulni a Hatalomhoz, hogy igenis boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, és véletlenül sem eszmélne rá, hogy le fogják szúrni, hogy földolgozzák, fölfüstölik, fölzabálják, és még böfögnek is hozzá az ő ájultan imádott gazdái…

Elégedetten hátradőlhetnék, hogy na ugye, megmondtam! Mocskoltak és gyaláztak (a jobboldaliakra fütyültem), de szinte az egész baloldali értelmiség kórusban lehülyézett, legazemberezett – hosszú a lista, de nem írok le neveket, nem akarom elhányni magam. Tollforgató, aki értelmiséginek tartja magát, ha nem tudja, mit jelent egy szó, hogy-hogy nem képes fölütni az értelmező szótárt vagy az idegen szavak szótárát, és megnézni, mi is az, hogy „genetikusan”?! Főleg olyan összefüggésben, hogy József Attila még talált mentséget, hisz ez a szerencsétlen nép „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”. Ezután csak a sívó butaság vagy aljas szándék téveszthette össze a „történelmileg, társadalmilag” jelentést a „gének által meghatározottan” jelentéssel.

Azóta rengetegen leírták, hogy Kertész Ákosnak igaza volt, igaza van, nem vagyok boldog tőle, akkor lennék boldog, ha az események azóta rám cáfoltak volna, és kiderült volna, hogy nem volt igazam, ha a magyar bebizonyította volna, hogy mégsem alattvaló, szembe mer szállni a hatalommal, le bírja dobni magáról az igát, amit egy szerencsétlen mozdulattal önként a nyakába vett, hogy föl bír lázadni a diktatúra ellen, hogy szembe mer nézni a múltjával, hogy rendet bír rakni az elméjében és a szívében, így méltóvá válhat a jövőjére…

Utálom, hogy igazam van.

Nincs kedvem semmihez, nincs kedvem megszólalni…

Irigykedve olvasom az Amerikai Népszavát, benne a hosszú, szenvedélyes, briliánsan okos elemző cikkeket, a vitriolosan szellemes glossza-publicisztikákat, pamfleteket, blogokat, a hozzászólók csapatának markáns véleményét, olykor késhegyig menő vitáit, azt az elszánt aktivitást, azt a szent haragot, amit az országot bitorló gazemberek újabb és újabb aljas manővere robbant ki, amit a megvezetett fanatikusok buzgó lihegése, a csörgősipkás ellenzék kétségbeejtő tehetetlensége, alkalmatlansága, sunyi, haszonleső kollaborációja generál, amit az agymosott nép fásult tespedése és belenyugvása vált ki a lap szerzőiből, szerkesztőiből, olvasóiból…

Valamit elvettek tőlem, és ennek semmi köze nincs a távolsághoz, ami elválaszt a szülőföldemtől. Boszorkányüldözés folyt ellenem, szinte fölszólították az embereket, hogy lincseljen meg, aki ahol megtalál, ahol épp belém botlik, de nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy ezerszer lebüdöszsidóztak, azesz pónemnek neveztek, rasszistának mondtak engem, aki eszmélésem óta megmagyarázhatatlan módon vonzódtam a mássághoz, azokhoz, akik éppen elém kerültek: a romákhoz, a lenézett pajeszos, micisapkás „pólisiakhoz”, városi gyerek létemre a falusiakhoz, családi hagyomány volt a származásunkat titkolni (legalábbis nem kérkedni vele), hát a szívembe zártam a négereket (akkor még nem tudtam, hogy feketét illik mondani, a „néger” szó sértő), pedig csak fényképen és moziban láttam őket, egyetlen élő feketét sem ismertem, de gyerekszememben ők voltak azok, akik semmiképpen nem tudják letagadni a másságukat.

De nem csak a jobboldali csürhe rasszistázott a miniszterelnökkel az élen, a baloldali művelt értelmiségiek is, mintha egyetlen soromat sem olvasták volna, pedig ők ismerhették az egész életművemet.

Hogy magyarként, hogy magyarnak számkivetve keseregtem szülőhazám elfajzott lakosai miatt, az eszükbe sem jutott, csak az, hogy a magyargyűlölő mocskos, büdös zsidó szól belőlem, hát ki az, aki ilyenkor nem húzza ki magát, és nem vágja képükbe emelt fővel, hogy igenis zsidó vagyok, de még mennyire, hogy zsidó; és ha nektek nem vagyok magyar, hát nem vagyok magyar!

Valamit elraboltak tőlem. Jó pár évvel a rendszerváltás előtt a főnököm – egyben barátom – panaszolta, hogy nem bír mit kezdeni az erdélyiségével, a székelységével, és én is ugyanezt éreztem, mondtam is, hogy én meg a zsidóságommal nem tudok mit kezdeni; más, fontosabb kérdések izgattak mindkettőnket: hogy a tudatformálásban a kultúra dominanciája megszűnőben volt, a szocializmus világának a válságát, a humanizmus fogyatkozását éreztük; a rend és a szabadság, a demokrácia és diktatúra kérdései foglalkoztattak, Gorbacsov már meghirdette a peresztrojkát és a glásznosztyot, a levegőben érződött egy közeli paradigmaváltás előszele; röhejesen időszerűtlennek látszottak az etno-nacionalista, urbánus-népies gondolatok.

Éppen a Zakariás című regényem állványai közt tébláboltam ide-oda, mert nem akart haladni az építkezés. A Sikátorban is, következő regényemben a Makrában is ott vibrált a diaszpóra lét életérzése, a Sikátor falusi hőse a pesti aszfalton topog, mint lúd a jégen, Makra meg egyenesen olyan akart lenni, mint más, mint mindenki, szóval észrevétlen és boldog szürke pont, egy a tömegből, akit nem vesznek észre, aki nyugodtan alszik, békésen vegetál, kopaszodik és kerek pocakot ereszt, akit tisztel a házmester, akinek a közértes előre köszön, és ez mind én voltam, aki éreztem a saját idegenségemet, aki jobb akartam lenni mindenkinél, hogy befogadjanak és szeressenek, és el is értem, hisz volt nő az életemben, aki azt mondta: Ákos, te olyan rendes pasas vagy, hogy te már nem is vagy zsidó, és én ettől nem futottam világgá, sőt hálásan magamhoz szorítottam, és szerelmi vallomásnak fogtam föl ezt a gyalázatos szöveget, és közben tudtam, hogy elérkezett az ideje, hogy ne bújjak Bognár Vincék és Makra Ferencek sorsa mögé, végre egy az egyben a zsidó identitás kérdéseiről beszéljek a következő regényemben, de írás közben újra és újra elbizonytalanodtam.

Húsz évig írtam a Zakariást, abbahagytam, újra kezdtem, állandóan úgy éreztem, a zsidókérdésen túllépett a történelem, csak én ragadtam bele.

Amikor ’44-ben megbélyegeztek, fölvarrták rám a sárga csillagot, föllázadtam, azt mondtam, nem leszek engedelmes alattvalója ezeknek a hóhéroknak, az én ükapám, Klein Jakab negyvennyolcas honvéd volt, akinek negyvennyolcas piros sapkás honvéd az őse, nem rezelhet be a németektől és a magyar csicskásaiktól, én nem tartom be ezeknek a törvényeit; és letéptem a sárga csillagot, és dekkoltam, és iratokat hamisítottam (egyedül tizenkét évesen!), leventesapkában, zsinóros Bocskai-télikabátban, cserkészövvel a derekamon játszottam hitelesen az „őskeresztény” úri gyereket, kiváló színészt faragott belőlem az életösztön; közben vadásztak rám, meg akartak ölni, nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült.

Apám is föllázadt. Őt Borba vitték, onnan az első lépcsővel hajtották haza, azzal a menettel, amelyiknek nyolcvan százalékát kivégezte Cservenkánál a bánáti sváb SS, azzal az erőltetett menettel, amelyikkel Radnóti is jött, akit pár hónappal később Abdánál lőtt tarkón egy magyar keretlegény. Apám két nappal a nagy vérengzés előtt szökött meg Újvidéken, és beállt a partizánok közé.

De amikor hazajött, mégis azt mondta, most már igazán megszenvedtünk azért, hogy végre magyarok lehessünk, hogy ne legyünk többé zsidók. Csakhogy a hátunk mögött összesúgtak az emberek: „Egy ment be, kettő jött ki.” Tudniillik a gázból. És még csak nem is suttogtak olyan nagyon.

Nem értettem az apámat, miért kell megszenvednünk azért, hogy magyarok lehessünk? Hisz eddig mást se hallottam tőle, csak azt, hogy magyarok vagyunk! Vagy mégse? És miért ne legyünk többé zsidók? Én a sárga csillag, a bujkálás, a rám vadászó nyilasok, és Auschwitz után (ahol nem voltam, de mindent tudtam róla, és nem volt nehéz átérezni, ami a haláltáborokban történt egy zsidógyereknek, akinek a családja nyolcvan százalékát ott pusztították el) – nem akartam elfelejteni, hogy zsidó vagyok.

De aztán másról szólt az élet. Jöttek a fényes szellők, és én elhittem, hogy holnapra megforgatjuk az egész világot, aztán kivégezték a Rajkot, és tudomásul kellett vennem, hogy nem forgatunk meg semmit, hogy a Rákosi diktatúrája alig különbözik a Szálasiétól, a sztálinizmus a hitlerájtól: hogy csöbörből vödörbe kerültem sok-sok társammal együtt, és nem volt kérdés többé, ki a zsidó, ki a magyar, egyformán voltunk benne a szarban. Jött ötvenhat, a megtorlás, a konszolidáció és én lassan rájöttem, nem könnyen jöttem rá, sok belső válság és vívódás után, de rájöttem, hogy aki a magyarságomat el akarja venni, rohadjon meg, és aki a zsidóságomtól akar megfosztani: szintén.

Én a magyar nyelv, a magyar irodalom, a csodálatos magyar versek bűvöletében éltem, a kislányomat magyar népdalokkal altattam el minden este, én vittem őt az Aprók Táncházába, én töviről hegyére ismertem a magyar történelmet, nem úgy, mint a mellüket verő mélymagyarok, akik arra voltak büszkék, amiért a kisujjukat sem mozdították, hogy beleszülettek a magyarságukba, mint a cigány a nyomorba, a gazdag ember kölyke a vagyonba, de a zsidóságomat sem tagadtam meg, ha már így is úgy is büdös zsidó vagyok, akkor inkább büszke leszek rá, mint hogy szégyelljem.

Az én népem adta az emberiségnek az egyistenhitet, ami annak a fölismerését jelenti, hogy a világ egynemű, az én népem adta a munkaszüneti napot, a hetet, a tízparancsolatot, aminél jobbat azóta sem talált ki az emberiség, az én népemből származik Jézus, az én népem fedezte föl a felebaráti szeretetet, nem beszélve Spinozáról, Marxról, Freudról, Jehudi Menuhinról, Einsteinről, Neuman Jánosról, Teller Edéről és még száz másról, majd bolond leszek szégyellni a zsidóságomat!

Akkor hogy is van ez? Magyar vagyok? Zsidó vagyok? Igen, magyar is, zsidó is; az én kettős identitásom, és sok millió hozzám hasonló ember kettős, sőt hármas identitása a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy a rasszizmus nem csak aljasság, nem csak veszélyes, mint az ebola vírus, de úgy, ahogy van, baromság! Nemhogy tisztességes ember, de épeszű ember sem lehet rasszista, nem lehet antiszemita!

Ezt próbáltam megírni a regényemben.

Amikor minden ember valamilyen szerepet játszik, hogy a társadalom elvárásainak megfeleljen, Zakariás, a színész, a szerepjátszás bajnoka. És egyszercsak dermedten érzi, hogy az arcára már ráégtek a szerepei. Sokszor maga sem tudja, éli vagy csak játssza az életét. Mikor magyar és mikor zsidó? Vagy magyarsága is, zsidósága is csak szerep?

Hiszen az anyanyelve magyar, az egész kultúrája magyar, színészként a magyar nyelv zsonglőrje, virtuóza, kiváló versmondóként a magyar líra szerelmese, sokezer gyönyörű magyar verssor búg, bong, zsong, csilingel és dübörög a fejében, de minden egyes fölmenője zsidó volt, ő etnikailag színtiszta zsidó. A Holocaustban családja nyolcvan százaléka odaveszett.

Hogy én voltam-e a modell? Persze, hogy én voltam a modell.

Zakariás a történet során eljut addig a pillanatig, mikor úgy érzi elég, véget kell vetni a komédiának. És akkor megtorpan. – Rád is fölvarrták a sárga csillagot. Terád is kimondták az ítéletet. Téged is meg akartak ölni, nem a hóhéraidon múlott, hogy megúsztad… És igenis. Zsidó ne legyen öngyilkos. Ennyivel tartozik annak a hatmilliónak, akit lemészároltak.

Eddig a konklúzióig jutottam Zakariás Géza bőrébe bújva, de közben szorongtam, attól féltem, hogy föltaláltam a melegvizet. Ezt ma már mindenki tudja, ez nem fölfedezés.

Csakhogy mire elkészültem a regénnyel, 1990-re, kiderült, hogy a probléma újra fájdalmasan aktuális, a magyar antiszemitizmus szédületes tempóban éledt újjá, és az addig lapuló nácik elővették az ágyneműtartóból a nyilas zászlót, és meglobogtatták a rendszerváltás szabad szellőjének első fuvallatában.

Az életveszélyes, múltba néző szimbolika, a Horthy-kultusz már közvetlenül a rendszerváltás után újra éledt. Antall József miniszterelnöksége alatt hazahozatták az ország-veszejtő Horthy Miklós őfőméltósága hamvait, és a családi birtokon a magyar állam és a kormányzat könnyes asszisztenciája mellett ünnepélyesen magyar földbe helyezték, ezzel rehabilitálva a véres-szennyes és végül a Szálasi tömeggyilkos hordáinak haláltáncos orgiájában végződő Horthy-korszakot.

Miért? Mert Horthy a nép körében még mindig, fél századdal szégyenletes országlása után is népszerű volt. Mert Horthy nevével még mindig szavazatokat remélt szerezni az uralkodó jobboldali koalíció.

A magyar demokratáknak és a liberálisoknak szent haraggal kellett volna miszlikre verni a hazahozott koporsót, fölrobbantani Kenderesen a tömeggyilkos ravatalát. Ezzel szemben a doktriner, schöngeist liberálisok, a kisjánosok és fodorgáborok a szólásszabadság nevében pátyolgatták, ringatták az újjászületett nácizmus bölcsőjét azon az alapon, hogy egy egészséges társadalom úgyis kiveti magából a vicsorító ordas eszméket. Egészséges társadalom? Itt, ahol sem a zsigeri antiszemitizmussal, sem a klerikális feudalizmussal, sem a nyílt nácizmussal, sem a lelkesen halálba küldött zsidó-magyarok hulláinak barna füstfelhőivel, sem a szocialista humanizmust a véres, bolsevista despotizmussal összemosó karrierista álkommunisták sunyi vétkeivel nem bírtak a népek szembenézni soha!

A szocialisták is finoman kerülték a konfrontációt a nyilas lelkű tömegekkel, mert a parlamenti pluralizmus nekik is a szavazatmaximálásról szólt, és nem a demokratikus jogállamról, amely meg is képes védeni a demokrácia szabadságeszméit. Hányszor leírtuk, hogy weimarizálódunk, nem csak én – hiába.

Az elbutított, jobboldali, magyarkodó lumpen tömeg mellett a cinikus és nihilista, liberális demokrata elitnek se volt sem emberi, sem erkölcsi ereje ahhoz, hogy a szimbolista tébolynak – ami a rendszerváltás után ott kezdődött, amikor a harmadik köztársaság címeréül megszavazták a koronás címert a Kossuth címer helyett –, az útjába álljon. Nem számolta föl a két világháború közötti feudál-fasiszta Horthy diktatúra elfogadhatatlan ideológiáját, az idiótán anakronisztikus Szent Korona-tant, és az öntelt, pöffeszkedő magyarkodást, a történelmi hazugságokat és illúziókat. Nem tagadta meg mindazt, ami alkalmassá tette a közéletet arra, hogy egy nevetséges, populista pojácának bedőljön, aki ugyanazokkal az ordas eszmékkel vette palira az egész nemzetet, mint szellemi elődje, vitéz nagybányai Horthy Miklós. És a sok kiváló magyar esztéta, ifjúságunk elméjét pallérozó egyetemi tanár között egy sem akadt, aki idejében elkiáltotta volna magát, hogy a szimbólumoknak félelmetes tömeghatása van ám! Egy jól eltalált szimbólum sok ezer oldal logikus érveléssel fölér!

Így jutottunk oda, hogy engem, a zsidót, majd megvéd Orbán Viktor.

De én nem kértem belőle!

Én zsidó létemre is magyar voltam, és csak annyi védelemre tartottam igényt, amennyi a magyar földön minden magyar embert megillet. De az ország teljhatalmú ura a zsidókat nem nézi magyarnak. A Mazsihisznek írt levelében úgy fogalmazott, hogy: “remélem, hogy hazánk német megszállásának 70. évfordulója jó alkalom arra, hogy az Önök közösségének veszteségeit elismerő, fájdalmukban osztozó, jóakaratú emberek fontos és közös lépést tegyenek a tisztelet kultúrájának irányába”.

Én nem tartoztam soha a Mazsihisz közösségéhez! Engem nem képviselt a Mazsihisz. A Mazsihisz ugyanolyan, mint a Hit Gyülekezete, mert ugyanolyan viszonyban áll a klerikál-fasiszta etno-nacionalista kormányzattal. Vagyis meg van véve! Én félmillió magyarról beszélek, akik zsidó vallásúak, vagy zsidó eredetűen voltak. Ők az én veszteségem. És ők lennének az ország vesztesége is, ha az Orbán banda a Mazsihisszel karöltve nem hamisítaná meg a történelmet.

Ennek a bandának a meggyilkolt Radnóti Miklós, Szerb Antal, Sárközi György, Rejtő Jenő, Petschauer Attila, Gelléri Andor Endre, Richter Gedeon, Mauthner Nándor és még sorolhatnám, nem volt magyar? Az ő haláluk nem a magyar nemzet, csak a Mazsihisz közösségének a vesztesége?!

A zsidó diaszpóra (kevés kivétellel) a világon mindenütt kettős identitású. A német vagy a francia, az amerikai vagy a kanadai zsidó is. Ahogy az Egyesült Államokban élő fekete nem más, mint afroamerikai, vagyis afrikai eredetű amerikai, úgy az ott élő zsidó amerikai zsidó, vagyis zsidó eredetű amerikai. Egyetlen amerikai zsidó sem tűrné, hogy valaki az amerikai mivoltát megkérdőjelezze. A többi diaszpórában élő zsidó helyzete ezzel analóg, csak az antiszemita, holokauszttagadó magyarok merészelik azt állítani, hogy a magyarországi zsidó nem magyar zsidó (vagy zsidó magyar), hanem “valami idegen”.

És ezzel a rendszerváltás pillanatában kellett újra szembenéznem. Elrabolták tőlem a magyarságomat, amit én nem ingyen kaptam, hanem vállaltam, de nem csak tőlem, minden magyar zsidótól. Amikor megnyílt volna az út a szabad világ felé, itt elkezdett visszafelé folyni a Duna, a természet törvényeit meghazudtolva visszafordult az irreverzibilis idő. Ehhez elvtelenül, lapítva asszisztált a magát demokratának hazudó politikai baloldal, a szocialisták éppúgy, mint a liberálisok, hogy véletlenül se kelljen szembekerülniük a rasszizmustól fertőzött magyar választópolgárok tömegeivel. Így jutottunk oda, hogy ma a Mazsihisz, vagyis Orbán Viktor dísz-zsidói képviselik a magyar zsidóságot.

Az antiszemitizmus nem önmagáért való, a zsidógyűlölet a zsidóság képében mindent támad, ami haladó, ami nem hamis mítosz, hanem egzakt tudomány, ami túl akar lépni a feudalizmuson, ami csatlakozni akar a civilizált világhoz, a main stream-hez, ami ki akarja emelni a sárból, a porból, a tekintélyuralom erkölcsi fertőjéből, a szentté avatott maffiózók kezétől gerjesztett és tartósított nyomorúságból az országot, ezért az orbáni despotizmusnak legszervesebb lényege.

Hányszor leírtam, hogy nincs két ellenkező előjelű, de egyenlő értékű, párhuzamos élményközösség! Hogy a gyilkosok utódait nem lehet összemosni az áldoztok utódaival. Hogy a krematóriumok tüzénél nem lehet cigarettára gyújtani, hogy nem holokausztok voltak, hanem csak egyetlen holokauszt volt, hogy a bolsevisták nem népet irtottak, hanem a rendszerük ellenségeit (sokszor csak ellenségnek kikiáltott ártatlanokat, de akkor sem népet), a Gulágon nem működött mérnökök által, tudományosan megtervezett ipari jellegű emberirtás, a Gulágra nem hurcoltak csecsemőket és megrokkant aggastyánokat, az egy másik téboly, másik égbekiáltó aljasság volt, de nem a mérleg másik serpenyője.

Azt a magasszárú cipőt az unoka fűzte ki
a nagyanyja elé guggolva,
ő maga csak aztán lépett ki a gyerekcipőből
harisnyás lábbal a jeges hóba –,
mögöttük az Almássy-téri Nagy Jani géppisztollyal
– a tárat életében először lőtte ki –,
majd mikor a bukó testeket a zajló Duna már elvitte,
Jani ott állt, hogy ő tette?
Az élet ennyi? Nem hitte volna.

(Mezei András)

A problémát annak a kínos, de ugyanakkor nagy ígéretet rejtő pillanatnak a lehetősége okozza, amikor a Dunába lőtt nagymama véletlenül életben maradt másik unokája találkozik a nyilas gyilkos (akit az égvilágon senki nem kényszerített!), az Almássy-téri Nagy Jani unokájával, és megpróbálnak egymás szemébe nézni.

Ennek a pillanatnak a lehetőségétől akarják a mai történelemhamísítók megfosztani a zsidó és a nem-zsidó magyarokat. Pedig ez a pillanat, a szembenézés pillanata az egyetlen, ami elhozhatja erre a véres földre a megváltást és – talán a harmóniát.

Gyorsan jött, mint a januári hóvihar. Délután még nem ment a kampány (leszámítva a tényt, hogy maga az élet véget nem érő, parttalan, tompa kampány harc a létfenntartásért), és egy sunyi, borongós téli éjszakán plakátok lepték el a metróállomást ördögi Simicskákkal, öntelt Viktorokkal, bohócsipkás baloldaliakkal. Délután négykor jobb indulatú jobboldaliak még nem tudták (legföljebb kapiskálták) az ellenfél pártelnökének becses nevét, de ötkor már hírül adták a világ hírharsonái, hogy Mesterházy Attila hóhér, aki szakmányban akasztatna jobb indulatú jobboldaliakat. Bocsánatkérésre kötelezték, leköpték és lekötelezték. (Igen, ez itt a jó kifejezés, kötelezték.) Úgy köszöntött ránk ez az egész valami, olyan tartalmatlanul, ridegen, amilyen az életünk.

Tulajdonképpen senki, senki nem lát, nem tervez, nem sző hálót két hónappal előre. Kormányprogram gyakorlatilag nincs is, maga a kormányfő egy felcsúti nemzetközi repülőtér és egy ötcsillagos szálloda ügyeinek bonyolításával foglalatoskodik munkaidőben, a szükséges engedélyek beszerzése folyamatban. Szólni kéne neki, ti magyarok, hogy itt van ez az ország, az egész ország egy nagy Felcsút, teremtsen mindenütt Kánaánt, mi már megadtuk magunkat heroikus ország-építő terveinek. Hát beszólt neki valaki, hogy a Duna völgyében nemzetközi atomparadicsom épül? Nehezményezte valaki, hogy sunyiban levajazta Magyarország évtizedekre szóló eladósítását? Érdekel még valakit, hogy mi meddig? Hogy volt-e joga úgy tárgyalni az oroszokkal, mint egy altáji vazallusnak a szamarkandi beglerbéggel? Szerintem tisztességes Fideszes még nem is sejti, minek tapsikol öt hónap múlva. Melyik győzelmet ünnepelheti. Nyugdíjba megyek, mondja a hatvanéves politológus, az örök optimista, hírek hozója, politikusok lelki pátyolgatója. Nyugdíjba megyek, mondja, és csöndesen elréved a múltban. Mindenki a saját, maszek menekülési útvonalát tervezi.

Tudtuk, hogy egyszer eljön majd a nap. Tudtuk, mint a fogoly a halálsoron. Hogy egyszer eljön a nap, amikor nincs több fellebbezés, kiút, tervezés. Indulni kell a sors elé. Valamit tenni kell (vagy futni kell), különben odatipeg négyszázezer sebzett lelkű nyugdíjas az urnákhoz, hogy leszavazzon a rezsicsökkentésre. A holnapra a holnapután ellenében. Mégis vártunk. Kivártunk.

Eljött a kampány, feldübörögnek a médiatankok az országutakon. Nem hittük el, hogy így lesz, ahogy Nagy Imre sem hitte teljes három napon át, hogy jönnek az oroszok, és pont ellene jönnek. Tudtuk, hogy feldübörög az Echo, az Info, a Hír, a Nemzet, hogy zárótüzet zúdítson a tehetetlen ellenzékre. Szervezettek, regulárisak, jóllakottak, csőre töltve vonulnak. A zsoldjuk rendben, nagyon is rendben. Ez a kis cikk riasztópisztoly. Legalább elsütöm.

Sokat elmond a magyar lélekről, hogy irodalma leghazugabb verse a nemzeti éneke. Kölcsey verse nem romantikus, hanem hazug. Nem véletlen, hogy a magyar lélek a dicső múlt és a büszke jelen hazugságában honol, ebből csak külső erők hatására és csak átmeneti időre képes kibillenni. Aztán visszatér természetes közégébe, hazugságai közé. Inkább lehetne nemzeti éneke a fordított himnusz, Ady Nekünk Mohács kell című verse, de ez sem igazán, mert még ez is romantikus és hamisan optimista. Nem tud ez a nép a szabadsággal mit kezdeni. Nincsenek céljai, vágyai, amelyekért élni, harcolni, küzdeni tudna. A szabadságért is csak akkor képes harcolni, ha külső elnyomás éri. De minek a szabadság, ha használni nem tudja semmire?

Célok helyett marad jobb híján a sértett nemzeti büszkeség, a kivagyiság, gőg és üres rátartiság. Nagyon kifejező a “hivatásos magyar” elnevezés, amely azon kívül semmi tartalmat nem hordoz, hogy magyar. Ez az összes értéke, belső tartalma. Azon kívül nem mond semmit, hogy magyar. Hogy ez mit jelent? Nem tudjuk. Semmit. (Azt leszámítva, hogy nem zsidó.) Nem hordoz semmi egyéb jelentést, legfeljebb a másoktól való megkülönböztetést. Ez az összes érték, hogy magyar vagy és nem más. Erre kell büszkének lenni. Ezért tartod magad különbnek. Ezért nem is küzdesz, nem is harcolsz semmi másért, csak ha a “magyar” veszélybe kerül. De ha a magyart nem támadja senki, nem tudsz a magyarnak tartalmat adni. Ezért ha nincs ellenség, ki kell találni, különben nincs miért élni. Az egész belül üres. Egy hivatásos főállású magyar sem tudná megmondani, mit jelent magyarnak lenni. Legfeljebb azt, hogy “nem leszünk gyarmat”. Milyen beszédes az a póló felirat, hogy “Magyar vagyok, nem turista”. Erről van szó.

Mit jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy Magyarország megmaradt az archaikus törzsi-nemzetségi társadalom szintjén, ahol a nemzetséghez való tartozás jelentette a legfőbb értéket. Magyar vagy. A legfőbb összetartó erő a közös származás és eredet, a legfőbb érték a külvilággal szembeni összetartás. A külvilág fenyegetést jelent. A megmaradás záloga ez az összetartozás, ami a legfőbb érték marad. Ezt néha pozitívumként is emlegetik, mondván: a magyarok ennek köszönhetik, hogy Európa közepén idegen ázsiai népként meg tudtak maradni. És itt megrekedtek, hogy ez a legfőbb érték. Ez a semmi más értéket és célt nem ismerő identitás éppen az összetartozást kezdte ki: közös célok, becsülendő értékek nélkül nincs semmi tartalom, amely mellett ez a nép összefogna. Csak kifelé való viszonyára rendelkezik identitással, de befelé nincs kohézió, hogy mitől és miért jó nekünk magyarnak lenni. A közös értékek és célok hiánya, az értéknélküliség miatt a kifelé összetartó magyar a legszéthúzóbb nemzet. Nincs kovász, nincs iránytű, nincs az értékeknek hierarchiája, és ebben az ürességben állandósul a bizonytalanság, az elsüllyedéstől való félelem, az egymással szembeni bizalmatlanság, irigység és rosszindulat.

Ez az oka, hogy sehol a világban nincsenek magyar negyedek, milliós nyugati emigrációban  semmiféle összetartás. Van kínai negyed, Little Italy, Kis Odessza, koreai negyed és minden más. Magyar nincs. Amikor New Yorkban Manhattan Yorkville városrészében egy helyre telepítették a magyar menekülteket, onnan is szétmentek. Nem bírják egymást. Nincs semmi, ami összetartaná őket. Idegen országban a kívülállókkal szembeni kirekesztő identitás elveszíti az értelmét, más pedig nem marad. Nincs az örömnek és a megelégedésnek forrása, amelyért küzdeni, élni és összefogni érdemes. Ezért ez a nép képtelen a boldogságra. Önmagában az, hogy magyar vagyok, nem tesz boldoggá. Csak akkor, ha másokkal szemben érvényesíthetem. Ha nincs ki ellen szabadságharcot vívni, akkor a belső “idegenekkel” szembeni harc ad jelentést és tartalmat ennek az identitásnak. Csak így képes valami tartalommal megtölteni az életet.

Ez a törzsi-nemzetségi szint konzerválódott az államalapításkor az “apostoli királyság” katolikus hazugságában, amely most már vallási eredetmítosszal erősítette meg a törzsszövetséget: apostolnak nevezte a nemzetségfőt. Az “ezeréves Magyarország” ideája örökítette tovább a 20. és a 21. századba is ezt a törzsi nemzetségi identitást, a semmiféle tartalommal nem rendelkező “magyar” azonosságtudatot. Maradt a legfőbb érték az, hogy magyar vagyok, minden egyéb jelentés és tartalom nélkül. Ez a magyarázata a múlt századi kócsagtollas maskaráknak. Nemrég láttam egy régi felvételt az 1900-as évek elejének Budapestjéről, és azt hittem, farsang van. Aztán kiderült, hogy nem, ezek így öltöznek. Pontosan úgy néztek ki, mint a honfoglalásról szóló magyar festményeken a hét törzs vezérei. Ezer év óta semmi nem változott. A magyar identitás és magyar gondolkodás megmaradt a törzsi társadalom szintjén, ahol az identitás csak a másik törzstől különböztetett meg. És azóta semmit nem változott. Ezen az államalapítás semmit nem változtatott, mert a pogány belsőre csak ráhúztak egy hazug katolikus mázat. Kár volt Koppányt felnégyelni: ő nem a kereszténységet nem vette fel, csak a képmutatást. A keresszténységet a többiek sem vették fel. Semmiféle Nyugathoz való csatlakozás nem történt. Amikor Orbán átadja magát az igazi magyar identitásnak, az a legtermészetesebb módon vezeti őt vissza Ázsiába, ahol a magyar identitás jól érzi magát. Ennek a katolikus-törzsi társadalmi szintnek pedig az abszolutizmus az autentikus államformája. A kormányzóvá válás vagy a megkoronázás nincs olyan távol, lehet kezdeni varratni a díszmagyarokat. Ez a magyar önazonosság került vissza az alaptörvénybe: korona, Szent István, aranybulla, történelmi alkotmány, kumisz.

Úgy lett, ahogy Ady mondta, visszamentünk Ázsiába: “Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!… Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is. (…) Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre. Parlament kell ennek az országnak? Kancsuka, nem parlament” – mondja Ady több mint száz évvel ezelőtt. Hát itt tartunk, semmi nem változott. De nem Ady óta, nem is ezer éve, hanem Baskíria, a Volga folyó, a Magna Hungarica óta. Azóta konzerválódik ez a magyarságtudat. Ez 2500 éve volt, amikor az emberiség feltalálta a vaspapucsos faekét. Ezen a szinten rekedt meg és áll ma is a magyar nemzeti gondolkodás.

Ezt a törzsi identitást elkerülte a civilizálódás. A technika fejlődött, de a gondolkodás nem. Ebben csak a reformáció hozott némi javulást, de az ellenreformáció azt is visszafordította. A megállt időt szimbolizáló katolikus egyház ezt a törzsi állapotot és megrekedtséget füstöli fel a körmeneteken, mint paraszt a kolbászt. Az 1896-os millenniumi ünnepségek ezt csak bebetonozták, a “Szent” István király halálának 900. évfordulóján, 1938-ban megrendezett budapesti Eucharisztikus Világkongresszus pedig ,megpecsételte az ország (és a zsidók) sorsát. Ez az apostoli-törzsi magyar azonosság az ázsiai sztyeppékre lökte vissza a magyarokat. Ebből az üres, tartalom nélküli magyar identitásból fakadt a léhűtő, semmihez nem értő magyar dzsentri figurája, a magyar identitást reprezentáló anakronisztikus “úri Magyarország”, a kiváltságosok és az előjogok világa, amelynek a legtermészetesebb következménye volt a numerus clausus. A versenyhelyzet megszüntetése a törekvő  zsidók adminisztratív korlátozásával. A “keresztény magyar” ifjú egyetlen értéke az volt, hogy “magyar”, ezt leszámítva bamba volt, lusta, céltalan, korhely, akinek minden jár, annál fogva, hogy ő magyar. Ebből következett a holokausztban való lelkes és odaadó magyar részvétel, mert a tehetséges és szorgalmas zsidó akkor is zavaró látvány és kihívás volt, ha elzárták minden lehetőségtől.

Itt felejtődött egy nép, amely megállt a növésben, képtelen önmagát is definiálni. Az ország két részre szakadt: egyik része a nemzeti sérelmeket ápoló, kócsagtollas, törzsszövetségi szinten álló főállású magyar. Csak annyit tud, hogy magyar, a világ ezt fenyegeti, mert a világ nem magyar. De ezeknek van legalább valami identitásuk. Velük szemben állnak azok, akik azt gondolják, hogy modernek, mert elhagyták az ázsiai gondolkodást és a törzsszövetség szintjét. Elhagyták a “magyar” jelentéséből” a külvilággal szembeni bezárkózást, de maradt befelé az, ami volt: a nagy üresség. A semmi. Nincs tartalma és jelentése annak, hogy kik ők. Ugyanúgy nincsenek céljaik, értékeik, mint a kócsagtollasok identitásának. Ha voltak, már régen aprópénzre váltották. Ők azok, akiket Ady “szürkéknek” nevez. Az “úri véreimmel” szemben állnak a “szürkék”, akik semmilyen nemes dologért nem tudnak élni és halni, nem képesek nagy dolgokra, fogalmuk nincs arról sem, miért élnek. Életük kitelik azzal, hogy a törzsi magyarok ellen vívnak csatát.

Az elmaradottság más népekhez képest nem években mérhető, hanem az emberiség élethosszában. Mintha nem múlt volna el 2500 év. A díszletek változtak, de ez a nép a hét törzs kialakulásának fejlődési szintjén áll. A rezsiharcon ne csodálkozzunk, a Megyer törzs vezérét is azért választották meg Kündünek, mert több fát adott a tűzhöz. A 2500 év alatt annyi változás történt, hogy a törzsszövetség “nemzeti egysége” felbomlott, az “úri véreimből” kiváltak a “szürkék”. Hogy Magyarország még mindig Ázsiában van, az a “szürkék” felelőssége. Ők nem képesek ideákat adni, nemes célokat kitűzni, az egyéni és közösségi létnek értelmet és tartalmat adni. Mindabból, amit az emberiség 2500 éve kitermelt. Nem tudnak égni és gyújtani, nincsenek erkölcsi és szellemi nagyságok, mert a “szürkék” megfojtják őket. A “szürkék” csak azokat tűrik, akik az ő hegedőseik lesznek. Akik nem nőnek egy fejjel föléjük, nem akarják magukkal ragadni a többieket. Akik nem nekik hegedülnek, azokat morálisan kivégzik.

Ezeknek az embereknek nincs mondanivalójuk azon kívül, hogy léteznek. Ez az ország azért tart itt, mert ők a kócsagtollas etelköziek alternatívái. Akik még soha semmiért és senkiért nem álltak ki, ha a “szürkék” brancsának ez valamiért nem volt érdeke. A legkisebb kockázatot vagy veszélyt sem vállalnák az igazságért vagy bárki másért. Már százszor eladták magukat. Az elmúlt húsz évben egyetlen említésre méltó dolgot nem csináltak, és előre megmondom, a következő száz évben sem fognak.

Nagy ívben tesznek a Magyarországon élő kisemberre, aki beleszületett a faekés magyar identitásába. Fogalma sincs, hogy hol van, és az életét megalázva, minden erkölcsi és anyagi jólét nélkül, szellemi és fizikai nyomorban éli. Tőlük bárki felfordulhat, az ingerküszöbüket ez már nem éri el. Kiszolgálnak bárkit, aki nekik pénzt ad. Nem tudja megfogalmazni a szegény ember, de ezt érzi. És választja ezek helyett inkább a fasisztákat, mert a kettő közül ezektől undorodik jobban. Hozzájuk képest Orbán Viktor nekik egy természetes és egyenes ember, aki a maga faekés gondolkodásával nagyobb felelősséget érez értük, mint az egymást legitimáló pojácák.

Magyarországon felszámolták a jogállamot. De ők nem akarnak semmit, csak szerepelni és megélni. Hogy mi lesz az országgal, mi lesz az emberekkel, azért fájjon az ő fejük.

Arra biztatjuk a fiatalokat, akikben van spiritusz, ne foglalkozzanak ezekkel. Kerüljék őket, hozzanak létre alternatív kezdeményezéseket, alapítsanak pártokat, ne törődjenek a “szürkék” véleményével, ne legyenek a hegedőseik, hanem törjenek utat maguknak. Ha pedig ez nem lehetséges, mert megfojtják őket, akkor menjenek külföldre, és élvezzék, hogy máshol az ilyeneket tárt karokkal várják.

Előre lép 2500 évet, aki Hegyeshalmot maga mögött hagyja.

Tegnap este, aki az ATV Szemtől szembe c. műsorát nézve túlesett a nyíltan horthysta Boross ex-miniszterelnökkel készített interjú alatt érzett öklendezési rohamán, azt hihette, végre helyreáll a rend – legalább – a gyomrában. De tévedett. Mert ekkor jött Heisler András, a Mazsihisz elnöke.

Töredelmesen be kell vallanunk, felcsillant bennünk egy apró, pislákoló remény, amikor pár hónappal ezelőtt a régi vezető helyét Heisler András foglalta el a Mazsihisz elnöki székében. Abban bíztunk, végre jött valaki, aki kevésbé koncentrál majd a júdás-pénzek csilingelésére, hanem valóban felvállalja a magyar zsidóság képviseletét. Ezt a feltételezésünket támasztotta alá az az internetes kérdőív, amelyben múlt héten a Holokauszt emlékévvel és a kormány cinikus terveivel kapcsolatos véleményünket kérték ki. Mint ismeretes, a Fidesz-kormány mély alázattal, és a kormányzó kedvenc szavajárásával: „főhajtással” kíván emlékezni a szövetséges náci német megszállás áldozataira. Ebbe – bár a kormányzó ezt nem említette – beletartozik a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájára, a közel félmillió magyar zsidó deportálása és haláltáborokba küldése. A 70 évvel ezelőtt, az akkori magyar hatóságok lelkes közreműködésével legyilkoltak emlékének három cinikus projektet eszelt ki napjaink kormányzója. Egyfelől létrehozta több száz milliós támogatással a „Veritas” történelemkutató állami intézményt, melynek vezetésére nem is találhatott volna megfelelőbb embert, mint vitéz Szakály Sándort, odaadó Gömbös-sír ápolót, aki az 1941-es Kamenyec-Podolszkijba mintegy húszezer ember kitoloncolását (akiket ukrán és német segédlettel érkezésükkor azonnal lemészároltak) „idegenrendészeti eljárásnak” nevezte. A második több mint cinikus projekt az úgy nevezett „Sorsok háza” (Ezt neked, Kertész Imre!) emlékhely létrehozása a Józsefvárosi lerohadt pályaudvar helyén. Ennek kialakításával Schmidt Máriát bízta meg, aki a Terror Házával és az ott látható történelem-maszatolással már kellően bizonyította rátermettségét. A kormány cinizmusának csúcsát pedig az a német megszállási emlékmű jelenti, amit a Szabadság téren akarnak felhúzni. Az egyetlen látványterv, ami eddig napvilágra került, egy faxból hirtelen kirántott és megnyúlt rajz, ami megjelenésében inkább emlékeztet egy 19. századi tehetségtelen művész rézkarcára, mint egy 21. századi emlékműre. A szoborkompozíció alkotója egy egész erdőt rajzolt Gábriel arkangyal köré, aki a szuverén, vétlen Horthy-Magyarországot jelképezi, fölötte a német sassal, amint lecsap erre a kis ártatlan angyalkára. Ahogy azt már megszoktuk a kormánytól az elmúlt négy évben, ezekről a tervekről sem tanácskozott senkivel, hiteles történészek véleményét nem kérte ki, hanem önkényesen döntött. Mindezek ellen tiltakozott a Mazsihisz és a megemlékezések bojkottjával fenyegetőzött. – Ez igen! – gondoltuk magunkban, Heislerrel új éra kezdődik a Mazsihisz életében! A bojkottról szóló döntést a február 2-i rendkívüli közgyűlésükre ígérte.

De tegnap este Heisler csak hebegett és habogott az ATV-ben. Döntést nem hoztak, inkább elhalasztották még egy héttel. „Javaslatokat várnak” a kormánytól, ismételgette. „Tárgyalni akarnak a kormánnyal”. Milyen javaslatokat várnak? Kivel akarnak tárgyalni? Balog lelkész-miniszterrel? Tudnak-e mondani egyetlen ígéretet is, amit ez a kormány betartott volna? A kormány már megtette a javaslatait, ahogy fentebb leírtuk. A Mazsihisz bátortalan tiltakozó levelére a kormányzó már megadta a visszautasító válaszát. Miben reménykednek? Csak nem azt képzeli a Mazsihisz, hogy a kormány és annak vezetője meg fogja változtatni a véleményét, az elhatározását?! Az elmúlt négy év alatt ők is megtanulhatták volna, hogy amit a kormányzó a fejébe vesz, az úgy lesz. Akkor milyen javaslatokat várnak? Miben reménykednek? Mit akarnak tárgyalni? – kérdezzük ismét. Megértjük, hogy a pénz nem felejthetetlen tényező, de vannak helyzetek, amikor fontosabb lenne a gerinc. Ha a Mazsihisz (és az EMIH, Köves Slomóval az élen) bojkott helyett, mégis lepaktálna ezzel a kormánnyal és asszisztálna a cinikus Holokauszt-rendezvényeihez, a Horthy-korszak tisztára mosásához, azzal egyben legitimálná az állami szintre emelt történelemhamisítást. Arcul ütné a saját zsidó közösségét, a magyar zsidóság múltját és áldozatainak emlékét. Szégyen! A Zsidó Tanács 70 évvel ezelőtt is együttműködött a magyar állami vezetéssel. Az eredményét ismerjük.

Nem szeretnék azzal élcelődni, hogy Boross Péter az idők folyamán elég jól megbékélt a kommunisták rendszerével, és a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatójaként ment nyugdíjba. Ennél sokkal fontosabb az a szerep, amelyet a rendszerváltás utáni Magyarország életében betöltött.

Boross a Horthy-rendszer szerelmese, belügyminiszterként Keresztes-Fischer Ferenc volt a példaképe, aki Horthy környezetéhez tartozott. Tagja volt a Gömbös-kormánynak, és egyebek mellett az Imrédy-kormánynak is, amely az első zsidó törvényt hozta. A szélsőjobboldalt keményen kézben tartotta, és a zsidók, a kommunisták megfélemlítésére használta. Tipikus képviselője volt a “keresztény-nemzeti” Magyarországnak, amely – a nácikkal ellentétben – a zsidóknak nem az elpusztítását, hanem a jogfosztását, az elnyomását és a megaláztatását tartotta helyesnek. Tűzzel-vassal irtotta a zsidónak titulált liberális demokrácia eszméit. Horthynak azt javasolta a német bevonulás után, hogy ne  mondjon le, de ne vegyen részt semmiben. Legitimálja ugyan a nácikat kiszolgáló magyar kormányt, de minden felelősséget toljon rájuk. Keresztes-Fischert a nácik később letartóztatták, de  a háborút túlélte.  A háború után háborús bűnösként akarták felelősségre vonni, de sajnálatos módon az amerikai kormány nem adta ki.

Boross Péter ennek a “keresztény-nemzeti” Magyarországnak a képviselője, ideológusa, történelemhamisítója, a csendőrség szerelmese. Minden álma az volt, hogy egyszer újra megjelenjenek a csendőrök Magyarországon. Saját fülemmel volt szerencsém hallani, amikor lelkesülten azt mesélte, hogy amikor egy csendőr bement a kocsmába, és megkérdezte, “van-e valami baj, emberek?”, akkor néma csend lett. Ez Boross Péter világa. Ez az ő demokráciája. Beküldi a tahó csendőrt a kocsmába, és mindenki némuljon meg, mert nem tudják, melyiküket vágja nyakon. Ezt a világot akarja Boross. Jön a pap, és megmondja, kitől mit vegyenek el, ki kapjon egy pofont, és ki ne. A csendőr osztja a szabadságot, ő a törvény. A zsidó kussoljon, megtűrt idegen, addig van itt, amíg engedjük, de itt nem ugrálhat. Tartsa eszében, hogy ez neki nem hazája. Ezt tartogatja nekünk ez a kedves ember.

Boross nem történész, nem autentikus személy, hogy történelmi kérdésekben nyilatkozzon, és azokra vonatkozóan intenciókat adjon. Ennek ellenére Boross az egyik legfőbb ideológusa a rendszerváltás utáni Magyarországnak. Első számú felelőse az antiszemitizmus és a szélsőjobboldal feltámadásáért. Boross már Antallnak is rágta a fülét, és igyekezett a Horthy-rendszer restaurációjával megteremteni a “magyar” folytonosságot: visszaállítani a vármegyerendszert, az ispánokat, az “ezeréves keresztény Magyarországot”. Orbán tanácsadójaként sokat tett azért, hogy ezekkel az ordas fasiszta eszmékkel megmérgezze. A Veritas Intézet az ő találmánya, vitéz Szakály Sándor az ő találmánya. Célja, hogy a magyar tudatot, közgondolkodást visszafordítsa a harmincas évekbe, Magyarországot az apostoli királyság mintájára tegye “nemzeti” országgá, amelyben a nemzetet egyetlen nemzeti párt testesíti meg, a szociáldemokrácia és a liberalizmus a “nemzetet” támadó idegenként jelennek meg. Noha Boross nem híve a zsidók elpusztításának, csak a magyar “keresztény-nemzeti” önvédelemnek, ezek tőről metszett náci eszmék. Borossnak köszönhető Horthy újratemetése is. Nem értett egyet azzal, hogy Csurka megtámadta Antallt, de az “írói munkásságát” a maga módján megvédte, és véletlenül sem nevezte náci alapvetésnek, mint Debreczeni József, aki akkor szintén az MDF politikusa volt.

Boross felbecsülhetetlen mértékű pusztításai közé tartozik az 56-os szervezetek fasizálódása, 1956-nak a szélsőséges antiszemita irányzattal való azonosítása. Boross termelte ki a Pofosz nevű szörnyeteget, támogatta azokat a szélsőséges szervezeteket, amelyek a TIB-et kommunistázták és zsidózták. Az ő nevéhez fűződik a 298-as parcella botránya, ahol a “zsidó ávósok” emlékműve helyett dúlt a harc a székelykapuért, amely a “magyar” hősöknek állít emléket. Borossnak nagy szerepe volt a háttérben a “keresztény médiát!” követelő médiaháborúban, amely a vallási műsorok kapcsán robbant ki, ő állt a politikai, sőt: a faji tisztogatás mögött. Ő akart “vidéki magyar gyerekeket” a médiába, és nem belvárosi zsidókat. Az ő utcai rohamcsapatai voltak az 56-os szervezetekből és a szkinhedekből toborzott csőcselék tagjai. Ez a fasiszta népség fütyülte ki 1993. október 23-án Göncz Árpádot. Ezek Boross emberei voltak. Ez az ember mérgezi a háttérből a kilencvenes évek eleje óta a magyar közéletet. Ő toborozta az MDF “borzalmas tagságát”, amely Boross (és Csurka) tojásaiból kelt ki. Boross Csurkával egyetértett, csak a módszereit nem tartotta helyesnek. A manapság agyontisztelt Antall József sem állt olyan messze Csurka nézeteitől, de a nyílt zsidózása nem volt elég diplomatikus és úri modorra valló. Úri magyar ember nem nyíltan zsidózik. A feladatra végül Orbán lett a megfelelő ember, aki megvalósította Boross álmait, és létrehozta a klerikálfasiszta Horthy-rendszer 21. századi inkarnációját.

Az Orbán-rendszer szobordöntögetése nem az első, ez csak folytatása az Antall-Boross kormány ámokfutásának. Akkor még József Attilához nem mertek volna nyúlni, ez a második lépcsőben valósult meg. Boross még a parlamentben is védelmébe vette a szkinhedeket, arcátlan cinizmussal gúnyolta a liberális ellenzéket, hogy “remeg a gatyájuk” néhány rövidre nyírt hajú gyerek láttán. Ezek a rövidre nyírt hajú gyerekek azóta felnőttek, megnőtt a hajuk, és a Jobbik nevű náci pártban fejtenek ki politikai tevékenységet. Közülük néhányan végrehajtottak egy gyilkosságsorozatot cigányok ellen. Ezeket az embereket Boross védelmezte, bátorította, a tetteikért teljes mértékben felelősség terheli. Egy időben a BM Klubja volt a szélsőjobboldal gyülekezőhelye, a védernyőt Boross tartotta felettük, és a baloldali ellenzék (értsd: a kommunista és liberális zsidók) megfélemlítésére használta őket. Akárcsak nagy példaképe, Keresztes-Fischer.

Boross ennek ellenére megőrizte megmondó ember szerepét. Rendszeresen megjelenik, ha a nácikkal szembeni ellenállás erősödik, és ő “helyére teszi” a dolgokat. Utána pedig néma csend. A “Hóbagoly” becenévvel illetett nacionalista, horthysta, burkoltan antiszemita Boross megszólalásai után senki nem teszi őt helyre. Kinyilatkoztat a tekintély, megvédi a legszörnyűbb hazugságokat is, védelmébe veszi ellentmondást nem tűrő módon a két világháború közötti fasiszta rendszert, háborús bűnösöket, tömeggyilkosokat, és ezt tudomásul kell venni, hogy így van. Pedig hát nincs így. A csendőrimádó Boross nem döntheti el, hogy Magyarország milyen ország legyen, és visszatérjen-e egy olyan rendszerbe, ahol faji, vallási alapon megkülönböztették az embereket, ahol elnyomták a kisebbségeket, a választások alkalmával cicáztak a csendőrtollak, amely rendszer a világtörténelem legnagyobb népirtásának társttettese, és legalább egymilió ember haláláért felelős.

Boross most újra előállt, hogy ezúttal legújabb kreatúráját, a történelemhamisító áltörténész Szakályt megvédje. Azt nem tudom, hogy az ATV műsorában a riporter mennyire volt felkészült és mennyire szembesítette Borosst az igazsággal, mert a hazudozó, rágalmazó, önmaga is fasiszta elnyomásra épülő Hit Gyülekezete televízióját elvből nem nézem, még akkor sem, ha az ún. vezető “lelkész” kilóra megvásárolta az egész “demokratikusnak” nevezett oldalt. A híradásokból azonban annyi kitűnik, hogy a Veritas Intézettel Boross álma valósult meg. Ő hozatta létre Orbánnal ezt a förmedvényt az adófizetők pénzéből, hogy az ország gondolkodását, a nemzeti identitást az ő lázálmaihoz igazítsák. A Gömbös-rajongó, csendőrbajuszt növesztő Szakályt ő állíttatta a Veritas élére, éppen azzal a feladattal, hogy az “idegenrendészeti eljáráshoz” hasonló hazugságokat csempésszen a köztudatba. Miért is váltanák le, hiszen csak a dolgát végezte? Neki ez a feladata. Boross szerint nemtelen támadás érte, méghozzá nyilván a “tudjukkik” részéről.

Boross maga is megvédte az “idegenrendészeti eljárást”, azt állítva, hogy a történet első része erről szólt. Ennyi erővel a vagonba való beszállásig nyári kirándulásról is beszélhetnénk deportálások helyett, mert az csak az Auschwitzba való megérkezéssel kezdődő második szakasztól lesz balatoni fürdőzés helyett gázkamrákkal feljavított haláltábor. Ennél mocskosabb érvelés a világon nincs. De még az sem igaz, amit Boross hazudik, hogy ez valaha “idegenrendészeti eljárásnak” indult volna. Magyar papírokkal rendelkező zsidók ezreit vitték el ugyanúgy, mint később 1944-ben. A korabeli szemtanúk beszámolója szerint a magyar hatóságok arra törekedtek, hogy az “idegenrendészetnek” álcázott intézkedés leple alatt minél több zsidótól szabaduljanak meg. A zsidók összegyűjtésének kegyetlenségében már benne volt az 1944-es deportálás és holokausztban való részvétel gyűlölete. A magyarok ekkor is pontosan tudták, hogy a halálba küldik a zsidókat, és várakozásukban nem is kellett csalódniuk.

Erre megjelenik 73 évvel később egy történelemhamisító, hamis tekintélyt építő, megfélemlítő ember, és azt meri állítani, hogy ők csak az intézkedés “elejét” mondják, és az nem azonos a holokauszttagadással, mert ami aztán később történt, az “gyűlöletes tragédiába fulladt”. Ezzel szemben a valóság az, hogy már az intézkedés kitalálóit a zsidógyűlölet és az antiszemita tisztogatás szándéka vezette. Utálták a galíciai zsidókat, és tudták, hogy halálba adják őket. De annak sem állítottak semmiféle akadályt, hogy egy kalap alatt minél több zsidótól megszabaduljanak. Amikor kezdett a dolog kínos lenni, akkor leállították. De ha a kifelé való képmutatás nem kényszeríti őket erre, ez a folyamat elvezethetett volna már akkor a holokauszthoz. A német bevonulás éppen arra volt jó, hogy lelkifurdalás nélkül lehetett ezt a szívüknek oly kedves műveletet végrehajtani, mert hivatkozni lehetett a németekre. Nem kellett a képmutatás miatt ezt korlátok közé szorítani. A magyar nép lelkébe beültették a zsidókkal szembeni előítéleteket és gyűlöletet. A történelem során minden ártalmatlannak látszó zsidók elleni intézkedés ugyanilyen “gyűlöletes tragédiába fulladt”. Felelősei azok voltak, akik azt gondolták, hogy ez korlátok között tartható.

Boross ott hazudik, hogy a hangsúlyt arra helyezi a deportálásokkal kapcsolatban, hogy mikor történtek, és nem arra, hogy kik tették. Márpedig azt a történelmi tényt tagadják, hogy a deportálásokat a magyarok hajtották végre. Horthy Miklós kormányzó által legitim módon kinevezett magyar kormány, és a magyar állam apparátusa végezte, nem a németek. A szégyenletes pedig az volt, hogy a németeket is megdöbbentő kegyetlenséggel, alapossággal és gyorsasággal tették mindezt, hogy mielőtt az oroszok megérkeznek, a zsidókat még sikerüljön a német nácikkal elpusztíttatni. A magyarok lehettek volna passzívak, ellen is állhattak volna. Meg is menthettek volna százezreket. Kicsúszhatott volna egy-egy kisgyerek a hálójukon, de nem csúszott, elkapta a magyar csendőr a nyakát. A csendőrök, alispánok nem az áldozatokkal játszottak össze, hanem a gyilkosokkal. Erre a történelemhamisítók hazugsága az, hogy abban a történelmi helyzetben ez elképzelhetetlen lett volna. Ez nem igaz, voltak akik hősi halált haltak, és nem engedelmeskedtek. Voltak országok, ahonnan nem adták ki a németeknek a zsidókat. Nem álltak német katonák a magyar csendőrök mellett, hanem a magyar csendőrök a törvényes magyar kormány utasításait hajtották végre, méghozzá válogatott kegyetlenséggel és buzgalommal. Nekik nem a németejk voltak az ellenségeik, hanem a zsidók. A történelemhamisítók azért tüntetnék ki a magyar fasisztákat, hogy ezt csak azután tették meg, hogy a szövetségeseik bevonultak, és számon kérték rajtuk az ígéreteiket.

Mindez pedig egy folyamat végállomása volt, amely a Tanácsköztársaságnak a zsidókkal való azonosításától kezdődött, a zsidótörvényeken és pogromokon át a deportálásokig. A holokauszt egy nyíltan antiszemita “keresztény-nemzeti” kurzus végső állomása volt. E folyamat során a magyar “nemzeti” kormány a nácikhoz kapcsolta Magyarországot, mert az ideológiája hozzájuk kötötte. A kiugrási kísérletek a háború várható kimenetelének szóltak, nem a náciktól való undorról, amely elvárható lett volna. Voltak olyan országok, akik undorodtak a náciktól, Magyarország nem tartozott közéjük. Ha Magyarország nem antiszemita ország lett volna, ha nem szövetségese a náciknak, hanem utálja a nácizmust, és így vonulnak be a németek katonai erővel, akkor az egy megszállás. Akkor a német túlerő deportálja vagy megöli azt, akit tud. A zsidók pedig menekülnek, nem hiszik azt, hogy őket majd a Horthy Miklós megvédi, mert azt ígérte. A Donnál a hazát védő magyar hadsereg Győrnél is lőhetett volna néhányat a haza védelmében. Ha az utolsó töltényig harcol a nácik ellen, és védi Magyarország minden lakóját, a zsidókat is, akkor ártatlan áldozat. Akkor lett volna a náciké a felelősség. De itt a nácikkal szövetséges Magyarország teljesítette szövetségesi vállalásait, és hajtotta végre a deportálásokat, és adta halálba a zsidókat. Tegyük hozzá, hogy az a Magyarország, amely teljes mértékben a jobboldali, nemzeti, “keresztény” ideológiával azonosította magát. Ez maga a magyar jobboldaliság.

Boross és klerikálfasiszta társai ott tévednek, amikor azt hiszik, hogy létezik korlátok között tartható úri “keresztény” antiszemitizmus. Az antiszemitizmusnak nincsenek fokozatai, csak kiterjedése van. A legártalmatlanabbnak tűnő szalonzsidózásban benne van a gázkamra. A gyűlölet maga gyilkosság. Ezek a barbár pogány katolikus magyarok, akik “kereszténynek” hazudják magukat, nem hisznek a Bibliában, amely azt mondja, hogy aki gyűlöl, az embergyilkos. A gyűlölet megöli a másik embert a szívben, és az csak idő, alkalom, helyzet és kiterjedés kérdése, hogy ezt a gyilkoságot mikor követik el fizikailag is. De a gyűlölet nem passzív, hanem egyre inkább ösztönzi az embert, akinek a szíve keresi a kielégülését. A gyűlölködő ember akkor elégül ki, ha gyilkol.

Ezért minden antiszemita egy gyilkos is. A gyilkosság benne van, és potenciálisan bármikor elkövetheti a fizikai gyilkosságot is. Gyilkosok nyilatkozgatnak itt a televízióban, gyilkosok vezetnek “igazság” intézeteket,  gyilkosok állítanak itt a német bevonulásnak emlékművet. Ez az emlékmű menti fel a lekiismeretüket a korábbi gyilkosságuk alól, és ez megnyitja az utat a következő gyilkosságok előtt is. A történelemhamisításra a képmutatás miatt van szükség. Ezek az antiszemiták, akik “mélyen elítélik” azokat az antiszemitákat, akik nem álltak meg annál a zsidógyűlöletnél, ami bennük van, hanem fizikailag is öltek, azok meg akarják szépíteni magukat, kimeszelni az ábrázatukat, hogy ne lehessen látni azt a mocskot, ami belül van. Ezek ugyan gyilkos indulattal és gyűlölettel tekintenek a zsidókra, de fontosnak tartják azt, hogy ez szépnek, nemesnek, valami nemzetinek látsszon. Azt hiszik, ha csak lelkileg nyomorítják meg, és korlátozzák őket, az keresztény humanista eljárás. Boross azért akarja, hogy a Veritas Intézet szabja meg a magyar oktatást, a közgondolkodást, történelemszemléletet és identitástudatot, hogy minden magyar ilyenné váljon. Hintenék a gyűlölet magvát a szívekbe, gondosan vigyázva arra, hogy ennek neve “kereeszténység”, hazafiság, nemzeti érzés legyen. Miközben csupán potenciális gyilkosokat képeznek.

Mikor mondunk végre nemet, mikor nevezzük végre nevén Boross és társai ténykedését? Mikor mondja már meg valaki Borossnak, hogy elég volt? Mikor lázadunk fel az ellen, hogy egy csendőrimádó volt csapos döntse el az életünket, meghamisítva a történelmet, nyilvánvalóan fasiszta ideológiákat népszerűsítve. Régen a kocsmákban volt egy-két futóbolond, aki ezeket az eszméket vallotta. Mindenki kerülte őket. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a magyar állam hivatalos ideológiája lesz ez.

Nem most derült ki, hogy a magyar társadalom hülyéket alkalmaz kormányszinten, de kétségtelenül most lett a legszórakoztatóbb, mert végre majdnem mindenki kifejtette, mi lakik a fejében a nukleáris energiával kapcsolatban. Csodák!

Mindenekelőtt gyorsan leszögezném, hogy a magam részéről valószínűbbnek tartom a biztonságos és modern atomerőművek jövőbeni meghatározó szerepét, mint a szél- víz- nap- és egyéb, kétségtelenül zöldebb energiák kizárólagosságát, de nyilván túlságosan sokat éltem vidéken, és nem fejlődött ki rendesen az agyam, arról nem is beszélve, hogy rengeteg sci-fit olvastam kamaszkoromban, melyekben zsebreaktorok szolgáltatták a soha el nem fogyó energiát.

A vita azonban most éppen nem erről zajlik. Pontosabban: semmilyen vita nem zajlik, mert Orbán Viktor vett egy erőművet Putyintól a mi pénzünkön, és mindenki kussolhat vagy egyetérthet. Néhányan azonban mégis kérdeznek.

Nos, ezekre a kérdésekre a kormány tagjai válaszolnak, és a butaság mélységesen mély kútjába engednek betekintést. Ez a kút ott rejtezett eddig is bennük, csak valahogy nem volt ennyire nyilvánvaló, nem rajzolódott ki ennyire plasztikusan, hogy gyakorlatilag egy rakás idióta segédkezik a nagyeszű Orbán Viktornak a semmibe rángatni ezt az országot. Gondoltam, hogy nem zsenik, de azt nem vártam, hogy a téma állítólag illetékes szakértője a következőt mondja az atomerőmű kapcsán: nem érti az atomenergia-ellenességet, hiszen a napelemek is a Napban zajló nukleáris folyamatok energiáját hasznosítják. (Jávor Benedek, PM-es képviselő szíves közlése alapján)

Azért ennél a mondatnál érdemes megállni kicsit, esetleg leülni, és merengeni. Aztán tovább merengeni. Ha valaki ilyesmit mond az általános iskola alsó tagozatában, akkor a tanító néni szépen elmagyarázza neki, hogy nem, ez nem így van, de ha politikusként hangoztatja, hogy a Nap csak egy atomerőmű a sok közül, azt soha többé nem veszik komolyan semmilyen helyzetben, kivéve persze a Fidesz-kormányt, mert ott mások a szempontok.

Egy másik idióta kormánytag azzal próbált kedvet csinálni Paks törvénytelen bővítéséhez, hogy akik ellenzik a kormány titkos megállapodását Oroszországgal, azok tulajdonképpen Magyarország energiakitettségét akarják növelni, és tevékenységük miatt majd nem lehet lehúzni a vécét. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkáráról van szó. Tehát nem egy részeg atomlobbista kornyikál az ablakunk alatt, hogy atom nélkül nem lehet lehúzni a budit, hanem egy államtitkár, akinek elméletileg szépen megírják a válaszait olyanok, akik tudják, hogy budi már az atomerőművek előtt is létezett. Ő meg felolvassa, ha hülye, de nem, az államtitkár improvizál, bízik magában, ahogy a miniszterelnök is bízik benne. Döbbenetes, hogy még működnek a budik ebben az országban, de talán a háttérben dolgozik még néhány ember, aki ért a szakmájához, és kicseréli a tömítéseket, tartályokat, ha a szükséghelyzet úgy hozza.

Az atom jó, az oroszok a barátaink, az eladósodás nem eladósodás, a több kevesebb.

Nagyjából ezek a miniszterelnök állításai Paks bővítése kapcsán, de a megbonthatatlan magyar-orosz barátságról szóló békemenetet lemondták. Biztos a lengyel elvtársak esetleges reakciója miatt, akik valamiért nem hisznek az oroszok jóindulatában. Nélkülük pedig nincs békemenet, mert azért annyi hülye még Magyarországon sem lakik, hogy ebben a hidegben utcára menjen egy agresszív, antidemokratikus nagyhatalom geopolitikai terjeszkedését ünnepelni.

Az ellenzéknek jól jött, hogy a kampányban Orbán Viktor eladja Magyarország jövőjét Oroszországnak, ennél erősebb üzenete nem lehetett volna a műsornak: Orbán eladósítja az országot egykori megszállóinknak, ráadásul egy bizonytalan megtérülésű, a közhiedelemben veszélyesnek tartott beruházás miatt, amikor Fukushimában még mindig világítanak a halak, ahogy elrepülnek Tokió felé.

Már éppen indultak volna a nyomdagépek, hogy „Orosz atom, rossz atom”, „Putyin csak a magyar szüzeket akarja”, stb., stb., és ebben a pillanatban kiderül, hogy Józsa István, az MSZP-frakció energiapolitikusa, nem mellesleg a Gépkar Kft. egykori 42%-os tulajdonosa 6,6 milliárd forintnyi megrendelést kapott a Paksi Atomerőműtől 2000 és 2010 között, frakciótársa szerint azért, mert olyan munkára volt szükség, amihez egyedül csak ez a cég értett. Lehet. Sőt, minden bizonnyal igaz, csak éppen rohadtul nem érdekel, ha egy szocialista politikus állami megrendelést ad saját magának, akkor érdektelen a szakértelem.

Ezzel aztán ki is fulladt a baloldal kampánya, köszönjük szépen, talán nem kellett volna kormányon annyit lopni, és akkor most ellenzékben sokkal hitelesebben hangzana a felháborodás. Így azonban gyakorlatilag tönkretesznek minden ellenzéki megnyilvánulást szégyenletes múltjukkal, és ezen az állítólagos megújulás sem segít, hiszen hetente derül ki valamelyikükről, hogy érintettek az állami korrupcióban, és amíg ezek ott ülnek, a Fidesz gyakorlatilag azt csinál, amit akar.

Elméletileg is.