Nem kell tovább aggódni a magyar embernek. Orbán Viktor már 2011-ben megmondta, hogy 2014 a gyarapodás éve lesz. A delphoi jósda nem adott évekre előre ilyen magabiztos jóslatokat. Orbán megszégyeníti a kínai hóroszkopot, előre nevet ad az éveknek. Belenéz az üveggömbjébe, és megmondja, mi lesz három év múlva. Key Westen ül egy indiai öreg faszi a pálmák alatt, aki ugyanezt a produkciót adja elő. Néha elviszik a rendőrök. Nagyot néztek, amikor azt mondtam, hogy nálunk van egy ugyanilyen szélhámos, aki ugyanezt csinálja, ő a miniszterelnök. Ha azt mondta, hogy 2014 a gyarapodás éve lesz, akkor az azt jelenti, hogy neki. Ti pedig éhen fogtok halni. Nem lopott még eleget.

Az indiai jósnak felkopik az álla Floridában, mert senki nem kíváncsi a jövendöléseire. Magyarországon ugyanezt a jósdát a miniszterelnöki székből lehet előadni, és nem kergetik el a szélhámost. Magyarországon nincs egy ember, aki azt mondaná, ne legyünk már ostobák emberek, ne röhögtessük ki magunkat. Azt sem tudhatjuk,  mi lesz holnap. A következő percet sem tudod. Lehet, hogy öt perc múlva meghalsz. Nem tudhatod. De ez a felcsúti paraszt megmondja, mi lesz három év múlva. És egy országnak nincs erre szava. Senki nem mondja, hogy ebből most már elég volt. Ezt nem tűrjük tovább. Ez a pali nem normális, de semmiképpen nem szalonképes, lejárat bennünket. Ilyen színvonalú ember nem lehet egy ország miniszterelnöke.

Az a legtragikusabb, hogy ez a felcsúti falusi futballista megaláz bennünket. Vagy elmegyünk, és hallani sem akarunk a hazánkról, vvagy mély hallgatásba burkolózunk, hogy ne kelljen ezeknek a suttyó parasztoknak, köztörvényes bűnözőknek a szintjére süllyednünk, vagy ha megszólalunk, ha tiltakozunk, ha felemeljük a szavunkat, ordítani támad kedvünk, nem tudunk erre a bunkóságra mértéktartással, elegánsan reagálni. Káromkodunk és fütyörészünk, mint a Hortobágy poétája. Ez az ember produkálja a diktátorokra jellemző skizofrén paranoia valamennyi tünetét. Ilyen pofátlanul még nem rabolták a közvagyont Magyarországon. A demokráciát felszámolták, az alkotmányos rendet megpuccsolták. Minden demokráciában az életfogytiglani börtönbüntetésüket töltenék, Magyarországon a népszerűségi listákat vezetik és az országot kormányozzák.

Amikor ez az Orbán nevű nem is tudom micsoda, aki külföldi megszálló csapatok nélkül képes megszállni az országot, elvenni a szabadságot, eltaposni a jogot, felszámolni a jogállamot, azt mondja a gusztustalan potrohával egy katonatisztnek, hogy neki a pocakos katona a halála, és nem vágja pofán senki, hogy öcsém te el vagy tévedve, akkor nagy baj van. Egyrészt, rólad messziről látszik a züllöttség, a képedre van írva az erkölcstelen, egészségtelen életmód, úgy nézel ki, mint egy disznó, kényszeresen zabálsz, vedeled az alkoholt, hát kinek képzeled te magad, hogy így beszélsz? Amikor ilyen felvételek megjelennek erről az emberről, akkor elhűlünk, milyen állapotban van már ez az ember. A környezete nem látja? A buszos jelenet Tarlóssal olyan riasztó képet festett ennek az embernek a mentális állapotáról, a jogról, a demokráciáról, a tulajdonról vallott nézeteiről, hogy egy demokráciában másnap leáll az ország, ha ilyen felvétel nyilvánosságra kerül. Addig senki nem megy dolgozni, amíg ez a tahó nem mond le.

Azt hiszi, hogy a középkori katolikus állam idiotizmusával feltalálta a spanyolviaszt? Azt gondolja, hogy Európában nem látnak át rajta azonnal? Nem tudják, hány évszázad szenvedése, primitív népirtásai, szörnyállamok sokasága következett ebből a fasiszta vallási elméletből? Azt hittük, Magyarorság kinőtte a középlort, a fasizmust, a nácizmust, a kommunizmust, és intelligens népe megfagyasztja a levegőt egy ilyen bűnszervezet körül. Nyilvánvalóvá teszi, hogy nem tűri azt az alpári és mocskos hazudozást, amit ezek folytatnak. Arcátlan goebbelsi prpoagandával etetik a 21. században a népet. Ellenségképet faragnak, gyűlöletet keltenek azokkal szemben, akik nekünk nem ellenségeink, hanem a barátaink, a jóakaróink, akik milliárdokat adnak nekünk semmiért. A pénzüket elvesszük, őket pedig mocskoljuk és gyalázzuk. Hát hogyan lehet, hogy senki nem vágja szájon ezt az embert, hogy ezt a nevünkben ne tegye? Legalább képletesen.

Úgy tesz az ország értelmisége, mintha mi sem történne. Morgolódnak kicsit, de eltűrnek mindent. Nincs bennük semmi gerinc, semmi tartás, semmi tisztesség. Még olyan kiválóságok, mint Parti Nagy Lajos is azt mondja, hogy nincs diktatúra, mert akkor mit mondjon a sztálinizmusra, a hitlerizmusra. Mintha csak totális diktatúra létezne. Léteznek nem totális diktatúrák is. Ezt a felcsúti parasztot már nem lehet leváltani, elszállt, mert amikor meg lehetett volna állítani, akkor finomkodtak, szépítették, humorizáltak, gitározgattak. Emberek fognak meghalni miattuk. Parti Nagy azt mondja, hogy ha egyszer győz az ellenzék, akkor be kell temetni az árkokat, ki kell egyezni ezekkel. Mármint azzal a jobboldallal, amely a demokrácia felszámolását támogatja. Elment az esze. Ezekkel nincs miről tárgyalni, ezek nem a demokrácia és a jog keretein belül vannak, hanem azon kívül. Ezekkel egyedül az ügyészeknek és a bíráknak van tárgyalnivalójuk egy demokráciában, utána pedig a börtönőröknek. A kiegyezésnek egyetlen feltétele van, hogy elfogadják a demokratikus normákat és alapelveket, és lemondanak a fasizmusról.

Kövér már arról beszél, hogy Bajnai belátja a tévedését és ők nagylelkűen fogadják, ha megtérnek hozzájuk. Állítólag Borókai, a másik Goebbels-ivadék, a HírTV-ben már azt mondta, hogy a Mesterházy-vezette MSZP kezdi levetkőzni internacionalista, bolsevik jellegét, és kezd nemzeti baloldallá válni. A nemzeti jobboldal akár koalícióra léphet a nemzeti baloldallal, tehetjük hozzá. Ott tartunk, hogy ezek a pszicohopata bűnözők minősítenek másokat, a hivatalos ellenzék pedig alkalmazkodni próbál, és lassan alkalmassá válik egy nagykoalícióra. Szinte halljuk, ahogyan Mesterházyék mondják, hogy úgy tudják leghatékonyabban korlátozni Orbán hatalmát, ha koalícióra lépnek vele. Az biztos, hogy ezek az árulók már most készek lennének erre. Semmi másról nem szól ez a smúzolás, ami zajlik. A balliberális média nagy megnyugvással venné, hogy a Közgép majd eltartja őket. Pénzért leszállítják őfelsége ellenzékének szerepét, mondani sem kell, maguktól tudják, hol a határ. Az ATV ezen dolgozik a kormányváltás óta, hogy másokat is behúzzon abba a mocskos alkuba, amelyre ők léptek Orbánnal. A Klubrádió, úgyis mint zászlóshajó, “ha én zászló volnék, soha nem lobognék” és a többi, hadd szóljon, az első százmillió átutalása után úgy szolgálja ki Orbánt, természetesen ellenzéki rádióként, hogy azt öröm lesz nézni.

Az a baj, hogy mindent el tudunk képzelni erről az ellenzékről. Mit is várhatnánk olyan pártokról, amelyeknek még világnézetük sincs? Csak abban reménykedhetünk, hogy Orbán ellöki magától a lihegő nyelveket, de ha így akarja felszámolni őket a kisgazdákhoz hasonlóan, akkor ezek képesek egy szenteskedő fasiszta bűnözővel koalícióra lépni. Az lesz csak szép bebetonozása a klerikálfasiszta rendszernek, amikor ezek összeállnak vele. Nemcsak a választáson való részvétellel legitimálják az államcsínnyel hatalomra került bűnözőket, hanem még koalíciós partnerként is. Gyurcsány pedig ott liheg a pártjával ezek nyomában. Nem képes egyetlen ellenzéki pártként saját lábára állni, hanem ott pitizik az árulóknak, a kollaboránsoknak. Miért hagyta ott az MSZP-t? Belül is pitizhetett volna nekik az összefogásról szóló hazug, süket dumával.

Tömény undor és utálat az egész. Jellemtelenség, álnokság amerre a szem ellát. Egy olyan néppel, amely mindenkinél okosabbnak és tehetségesebbnek tartja magát, mindenkit leszól, lenéz, de gerincről még nem hallott. Amerikában elég sokfajta nációval volt szerencsém megismerkedni. De a magyarok enyhén szólva meg sem közelítik az élbolyt. Önteltségben viszont az élen járnak. De ne higyjék, hogy ezt megússzák. Megköthetik az elvtelen hazug kompromisszumaikat, hazudozhatnak, de nem érik el, amit szeretnének. Ezt nem lehet megúszni. Drága árat fizetnek érte, és megérdemlik. S amikor majd a hazugság rendszere összeomlik, és nagy lelkesen az utcára vonulnak, és megint el lesznek telve önmaguktól, emlékezni fogunk ezekre az évekre, hogy milyen jellemtelen, megalkuvó emberek voltak, hogyan hagyták magukra a rokkantakat, a hajléktalanokat, a zsidókat, a cigányokat, a tanárokat, a bírókat, a tűzoltókat, a megalázottakat, mindenkit. Hogy mindenkinek csak a kis pitiáner saját érdeke számított. A magyarok nem látják kívülről magukat, de mások igen.

Nem lesz boldog az új év, ne reménykedjenek. Ilyen nép nem is érdemel boldog új évet. Ilyen nép azt érdemli, amit kapni fog. Megalázást, szemenköpést, megtaposást, kifosztást, lelki terrort, félelmet. Hát kicsoda ez a takonypóc, hogy ezt megtehette? Szégyelheti magát ez az ország. Szégyellem magam miattuk is. Elérkezik ám az idő, amikor már nem szurkolnak nektek a külföldön élő magyarok, hanem azt kívánják, hogy igyátok ki az utolsó cseppig ezt a poharat. Kapjátok meg, amit megérdemeltek. Hazudozhattok, hogy az összefogással választáson lehet és kell legyőzni a puccsista bűnözőket, de a hazugság attól még nem lesz igaz. Lehet nagyképűsködni, lehülyézni, elmebetegnek nevezni azokat, akik nehezen viselik a hazudozásaitokat, a jellemtelenségeiteket és a butaságotokat, de csak az eredményjelző tábláról ne vegyétek le a szemeteket. Ott az áll, hogy nem vagytok képesek Európa közepén, az Európai Unió tagjaként megőrizni a demokráciát, működőképessé tenni egy kis országot. Nevetséges a produkció. Ezzel a produkcióval ti egy szót ne szóljatok. És amit most műveltek, az egyenes folytatása az eddigieknek.

Ha ebben az évben még nem öldöklitek egymást nagyokosok, akkor boldogok lehettek. Akkor majd öldöklitek egymást később. Nem tudjátok elkerülni, mert ez a jellemtelenség odavezet. Aki nem használja a jogot, az erőszaknak vet ágyat. Miért kell úgy tenni, mintha ezek a hazugságok nem lennének átlátszóak? Sajnos, szar emberek vagytok. Emlékezzetek, hogyan asszisztáltatok ehhez, amíg volt jog, de nem éltetek vele. Fontosabb volt a képviselői fizetés, mint az igazság. Hazudoztatok autokráciáról és minden állatságról, ahelyett, hogy egyenesen beszéltetek és férfiasan kiálltatok volna. Nem kellett volna így történnie. Magukra maradtak, akik első perctől kezdve tudták, hogy mi ez a rendszer, és nem alkudtak meg vele. Karaktergyilkoltátok azokat is, akik nem voltak olyan jellemtelenek, mint ti. Gyurcsány gyáva, de még így is gyaláztátok, mert hozzátok képest egy fénylő csillag. Még akkor is, ha vezetni nem tud. Hátba szúrtátok a barátaitokat is. Mindent elmond rólatok, ahogy gyaláztátok azt a Kertész Ákost, akit Kanada azonnal befogadott, és nem gyalázott, mint ti. Beálltatok szidni a nyilasok mellé. Milyen emberek vagytok ti? Érdekes, egy fejlett demokrácia nem értett félre semmit, és meg tudta különböztetni a szereplőket. Az ő menekültstátusza nemcsak az Orbán-rendszer szégyene, hanem a tiétek is.

Szégyen, hogy ilyen hangon kell beszélni. Restelli magát az ember, hogy erre kényszerül. Lesüllyed ezeknek a fasisztáknak és kollaboránsaiknak a szintjére. Megmérettetek és pehelykönnyűnek találtattatok. Pechetek van, mert okoskodhattok a Facebookon, gyalázkodhattok, fikázhattok, de ezúttal ki fog derülni az igazság. Ott fogtok sírni és szűkölni, ahol senki nem lát benneteket. Akkor majd jusson eszetekbe mindenki, aki mellétek akart állni, aztán észrevette, hogy ti a kiskapukat keresitek, a megélhetést a diktatúrában, tovább űzitek a kis piszkos játékaitokat, ami ide vezetett. Akiket még azután is gyaláztatok, hogy ez a szörnyűség bekövetkezett, és benneteket a kötelességeitekre figyelmeztettek. Magunkra maradtunk mi, néhány százezren, pár millióan, mert ti elárultatok bennünket, eladtatok bennünket ezeknek a szemeteknek, és még nincs vége. Aljasságotok még fokozódhat. Azt hiszitek, marhák, ha lenne kire szavazni, nem lenne elég szavazó? De undorodnak tőletek. Összefoghattok. Ha egyben vagytok, akkor sem vagytok kevésbé undorítóak. Szánalmasak vagytok a szövegeitekkel, hogy ha összefognánk… Akkor sem lenne semmi, de a jellemtelenségeteket pontosan mutatja, hogy még erre sem vagytok képesek. Dumálhattok, hogy ki a hülye, de ócska pojácák vagytok. Csak az eredményjelző táblát ne tévesszétek szem elől, ott láthatjátok, mennyit értek. A véleményetek annyit sem számít, mint egy légypiszok.

Végezetül, az a sok szerencsétlen hülye, aki elégedetlen ugyan veletek, de továbbra is bízik bennetek, figyelemmel kíséri az aljasságaitokat a pártpolitikában, a buta önteltségtől duzzadó manipualtív műsoraitokban, meghallgatja a süket szövegeiteket, komolyan vesz benneteket, semmivel nem különb, mint ti vagytok. Megérdemlitek egymást. Már csak civilizáltabb országok vannak nem csupán a szomszédságban, de még a Balkánon is. Ha valamiért aggódnak, csak azért, nehogy szétessen Magyarország, és ez a szarkupac a nyakukba ömöljön. Ne aggódjatok, már nem sokáig írunk ilyen csúnyákat rólatok. Hamarosan eljön az idő, amikor már csak legyintünk, kikapcsoljuk a számítógépet, hallani sem akarunk rólatok, undorral és utálattal elfordulunk (most lehet mímelni a megsértődést), és akkor sem leszünk sem boldogok, sem büszkék, amikor majd az élet megbuktatja ezeket a bűnözőket, és ti megint két téglával veritek a melleteket, hogy a szabadságszerető magyar nép kivívta a szabadságát. Egyrészt nem vívott ki semmit, se most, se a múltban, se a jövőben, másrészt nem feledjük, hogy kik vagytok, hogyan viselkedtetek, amikor igazságszerető, becsületes, nem korrupt férfiakra lett volna szükség.

Úgy megnézném, ha egyszer csak játékból valaki betenne egy jelentősebb összeget ebbe az ellenzékiségbe, ahogy donganátok a pénz körül, nyalnátok a hátsóját annak, aki a pénzt hozta. Kinyaltok egy kis pénzért minden segget. Undorítóak vagytok. És ezt tudja rólatok Orbán. Erre épített, erre számított, és nem kellett ennek a felcsúti parasztnak csalatkoznia bennetek.

Megalakul majd spontán egy virtuális másik Magyarország, melynek tagjai felismerik, hogy erkölcsileg ti Orbánhoz tartoztok. Undorodnak tőletek, egymásból merítenek erőt, és létrehoznak egy olyan közösséget, amilyen ez a kis fasiszta ország soha nem volt, de lehetett volna. Akkor élvezik majd igazán az életet, amikor elfelejtik, hogy van egy fizikai Magyarország is. Ha legyilkoltátok egymást, és rájöttetek valamire, majd szóljatok.

„Mi ez a hang a légben fenn/Anyai sirámok mormolása/Kik e csuklyás hemzsegő hordák/Végtelen síkokon, repedt földön botladozva/határuk csak a lapos láthatár/Mi ez a város a hegyek fölött/Szétpattan s újul és a lila égbe feloszlik/Omló tornyok/Jeruzsálem, Athén, Alexandria/Bécs London valószerűtlen”.

Ne érezze tudatos áthallásnak az olvasó, hogy T. S. Eliot emelkedett poémájával (Átokföldje) indítjuk az új esztendőt. A valóság közel sem ilyen patetikus. A csuklyás, hemzsegő hordák, amelyek hamarosan megostromolják a hatalom ormait, korántsem emelkedett felfogásúak.

A második Fidesz-győzelem nem lesz olyan bénítóan sokkoló, mint első, fülkebeli verziója. Lesz benne napi rutin, fásultság, ügymenetszerűség, fásult önfeladás, belenyugvás, közöny. Ez van, ennyire futotta. Verjük csapra a söröshordót. Zsigó Robik vigyorognak a kamerákba, Selmeczik, Szijjártó Péterek lapogatják Habony Árpik vállát. Színre lépett az „új nemzedék”, amely Magyarország jövőjét évtizedekig határozhatja meg. Eltűnnek a rendszerváltás utolsó, morzsolódó kövületei. Hol lesznek már a derék, szürke komcsik, az ónban pácolt hangú, a történelmükbe belerokkant poszt-apparátcsikok? Az okos tojás liberálisok? Ők ma már nem ellenfelek. Ha nem vettük volna észre a rendszerváltás pénzügyi győztesei (és értelmiségi vesztesei) ellen folyik az irtóháború. Aki tud, akiben maradt még erő, mobilitás, ifjúság, kezdeményezőkészség, menekül vagy már el is menekült.

2014 májusa után Orbán megkoronázza életművét. Nemhogy ellenfeleit, hűbéreseit is legyűrte, pacifikálta, hídba vitte. Egy országban, amely nem sikolt fel, amikor választott vezetői betonpiramisokat emelnek a kertek alján, egy országban, amely havi ezernyolcszázért eladja a lelkét, egy országban, ahol a GDP negyven százalékát nyolc gyártósor állítja elő, egy országban, amelynek költségvetését privát folyószámlaként kezelik, egy országban, ahol a népélelmezés bevett része a sorállás az ingyen konyhán, egy országban, ahol hamarosan vezető iparág lesz a dohánycsempészet, valóban, valóban nincs jövő.

Nemcsak a szegénység, a felemésztett lelki tartalékok hiánya az, ami bénító.

„Omló tornyok/Jeruzsálem, Athén, Alexandria/Bécs London valószerűtlen”. A jelenlegi ellenzék tényleg valószerűtlen képződmény. Bukása prognosztizálható volt. Hogy lesz-e élet a romokon? A következő négy év heroikus feladata lesz, hogy a vízfelszínen lebegő uszadék-fából megépítsük a bárkát. És behajózzuk újra az életet.

Jön a májtörő, aki a szagával csajozik, és könyörög, hogy csak most az egyszer, csak most az egyszer ne, hagyjuk a vérbe a politikát, kapaszkodjunk valami másba, mert az év elkezdődött, az év, ami sokkal rosszabb lesz a vártnál, és a többi démon is, akik ilyenkor mindig, mind a fülembe másznak, rágják és fenyegetőznek, ígérgetnek, mintha politikusok lennének, de épp ezt akartam elkerülni, csak szimpla démonok, ebben a démonok nélküli világban.

Voltak rosszabb éveim egyébként. Annál is, ami volt, és annál is, ami jön, tényleg felesleges lenne most tele szájjal belekiabálni a formátlan, alig-alig sejthető 2014-be, hogy le vele, főleg, hogy abcúg, nem lenne elegáns, ízléses, de ami a legfontosabb: nem lenne produktív semennyire sem, mert az új év már csak olyan, hogy jön, az újságíró meg vagy belekiabál, vagy nem, és most ez az utóbbi, tényleg elsősorban magam miatt, de a kedves olvasóra sem szívesen eresztem rá az artikulálatlan dühöt, frusztráltságot és reménytelenséget már az első napokban, hadd legyen neki egy jó hete, még akkor is, ha szerencséjére messze él innen, ahonnan én kiabálni szoktam.

A rossz ízlés diktatúrája rossz ízű válaszokra próbál kényszeríteni, de majd hülye leszek.

Az első ember egyébként, akit ebben az évben megláttam, egy nejlonszatyorral közeledett az úton, vajszínű kabátban, és minden tízedik lépésnél megállt. Először azt hittem, valamit észrevett, de nem, megint ment, aztán megint megállt. Kopott térdízületeket sejtettem a háttérben, semmi sötét titok, semmi varázs, csak egy ember, aki megy, aztán megáll.

Pont azon gondolkodtam, milyen szomorú történetet tudnék belőle kerekíteni, aztán meg azon, hogy milyen vidámat. Aztán végül nem kerekítettem belőle történetet. Nem kell mindenből történetet kerekíteni.

Az év vége fémes fáradtságot hozott, így aztán Szilveszter éjjelén aludtunk, se himnusz, se tréfás műsorszámok a tévében, és akkor meg is jegyezném, hogy átmenetileg egy tévé nélküli világban élünk, persze, sok rádióval.

A berendezkedés éve lesz.

Nem tudom megszámolni, hányszor rendezkedtem már be, kipróbáltam mindent, otthonossá tenni azt is, ahol csak hat napig, illetve dobozok között éveken át éltem, egyik sem volt különösebben pokoli, csak amilyen egy átlagos pokol.

Amikor estére érzem a homlokom súlyát, és a koponyámon átfúrt hűvös vasrudat, nehezebben alszom el, mint máskor, amikor csak nagyon nehezen, és most, hogy alaposabban belegondolok, könnyen megeshet: az ilyenkor érkező démonok nem is démonok, hanem angyalok, csak nagyon fáradt vagyok. Szárnyuk van, beszélnek hozzám – tényleg lehet bármi.

Abból kéne rájönnöm, naná, hogy mit mondanak, de ilyen könnyen nem lehet átverni: én beszélek akkor is, ha ők szólnak, és azt mondják, amit mondok, bár könnyebb lenne tényleg, ha kívül helyezhetném magamon a világ tengelyét, letudnám ezt az egészet azzal, hogy a küldetés, a gonosz hangok a fejemben, vagy a neveltetés, genetika, környezet, de sajnos/szerencsére mióta vagyok, minden azért van, mert úgy döntöttem, hogy legyen.

A szabad akarat, barátaim, és most akkor egy kicsit hajtsunk fejet.

Ha nem lenne világos: mindenért, ami volt, és ami jön, bármily kézenfekvő és kényelmes is volna, nem okolhatunk senki mást, és ez például kifejezetten nagyszerű, amikor éppen jó dolgok jönnek. Ellenkező esetben ellenkező eset. A Vénuszon vagy a Marson például nincs válság, csak jelzem.

Nyilván nem hangsúlyoznám túl a szabad akarat jelentőségét a bolygóméretű eseményekben, de azért azt is kár lenne elhallgatni, hogy a folyamatok kezdetén mindig volt egy döntés, aztán a folyamatok közepén is döntések és döntések tornyosultak, míg végül mindenki csak állt, mintha odaállították volna, pedig dehogy. És még ilyenkor is lehet dönteni.

Délelőtt egy kutya sétált előttünk, már jóval a szakaszosan sétáló szatyros ember után, aztán egy ember haladt banánszínű autóval, és egy kutyát keresett. Milyen kerek lehetne ez is, ha kiderült volna, hogy ugyanazt a kutyát kereste, amelyikkel találkoztunk, de nem: németjuhász veszett el, a kutya pedig zsemleszínű volt, és nem tartozott egyetlen nyilvántartott fajtához sem.

Ha végtelen lehetőségeim lennének, már lenne egy plusz kutyám, és egy szatyros emberem.

Ha zavarna, hogy nincsenek végtelen lehetőségeim, szoronganék, és boldogtalan lennék. Izzadna a tenyerem. Ha nem lennék tudatában, hogy nincsenek végtelen lehetőségeim, nem zavarna semmi, mert azt hinném, hogy végtelen lehetőségeim vannak. Így meg dolgozhatok rajta, hogy feldolgozzam. Van benne munka, hogy nem zavar. Nagyjából ötven év.

Rendíthetetlen év lesz, egy nagyszerű, magában teljes, mégis magán túlmutató, csodálatos év. Mondja, csak mondja, angyal lesz ez mégis, hogy örüljenek.

Ha nem ismerném fel Orbán aláírását, azt gondolnám, valami tréfa az új rezsiharcos levél. Ezek három év alatt jutottak el oda, ahova minden valamire való diktatúra húsz-harminc év után: önmaguk paródiája lettek. Nincs szükségük Rejtő Jenőre, maguk megírják saját légióstörténeteiket. A Tanú csupán szatíra volt, amely ebben a formában soha nem történt meg. De ezeket nem kell stilizálni, itt nincs szükség karikatúrára, ezek élőben hozzák Virág elvtárs figuráját. A magyar valóság az Üzlet a korzón és Az én kis falum keveréke, de a mi Otikunk tipikusan magyar, ezért sokkal veszélyesebb. Röhejesek, de nem humorosak. Talán nem véletlen, hogy az Oscar-díjas Üzlet a korzón egyik rendezője, Jan Kadar (Kádár János), Budapesten született 1918-ban. Valamiért nagyon ismeri ezt a semmiben nem vétkes karaktert.

Az újabb fasiszta emlékmű (az ötmilliárdért épülő holokauszt-emlémű is az lesz) árnyékában született legújabb felhívás szerint “újra össze kell fognunk, hogy tovább tudjuk csökkenteni a rezsiköltségeket”. Azt hinné az ember, hogy egy házmester felhívását olvassa, amelyben arra kéri a lakókat, hogy este 8 után kapcsolják le a villanyt a folyosókon, spóroljanak az árammal. Ahhoz ugyanis semmi összefogásra nincs szükség, hogy egy diktatúra meghatározza a magáncégeknek, mennyit kérhetnek a szolgáltatásukért. Ehhez csak az kell, hogy Orbán gazda, a mi Otikunk, ezt parancsba adja, oszt jó napot. Csinál rá egy törvényt, ahogy szokta, és ellopja a másét, ahogy szokta. Ehhez neki eddig sem kellett összefogni senkivel, nem szorult segítségre, ha lopni kellett.

Normális helyeken a piac uralkodik, ha valaki le akarja törni az árakat, akkor indít egy másik céget, amely olcsóbban adja ugyanazt. Ekkor vagy átmegy hozzá az összes fogyasztó, vagy a többi cég is leviszi az árat. Mindez addig megy, amíg az árcsökkentés a cég működését és a szolgáltatás színvonalát és biztonságát nem veszélyezteti. Az állam még csökkentheti a szolgáltatói árakat olyan közvetett módon, hogy enyhíti a cégek közterheit, adóját, és annak arányában csökenhetnek az árak. Ebben az esetben az állam maga mond le bizonyos bevételekről annak érdekében, hogy a polgár kevesebbet fizessen. Otiknak van jobb ötlete: ő egyszerűen megszabja a szolgáltatói árat, függetlenül a világpiaci áraktól, a költségektől. Otik megfelezi a mozjegy árát. Megmondja, hogy nem kérhet többet a mozi, neki két forintja van.

Csak azt nem értjük, ha ez ilyen egyszerű, akkor miért éppen a rezsi, és miért csak a rezsi árát viszi le a mi bölcs vezérünk. Meghatározhatná azt is, hogy egy ötvenmilliós ingatlant ötmillióért adjanak el. Nem tisztességes, hogy a magyar ember nem tud megvenni egy ötvenmilliós házat, és mégis annyit kérnek érte. A Mercedeseket miért nem árulják a felcsúti Maradona parancsára egymillió forintért? Mercedest minden magyarnak! Lehetne  a kenyér ára 3 forint 60 fillér, azt már úgyis megszoktuk. A Tavaszi vagdalthús 7 forint 20 fillér. A 28-as kolbász legyen megint 2 forint 80 fillér. Nem kell hozzá semmi, csak jóakarat, az pedig megvan. Ha Orbán akarja, megparancsolja, és kész. Mondanánk, hogy a Közgép ne 28 milliárdért építsen vasúti berendezéseket, hanem 2,8 millióért. Orbán Viktornak csak mondania kell, és ebben az esetben még az ajtón sem kell kitennie a lábát, hogy ezt elintézze. De ezek a milliárdok magyar emberek zsebébe mennek, ezért természetes, hogy az ötmilliárdddal jobb ajánlatot tevő versenytársat formai okokból kizárják. A magyar emberek érdeke kívánja ezt. A magyar emberek definíciója egyszerű: a Fidesz Magyar Polgári Párt elnevezésű magáncég tagjai és kliensei. Aki ezen kívülre van, az mind nemzetközi cég, külföldi bank vagy egyéb gyarmatosító kategóriába esik. Az semmit nem jelent, hogy magyarul beszél. Nem mindenki magyar, aki magyarul beszél (Potyka bácsi).

Ezzel együtt a mi megmentőnk csökkenthetné a rezsiköltséget állami szinten is. Nemcsak a “pofátlan végkielégítésekre” gondolunk, amelyek mostantól a “jól megérdemelt jutalom” nevet kapják. A Szász Jenőnek Kövér kérésére kreált áltudományos intézete milliárdokért, az államtitkárok és tanácsadók serege, a hazugsággyárak milliárdjai, az 1800 fős falvak futballstadionjai, Ákos szignáljának rezsiköltsége, a családi fogorvos milliárdjai, a dolomitbányák adókedvezményei, az államegyházak százmilliárdjai, a Közgép heti tízmilliárdos megbízásai, ezek mind-mind a magyar emberek pénztárcáját terhelő rezsiköltségek. Különösebb összefogás nélkül lehetne ezeket a rezsiköltségeket is 20 százalékkal csökkenteni. Nagyobb megtakarítás lenne elérhető, mint a villanyszámlák csökkentésével. Egy kis összefogással pedig a magyar nép ennek a teljes rezsijét megtakaríthatná, ha mindenki egyszerre kimenne az utcára, kifejezetten a rezsicsökkentés céljából és jelszavával, s ezeket a mocskos bűnözőket egy szuszra elkergetné oda, ahova valók. Ez lenne az igazi rezsicsökkentés, magyar testvérek. Ennek az országnak a legnagyobb rezsijét ugyanis ez a maffia jelenti.

A Nemzetvezető azonban csak olyan rezsit szeret csökkenteni, amelynek bevételei nem az ő zsebébe folynak be. Más zsebére spórol Otik. Aztán, ha nem tetszik a nem magyar (nem fideszes) közműcégnek, akkor legfeljebb távozik, és majd átveszi a szolgáltatást a Közgép. Akkor ugyan emelkednek majd kissé az árak, egészen pontosan a rezsikcsökkentés előtti ár duplájára, de ezt a Békemenet üdvözli, mert a pénz nem a gyarmatosítók zsebébe folyik. Ők pedig – mint tudjuk – nem lesznek gyarmat.  A harcnak akkor sem lesz vége, mert ezt az elhanyagolható mértékű, 100 százalékos áremelést a Közgép a nemzetközi cégek és külföldi bankok miatt kénytelen eszközölni, miután azok bosszúból külföldről idézik elő a rezsiemelést. De még akkor is szerencsének tartja ezt az okos magyar ember, mert a Közgépnek köszönhetően ez csak 100 százalékos áremelés lesz. Ha a kommunisták visszajönnének, még több lenne.

De nézzük tovább Orbán Viktor és Rogán Antal (Hacsek és Sajó) levelét. Azt írják, hogy “az elmúlt év során bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk megálljt parancsolni a közszolgáltató cégeknek”, és “a rezsiköltségek 20 százalékos csökkentésével megvédtük a magyar családok érdekeit”. Ezt vitatnám, mert történetesen a magyar családok érdeke az lett volna, hogy a rezsit 50 vagy 75 százalékkal csökkentse a nemzeti kormány. Ez a 20 százalék inkább megkérdőjelezi a kormány nemzeti jellegét, majdhogynem hazaárulásnak is nevezhetnénk, a magyar családok érdekei semmibevételének. Ha Orbán Viktor parancsol a Dunának, egy tollvonással csökkentheti a rezsit 20 százalékkal, akkor csökkentheti 50 vagy 75 százalékkal is. Mi az akadálya ennek? Olyan törvényt hoz a magyar emberek védelmélben, amilyet akar, nem? Vagy fokozatosan akar eljutni a 75 százalékig? Játszik velünk? Ne játsszon a magyar ember idegeivel, mert azt a magyar ember nem tűri.

Azt írja a mi Büszkeségünk, hogy “mindez nem sikerülhetett volna az Ön támogatása nélkül”. Hogyhogy? Voltak ott közülünk, akik hátulról megtámasztották, hogy el ne dőljön, amikor ezt a 20 százalékot önhatalmúlag elrendelte? Sokat ivott? Vagy a keze remegett? Házi pálinkától előfordul. Hogyan támogattuk mi őt ebben? Itt van látogatóban az anyósom, megkérdeztem őt is, hogy milyen támogatást nyújtott ő ehhez? Az aláíróívet sem írta alá, a döntés pedig az aláírásook előtt megszületett, az aláírások a Kubatov-listához, és egy kevésbé nyilvános másik listához kellettek, amelynek feldolgozása feltehetően a TEK feladata. Kíváncsiak lennénk arra is, ha a sok aláírónak lenne egy cipész üzeme, ahol kétezer forintba kerül előállítani egy cipőt, de Orbán Viktor megmondaná, hogy a magyar emberek érdekében nem adhatja a cipőt 1500 forintnál drágábban, mit szólna a magyar ember. Vagy ha el akarja adni a disznót, nem adhatná csak feleáron. Akkor is ilyen lelkes aláíró lenne-e, ha az ő pénzéről lenne szó, és ha neki kellene holnaptól 20 százalékkal olcsóbban előállítania ugyanazt, parancsra.

“A küzdelem azonban nem ért véget” – írja Felcsút szemefénye, és összeszorult a gyomrom. Hát még nem győztünk? Soha nem győzünk? Mit kell még tennünk, hogy végre nyugalom legyen? Írja meg a Vezér a Mein Kampf című művét a rezsiharcról és a magas rezsi mögött állókról (a tudjukkikről), aztán pihenjünk egy kicsit. De nem pihenhetünk. a harcnak soha nincs vége. Hordhatnánk Mao egyenruháját is. Az ördög és a mi Szentünk soha nem alszik. Ezután következnek a mozgósító erejű mondatok, amelyek olyan izgatottá tesznek egy magyar rezsiharcost, mint Orbán Gáspárt a 89. percben, amikor csereként pályára lép. “Az Ön lakóhelyéhez közel ismét tanácskozást tartunk, ahol egyeztetjük a rezsicsökkentés megvédéséhez szükséges terveinket” – folytatódik a szöveg. Lassan olyanok leszünk, mint egy kelta titkos szekta, amely rezsiharcos beavatási szertartásokat tart csuklyában, hatalmas gyertyák közt, ahol megszurkáljuk a külföldi bankok és közműcégek logóit, és Simicska Lajos véréből iszunk. Fogadalmat teszünk, hogy a rezsit soha nem engedjük emelni, életünk árán is megvédjük.

Az már elég ismerős mondat, hogy az a legfontosabb, hogy megszervezzük magunkat. “Ezért a tanácskozáson a rezsicsökkentés eredményeinek védelmére létrehozzuk a Magyar Csapatot” – hangzik a jó hír. Újabb belső kör, újabb lista, újabb elköteleződés, aki nem akar rezsit fizetni, az mind fideszes. A név kissé meghökkentő, mert egyértelmű utalás a futballcsapatra, de az általunk eddig ismert Magyar Csapat legutóbb egy nyolcast kapott a holland közműcégek válogatottjától. Már nem fér el a sok igazolvány a tárcánkban, a Fidesz tagkönyv, a Magyar Gárda igazolvány, a Békemenet tagság, a polgári körös tagság, a katolikus imakör Orbán Viktorért, a házipálinka főzők szövetsége, vitézi rend, most majd a Magyar Csapat tagsága. De ez egy másik kör: ez is abból a kisebbrendűségi komplexusból indul ki, hogy a “magyarok nem másodrendű állampolgárok Európában”, de most azért, mert “nem igazságos, hogy többet kell fizetnünk a közszolgáltatásokért, mint más európai polgároknak!”. Bauer Tamás megírta a Népszabiban, hogy ez sem igaz, de ez nem számít. Semmi nem számít.

A magyar embernek nem az a baja, hogy másodrendű állampolgár Európában, hanem az, hogy fogalma nincs a gazdaságról, egy cég működéséről, az árképzésről. Nem tudja, hogy nem központilag adják Brüsszelből a közműszolgáltatást, hanem helyi cégek. Nem az történik, hogy ugyanazt a gázt és villanyt ugyanaz a cég más országok polgárainak olcsóbban adja, mint a magyaroknak. Márpedig valahogy így gondolja a magyar ember, aki belép a Magyar Csapatba. Soha nem volt cége, mindig ellenségesen tekintett arra, akinek volt valamije. Nem tudja, hogy az árakat sok minden befolyásolja: nemcsak a beszerzési ár, hanem az adott ország bérszínvonala, a technikai fejlettség, a vezetékek állapota, és mindenek előtt a piac nagysága. Minél nagyobb a piac, annál alacsonyabb ár. Németországban olcsóbb lehet az ár, mint Liechtensteinben.

Sokféleképpen lehet segíteni, hogy az árak csökkenhessenek, csak egyféleképpen nem, ahogyan azt a Fidesz voluntaristái teszik, akik figyelmen kívül hagynak minden árképző tényezőt, és megparancsolják magáncégeknek, hogy mennyit kérhetnek a szolgáltatásukért. Függetlenül attól, annak mi az önköltsége. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha ezek a cégek a nem lakossági szolgáltatásaik árában visszahozzák ezeket a veszteségeket, amit végül a rezsiharcosok büszke csapata fizet meg többszörösen. Európa csodájára jár a csavaros magyar észjárásnak, és a térdét csapkodva röhög, hogy lehetnek ekkora barmok egyesek, hogy ezt a hazugságot megeszik.

A tulajdonképpeni kérdés megválaszolása azonban a végére maradt. Ha Orbán dönti el úgyis, mekkora rezsicsökkentésre kötelezi a közműcégeket, akkor miféle támogatásra, miféle újabb Klu-Klux-Klan-ra van szüksége ahhoz, hogy az ő egyszemélyes döntése megmaradjon. Kitől kell megvédeni a rezsicsökkentést, ha Orbán élet és halál ura? Csak nem Orbántól? A válasz benne van a levélben. Arról tájékoztatják a disznóvágástól amúgy is magas vérnyomással küszködő magyar embert, hogy a külföldi közműcégek és bankok nem adták fel. “Az anyjuk szentségit”, mondja erre a magyar ember, “hogy ezek a szemetek soha nem adják fel. Orbán Viktor segít rajtunk, de ezek a mocskok nem hagyják”. Azt, hogy a rezsihez mi közük van a bankoknak, azon kívül, hogy azokat utálni kell, és róluk tudja azonosítani a magyar ember, hogy megint a zsidókról van szó (közműcégekről eddig nem hallotta senki, hogy a zsidók állnak mögötte, erről még a Mein Kampf sem írt, ahonnan a magyar ember az ismereteit szerzi), azt senki nem tudja. A bank a magyar ember ellensége, ennyi biztos. És akkor biztos benne van az ő piszkos kezük is.

Hogy mit áskálódnak már megint a külföldi bankok és a közműcégek? Itt van a kutya elásva: “hazai és nemzetközi politikai kapcsolataikat latba vetve igyekeznek eltörölni a rezsicsökkentést. A jövő évi választásokat akarják felhasználni arra, hogy érvényesítsék érdekeiket.” Nemzetközi világ-összeesküvés, minden nemzetközi bírálat mögött a rezscsökkentés ellenfelei állnak. A Fideszt leváltani akaró pártok a külföldi közműcégeknek és bankoknak dolgoznak. Idegen érdekek hazaáruló ügynökei (lásd még: Adolf).  Az ellenzéki pártok nem magyar érdekeket szolgálnak, külföldi megbízóik vannak. Aki nem akarja, hogy a külföldi megbízók hazaáruló ügynökei vegyék át a hatalmat a magyar kormánytól, az szavazzon a Fideszre. Magyarország legyen a magyaroké. A rezsi a gyarmatosítás eszköze.

Erről van szó, goebbels-i hazugságra épülő választási csalásról, mert ez a hazugság több mint megtévesztés. Ez csalás, a választópolgárok becsapása. Ebből egyetlen szó nem igaz. Az ellenzéki pártoknak, a közműcégeknek és a külföldi bankoknak fel kellene jelenteniük Orbánt e rágalmak miatt. Bizonyítsa be, hogy a külföldi bankok és a közműcégek állnak az ellenzéki pártok mögött. Szeretném felhívni a társadalomtudományok művelőinek figyelmét, hogy legyenek kedvesek beazonosítani ezt az elméletet. Akkor is, ha ezt Orbán és kormánya, nem pedig a Betyársereg adja elő. Ez akkor is tőről metszett náci elmélet, ha Orbán mondja, és nem Tyirityán Bukfenc vagy mi a neve. Értsék meg, hogy nem az a szalonképtelen, ha egy náci alapvetést náci alapvetésnek nevezünk, hanem az a szalonképtelen, ha egy kormány ilyen ideológiát terjeszt. Az írástudók felelőssége, hogy szóljanak. Szociálpszichológusok, történészek, filozófusok – senki nem tudja ezt az eszmefuttatást azonosítani?

Az ellenzéknek ki kellene kérnie, és vissza kellene utasítania, hogy burkoltan külföldi bankok és közműcégek képviselőinek, a “magyar érdekek” elárulóinak hazudják őket. Az is hazugság, hogy a voluntarista rezsicsökkentés magyar érdek lenne. De az ellenzék nemzeti jellegét kétségbevonni náci ideológia alapján, az már mindennek a teteje. Az ellenzéknek ki kellene számolnia, mekkora rezsicsökkentést jelentene, ha Orbán maffiáját elkergetné. Egy másfajta rezsicsökkentéssel kellene kampányolnia, de nem a választások megnyerésére, mert az úgysem lehetséges, hanem az Orbán-rendszer totális bojkottjáért, az alkotmányos rend megváltoztatása miatt, amely bűncselekmény, és követelni az illegitim Orbán-kormány azonnali távozását. Ezt addig kell csinálni, amíg a legitimációs hiány miatt össze nem omlik a rendszer. Ez az Orbán-rendszer megbuktatásának leggyorsabb és legtisztább módja, az egyetlen jogkövető magatartás, amely után a bűnözők illegitim törvényeit, nevetséges alaptörvényét egy tollvonással meg kell szüntetni.

Az új Magyarország kormányzó többségének első intézkedése az Alkotmány helyreállítása, és olyan kiegészítése, amely megakadályozza az Orbán-féle puccsokat. A második intézkedése pedig minden náci és fasiszta párt, szervezet, egyesület betiltása, a náci beszéd tizenöt év börtönnel való büntetése, az összes fasiszta szobrának ledöntése, az ötmilliárdos antiszemita holokauszt-emlékmű felszámolása, a történelemhamisító Terror Háza bezárása, a Trianon-emléknap megszüntetése, az iskolai tananyag megtisztítása, az oktatási szabadság helyreállítása, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem pozitív diszkriminációjának megszüntetése, az egyházak állami támogatásának teljes megvonása, a felekezeti jogegyenlőség és a lelkiismereti szabadság helyreállítása. A harmadik annak megakadályozása, hogy politikai pártok és politikusok rágalmazhassanak, büntetlenül hazudozhassanak és uszíthassanak. A negyedik, hogy bármely párt a rivális pártok megsemmisítésére törekedhessenek (lásd kisgazdák, kereszténydemokraták, MDF, MSZP leszeletelése). Aki erre kísérletet tesz, azt börtön fenyegesse.

De ne álmodozzunk, kár beszélni ezekről. Még olyan ellenzék sincs, amely ezzel tisztában lenne. Ezért esélyük sincs, hogy valaha győzzenek. Ők kipusztulnak majd, mint a dinoszauruszok. Ezek a kérdések pedig majd húsz év múlva lesznek aktuálisak, amikor ezek a bűnözők belefáradnak, és maguktól megbuknak. Akkor majd ugrál a büszke magyar rezsiharcos a tetemükön, és a Magyar Csapat minden tagja nagyokat rúg a döglött oroszlánba. És várja az újabb rezsicsökkentő hazudozót.

Az ártány szép, nyelvújításkori kifejezés. A hajtányt hajtják, a cickány cick, az ártány meg árt, a disznaja, de nem is keveset. Elröhigcsélünk kollektívan a grazi két kórterem közötti sípályáról, ahol a mi Eddienk, a turul elbeszélgetett Michael Schumacherrel, aki nem hallott még Mubarak és társai, legutóbb például Erdogan török miniszterelnök nehéz sorsáról, oszt most aggódhatunk érte, szegényért.

Persze, ha komolyabban belegondolunk a dologba, akkor inkább sírni lehetne okunk, hiszen a nép kollektív bölcsességének nincsen párja, az pedig azt mondja, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Márpedig itt a szél évek óta egyenletesen fújdogál, a haraszt zörög, mi meg hallgatózunk csendesen, hogy akkor most mi is van? Érdekes ez a jelenség, olyan igazán magyaros dolog: amiről nem beszélünk, az nincs.

A Mi Reménységünkkel kapcsolatban két dologról nem lehet beszélni, ezekből az egyik a cigány származás, ami egyébként nem szégyen, hanem állapot, és mint ilyenről tulajdonképpen nem is lenne ok beszélni róla, ha nem lenne ez az idióta hárítás, amit előad itt a politika teljes vertikuma, szélsőjobbtól a balszélig. Tulajdonképpen büszkék is lehetnénk rá, hiszen olyan ő nekünk, mint Obama Amerikának, csak nem annyira tisztességes, habár még Obamáról is kiderülhet, hogy kiosztotta a prérit bérbe a haverjainak, kenyai sógornője megkapta a popcorn-koncessziót, Michelle Obama meg a fél Napa-völgyet, már csak, hogy ne ők nyerjék a legtöbbet, ugye.

A magyarok túlnyomó többsége abban a téves feltételezésben él, hogy ha valakiről azt mondják, hogy cigány, az már önmagában is sértő. Erre vannak is mindenféle szép kifejezések, például lecigányozni valakit, de persze a zsidók sem járnak jobban, mert őket meg lezsidózzák, sőt, anyukám mesélte, hogy a múlt század negyvenes éveiben még le is sváboztak embereket, ezért nem tanulhattak meg színsváb nagymamájuktól németül.  Pedig a származásnak nincsenek emeletei, az embereket pedig egyénenként, tetteik alapján kell megítélni.

Még mielőtt itt kapnék a pofámra, tájékoztatom olvasóimat, hogy amikor újonc katona korunkban a körletben családfakutatásokat végeztünk, volt közöttünk sváb, tót meg mindenféle náció, csak velem nem tudtak mit kezdeni, ezért aztán besoroltak az „egyéb” kategóriába, így aztán teljességgel pártatlannak tartom magam. Nem azért írom ezt le ezerhatszázhetvenkettedszer, mintha abban a hitben ringatnám magam, hogy az érintettek elolvassák, majd magukba szállnak, csak az indíték jobb megértése végett, hogy tudjuk, aki a másikat lecigányozza, az önmagát felmagyarozza, jóllehet a nagyapja esetleg a II. Ukrán Front volt.

Baloldalon nem illemtudó dolog leírni valakiről, hogy milyen származású, a liberálisoknál meg egyenesen bűn, mert szerintük mindenki olyan származású, amilyennek vallja magát! Mint a vonatban, mikor a szépasszony beszélget a szemben ülő utassal:
- Nekem már mindenféle nációval volt dolgom, csak még zsidóval és indiánnal nem!
- Asszonyom, hadd mutatkozzak be: Kohn Winnetou vagyok!
Sajnálatos, hogy ezt a szép elvet a deportált zsidók és cigányok nem tudják érvényre juttatni. Szóval, nem kellene olyan rettenetesen szörnyülködni akkor, ha valaki megemlíti a Vezérlő Tábornok gyökereit, hiszen nem ezért nem szeretjük őt, hanem azért, mert ő maga egy gyökér, hogy a közismert szleng-kifejezéssel éljek.

Ha vállalná a származását, akkor ez még akár dicsőség is lehetne, pláne, ha nem egy kleptomániás szociopatát tisztelhetne benne bánatos népe. És már itt is van a másik kérdés, mely szintén tabutéma a magyar közbeszédben, ez pedig a Nagy Kormányos pszichés állapota. Nem mai téma ez sem, ezt is szemérmesen, lehunyt pillákkal, zsebkendővel két ujja közé csippentve vizsgálgatja a magyar közbeszéd, mint szűzlány a faxot, jóllehet egy ország röhög, mikor a délceg bandavezér hülyébbnél hülyébb fedőtörténeteket mesélve elvonul elemcserére.

Minap járta be – nem először – az internetet a hír, hogy a Mi Büszkeségünk Grazban melyik klinikán, melyik kórteremben milyen néven fekszik szoftverfrissítésen. Nem dolgom, hogy ellenőrizgessem a dolog valóságtartalmát, de az sem igaz, hogy a médiának nem lenne dolga egy ilyen hírnek – mely szerint Magyarország miniszterelnöke manifeszt elmebeteg – utána járni. Ha nem lengette volna hónapokon keresztül a nyelvét, mint friss hadnagyok a kardot a tisztavatáson, levagdalva egymás füleit, nem is szólnék szót sem, de ideje lenne már keríteni egy szabóinast, akitől megtudhatná a világ, hogy a király meztelen.

Nem azért, hogy lejárassuk, hiszen e tekintetben önkiszolgáló – egyáltalán nem ez a cél, hiszen ha beteg, hát gyógyítani kell, de azért mindenkinek bele kellene gondolnia, hogy itt ülünk a Magyarország nevű autóbuszban, a volánnál meg egy pszichés kihívásokkal küzdő, mindenféle betegségtudatot és gátlást nélkülöző szociopata nyomja a gázt. És ha csak egyedül lenne, de attól tartok, akad még a környezetében nem egy ember, akinek diagnosztizálásához nem kell pszichiátriai szakvizsga, elég csak felborzolt bajszukra, vagy kusza szemükbe nézni, mikor elönti őket a hazafias érzemény.

Ha valaki elmegy egy ABC-be szalámit szeletelni, előtte el kell mennie munkaalkalmassági vizsgálatra, hogy a majdani munkáltató tudja, amikor majd meghallgatja a balesetvédelmi oktatást, akkor képes lesz-e megérteni annak tartalmát, és rendeltetésszerűen használni a szeletelőgépet anélkül, hogy levagdalná az ujjait és közben verné a vevőket. Ha valaki mentőautót, tűzoltóautót vezet, a jogosítványa mellé PÁV-vizsgát is kell tennie, ami azt tanúsítja, hogy valószínűleg képes értelmezni a bonyolult közlekedési helyzeteket és képes helyes döntéseket hozva azoknak megfelelően cselekedni. Egy buszvezető mögött negyven ember ül, a szirénázó mentőautóban három vagy négy, a beteggel együtt. A Magyarország nevű járművön tízmillióan ülünk, de senki sem követel papírt arról, hogy aki vezeti, az épelméjű, ép erkölcsi érzékű, szellemi értelemben egészséges ember.

Pedig a mai tudomány már ismer olyan eljárásokat, melyek segítségével igen pontos közelítéssel meg lehet állapítani egy ember elmeállapotát. Nekünk meg minden pénzt megérne, ha egy nemzetközi orvoscsoport rohadt drágán, de alaposan, elfogulatlanul és kötelezően megvizsgálná, majd felelősséggel írásba adná, hogy a vizsgált páciens pszichikailag alkalmas-e az állam magasabb vezetői beosztásainak betöltésére. Erre a vizsgálatra ki lehetne dolgozni a szükséges protokollokat, meg lehetne állapítani a kizáró okokat, és meg lehetne teremteni a humánus körülményeket arra az esetre is, ha valaki elbukna a vizsgálaton.

Ha ezeket a problémákat nem kezeljük, akkor igaza van a kissé átalakított közmondásnak: ostobák közt a féleszű császár. Egyéni képviselői indítvány – népszavazási kezdeményezés – aláírásgyűjtés – ez lenne a menetrend.

Nem kellene félni tőle…

Amit most szeretnék mondani az újév kezdetén, meglehetősen személyes jellegű. Legalábbis, ami a kiindulópontot illeti. Az Orbán-rendszerrel való foglalkozás egyre nagyobb undort váltott ki bennem az újságírással kapcsolatban. Először csak menekülés érzésem volt, majd undort éreztem, aztán értelmetlennek tartottam mindent. Szégyelltem, hogy egy idő után már nem szavak, hanem csak utálat és undor tör felőlem, de mégsem lehet csak szitokszavakat írni. Ők váltották ki, mégis én éreztem magam szennyesnek és bűnösnek az indulataim és a tehetetlen dühöm miatt. Úgy éreztem, semmi értelme annak, amit csinálunk, hogy a mindennapos hazugságözönről és elmebajról tudósítsunk, azt magyarázzuk, elemezzük. Megundorodtam a szakmámtól, úgy éreztem, ez nem nekem való, én nem tudom ezt elviselni. Éreztem, hogy valami nem stimmel.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy valahányszor az amerikai sajtót olvasom, az amerikai hírműsorokat nézem, elmúlik ez az undor és utálat, csodálatos szakmának tartom az újságírást, inspirál, terveim és ambícióim lesznek. Kis időbe telt, amíg megfejtettem ezt az ellentmondást. Az ellentmondás oka az, hogy ami Magyarországon történik, annak megoldása nem klasszikus újságírói feladat. Amikor úgy próbálunk viselkedni, mint ahogy egy normális világban a demokráciában kell, akkor tévúton járunk. Magyarországon a sajtó szerepzavarban van, ahogyan a politikai ellenzék is. Most azokra gondolok, akiket nem a Fidesz fizet a háttérből vagy közvetve, és akiket nem Simicska irányít. Akik azt mondják, hogy olyan csapdába kerültünk, amelyből nincs kiút. Ez ugyanaz az érzés, amit az újságíró is érez. Márpedig kiút mindig van, csak nem jó helyen keressük.

Megértettem, miért van ez így. Ennek oka, hogy elfogadtuk, és elfogadjuk azt a hamis helyzetet, mintha egy legitim hatalom és demokratikus kormányzat működne. Mi olyan válaszokat adunk, amelyek egy jogállam és egy demokrácia autentikus válaszai. De a másik oldalon nem jogállami és nem demokratikus hatalom áll, hanem egy bűnszervezet. Az újságírónak ebben az esetben nem az a dolga, hogy cikkeket írjon e bűnszervezet mindennapi ténykedéséről, mintha itt egy kormány működne, hanem az, hogy rendőr után kiáltson. A szerepzavar abból fakad, hogy nem egy malomban őrlünk. A mi válaszaink nem autentikusak a helyzetre, ahogyan a politikai ellenzék válaszai sem azok (újra hozzáteszem: nem azokról van szó, akik zsarolás, lefizetés és egyéb alkuk nyomán a bűnözők társtettesei).

A magyar sajtónak meg kell értenie, hogy nincs tovább miért eljátszani ezt a szerepet. Nem vagyunk a helyzettel kompatibilisek. Ennek csak a felszíne az, hogy valamikor több hetes tényfeltáró munkával kellett felderíteni olyan összefüggéseket, hogy a kormányzat milyen áttételeken kapcsolódik azokhoz, akiknek milliárdokat juttat. Ma ezt kutatni sem kell, a miniszter kiadja a listát róla, megjelenik a közlönyben. Ez maga a működési mód. És mivel megszállták az államigazgatás és a bűnüldözés minden pontját, nem lehet semmit tenni ellene. Valójában fegyvert szegeznek ránk. Ugyanazt a forgatókönyvet hajtották végre, mintha 2006-ban sikerült volna az utcai hatalomátvétel. A “forradalom” akkor megbukott, de a demokráciában elfogadhatatlan eszközökkel kétharmados parlamenti többséget szerezve végrehajtották ugyanazt. Ez a kétharmad sem ruházta fel őket olyan jogokkal, mint amilyenekkel magukat felruházták. Csupán annyi történt, hogy a forgatókönyv fejlécén a “forradalom” szó elé írták, hogy “fülke”.

A “forradalom” eredeti terve szerint megszállták a rádió és a televízió épületét, elfoglalták az ügyészséget, a rendőrséget, megszállták az Állami Számvevőszéket, elfoglalták a bíróság épületét, behatoltak az Alkotmánybíróságra és birtokba vették a testületet. A parlamentben statáriális jellegű törvénykezést hoztak létre, a népképviselet épületébe katonákat vezényeltek, akik sakkban tartják az ellenzéket. Önhatalmúlag megváltoztatták az alkotmányos rendet, saját új alkotmányt adtak az országnak, amelyet senki nem szavazott meg rajtuk kívül, és senki nem legitimált. Ezt az Alkotmány tiltotta, a Btk. pedig az államellenes bűncselekmények között büntetni rendeli.

Már a kétharmados parlamenti többség is demokráciában megengedhetetlen eszközökkel és módon született. A politikai ellenfelek egy részét igyekeztek szétverni, a többieket a nemzetből kitagadták. A győzelem után nem egy választást nyert demokratikus pártszövetség vette át a kormányzást, hanem egy bűnszervezet rontott rá az államhatalmi szervekre, megszállta az országot, elfoglalta a stratégiai pontokat, statáriális helyzetet vezetett be, és megbénította az ország védekező képességét. Puccsisták vették át a hatalmat, és az intézkedéseik azért nevetségesek, mert a bűnszervezet a demokratikus látszat és díszletek között valósítja meg azt, amit egy katonai puccs után hatalomra kerülő junta. A komikus helyzet a látszat és a valóság között feszül. Olyan ez, mint amikor a bankrablók betörnek egy bankba, lefegyverzik az őrséget, kikapcsolják a riasztóberendezést, a személyzetet a földre kényszerítik, kifosztják a széfet, és ezután megnyitják a bankot a forgalom előtt, mintha mi sem történt volna. A bankrablók üzemeltetik tovább a bankfiókot fegyverrel a kezükben.

Ha Orbán bűnszervezete úgy viselkedne kívülről is, mint ahogyan egy katonai junta puccsistái, nem lennének nevetségesek az intézkedéseik. A Közgépbe tolt százmilliárdok, a közmédiának álcázott hazugsággyár, a kert végébe épített futballstadion, a megszállt trafikok, elfoglalt földek, a bíróságokon zajló koncepciós perek természetesek volnának. Csak így röhejesek, hogy külsőre pályázatnak látszik, közbeszerzésnek tűnik, a pisztollyal a fejnél befizetett stadiontámogatást TAO-nak hívják. Ezért kell megőrülni tőle, ezért tudna ütni az ember, és ezért jön ki csak káromkodás a száján, mert belső lényegét tekintve ez egy szimpla puccs, fegyveres megszállás és bankrablás. A bűnszervezet vezetője, egy közönséges rablóvezér és útonálló, miniszterelnöknek mondja magát, a banda vezérkarát kormánynak és pártelnökségnek hívják, de e külső látszat mellett saját zsebre működtetik a megpuccsolt, megszállt és elfoglalt országot. Nem kell elfogadni a hazug öndefiníciót, nem kell úgy tenni, mintha nem látnánk, miről van szó. Joga van mindenkinek hülyének lenni, de nem muszáj.

Ez a valóságos helyzet, a sajtó pedig úgy működik, mintha a szeme elé vetített díszletek valódiak lennének. Nem látják a vászon mögött a korhely bandát, a fegyveres banditákat. Ezek ugyanis fegyveres banditák, a TEK nevű kommandósbrigád a bűnszervezet fegyveres alakulata. A nevüket azért kapták, hogy alkalomadtán minden olyan ellenállást, amely a törvényes rend helyreállítására irányul, terrorizmusnak nevezzenek, az alkotmányos rend védelmét terrorizmusnak tüntessék fel, miközben ők maguk a terroristák. Bizarr, hogy az Alkotmányt megpuccsoló bűnözők, miután elfoglalták a Nemzetbiztonsági Hivatalt, azt “Alkotmányvédelmi Hivatalnak” nevezték el. Ebben is benne van a fenyegetés. A csaló alaptörvénythez már nem lehet nyúlni, azt nem lehet kétségbe vonni. Az állam védi. Fegyveres erejükhöz tartozik még az egykori magyar rendőrség és honvédség, amelyeket egyetlen puskalövés nélkül elfoglaltak. Ez a tényleges helyzet.

A tehetetlen düh, az ellenzék által emlegetett csapdahelyzet abból fakad, hogy ezt a tényleges helyzetet nem ismerik fel, és nem ennek megfelelően cselekszenek. Ők a díszlettel folytatnak párbeszédet, miközben a díszletek mögött egy terrorszervezet, bűnbanda ténykedik. Nem kompatibilis a valódi helyzettel a reakció. Nem autentikusak a válaszok. Egy kivetített képpel társalognak, miközben a vászon mögött teherautóba pakolják a Nemzeti Bank kincseit, a költségvetés bevételeit. Mivel nem egyszeri rablásról van szó, hanem tartós kifosztásról, működtetik az elfoglalt országot, hogy az nekik termeljen. Csak annyit fordítanak rá, amennyit feltétlenül muszáj, betegek és öregek dögöljenek meg, okos emberek képzésére nincs szükség, minél többen menjenek közmunkás rabszolgának éhbérérét. Már rabszolgákat is tartanak.

Az újságíró azért utálja meg a szakmáját, mert érzi ezt a hazugságot, és hogy nincs a helyén. Nem azt teszi, ami a dolga. Az újságírónak ebben az esetben nem az a dolga, hogy helyszíni közvetítést adjon arról, amit a terroristák vetítenek elé, hanem az, hogy a vászon mögé nézzen, és azt írja meg, amit ott lát. Ez az oka annak, hogy budapesti kedves kollégáim egy része is lehülyéz engem, mert velük szintén két malomban őrlünk. Én kényszerűségből írok arról is, hogy mit művel a farkas, amikor báránynak mutatja magát, de én a farkast látom, míg az otthoniak a bárányt. Eltévedt bárányt, aki egy kicsit sérti a demokratikus elveket, de elhiszik neki, hogy egy bárány. Nekem mindenem tiltakozik az ellen, hogy a terroristák bűncselekményeiről úgy számoljunk be, mintha itt egy kormány működne, amely ugyan megnyirbálta a demokratikus jogokat, de attól még kormány. A hazai értelmiség még ott tart, hogy valahogy ki kellene egyezni velük. De ez nem fog menni. Terroristákkal nincs miről egyezkedni, és ők sem egyezkednek. Márpedig ez nem egy kormány. Ez egy terrorszervezet, bűnszervezet, zsiványtanya, puccsista rablóbanda. Itt legfeljebb úgy lehet írni róluk, ahogyan a bűnügyi rovatokban szokás. De az újságírónak nem ez a dolga, hanem az, hogy a valóságnak megfelelően reagáljon, és semmi mást ne tegyen, mint rendőr után kiáltson. Feleslegesen öljük egymást is. Legalább azoknak, akik nem adták el magukat, ebben a minimumban meg kellene egyezniük.

Az autentikus reakció az lett volna, miután Orbán bejelentette a fülkeforradalmat, s erre hivatkozva a NENYI-ben egy új rendszer megalapításával bízta meg magát, hogy  az ellenzék figyelmeztesse őt: ha ezt megteszi, Alkotmányt sért, és a Btk. alapján életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélendő. Amikor az Alkotmányt felszámolta, az ország stratégiai pontjait elfoglalta, és a hatalmat kizárólagosan saját kezébe összpontosította, akkor az ellenzék vezetőinek közölnie kellett volna vele, hogy ez puccs, a hatalma mostantól illegitim, bűnözőként bitorolja a közhatalmat, és mostantól így bánnak vele. Ha erre nem mond le, akkor a rendőrség és a katonaság parancsnokai közül meg kellett volna keresni azokat, akik hűek az alkotmányos rendhez, az Alkotmányra tett esküjükhöz, és egy összehangolt akció keretében Orbánt és bűntársait őrizetbe kellett volna venni. Erről tájékoztatni kellett volna az Európai Unió vezetőit, és kérni, hogy ha a “békemenet” jól ismert békés tüntetői zavargásokat robbantanak ki, akkor nyújtsanak segítséget a rend fenntartásához. Amíg Orbánék ellen zajlik a büntetőper, vissza kellett volna állítani jogaiba az Alkotmányt, és új demokratikus választásokat kiírni. Ez lett volna az egyetlen jogállami, alkotmányos és törvényes eljárás. És ugyanez ma is.

Ezért rájöttem, hogy nem az újságíró szakmával van baj, nem én utáltam meg ezt a szakmát. A bennem feszülő indulatok nem az én problémám, hanem éppen az egészséges lelkemet mutatják: erre a törvénytelen helyzetre ez a helyes reakció. Ezt a rendszert csak az antiszemiták, a kádárista ingyen sört (rezsit, stb.) lesők és a korrupt kollaboránsok támogatják. Normális embernek mindene tiltakozik ellene. Ezért éreztem mindig úgy, hogy be kellene zárni az Amerikai Népszavát, semmi értelme annak, hogy közvetítsük, hogyan hazudnak a bűnözők, miközben egyetlen feladatunk lenne: követelni az azonnali letartóztatásukat. Teljes szereptévesztés, hogy mi is pótszert adjunk, pótcselekvést nyújtsunk a becsapott emberek egy részének, akik megnyugszanak kissé, ha hallják az igazság egy morzsáját. Az újságíró feladata a törvénytelen helyzet elleni tiltakozás. Akik ebből élnek, hogy úgy tegyenek, mintha a farkas bégetne, azokat valamennyire meg lehet érteni. De mi nem ebből élünk. Nekünk nem kell hazudni a megélhetésért. Igazából, a más malomban őrlő kedves kollégáknak sem kellene, mert amikor ezt a szép hivatást választották, ha nem is formálisan, de lélekben arra vállalkoztak, hogy ettől a helyzettől a hazájukat megvédik. De nem teszik.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ennek a bűnszervezetnek, mint minden terrorista csoportnak, szintén van ideológiája. Ez is egy Szent Háború, katolikus dzsihád. Sokan lebecsülik a kereszténynemzeti klerikálfasiszta antiszemita ideológia szerepét, és úgy tekintenek arra, mint egy fügefalevélre, amely csak a “maffia”, a szabadrablás leplezésére szolgál. Nem erről van szó. Ahogyan az öngyilkos merénylők, ezek is meg vannak győződve arról, hogy küldetésük van, és elhiszik magukról, hogy nem bűnözők, hanem a sors (Isten) eszközei. Ezért legalább olyan fontos annak kimutatása, hogy ez a bűnszervezet egy olyan ideológia mentén szerveződik, amely évszázadokon át Európa szenvedéseit, háborúit és népirtásait idézte elő. A katolicizmus éppen olyan puccs eredményeként létrejött csalás, mint az orbáni “demokrácia”. A nevet ugyanúgy megtartotta, miközben a tartalmát kibelezte. Egy bűnszervezet gyilkolta és rabolta végig a világot a kereszténység neve alatt. A katolikus egyház kezéhez több vér tapad, mint a nácik kezéhez, akik semmi mást nem tettek, csak a katolikus antiszemitizmusból elhagyták a vallási mázt, és kivették belőle a lényeget. Ez ellen a hazugság ellen legalább olyan fontos küzdeni, különösen Magyarországon, ahol a nemzeti identitást ehhez a hamis egyházhoz kötötték, mint ugyanennek a bűnszervezetnek a maffiajellege ellen.

A magyar sajtó és az igazi ellenzék elmulasztotta a helyzet valós értékelését, és ennek következtében elmaradt a megszálló puccsisták vezetőinek letartóztatása. A tényleges helyzet felismeréséhez talán idő is kellett. Nem dicsekvésből mondom, de az Amerikai Népszava ebben élen járt, évekkel előzte meg a teljes magyar sajtót és ellenzéket. De mostanra a leghülyébb ember is láthatja, hogy igazunk volt, és mi a valóság. S mivel a helyzet az elmulasztott lehetőség óta semmit nem változott, a feladat és a lehetőség ma is ugyanaz.

Büszkén mondhatom, hogy a teljes magyar sajtóból mi vagyunk az elsők, akik a megpuccsolt Alkotmány alapján felszólítjuk a legitim módon soha meg nem szűnt Magyar Köztársaság rendőri vezetőit, a hadsereg parancsnokait, hogy esküjükhöz híven védjék meg az alkotmányos rendet, állítsák helyre az Alkotmányt, és azonnal vegyék őrizetbe Orbán Viktort, Kövér Lászlót és Áder Jánost, valamint bűntársaikat, akik államellenes bűncselekményt hajtottak végre, a hatalom kizárólagos gyakorlását valósították meg, és hatalmukkal visszaélve erőszakosan megváltoztatták az alkotmányos rendet. Orbánt és bűntársait helyezzék bűnvádi eljárás alá, kutassák fel és foglalják le a bankszámláikat és a vagyonukat.

Felszólítjuk az ellenzéket, hogy tegyen lépéseket az Európai Unió, az Egyesült Államok és az Egyeszült Nemzetek Szervezete felé, hogy a tényleges helyzetről felvilágosítást adjanak. Tegyenek lépéseket a bűnözők letartóztatása és az alkotmányos rend helyreállítása érdekében. A lakosságnak pedig fel kell vennie a passzív ellenállás formájában a harcot az országot puccsal elfoglalt bűnözők ellen. Az Orbán-rendszer minden ténykedésére és bejelentésére csupán egyetlen választ kell adni: illegitim hatalom, törvénytelen alaptörvény, bűnszervezet által végrehajtott puccs, törvénytelen helyzet. Tartóztassák le a bűnözőket.

Ez a sajtó dolga, hogy ezt követelje, és az embereket erre szólítsa fel. Nem kell ezen csodálkozni. Az ország legjobb elméi megírták egy könyvben, hogy ez egy bűnszervezet. Csak azt nem írták meg, hogy a hatalmat is bűncselekmény révén gyakorolják, miután egy államcsínyt követően illegitim rendszert hoztak létre. De bűnözőket mindenképp le kell tartóztatni. Nem számít, ha ez nem történik meg, akkor is csak ezt kell követelni. El kell indítani az órát, hogy Orbán Viktor hány napja van még mindig szabadlábon.

Most kezdem érezni, mégis milyen nagyszerű hivatás ez. Nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is.

Most újra előkerült, hogy szélesíteni kellene az “összefogást”, amelyet tévesen neveztek eddig is összefogásnak. Az MSZP és az Együtt 2086-PM különalkuja sem összefogás. Az összefogás egészen mást jelent. Ez egy kényszerházasság, amelyben az MSZP kénytelen volt átadni néhány helyet egy fantompártnak, amely csak azért létezik, mert Bajnai Gordon alapította. Bajnai egyéves kormányzását sikeresnek ítélte a közvélemény, a demokratikus Nyugat és főleg Amerika pedig benne látta a lehetséges ellenzéki miniszterelnök-jelöltet. Egy ideig még a baloldali-liberális szavazóknak is voltak ilyen illúzióik, de azok már régen elszálltak. Bajnai Gordonnak az elmúlt bő egy évben, amióta visszatért Szigetvári nevű lován (inkább szamarán) a politikába, nem volt egyetlen jó lépése. A kár, amelyet okozott, azonban felmérhetetlen.

Pártok feletti civil mozgalomtól jutott el a pártalapításig, miután egy darab civilt, Juhászt sikerült megszereznie, viszont a Milla mozgalmat ugyanazzal az egy mozdulattal megszüntetnie. A nemlétező mérsékelt jobboldalt célozta meg a Fidesztől kölcsönvett hazugságokkal, de mérsékelt jobboldalit egyet sem talált. Az MSZP-től való elhatárolódással indult, végül örülhetett, hogy beeshetett az MSZP ölébe, és politikai értelemben ez életben tartotta. Bajnai Gordon finom ember, kedves személyiség, de ez nem elég a politikában, különösen Magyarországon nem. Nem kell politikusnak mennie annak, aki nem ért hozzá.

Kevés olyan politikus született magyar földön, aki ennyire nem igazodott ki a jó és a rossz, az igaz és a hamis között. Utólag már a teljesítménye is megkérdőjeleződik: mi lett volna akkor, ha a hatalomra készülő Fidesz nem hagyja, hogy rendbe tegye a kormányváltásra az országot, hanem ugyanazt teszi vele is, mint az elődjével? Már akkor felkaptuk a fejünket, amikor azt mondta, hogy Orbán is demokrata. Azóta is így látja? Helyesbítette ezt az állítását? 2009-ben mitől nem lehetett látni azt, hogy Orbán nem demokrata? Vajon e kijelentésének, amely akkor egy hiteles ember szájából hangzott el, mennyi köze volt abban, hogy a bizonytalanokat is a Fidesz mellé állítsa? Ha Orbán is egy demokrata, akkor mi a baj? Miért ne szavazhatnánk rá? Felsorolni is sok lenne az azóta elhangzott érthetetlen szövegeket: Bibót és Mindszentyt állította egy sorba, támogatta a Trianon-nap nevű szélsőjobboldali szörnyűséget és hazugságokat, de nincs is értelme folytatni.

Bajnai színre lépését mindenki várta, de annak módja több szempontból elhibázott volt. Egyrészt ideológiailag rosszul mérte be a helyzetet. Miközben a baloldali szavazók várták vissza, ő mérsékelt jobboldaliként akart visszatérni, és Orbán jobboldali alternatíváját kívánta létrehozni. Mindezt úgy, hogy olyan orbánista valótlanságokat mondott a baloldalra, hogy azok után visszasompolyogni a baloldalra, és ott találni menedéket a teljes ellehetetlenülés elől, egyenlő volt a morális megsemmisüléssel. Akinek annyi realitásérzéke nincs, és annyira nem ismeri a 20. század történelmét, hogy nem tudja, Magyarországon mit jelent jobboldalinak lenni, annak tényleg nem kellene politikával foglalkoznia. Maga Orbán Viktor is az MDF antiszemita keresztény-nemzeti radikálisaival szembeni alternatívaként jelent meg a jobboldalon, szét is szakította az MDF-et, aztán a mérsékeltek maradtak hoppon, mert Orbánnal megértették: ha a Mussolinit éltető katolikus egyház nem adja a hitelesítő pecsétjét, hogy belőle jó fasiszta lesz, akkor a jobboldalon őt soha nem fogadják el. A vége pedig az lett, hogy Orbán nem alternatívája lett az antiszemita “keresztény” jobboldalnak, hanem a vezére. Lezsákék kötöttek ki a Fideszben, nem az ellenfeleik. A katolikus egyháztól független kereszténydemokráciát pedig a szicíliai leszámolásokhoz hasonlóan végezték ki (kérdezzék erről Giczy Györgyöt).

Azzal, hogy Bajnai a Milla tüntetésen lépett színre, és a civil Milla főszervezőjét pártpolitikussá tette, ügyesen kivégezte az ígéretesen induló civil kezdeményezéseket. Az Orbán-rendszerrel szembeni ellenállásban addig volt spiritusz, amíg az nem állt be a Fidesszel kibogozhatatlan és gyanús viszonyban levő MSZP mögé, amelynek kitüntetett érdemei vannak a Fidesz kétharmados győzelmében. Az utódpárti MSZP egyetlen érdeme és ígérete az volt, hogy megvédi az országot Orbántól és a szélsőjobbtól. Erre azonban alkalmatlanná vált, elkorrumpálódott, zsarolhatóvá lett, példát statuált az összes demagóg fasiszta vádhoz, és látszólag igazolta a liberális demokráciával szembeni szélsőjobboldali populizmus összes hazug vádját. Ezért a civil mozgalmak azt a lehetőséget ígérték, hogy ez az MSZP ebben a formájában eljelentéktelenedik vagy megszűnik, esetleg megújul, de ez utóbbi csak matematikai lehetőség. A civil mozgalmak elhalása azt eredményezte, hogy előtérbe került újra a pártpolitika, a hangsúly a “választásra” terelődött a rendszerrel való szembenállás helyett, és akkor az MSZP szavazói a pavlovi reflexek alapján csatlakoztak megint oda, ahol a szegfű illatát megérezték. Függetlenül attól, hogy ez a virág már régen elrohadt, és nem hajlandóak se cserepet, se földet, se magot cserélni. Csak öntözik a hervadt virágot. A vizet pedig a Fidesz adja hozzá.

Bajnai ezzel a halálból hozta vissza az MSZP-t. Politikai dilettantizmusára jellemző, hogy annak ellenére tette ezt, hogy a szándékai ellentétesek voltak. A Milla tüntetésen még a civilek MSZP-ellenessége jegyében lépett színre, és még odáig is elment, ameddig a civilek nem, hogy átvette a Fidesz hazugságait. Az MSZP-vel szemben lenne mit kifogásolni, kivéve a Fidesz által mondott hazugságokat. Az egészben a legvisszataszítóbb az volt, hogy érződött a számítás, a mérsékeltnek vélt Fidesz-szavazók megszólításának szándéka. Csakhogy mérsékelt Fidesz szavazó nincs, mert a Fidesz szélsőséges párt, szélsőjobboldali támogatással szerzett kétharmadot. Másrészt, ha lenne, akkor az nem a 2006-os hazugságokra izgulna, mert a 2006-os hazugságok Szőke Feri és társai szintjén állnak, ezek róluk szólnak. Bajnai miközben kivégezte az ígéretes civilmozgalmakat, és nem tudott jobbboldali alternatívát létrehozni, nem volt képes az MSZP megüresedni látszó helyére sem lépni, mert ahelyett, hogy eltemette volna az MSZP-t (béke poraira), feltámasztotta a halottaiból. A végén ott állt a legkisebb támogatás nélkül, a baloldal részéről fagyos tekintetektől körülvéve, és egy újra megerősödött MSZP-vel az ellenzékiség oldalán. Miután Mesterházy Attila azt hitte, hogy ez a feltámadás neki köszönhető, Bajnai kapott egy törekvő konkurenciát is a miniszterelnöki posztra a megerősödött MSZP mellé, pedig ő csak azért jött vissza a politikába, hogy újra miniszterelnök legyen.

Ennyi balfácánság, hiba és tévedés után nem maradt más, mint bejelenteni a csődöt és visszavonulni (ez lett volna a becsületesebb), vagy összeállni azzal az MSZP-vel, amellyel szemben meghatározta magát (vagyis: leköpni önmagát). Bajnai Gordon ez utóbbit választotta, és ezzel morális tőkéjének utolsó maradékát is eljátszotta. Nem mintha Magyarországon ez sokat számítana. Lehet azon vitatkozni, hogy saját alkalmatlansága és politikai vaksága, vagy a mérhetetlenül öntelt és annál is tehetségtelenebb pojáca, Szigetvári Viktor zsenialitása nullázta le fél év alatt. De ha ez utóbbi, az is Bajnai hibája, hogy ezt hagyta. A jó vezető tulajdonságai közé tartozik az is, hogy jól választja meg a munkatársait. Nem választ egy jellemtelen és ostoba karrieristát, aki ugródeszkának és elmebeteg politikai ötleteihez használja fel őt. De ha tévedett, akkor három másodperc alatt kirúgja a zsenit az ötödik zsákutca után, de Bajnai besétált Szigetvárival még a hatodikba is, és soha nem határolódott el tőle. Gyenge vezető. Ez azt jelenti.

Egy jó sakkozó az első lépésből megmondja a parti kimenetelét. Bajnai még a mattot sem vette észre. Gyurcsánynak volt egy jó mondata akkor, amikor Bajnai első lépésként a Milla színpadán tért vissza. Ez úgy hangzott, hogy rossz színpadot választott magának. Ebben az első lépésben benne volt az összes többi vereség, és mindaz a borzalmas kár, amit neki köszönhetünk. E károk között tarthatjuk számon, hogy Bajnai színrelépése, miniszterelnöki ambíciói és az ezzel kapcsolatos illúziók kényszerpályára vitték az ellenzéket a választási részvétellel kapcsolatban. Többet nem lehetett azon gondolkodni, hogy egy illegitim rendszer által kiírt választáson szabad-e részt venni, nem bojkottálni kell-e inkább. Bajnai óriási lökést adott ezzel a rendszer és Orbán önkényuralmának legitimációjához. Mindezeket még tetézte a rendszer demokratizmusáról szóló felelőtlen nyilatkozataival és az Orbán melletti brüsszeli lobbitevékenységével. Ezzel kinyírta immár az uniós ellenállást is, mert ha az ellenzék potenciális miniszterelnökjelöltje megvédi Orbánt és rendszerét, akkor lehetetlen helyzetbe kerül az Európai Unió, ha sokat ugrándozik ellene.

Bajnainak a színre lépése után egyetlen területen sikerült megtartania korábbi álláspontját, és ez a Gyurcsány-ellenesség volt. Mivel emberileg Bajnait szeretjük, ezt is inkább Szigetvári nyakába varrjuk, ha igaz, ha nem igaz. Lehettek a Gyurcsánnyal szembeni elutasításnak személyes okai is. De az teljesen nyilvánvaló, hogy Bajnai stábja az MSZP-t azért választotta, mert a politikai túlélés és a választási esélyek miatt az érdekei így diktálták. Elvtelen taktikázás ez. Nehéz lenne ebben a bő egy évben egyetlen elvi döntést felfedezni, amelyet nem machiavellista szempontok és totális immoralitás vezérelt. Mivel magánemberként Bajnait nem ilyennek ismerjük (de nem ismerjük olyan nagyon), hajlamosak vagyunk a mellette levő ördögnek, Szigetvárinak tulajdonítani ezt is. Mindenesetre Gyurcsány jól látta meg, hogy esetleges személyes konfliktusaik ellenére, a rivális helyzettől függetlenül, Bajnainak a DK és Gyurcsány mellett kellett volna visszatérnie a politikába, mert az lett volna az ő természetes előfordulási helye (Szigetvárinak kínos lett volna, mert ott egyszer már leszerepelt). Ketten tudtak volna a rendszer igazi ellenzékének élére állni, és a Fidesznek valamiért nagyon is megfelelő MSZP ellensúlya lenni. Az ellensúly azt jelentette volna, hogy a szegfű szaga miatt stabil egykori párttag és munkásőr táborral rendelkező MSZP nem határozhatta volna meg egyedül a demokratikus ellenzék sorsát. Nem lehetett volna eladni ilyen könnyen a demokratikus ellenzéket Orbánnak.

Az MSZP, miután Bajnai szerencsétlen színre lépése miatt megerősödött, a háta közepére sem kívánta Bajnait. Soha nem kötött volna egyezséget vele, ha ezt részben belülről, de főleg kívülről nem erőltetik rá. A Magyarországért aggódó demokratikus országok nem érzékelték Bajnai hibáit, benne továbbra is a demokratikus jogállam lehetőségének letéteményesét látták. Ha az MSZP beveszi Bajnait, elháríthatja azokat a belföldi kritikákat is, hogy nem akar összefogni senkivel, márpedig nem akar. De a teljes ellehetetlenülés elől hozzá menekülő Bajnaival való összefogás látszata megfelelő fügefalevél számára. Az MSZP ezzel együtt sem fogott össze Bajnaival, hanem alkut kötött vele: a mentőövért cserébe Bajnai biztosítja az “összefogás” látszatát és az arra való készséget. Összefogás akkor lett volna, ha közös listát indítanak és közös miniszterelnökjelölt van, arról nem beszélve, hogy valamiféle közös program, de itt igazi programja, amit épeszű demokrata támogathatna, egyik félnek sincs. Mesterházy, s a fentiek miatt Bajnai személye sem garancia arra a választóknak, hogy bárki bianco csekket állítson ki nekik. Ez látszik a közvéleménykutatási eredményeken. Ha lenne Magyarországon egyetlen eltökélt, határozott, következetes ellenzéki párt, akkor lenne kormányváltó hangulat. S ha nem lehetne választáson leváltani ezt a bűnszervezetet, akkor lenne azonnal forradalmi hangulat is. De nincs ilyen, a DK sem az. Nincs miért hősnek lenni. Ez a fő ok, nem az ellenzéki média hiánya.

Az MSZP semmi mást nem tett, mint a látszat kedvéért átlökött néhány választási körzetet Bajnaiéknak, ahol egyébként is kérdéses volt a szereplése. A fuldokló Bajnai-csapat pedig belekapaszkodott, az LMP-ből kipottyant további fuldoklókkal együtt. Közös érdek a hazugság, hogy ez valamiféle összefogás lenne. Ez nem összefogás, hanem színjáték, kölcsönös érdeken alapuló paktum. A túlélés érdekében, az összefogás eszméjét és egykori miniszterelnökét hátba szúrva, Bajnai lemondott a DK-val való megegyezésről is. Az MSZP-ben van akkora Gyurcsány-utálat, hogy még a Fidesz zsarolása, és a sokat emlegetett Puch-Simicska tengely nélkül is képesek a választások sikerét, Orbán leváltását és Magyarország érdekeit feláldozni, hogy vele ne fogjanak össze. Indok, persze, van elég. Ez mindent elárul az “összefogás” mítoszának őszinteségéről. Az érthető, hogy egyszemélyes pártokat és a szépkorú Schmuck Andort nem veszik be egy esetleges összefogásba, mert keressen magának állást Fodor Gábor máshol. Tetszett volna nem szétverni az SZDSZ-t. De a Demokratikus Koalíció kiebrudalása leleplezi az igazi szándékokat.

Most értünk el tulajdonképpeni mondanivalónk lényegéhez.

Minek tekintük ezt az év eleji új nyitást az “összefogás” bővítésére. Semmiképpen ne annak, aminek látszik. Ez arra lesz jó, hogy az ellenzék a megmaradt három hónapját sem kampánnyal, hanem pótcselekvésekkel, marakodással és a további megosztással töltse. Ezek a bejelentések időnyerést jelentenek, azt a látszatot keltik, hogy csinálunk valamit. Bajnai hozzáteszi, hogy a tárgyalások megnyitása nem jelenti a korábbi megállapodások felülvizsgálatát, azok sérthetetlenek. Akinek van füle, hallja a rémületet, nehogy még ők is kiessenek ebből a látszat megegyezésből, és a pártjából senki ne kerüljön be a klerikálfasiszta rendszer parlamentjébe díszletnek. Nehogy elvegyék a játékszerüket. Az MSZP-nek sincs semmi ötlete, mit tehetne még a választásokig, ezen a csonton elrágódni még egy hónapig éppen jó lesz, aztán majd lesz valahogy. A lényeg, hogy a DK is ezzel lesz elfoglalva, és a végén úgy kell lezárni az egészet, hogy Gyurcsányon és a pártján lehessen még egy nagyot rúgni, a támogatását csökkenteni. A DK maga sem vette észre, hogy amikor közelít az MSZP-hez és gerincét görbíti, a támogatása csökken. Ha az MSZP-vel szemben valami igazi ellenzékiséget képvisel, megpezsdül a levegő, és a támogatottsága nő. Ennek ellenére a kollaboráns álszövetség után ácsingóznak, és szeretnének azok fenekébe bújni, akikben senki nem bízik. Ez mutatja, hogy a DK is gyáva, és Gyurcsány sem igazán jó politikus, mert a döntő lépések előtt mindig megijed.

De tételezzük fel azt, hogy a Demokratikus Koalíciót (és Gyurcsányt) valóban be akarják venni a kollaboráns brancsba. Ez két esetben lehetséges. Vagy a Fidesz úgy látja, egyébként nagyon helyesen, hogy ezek hárman együtt nem többen lesznek, hanem kevesebben, és egy kupacban kivégezheti a teljes létező ellenzéket. Vagy az MSZP magától jött rá, hogy Gyurcsányt hatékonyabban tudják ártalmatlanítani, ha belül van, mintha kívül. Ha ez utóbbi áll fenn, erről meg kellett győznie a Fideszt, mert abban egészen biztosak lehetünk, hogy a hatalmi játszmákban ugyanaz a leosztás zajlik a két párt között, mint az emlékezetes rádiófrekvenciák elosztásánál. Éppen olyan sikerrel és eredménnyel a baloldal számára. Ilyen lépésről az MSZP a Fidesz hozzájárulása nélkül nem dönthet. Senkinek nem tűnik fel, hogy a Közgép hirdetéseivel gyakorlatilag a Fidesz tartja fenn az MSZP-hez közelálló médiumokat, és tartja életben a látszat miatt az álellenzéket. Ebben a mutyivilágban akar mindenképpen részt venni a DK, amelynek ez a mostani ajánlat mindenképpen csapda: ha nem veszik be, úgy lesz vége a tárgyalásoknak, hogy ők voltak a hibásak. Ha beveszik, azzal feladják önmagukat, és olyan bandába keverednek az “összefogás” hazugsága miatt, amely morálisan lenullázza őket. Miközben időt veszítenek, ez a két banda csak kolonc a nyakukon, és a választásokat hárman együtt sem nyerhetik meg.

A DK éppen azt veszítheti el, amiért érdemes lenne rá szavazni, ha bekönyörgi magát a kollaboránsok közé, akikről azt sem lehet tudni, mit akarnak valójában. Kormányt váltani, vagy rendszert váltani, folytatni akarják a fideszes alaptörvény keretei között, vagy nem, felelősségre vonják Orbán bűnszervezetét vagy kitüntetik. A DK-ban hallani még olyan hangokat, mintha tudnák, hogy itt egy alkotmányellenes aktus, puccs és államcsíny történt, de ebből már ők sem vonják le a következtetéseket. Elképzelhetetlen, hogyan egyeztetik az illegitim rendszerről szóló nézeteiket Bajnaival, aki szerint az Orbán-rendszer törvényes alapokon áll. Az pedig nem egy program, hogy győzzünk, váltsuk le Orbánt és majd lesz valami, valamiben majd megegyezünk. A háromszor nulla az nulla marad a matematika szabálya szerint. Ezek ha összefognak valahányan, akkor sem lesznek jelentősen többen, mert az alapok hamisak. Ha a Demokratikus Koalíció is a hazug önmegtévesztés részévé válik, attól ennek az “ellenzéki összefogásnak” hazudott kamunak nem lesz sokkal több szavazata. A DK ebbe a bandába nem viszi az összes szavazaóját, mert akik támogatják, azoknak elveik vannak, és azokat nem adják fel olyan könnyen, mint a párt vezetői. Én elvből bojkottálom az Orbánt legitimáló álválasztást, de ha szavaznék, akkor nem szavaznék a DK-ra, ha ezekkel összeáll. Míg az MSZP szavazóinak egy része sem szavaz olyan konglomerátumra, amelynek Gyurcsány is tagja. Bajnaiéknak pedig soha nem is volt saját szavazójuk. Bajnainak vannak szimpatizánsai, de saját szavazói nincsenek. Az ő szimpatizánsai más pártokra szavaznak.

Ennek ellenére talán az lenne mégis a legjobb – különösen, ha a DK sem képes átlépni saját árnyékát -, ha összeborulna mindenki. Hadd lássák, mire jutnak, hadd csattanjon el az a kijózanító pofon, amit megérdemelnek. Ne lehessen a megélhetési és korrupt “véleményformálóknak” azt hazudozni, hogy az összefogás hiánya miatt nem sikerült. Szembesüljenek a valósággal. Derüljön ki végre erről az “összefogásról” szóló hazudozásról, hogy micsoda. Bűncselekményt nem választáson kell legyőzni, különösen nem olyan pártokkal, akiket a háttérből a Fidesz pénzel és mozgat. Eleve nem szabadna elfogadni olyan választási rendszert, amely össze nem tartozó pártokat összefogásra kényszerít. Ha nem lehet különben leváltani azt, aki ezt a választási törvényt önhatalmúlag hozta, akkor az már nem szabad választás. Akkor ezt a hatalmat már nem lehet választáson leváltani. De itt választásról és népakaratról szó sincs. Ezt a válastzást azért tartják, hogy az alkotmányos rend törvénytelen megváltoztatását, a statáriális törvénykezést, a jogállam és a Köztársaság felszámolását, az önkényuralom bevezetését utólag legitimálják. Ha az ellenzék részt vesz ebben, akkor bebetonozza és nem megdönti az Orbán-rendszert. Ha a Fidesz hozzájárult, hogy az MSZP beszippantsa az álellenzéki összefogásba a DK-t, az csak azt jelenti, hogy úgy látják, hárman együtt sem jelentenek rájuk veszélyt. A győzelmi diadal nagyobb lesz, ha mindenkit együtt vernek meg. Gyurcsány pártját is ledarálják, miután korrumpálták ezzel a másik két bandával.

Tényleg nem hagynak más megoldást: vagy maradsz, és eltűröd a bűnszervezet uralmát, lelked megnyomorítását, tudomásul veszed és elfogadod, hogy ezek éhbéren és megalázva eltartanak (ha befogod a pofád, és mindenkire rákiabálsz, hogy “csönd”, aki kinyitja a száját). Vagy ha ember akarsz maradni, akkor elmész bárhova, amíg nyitva a határ, mert ennél rosszabb sehol nem lehet, de legalább embernek érzed magad. Ez az ellenzék az előbbit választotta, az őket kiszolgáló korrupt értelmiséggel és sajtóval együtt, elfogadva a Fidesz hazugságát. Rendes ember ettől hány. Nagyon nehéz lesz gyomorral bírni azoknak, akik nem akarnak sem alattvalók lenni, sem hős áldozatok, nem akarnak maradni, de menni sem tudnak. Visszavonulnak a magánszférába és begubóznak, de nem tudják magukat elrejteni ezektől, mert ha más nem történik, a házmester becsönget a rezsicsökkentéssel. Megbolondulni lehet csak, vagy megalkudni és szemét emberré válni. A késő Kádár korszak jobb volt, mert az a rendszer alapvetően pozitív ideákat célzott meg, és megnyerte a társadalom legjavát, az ország intelligenciáját, hogy a rendszer korlátai között az országot működtesse. De az Orbán-rendszer ideológiája embertelen, fasiszta, népirtások származtak belőle, és a társadalom legmocskosabb része a bázisa. A rendszert nem intelligenciák, hanem kioperált agyú idióták, tehetségtelen és jellemtelen karrieristák, unintelligens barmok irányítják és működtetik. Azért a rezsiharcosok Magyar Csapatához hasonlót Bacsó Péter sem talált volna ki, az már Virág elvtársnak is sok lett volna. Bástya elvtárs nem mert egy radirt sem hazavinni az unokáinak, nemhogy stadiont építsen a kert aljába.

És akkor még nem beszéltünk arról, amikor a rendszer fejlődése és önmozgása eléri az erőszakot. Ennek fényében kell értékelni Mesterházy, Bajnai, és bizony, Gyurcsány urak tevékenységét. Még akkor is, ha a felelősség nem egyforma. És félreértés ne essék: a hiba nem abban van, hogy ezek nem képesek igazán összefogni. Hanem abban, hogy nem képesek egy diktatúrának ellenzéke lenni, nem képesek egy szervezett bűnözői csoporttal és egy antiszemita, fasiszta, klerikális ideológiai elnyomással szembeszállni. Ha erre képesek lennének, akkor lenne miért összefogni. De így teljesen mindegy, hogy összefognak vagy nem. Csak őfelsége kedvenc ellenzéke lehetnek. Nincs más választásuk, ha felülnek az Orbán-rendszer hazugságának, és elfogadják a legitimációját. Még ez is elviselhető lenne, ha nincs más. De milyen ez az “őfelsége”?

Valami állati! Ilyet ember nem tud! Aztán a szavak: “Segítség! Megölnek!”

Iszonyatos! Velem szemben ül, most huppantam le az ülésre, erős szívdobbanás és feltekintek. Kortalan öregasszony ott, ruhája merő kosz, árad belőle a húgyszag.

Őrült! Nem rám ordít, csak úgy. Látom a zsúfolt hatoson két méteres körben nincs senki. Kussolnak! Elhúzódtak, lesunyták fejüket, a világ minden kincséért nem néznének ide. Az egész villamos szégyen és borzadás.

A körút mocskos, nyálkás. Szomorú, szürke embereket látok. Elmúlt az évvége pörgése, ismét ránk telepedett a köd, a nyomor, az éhség.

Szinte azonos időszakokban üvölt ismét, most nem mond semmit, csak minden fájdalmát, elvesztett életét üvölti bele a néma villamosba. Egy anya hétév körüli kisfiával leszáll, látom, megvárja a következőt. Nem bírja tovább!

Mi normálisak vagyunk, nem üvöltünk. Pedig lenne miért! Nem üvöltünk, hogy elvették megtakarított pénzünket, elvették alkotmányunkat, százezreket kényszerítettek rabszolgamunkára, új törvénnyel szolgákat nevelnek iskoláinkban, szolgává tették a pedagógusokat. Hallgatunk, lesütjük szemünket, félünk és tűrünk.  Mert, mi annyit érünk. Aki még annyit sem, menjen az erdőbe megfagyni, megdögleni. Vagy leszállunk, immár félmillióan. Mert mi normálisak vagyunk?

Elvették a demokráciát, a munkás nem sztrájkolhat, ha a falatot is meg kell vonnia gyermeke szájától. Mondják, és magunkkal is elhitetjük, demokrácia van, hiszen választhatunk, elküldhetjük őket. A csalás benne van a törvényben, így nem lehet.

Mert nem üvöltünk, csak az őrült koldusasszony. Mert mi normálisak vagyunk!

Normálisak vagyunk? Őrült módon üvölteni kellene, ezreknek, millióknak! Vagy a jövő télen szépen, csöndben beállunk a sorba a Blaha Lujza téren.

2002-ben a megalázó tévévitában csúfos vereséget szenvedett, magát „polgárinak” nevező pártelnök, miután feltápászkodott a KO-ból, új életet kezdett. „Nem, nem, soha” – gondolta magában, soha többet nem fordulhat elő, hogy ő bárkivel szemben alul maradjon. Számba vette a lehetőségeit, és rájött, hogy a legbiztosabb alap, amire felépítheti a jövőjét, az a magyar néplélek – a szervilizmus, a meghunyászkodás, a tájékozatlanság és tudatlanság, a félelem, az igazodás. Ezeket a karakterjegyeket megfűszerezte egy merőkanálnyi klerikál-fasisztoid nacionalizmussal, és máris nyert ügye volt! Lássuk be, az ötven fölött járó fiatal demokrata pártvezér zseniálisan kalkulált. Tizenkét éve tartja mentális és lelki fogságban a híveit. Idővel szűk lett már neki a saját pártja, ezért továbblépett, és még a támogatók sem vették észre, hogy már nem is egy párt szimpatizánsai, hanem egy szekta vakbuzgó tagjai.

Hiszen minden szereplésével, szónoklatával, értelmetlen és felesleges harcaival, eredménytelen küzdelmeivel úgy ejti bűvöletbe őket, mint kígyó a kiszemelt áldozatát. Nem tud olyat tenni vagy mondani, amit ne fogadna lelkesedéssel az őt ajnározó tömeg. Gazdasági sikerekről papol, és a lyukas cipőben, rongyos kabátban előtte álldogáló sokaság éljenzi. Az elmúlt négy évben bevezetett negyven új adóval, a 30-40, esetenként 100%-os élelmiszerár emelkedéssel terhelt tábor ujjongva tapsol a pár száz forintos – nyilvánvalóan átmeneti – rezsicsökkentésnek. Ne vitassuk el tőle az érdemeit! Aki erre képes, az igazi varázsló, aki az ujja köré csavarja a korgó gyomrú embereket, akik boldogan vetik alá magukat az ő akaratának, boldogan félnek, boldogan igazodnak, boldogan adják át neki a megtakarításaikat és boldog tudatlanságban pergetik napjaikat.

A szektavezér sikereit látva, szagot kapott az egykori színházrendező. Szakmájánál fogva ő is ért a varázsláshoz, tudja, hogyan kell elkápráztatni az embereket. Ám az ő célszemélye maga a szektavezér lett. Ahogy a szektavezér a néplélek nagy tudoraként bánik a híveivel, a főrendező ugyanolyan jól kiismerte a szektavezér lelkivilágát. Hamar rájött, mivel tekerhetné az ujja köré. Showműsorral! Előállt a piros-fehér-zöld tollal együtt kihelyezett alaptörvény asztalának ötletével, és a szektavezér itta minden szavát. A főrendező ekkor vérszemet kapott, s csak úgy záporoztak az ötletei. A szektavezér, aki ahhoz szokott, hogy ő bűvöli el az embereket, ezúttal maga hallgatta megbabonázva a főrendező elképzeléseit. Következtek az alaptörvény alkalmából megrendelt festmények és az azokból rendezett kiállítás, majd jött a nyilas írókat is tartalmazó könyvsorozat, és a szektavezérnek ez is tetszett. A főrendező ekkor már tobzódott. – Gründoljunk egy új folyóiratot! Legyen Magyar Krónika! – kiáltott fel, és a szektavezért ez a terv is lenyűgözte. – Legyen! A híveim megfizetik azt is! – mondta –, de én is írok bele! – tette hozzá cinkos, kisfiús mosollyal. Meg is állapodtak abban, hogy az első szám megjelenését a pitypang virágzásához időzítik. Az ára potom ezer forint lesz.

Így esett, hogy idén tavasszal boldogság árasztja majd el az országot. A rabszolgamunkából hazatántorgó közmunkások fűtetlen, víz- és áramnélküli kalyibájukban, éhtől kopogó szemekkel, örömmel lapozgathatják és olvasgathatják a színes képekkel illusztrált, vidám, csupa jó híreket és örömöt sugárzó cikkeket tartalmazó Magyar Krónikát.

Megjelent PuPu blogján.

Hú, de izgultam volna ma egész nap, ha nem ismertem volna a Nagy Demokrata Bolhacirkusz művészeit! Ültem volna izgatottan a babérjaimon és várom a percet, amikor megjelenik valamilyen semleges helyszínen – mondjuk a Syma csarnokban vagy az eddig még feledékenység következtében át nem keresztelt, sem át nem költöztetett, sem a Nemzeti Dohányboltokkal össze nem vont Nemzeti Múzeum lépcsőin – kéz a kézben Bajnai, Mesterházy, Bokros, Gyurcsány, Fodor, Kónya, Kuncze, Herényi, Schmuck, Vajnai, Ungár, Juhász, Karácsony – hagytam ki valakit?

Előttük egy kifeszített molinó, rajta a felirat: MI NEM EGYMÁST SZERETJÜK, HANEM AZ ORSZÁGOT! LE A ZSARNOKKAL! DEMOKRÁCIÁT!
Majd együtt eléneklik a Himnuszt és vállukra emelik Király Júliát.
Vagy Bokros Lajost.
Vagy Surányi Györgyöt.
Vagy Kuncze Gábort.
Vagy bárki mást, aki tehetséges, és akinek személyében egy délelőtti értekezlet keretében meg tudtak állapodni, hiszen itt a dolomitszilárd elvek mára már igazán háttérbe szorulhattak volna.

Az ugyanis már tegnap kiderült, hogy az eddig egymással vetélkedő két alkalmatlan nem indulhat a győzelem esélyével, így valaki mást kell keresni, lehetőleg olyan valakit, akit nem Orbán Viktornak hívnak. Király Júliával járnának a legjobban, a többieket emelgetni strapásabb, Schmuck Andor például ebből kifolyólag szóba sem jöhet. Persze, ez a megoldás csak az utópiák birodalmában állná meg a helyét, ahol sárkányok, orkok, és varázslók, zombik és trollok akadályozzák a hófehér csataménbe öltözött hős harcát a turulban született Hókuszpók ellen, a mai magyar demokraták körében az ilyesmi elképzelhetetlen, hiszen ésszerű lenne.

A dolgok a realitásokon alapuló forgatókönyvek szerint folynak, így hát a táncosok, akik Viktor koreográfiája szerint abszolválják az előadást, a klasszikus pávatánc lépéseit adják elő. Tegnap léptek egyet előre, mosolyogtak, így a mai logikus lépéskombináció a kettőt hátra, gonosz pofák vágásával egybekötve. Ha én nevelhetném őket, akkor a klasszikus porosz iskola szabályai szerint ezerszer leíratnám velük, hogy az együttműködés nem azt jelenti, hogy a másik azt csinálja, amit én kitaláltam.

Ma estére világosan kiderült, hogy szocialista barátaink éppen ott tartanak, ahol hónapokkal ezelőtt tartottak, ugyanis azt képzelik, hogy a közös lista azt jelenti, hogy az általuk arra érdemesnek nyilvánított szervezetek indulhatnak az MSZP listáján, az MSZP feltételei szerint. Hát nem is tudom, hogy lehet ezt finoman megfogalmazni, de szerintem ez inkább azt jelentené, hogy a résztvevő szervezetek súlyuknak megfelelően képviseltetik magukat egy olyan listán, melyet az a személy vezet, akinek személyében a résztvevő szervezetek, pártok megállapodtak. Ezt a listát hivatalosan egy Összefogás Pártnak, vagy egy Demokrata Pártnak kellene indítani, melynek tagsága a fentebb felsorolt személyekből állna, és amelynek aktuális programja mindössze a demokratikus államrend helyreállítására, majd a szabad és demokratikus választások kiírására terjedne ki.

Nem kell itt sokat tudóskodni, hiszen ez az összefogás nem a közös, koalíciós kormányzást célozná, hanem csak egyetlen feladatra, a demokratikus államrend helyreállítására, esetleg a puccsisták felelősségre vonásának megkezdésére szerveződne, mert azt azért világossá kellene induláskor mindjárt tenni, hogy a Magyar Köztársaságban nincs helye egyeduralmi törekvéseknek, még ha a törvényeket megpróbálják hozzá is igazítani a tényekhez. Aki ezzel nem ért egyet, az menjen isten hírével, nem fog hiányozni.

Ellenben azt tudomásul kell venni, hogy aki a közös listavezető lesz, annak minimálisan is két évre, de inkább háromra teljhatalmat kell adni, ami nem jelenti azt, hogy a döntéseket ne lehetne demokratikusan előkészíteni, de azt mindenképpen, hogy a végső döntést neki kell meghozni és a döntés után nincs helye további vitáknak. Mondjuk, ez a résztvevők kvalitásainak és jellemének ismeretében kissé utópisztikus, de megfelelő szankciókkal talán kikényszeríthető.
Azt is meg kell akadályozni, hogy bármelyik résztvevő szervezet döntő befolyást szerezzen a közös frakcióban, mert a zsarolhatóság zsarolásra sarkall, márpedig demokráciát nem lehet antidemokratikus eszközökkel megteremteni.
Na, de hol vagyunk még ettől?

Mint Makó Jeruzsálemtől, egyelőre még – vagy már megint – ott tartunk, hogy Gyurcsány részt vehet-e az összefogásban, mely kérdés a „tud e repülni a liba szárnyak nélkül” dilemmával egyenértékű. Ezen rugóznak a szocialista politikusok leginkább, és közben nem veszik észre, hogy éppen hattyúdaluk kottáját körmölik. Pedig – jobb, ha tőlem tudják – már elindultak a süllyesztő felé vezető úton, és ma már ott tartunk, hogy minden negatív megmozdulásukkal Gyurcsányt erősítik, aki egyébként jó taktikai érzékkel fizikailag is távol tartja magát tőlük – ki tudja, hátha fertőz a gyáva önzésük, államférfiakhoz méltatlan, kispályás viselkedésük, a valósággal való szembenézésre képtelen mentalitásuk.

A szocialisták most megpróbálják előadni ugyanazt, ami Gyurcsány lemondatásakor egyszer már bejött Viktornak, megpróbálnak bohózatot kreálni a listavezető kereséséből, de elárulom, nem fog összejönni. Kilóg ugyanis a lóláb, a szándék, hogy senki más ne legyen alkalmas a posztra a szocialista pártelnökön kívül. Sajnos, szocialistáink az elmúlt hónapokban sok-sok munkával elérték, hogy ma már mindenki látja, hogy ki az, aki egyértelműen alkalmatlan a feladatra.

A hét most terméketlen vitákkal fog elmenni, és hol van még a vita az egyéni jelöltekről, a közös listáról, a listavezetőről, a demokrácia reparálásának feladatairól – és a napok rohannak. Ha rajtuk múlik, még a szavazófülke előtt is egymást ütik. Ezen csak a tagság tudna változtatni – már, amelyik szervezet rendelkezik ilyesmivel. De erről beszélgetni kellene a pártok tagságának, kár, hogy itt a pártdemokrácia sem sokkal különb, mint az állam demokráciája.

Hát, majd meglátjuk, mindenesetre jó lenne elkezdeni kicsit sietni, mert közeleg a tavasz, még ötven-hatvan nap és rügyeznek a fák, már a trafikokba is be lehet majd látni, mert leszedik a portálokról a fóliát, jönnek a stadionátadások, Deutsch Tompika felavatja Brüll Alfréd szobrát, mely valami csodás véletlen folytán rá fog hasonlítani. A Szabadság téren felállítják az Égigérő Nemzeti Rézfütyülőt, Selmeczi Gabika fogja a munka dandárját végezni. Lesz itt minden, tűzijáték, konfetti, béremelés az inszeminátoroknak a kedves vezető nagypapájára való emlékezés végett, hogy senki ne felejtse, mitől is két lábon járó termékenységi szimbólum a Mi Szeretett Vezérünk. Mi meg várjuk türelmesen a csodát, hiszen ha az Úr akarja, a kapanyél is elsül…

Király Gábor versei

.

A DISSZIDANCIA

(A tribute to Kertész Ákos)

Nincs maradás, ez a fénytelen éj

az eszembe hasítva feléget.

Lentről a rétről a birkasereg

Veretes szavakat idebéget.

Amíg én keresem meg ételemet,

addig nem fizet jól meg az élet,

mert nem kenyerem mit a vétleneken

spórolnak titkon a vének.

Nyomja a vállam nyögtető járom.

Körbe, csak körbe, barátom!

Nincs „odakint”, csak a „bent” tekereg,

fejem szűköl a nyakcsigolyámon.

Szól szakadozva a sörszagú száj,

kiabálja a táncot a vérem.

Várja az éjben a filmszakadás,

hogy az orromba verjem a térdem.

Megköszönöm, ez egy jó feledés,

mit a bor meg a pálinka áraz.

Nézd csak, a Föld megint szép kerek, és

ma a szám nem is ördögi száraz.

Eszmélet vágya a szép feledés,

node jófele fordul a lábam:

messzire visz ez a sorskeresés,

ne rohanj kicsi többet utánam!

.

A MAGYARNÓTA

Dimbes-dombos kis falumban szépen búg a gerlemadár,

szívemből most te utánad minden napra száz ima száll.

Elmentél a messzeségbe takarítónőnek álltál,

gondoltad-e azt hogy ez lesz, mikor egyetemre jártál?

Kéken érik már a kökény, megyek hogy még ma leszedjem,

szép tubicám hazavárlak, ne hagyj elsorvadni engem!

Eladom a kökényemet cébéának holnap este,

gazdag leszek kisangyalom, gyere haza jövő keddre!

Faluszéli házikónkban kecskegidánk felneveljük,

szeretőmmel jókedvünkben a szép tavaszt énekeljük.

hajnalonként gombát szedünk, hej de szép lesz itt az élet,

addig békemenetelünk, amíg nem ér boldog véget.

.

Népfelség

Ha derogálna

az állam elve,

állj ellen bátran

népfelségelve!

.

AZ EREDMÉNYESSÉG

Ingatlaneladási meg gyógyszeradó bevezetve

nyugdíjsarc új tervezetének örülhet a nép

luxusra durva egy áfa kivetve

diploma megterhelve adóval

és házi vegyesre jön új jövedék

végkielégítések extraadója

két forint minden perc telefonhívásra

vesszen a bank és a multiközért

húszféle összeg és ez csak a kezdet

tudjuk a kormány megvéd minket

így szabadul fel boldog népünk

a brüsszeli héják karma alól.

.

AZ INTERPELLÁCIÓ

Nekem nem kell szépnek lennem,

mert nem érdekel az esztétikám.

Az Oktogonon nyalja ki a seggem

ki nem a tetten, de a szép ruhán,

a pénzen és a glancolaton méri,

hogy ki az ember s ki a töltelék.

Magasról szarok én az ilyenre,

mert nem én vagyok a csőcselék,

hanem a jól fésült rühes parasztja

ki zsidózik s ölné a cigányt,

és seggét mandátumára tapasztva

kérődzi fel lelke nyákos vérbaját.

Nekem nem kell jónak lenni,

mert rossznak már elég jó vagyok,

nem hagyom magamat attól ítélni

ki fonákjáról látott csak papot,

s nem ismer se embert se Bibliát,

és mert kezébe mást sose fogott,

ha érvelni kell, arra tanítja kisfiát,

a kereszt is csak bikacsök legott.

Oly feledékeny, olyan szolgafajta,

mártírt gyaláz és a gyilkost védi,

botozza a sírt hol nyugszik atyja,

s csak kilencszázharmincnyolcat éli.

Nekem nem kell erősnek lenni,

izmom a tömegben hordozom,

haragos öklünket ütésre emelni

százezren fogjuk, jól tudom.

.

A másik oldal

Szóltam, hogy jönnek a fasiszta celebek,
szóltam, hogy nem lesz jó, ha a szart lenyeled,
szóltam, hogy ki fogják lopni a szemedet
azt mondtad, nyugalom, ezek nem ilyenek.

Szóltam, hogy nem lesz se földed se hiteled,
szóltam, hogy bilincsbe verik a gyereked,
Szóltam, hogy leköpnek költői esteden,
azt mondtad, nem kéne ördögöt festenem.

Szóltam, hogy be fogják mocskolni apádat,
szóltam, hogy elő lesz írva az alázat,
szóltam, hogy nevükre íratják hazádat,
azt mondtad, nem eshet meg ez a gyalázat.

Szóltam, hogy több lesz az erőszak szervezet,
szóltam, hogy lapít majd minden szakszervezet,
szóltam, hogy lesz majd itt bankszámla zárolás,
azt mondtad, unalmas már ez a károgás.

Szóltam, hogy te leszel hibás az árvízért,
szóltam, hogy nem kapsz majd gyufát se száztízért,
szóltam, hogy rajtad verik le a havazást,
azt mondtad, hagyjam már abba a savazást.

Szóltam hogy viszi az egyház a sulikat,
szóltam hogy mérnökök helyett majd kulikat
képeznek ezerrel, s bezárják a gyárat,
azt mondtad, ilyen a kereslet-kínálat.

Szóltam, hogy felbontják mindegyik leveled,
szóltam, hogy feltörlik a padlót teveled,
szóltam, hogy nem lesz a várad a te házad,
azt mondtad, béke van, nyugi, ne parázzak.

Azt mondtad, nem érint téged, ha úgy lesz se,
azt mondtad, „véggye meg magát a férgesse”,
azt mondtad, ráérek, elhiszem ha látom,
így jártál, megszoptad, édes egy barátom.

.

A sár

Felduzzad a sár a testben,
lassan már a számig ér.
Látod, milyen érdekes, nem,
az, hogy mennyi belefér?
Úgy, hogy amúgy nem is tetszik
kívülről, hogy volna gond,
azok az utolsó centik
kellenének még, de mondd,
mit szól majd a szomszédságom
és a főnök csókosa,
mikor kibukik a számon
százötven év bús fosa?

.

A nemzettest

Egyáltalán nincsen vége
szerelmetes hazánknak,
ameddig jut csirkegége
vacsorára anyánknak,
és ameddig szaladgálhat
patkányok közt, szemétdombon
csurdé purdé, gyerekállat;
nem aggódom, vígan mondom:
egyáltalán nincs vége a hazának!

.

A pásztoróra

Virágparfüm hajbalzsam
Szellő árnyék kurta fény
Cipő gyorsan kabát halkan
Sűrű légzés langy erény

Loppal léptek arc pirul
Surran szoknya ágylepel
Zsenge mosoly lábfej simul
Kósza árnyék éjmeder

Ágyelőke fulladás
Zuhany forró rózsavíz
Időgondok végevarázs
Cipő lassan utóíz

Lassú légzés tarka fény
Elmerengés sárga busz
Sűrű kávé cigi igény
Szellő emlék bús bajusz

New York – Mint arról korábban hírt adtunk, a Citibank a megváltozott feltételeik miatt megszüntette a Budapesten vezetett folyószámlánkat. Mostantól csak az amerikai számlánkra történő átutalással, a Paypal útján történő kártyás fizetéssel, Amerikából és Kanadából pedig csekken is tudjuk fogadni az adományaikat. Köszönjük a legutóbbi felhívásunk nyomán érkezett nagylelkű adományokat, és kérjük olvasóinkat, hogy akinek fontos az AN működése, és megteheti, támogassa lapunkat.

A Citibank korábban arról tájékoztatta kiadónkat, hogy “a nemzetközi szabályozás megváltozott bankunkban, ennek megfelelően nem tudjuk az Olivia Media and Pub. Corporation számláját továbbiakban vezetni. A bemutatóra szóló részvényekkel rendelkező cégek kiemelt kockázati besorolás alá esnek és az a döntés született, hogy ezt a kockázatot nem vállalja a bank”.

A számla december 31-ig működött, és jelenleg már nem lehet erre a számlára befizetni. Mostantól banki átutalással lehet fizetni az alábbi számlaszámra.

A világ bármely részéről átutalás dollárban:

Lassan már közhelynek számít, hogy a mai magyarországi politikai-társadalmi állapotok őszinte leírásából nem hiányozhat az utalás a náci nézeteket nyíltan hirdető politikai szervezetek és a velük összekacsintó regnáló politikai hatalom, a kétfedelű beszédekkel mesterien manipuláló Fidesz háttérben történő együttműködésére.

Sajnos, akármennyire is közhely, nem lehet elégszer felhívni a figyelmet a polgári demokráciát mára már csupán a kirakatban szerepeltető állapotokra, arra a szomorú jövőképre, ami ebből a helyzetből eredően a magyar társadalomra vár. Még akkor sem, ha pontosan tudjuk, hogy vészkiáltásainkat jóformán csak azok a fülek hallják meg, amelyek gazdái eleve velünk együtt tisztában vannak az egyre nyilvánvalóbban fenyegető veszéllyel. A mai magyar társadalom immár olyan öngerjesztő folyamatok láncolatába küzdötte magát, amelyek szétszakítása, és a közeledő jéghegy elkerülése érdekében a nagy tehetetlenségű óceánjáró haladási irányának megváltoztatása a legoptimistább becslések szerint is legalább egy-két generációnyi időt igényelne. Ráadásul a kilátások között a pozitív irányváltás esélye még a horizonton sem látható. Többek között azért nem, mert az elmúlt két évtizedben a harsány és felelőtlen politikai közbeszéd a magyar társadalom jelentős részeit hergelte bele sikeresen abba a szemellenzős gondolkodásmódba, amelyből a kiút kizárólag a szemellenző elvetésén keresztül vezethetne. Maga a lassan ölő méregként elterjesztett gondolkodásmód ezt azonban kizárja. Igazi 22-es csapdája. Itt tart ma Magyarország a XXI. században.

Mindennek tudatában, pusztán a lelkiismeret által vezérelve, hadd engedjek el egy újabb semmibe vesző kiáltást arról, hogy a náci szélsőjobb és az önmagát konszolidált polgárinak láttató fideszesek hogyan működnek együtt, sőt, hogyan rezdülnek azonos hullámhosszon. Jelen esetben a főváros XII. kerületében, Pokorni Zoltán és az általa vezérelt polgármesteri hivatal nyílt támogatásával.

Íme a szervezet, amelynek fedelet biztosít, és amely rendezvényeihez a logóját is rendelkezésre bocsátja a budapesti XII. kerületi Hegyvidéki Önkormányzat: Hegyvidéki Trianon Társaság

“A Horthy Miklós Társaság, A Nemzet Emlékezés Harangja Alapítvány és a Magyar-Osztrák-Bajor Társaság, mint alapítók Budapesten, 2007. február 19-én megállapodást kötöttek a Hegyvidéki Trianon Társaságnak a létrehozására.” A Társaság rendezvényeinek a XII. kerületi Önkormányzat a “Kulturális szalon” fedőnevű saját helyiségében biztosít fedelet a XII. ker. Böszörményi út 34/a címen.

A Társaság küldetéséről és rendezvényeiről további érdekes részleteket bárki megismerhet a társaság honlapjáról. Íme egy tanulságos részlet a Társaság által a “hiteles múltfeltárás” szándékával közzétett cikkekből: ”Az amerikai béketerv célja a nyugati típusú demokrácia magyarországi meggyökereztetése volt. Ennek érdekében radikális földreformot, és egy új uralkodó politikai irányzatot képzeltek el. A nemzeti-nemzetiségi ellentétek szempontjából a nyelvhatárok és a politikai határok ésszerűségét tekintették célszerűnek, és úgy gondolták, hogy Magyarország trianoni határait északon, északkeleten, keleten és délen célszerű megváltoztatni Magyarország javára. Felmerült az a javaslat is, hogy a Románián belüli Székelyföld autonómiája helyett egy független Erdély mint önálló állam valósuljon meg. Nagy-Britannia álláspontja az amerikai tervhez hasonló volt. Ők is első szempontként Magyarország demokratizálását támogatták. A szlovák-magyar határszakaszra vonatkozó javaslatuk az 1938. évi I. bécsi döntés nyomvonalának felelt meg.  Megnyugtató rendezésnek tekintették Erdély önálló politikai egységként való megjelenését. Magyarország számára a legkedvezőtlenebb és egyben legtragikusabb változat a szovjet diktátum volt. Sztálin – korábbi nevén Ioszeb Dzsugasvili -  a majdani megszálló szovjet Vörös Hadsereg által ellenőrzött területek ún. szovjetizálását határozta el és tűzte ki végleges célul. Magyarország és Lengyelország  kivételével minden átmenet nélkül vazallus kommunista rezsimeket tervezett hatalomra juttatni. Tervei szerint Magyarország szovjetizálása sokkal hosszabb folyamat és az átmenet akár 10-15 év is lehet. Erre a magyarázat egy korabeli titkos beszélgetésben keresendő. A diktátor, a világ egyik legnagyobb tömeggyilkosa azt nyilatkozta, hogy  „az  egész térségben két nemzet van amelyik megérdemli a nemzet nevet. A lengyel és a magyar nemzet. Azért mert ez a két nép amelynek a legszámosabb, legjelentékenyebb arisztokráciája és nemessége volt ezek a nemesi nemzetek függetlenségi vágyukat az egész népnek átadták. Hát ezért akarom én ennek a két nemzetnek a gerincét összetörni.” Közép- és Délkelet-Európában a II. világháború vége felé, 1944 őszére teljesen megváltozott a katonai helyzet. 1944 októberében a britek Churchill irányításával Magyarországot ún. keleti  szovjet érdekszférának ismerték el. Az Amerikai Egyesült Államok is megváltoztatta erre az időpontra a tervét és Roosevelt vezetésével már csak a szabad választásokhoz ragaszkodott és a választások eredménye szerint, a lakosság választási szándékát kifejező politikai rendszer létesítését támogatta. Ennek a közös döntésnek lett az eredménye az elfogadott 1945. február 11-i  jaltai nyilatkozat.  Ez a nagyhatalmi döntés amely Magyarország  - a Magyar Királyság – szovjet megszállásához és leigázásához vezetett fél évszázadra meghatározta a magyar nemzet sorsát.  Más Magyarországnál szerencsésebb országokat nem ért olyan tragédia mint hazánkat. Az első csapás a háború elvesztése, a második csapás a tömeges népirtás, nemzetirtás míg a harmadik nagy csapás az ország bolsevizálódása lett.” forrás: http://htrianon.blogspot.hu/p/cikkek.html 66. ÉVE  1947. február 10.  A  párizsi diktátum, a  II. Trianon

A mostani kiáltásommal leginkább erre az egy mondatra szeretném felhívni a figyelmet: “Közép- és Délkelet-Európában a II. világháború vége felé, 1944 őszére teljesen megváltozott a katonai helyzet.” Miközben a Társaság önmagát a “hiteles múltfeltáró” szerepében igyekszik feltüntetni, az 1947-es párizsi békeszerződés előzményei között az amerikai és brit álláspontok megváltozásának indokát mindössze egy ilyen sommás mondattal igyekeznek elintézni. Miközben Magyarországra nézve a “katonai helyzetben” semmi olyan változás nem történt, ami egyébként az amerikai és brit szövetségesek álláspontját ilyen jelentős mértékben Magyarország hátrányára befolyásolhatta volna. Ugyanakkor tény, hogy történt 1944 ősze előtt Magyarországon egy s más, amelyeket a Hegyvidéki Trianon Társaság szemmel láthatóan jelentéktelen eseményeknek tekint. Mondjuk, történt egy kis zsidódeportálás, úgy félmillió zsidó honfitársunk bevagonírozása és postai úton való feladása Auschwitzba. Ami semmiképpen sem írható le azzal, hogy “őszre a katonai helyzet teljesen megváltozott”. Valami megváltozott, az biztos. De az nem a katonai helyzetben keresendő. Hanem sokkal inkább abban a csalódásban, amelyet Magyarország a német zsidótlanítási törekvések eminens kiszolgálójaként keltett az amerikai és brit szövetségesekben. Abban, hogy Magyarország képes volt a már nyilvánvalóan vesztes katonai helyzet ellenére, rendkívüli logisztikai tökéllyel, a haláltáborokba deportálni félmillió ártatlan zsidó honfitársát. Tipikus esete annak, ahogy a mai magyarok még mindig csak mások szemében hajlandók meglátni a szálkát, miközben a sajátjukban a gerendát sem.

Nos, amíg a magyarok nem hajlandók leszaggatni magukról az ilyen Hegyvidéki Trianon Társasághoz hasonló hazug propagandisták által rájuk csempészett szemellenzőket, addig nyilvánvalóan esélye sem lesz a magyar társadalomnak arra, hogy a jéghegy felé közeledő hajóját a biztonságos vizekre kormányozza. És nem lehet elégszer ismételni: mindez a kormányzó Fidesz aktív támogatásával történhet így. Pusztán hamis illúzió, hogy Pokorni Zoltán netán más lenne, mint a Fidesz fősodra. Lehetnek ugyan apró-cseprő nézetkülönbségek, például az oktatáspolitikában (mert nem lett Pokorni oktatási miniszter – A Szerk.), de amelyek egyébként még erősítik is a Fidesz demokrácia iránti elkötelezettségének hazug látszatát, hogy “különböző nézetek szabadon megjelenhetnek”. A lényegen, a hajó irányán, a jéghegy helyzetén és az elkerülhetetlen katasztrófa mértékén azonban ez sajnos mit sem változtat.

Magyarország nyílegyenesen rohan a vesztébe.

Győzött a kontraszelekció, Mesterházy Attila lesz az “ellenzéki összefogás” miniszterelnök-jelöltje. Azt még mindig nem lehet tudni, hogy az “összefogás” azt jelenti-e, hogy az MSZP átad helyeket a saját listáján, vagy egyenrangú felek szövetkeznek egy közös listán. Vélhetően az előbbi, de az nem összefogás, hanem gyarmatosítás. A Fidesz az MSZP segítségével darálja le az egész ellenzéket. A közös miniszterelnök-jelölt Mesterházy Attila lesz, aki már MSZP-elnök is azért lett, mert nem volt más, később pedig az MSZP-t átalakította a Fidesz képére és hasonlatosságára. Az ellenzék egy kontraszelektált, teljesen alkalmatlan miniszterelnök-jelölttel indul Orbán ellen (ez  a szó csupán publicisztikai fordulat, mert Mesterházy még csak nem is Orbán ellen indul), aki rendelkezik Orbán összes negatív tulajdonságával, de nem rendelkezik az előnyös tulajdonságai egyikével sem. Katasztrófa.

A demokratikus ellenzéknek nevezett csődtömeg addig követelte az “összefogást”, a közös listát és a közös miniszterelnök-jelöltet, amíg megkapta. Ezzel elszálltak maradék remémyei is, mert nincs az a fasiszta diktatúra, amelynél egy Mesterházy jobb lehet. Bármilyen is Orbánia, de működik az ország. Aki hallotta Mesterházy kongresszusi programbeszédét, az tudhatja, hogy ez az ember képtelen lenne az ország működőképességének fenntartására is. Ezt úgy kell értékelni, hogy amúgy az ország magától is működne, de ez az ember pillanatok alatt működésképtelenné tenné. Nem mintha bármi esélye lenne arra, hogy valaha miniszterelnök legyen. De az most már biztos, hogy aki elkövetné azt a hibát, hogy a választásokon való részvételével legitimálja az Orbán-rendszert, most már senkire nem szavazhat. Különösen, ha Gyurcsány öngyilkosságot követ el a pártjával, és Simicska Lajos választottjának szárnyai alatt akar a választásokon részt venni, akkor már senki nem marad, akire szavazni lehetne. Mesterházy Attilát az a Puch László tette pártelnökké, aki miatt Gyurcsánynak távoznia kellett az MSZP-ből. Mesterházy az első ellenzéki politikus a rendszerváltás óta, akivel szemben a Fidesz karaktergyilkosságot sem hajtott végre. Már az is sokatmondó, ha a Fidesz úgy látja: Mesterházy Orbán legkívánatosabb ellenfele. De ennél többről is szó lehet. Az MSZP ugyanazt a mocskos szerepet töltheti be a pártpolitikában, amit az ATV az “ellenzéki” médiában. Belekonszolidálja az ellenzéket és a társadalmat a diktatúra szövetébe.

Mesterházy tehetségtelenségére jellemző, hogy a bajai videóbotrány után még saját pártja is “tanácsadó testületet” nevezett ki mellé (fölé?), amelynek üzenete az volt, hogy a választások előtt lecserélni már nem lehet, de Mesterházyt önmagára hagyni sem lehet, mert kárt tesz magában. Kiszámíthatatlanul megbízhatatlan a ténykedése. Most egy olyan ember lesz az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje, akit még saját pártja fajsúlyos személyiségei sem tartanak alkalmasnak a párt vezetésére. De ennél is nagyobb baj, hogy Mesterházy az ellenzékben eltöltött három évet nem az Orbán-rendszer elleni harcra, hanem saját korlátlan hatalmának kiépítésére használta az MSZP-ben. Saját embereit ültette mindenhova, gyakorlatilag hasonló helyzetet teremtett az MSZP-ben, mint Orbán a Fideszben. Nemcsak a párton belülről lehet hallani rémtörténeteket arról, hogy Mesterházy egy kis Mussolini az MSZP-ben, hanem személyiségének ezt a vonását elárulta az október 23-i megmozdulásra tett reakciójával is. Diktátorokra emlékeztető módon nem tűrte, hogy a hallgatósága véleményt nyilvánítson, és a spontán megnyilvánulásokat utólag összeesküvésnek nevezte. Bástya elvtársat – Mesterházy elég fiatalon eljutott idáig – nem lehet bekiabálásokkal megzavarni.

Mesterházy választása végülis méltó koronája az ellenzék eddigi működésének és a magyar demokrácia utolsó reményei megszűnésének. Jól kifejezi azt a romlási folyamatot, amely a rendszerváltás óta a demokratikus politikai erők színvonalát jellemzi. Egyetemi professzorok, művészek, írók és magasan kvalifikált értelmiségiek, atomfizikusok, világhírű zongoraművészek remélik életük és tevékenységük alapjainak helyreállítását a politikai ellenzéktől, és egy Mesterházy intellektuális színvonalán álló ember kiszolgáltatottjai lettek. Erre kell szavazniuk, ha nem akarnak stadiont a kutatólaboratórium és a koncertterem helyén. A demokratikus érzelmű magyar publikum ezt az embert tudta kitermelni magából, mint a legjobbat, mint miniszterelnök-jelöltet, és az ellenzék vezérét. Azért, mert az egyébként romokban heverő kommunista utódpárt a Fidesszel kötött háttérmegállapodásainak köszönhetően egyedül élte túl Orbán Viktor demokratikus pártokat leszalámízó pusztítását. Nem elég, hogy Mesterházy totálisan alkalmatlan, még a pártjáról sem lehet tudni, hogy miből él. A Közgép csak a párt holdudvarához tartozó médiát tartja el, vagy magát a pártot is? Az MSZP által kilopott pénzből mennyi ment az előző nyolc évben a Fideszhez, és most mennyit kap az MSZP a Közgép és mások által kirabolt közvagyonból, hogy a kis játékukat játszhassák? Nem lehet tudni, mennyire a Fidesz és annak informális pénztárnoka irányítja azt a pártot, amely az ellenzéket vezeti. Tragédia.

El kell siratni Bajnai Gordont is, aki minden politikai hibája és tévedése ellenére egy minőséget és egy kvalitást képvisel, ízig-vérig demokrata, megnyerő és kedves ember, de akit saját társelnöke, Szigetvári Viktor politikailag kivégzett. Bajnai Gordon azért jött vissza a politikába, hogy az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje legyen. Ha az nem lehet, semmi értelme, hogy egy tagság nélküli, támogatás nélküli fantompárt élén (nem akármilyen “társelnökökkel”) beüljön huszadrangú senkinek a parlamentbe, és egy Mesterházy színvonalú ember lépjen a helyére. Bajnai Gordonnak most vissza kellene lépnie a politikától, keresnie egy amerikai egyetemet, ahol tanít, és boldogan él. Hátha lesz még egy esélye, hogy újra kezdje másokkal, amit most elrontott. A diktatórikus Orbán-rendszer díszlet-parlamentjében szégyenkezni semmi értelme. Meg kellene szabadulnia azoktól, akiket a nyakába vett, akik politikai ambícióit tönkre tették, és visszamenni civilnek. Így is az ő lelkén szárad, hogy az ő nevével verbuvált párt elhagyásával otthagyja a kígyótojásból kikelt szörnyet, Szigetvári Viktort, Magyarország következő Orbán Viktorát. De még mindig jobban járna, ha most abbahagyná. Ugyanakkor ezzel a pártalapítással, az “összefogásról” hangoztatott eddigi beszédeivel olyan zsákutcába kormányozta magát, hogy abból nem lehet csak úgy kiugrani. Már nem hoz pozitív pontokat, hogy visszalépett ennek az alkalmatlan törtető senkinek a javára. Ez most már negatívum. Mostantól csak elszenvedője lesz ennek az elpuskázott egy évnek, és legjobb, ha az egészségével törődik, mert az a megalázó szerep, amire most kényszerül, ahogyan kullog majd az események iránti, és nem alakítója lesz azoknak, felemészti az emberek egészségét. Mesterházy alé kerülni – ennél megalázóbb helyzetbe már nem kerülhet. Jól benavigálta magát a totális csődbe.

A másik nagy vesztes Gyurcsány Ferenc, aki jó szokásához híven megint elgaloppírozta magát az “összefogásról” szóló hazugságokkal, és hasonló csapdába ejtette magát, a pártját és a híveit is. Elhagyta az MSZP-t, hogy megszabaduljon a pártpénztárnoki rendszertől, a lelki és anyagi korrupciótól és a Fidesz kibogozhatatlan befolyásától, a háttérből mozgatott kiszolgáltatott helyzetből. Most pedig visszanavigálta magát ugyanoda, a Puch által irányított Mesterházy alá, kiszolgáltatva magát olyan gyanús paktumoknak, amelyeket nem lehet átlátni.  Mindezt úgy, hogy már nem is tagja ennek a pártnak, szabad ember lehetne, a pártja is talpára állhatna, és az igazi ellenzék élére küzdhetné magát. Ehelyett birkaként vonul a vágóhídra mindazokkal együtt, akik követik. Mindezt az “összefogás” nevű hazugságnak köszönheti, miközben ebből a képmutató aljasságból egyszer már kirúgták, olyan szerencséje volt, hogy megúszta. és ennek köszönhetően a pártja emelkedni kezdett. De ő ahelyett, hogy örült volna neki, a harakirit választotta. Azért, hogy megfeleljen korlátolt, korrupt, hülye pesti értelmiségieknek, nyomta az “összefogásról” szóló hazug dumát (s ami még rosszabb, pártja identitását is ehhez a baromsághoz kötötte: “Az összefogás pártja”), és most csapdába esett: visszzafordították a fejére. Vagy szembefordul az “összefogással” és az erről szóló szövegeivel, vagy besétál a Mesterházy-Orbán páros csapdájába. Tragédia.

Pedig Gyurcsány mondhatta volna azt is, hogy nem fogadja el Orbán diktátumát, amelyet az egyfordulós választási rendszerrel hozott létre. A DK demokratikus párt, amely megméreti magát, amely a többi ellenzéki párttal is összzeméri a programját. Lárifári – mondhatta volna -, hogy Orbánt nem lehet leváltani csak akkor, ha mindenki összefog, és Orbán leváltása – ugyebár – a legfontosabb. Orbánt ugyanis “összefogással” sem lehet legyőzni, erre találta ki az egyfordulós rendszert, és “összefogással” lehet a legkevésbé legyőzni. Az egymással össze nem tartozó, egymással is rivalizáló és szemben álló pártok összefogása kioltja egymást, nem erősíti. Nem lehet automatikusan összeadni a szavazatokat. Ez most derül majd ki leginkább, miután Mesterházy a közös jelölt, mert normális DK-s erre a konglomerátumra mostantól fogva nem szavaz. Miért jött ki akkor az MSZP-ből? Még akkor sem szavaz, ha Orbán uralkodik száz évig, mert ennél még Orbán is jobb. Mi lesz, ha valami istencsapása folytán az ellenzék mégis nyerne? Annál még egy futballstadionná alakított ország is jobb, mert az legalább működik. Kinyitnak a boltok és jár a villamos. Nem a pártoknak kell összefogni, hanem a szavazóknak, és a pártok közül kiválasztani azt, amelyiknek a programjával egyetértenek. Az ellenzékből is essen ki az, akit nem választanak. Itt már az is felmerült, hogy egyszemélyes pártok elnökeit is be kell venni, mert az “összefogás” eszméje ezt kívánja. Mindenkinek elment a józan esze. Ennek az egész őrültségnek a hazugságát az MSZP politikusai és bérújságírói cáfolják legszebben, amikor azt mondják, hogy Gyurcsány gyengítené az összefogást. Hát persze, hogy gyengítené, az övékét mindenképp. És Mesterházy is gyengíti Gyurcsányt. ez a lényeg, ez a csapda erről szól.  Ennél az “összefogás” nevű hazugságnál nagyobb butaságot és állatságot még nem hordott a hátán a föld. Gyurcsányra azért van szükségük, hogy magukkal rántsák a mélybe, és az előre borítékolható megsemmisítő erejű vereséget a nyakába lehessen varrni. A következő hazugság majd az lesz, hogy az “összefogás” ideája jó volt, csak Gyurcsány nem kellett volna bele, mert emiatt nem működött. Ezek ugyanúgy hazudnak, mint a Szijjártó és a Selmeczi. Mesterházy és Bajnai az eddigi teljesítményükkel már megbuktak. Még el sem kezdődött a meccs, ők már vesztettek. Gyurcsány még nem. Most magukhoz rántanák őt is a bukásba, és még megtennék bűnbaknak is. Ha Gyurcsány nem áll melléjük, ezek a választásokig lenullázzák magukat. Már ha itt komoly választásokról lenne szó. De választás itt nem lesz, csak egy színjáték.

Mi következik ebből, elvtársak? Az, hogy amikor Orbán átalakította a választási törvényt, és ezt a helyzetet létrehozta, legkésőbb akkor nemet kellett volna mondani az addigi kollaborációra, és kiszállni az egészből. Ezt már a NENYI elfogadásakor és a “fülkeforrradalom” bejelentésekor meg kellett volna tenni. Akkor még volt Alkotmány, semmiféle “fülkeforradalom” nem írhatta volna felül az Alkotmányt. Legyünk megértőek, le voltak rongyolódva, agyon voltak verve, nem merték megtenni. Rendben. De legkésőbb a senki által soha el nem fogadott és nem legitimált alaptörvény megszavazása után meg kellett volna tenni. Ezzel ugyanis megszűnt az államhatalom legitimitása. Erőszakkal megdöntötték az alkotmányos rendet. Egy párt ideológiáját mindenki számára kötelezővé tevő, a fékek és ellensúlyok rendszerét felszámoló alaptörvény nem azonos a demokratikus alkotmányos renddel, miután mindent ebből vezettek le. Utána kétharmados törvényekkel bebetonozták az új rendszert, ezzel már eleve tét nélkülivé téve bármilyen választást. Eldöntötték Magyarország sorsát évtizedekre előre. Csak az lehet, amit ők akartak. Az ellenzék pedig nem vonult ki a parlamentből és nem hirdette meg a rendszer általános bojkottját. Kivonult az alaptörvény megszavazásáról, aztán visszavonult, hogy ennek az alaptörvénynek a sarkalatos törvényeiről szavazzon. Miféle logika van ebben? Hacsak nem a képviselői fizetés és a párttámogatás logikája. Ebben az esetben viszont ez az ellenzék paktumot kötött a diktatúrával, hogy a pénzért cserébe legitimálja a rendszert. Elárulták a demokráciát, a köztársaságot, az Alkotmányt és – nem nagy szó – a hazát. És az ország lakosságát. Majd azt hazudták, hogy Orbánt úgy lehet leváltani leggyorsabban, ha a választásokon legyőzzük. Ezzel minden további ellenállást elnapoltak már két évvel ezelőtt a választásig, hogy majd akkor és ott… Orbán Viktor köszöni, fáradjanak a pénztárhoz, mennek a Közgép hirdetések.

Ezekre már nincs magyarázat és nincs bocsánat. De amikor a választási törvény megváltoztatása után sem hirdettek bojkottot, nem vonultak ki a parlamentből és az egész Orbán-rendszerből, hanem a statáriális törvénykezés utáni konszolidációját segítették, az már ütés után kiált. Eleve van egy feloldhatatlan ellentmondás abban, hogy az Orbán-rendszer által kiírt választás után akarják megdönteni az Orbán-rendszert. Ha az Orbán-rendszer nem legitim, akkor hogyan vehetnek részt az általa kiírt választáson? Ha az Orbán-rendszer legitim, milyen alapon és jogon akarják megdönteni? Ebből már látszik az egész ellenzéki stratégia álnoksága és hazugsága. Nem az igazság útján jártak, mert eladták magukat. Ettől kezdve egyik hazugság követi a másikat, és esnek a saját maguk által ásott csapdába. De amikor Orbán választási törvénye összefogásra kényszerítette az ellenzéki pártokat, és a fenti abnormális helyzetet idézte elő, akkor legkésőbb fel kellett volna állni, és a rendszer bojkottját meg kellett volna hirdetni. Nem azt a hazugságot kellett volna szajkózni, hogy az ellenzéki pártok összefogása erősíti egymást, hanem azt kellett volna megmondani (a sok politikus és politológus okostojásnak), hogy az ilyen összefogás nem erősíti, hanem kioltja egymást. Ha nem így lenne, akkor a demokráciákban nem külön indulnának a pártok, hanem együtt. Mellesleg Orbán ezzel az egybekényszerítéssel a kétpártrendszert készíti elő, ahol lesz egyetlen kollaboráns ellenzéki párt, amely a demokrácia díszletét adja, és a centrális erőtér. Ezzel létrejött az a helyzet, amiről Hillary Clinton beszélt: nem lehet demokratikus választáson leváltani a hatalmat, mert nincsenek demokratikus választások. Azt mondta Clinton, hogy ettől kezdve beszélhetünk diktatúráról (Bolgár Gyurit és a Klubrádiót üdvözlöm, a Közgép hirdetés úton van, ha már nem fut).

Az eddigi vergődés annak volt köszönhető, hogy ezt a helyzetet nem ismerték el (fel), vagy letagadták. Lehetetlen egymáshoz nem tartozó pártokat “összefogásba” kényszeríteni, mert lehet, hogy a pártok összefognak, de a szavazók nem. Demokráciában a szavazóknak kell összefogniuk a versenytársak valamelyike mellett. Ez a politológusképzés alaptétele (legalábbis remélem). Ha összekényszerítenek egymáshoz nem illő pártokat, akkor azok együtt nem többek lesznek, hanem kevesebbek. De ez nem elég. Az összefogás hazug logikája azt kívánta, hogy közös lista, közös miniszterelnök-jelölt legyen, miközben a hazugság miatt eddig az volt az egészben a legjobb, hogy nem volt közös miniszterelnök-jelölt. Ezért a kioltó hatás gyengébb volt. Miután megnevezték Mesterházyt, ez a törvényszerűség felerősödik: mostantól ez az “összefogás” drasztikusan gyengülni fog. Ha nem így lesz, újabb paradoxon áll elő, mert ünnepelni fogják azt, amiért sírni kellene: akkor megint megerőszakolták ennek a népnek a lelkét, darabokra törték a gerincét, és mindezt semmiért, mert az el nem utasított választási rendszerben és az információs szabadság nélkül (amely szintén feltétele a szabad választásoknak) esélye sem lesz a győzelemre. Ez a választás annak a hazugságnak az egyenes folytatása, amely a parlamentben maradó pártok korrupciójával kezdődött. Az alku ugyanaz: Orbán eltartja a parlamentbe, képviselői fizetésre és szereplésre vágyó képviselőket, valamint az önmagukat (f)eladó pártokat, azok pedig úgy tesznek, mintha mi sem történt volna: legitimálják az Alkotmány elleni puccsot, a diktatúrát.

Akinek egy kevés esze, tisztessége, gerince van, ezt a mocskos alkut nem támogatja, erre nem szavaz. Ezek az emberek, akik a pénzükre vágynak, teljesen hülyének néznek bennünket, és az egész magyar népet. Hazudoznak, miközben csak a pénzre vágynak, nem akarnak lekerülni a képernyőről, a mikrofon elől. Mások megfelelési kényszerből és csordaszellemből követik őket. Legalább mondanák meg, hogy mi is meg akarunk élni, eladnánk magunkat, szavazzatok ránk, hogy bekerüljünk a parlamentbe, kapjunk képviselői fizetést, a pártjaink állami támogatást, a holdudvarunkba tartozó médiumok a Közgéptől hirdetéseket, a nekünk dolgozó újságírók fizetést Orbán Viktortól. A diktátor eltartja az ellenzékét is, annak sajtóját is, hogy a demokratikus díszleteket, a Patyomkin-demokráciát fenntartsa. Ez az ellenzék pedig a kijelölt határok között (nem érintik a rendszer legitimitását, nem szerveznek bojkottot és ellenállást) álellenzékieskedhetnek. Megkapják érte a pénzüket. Ez férfias, tiszta és egynes beszéd. Ez az egyens beséd. Legfeljebb azt mondom erre, hogy nem. De azt a pofátlanságot, hogy még hülyének is néznek bennünket, azzal hitegetnek, hogy ez az “összefogás” bármire is jó lehet, hogy majd nyernek a választásokon, és soha nem engedik megtudni az embereknek, hogy itt valójában mi történik, és ebben ők milyen dicstelen szerepet játszanak, az aljasság. Semmivel nem különb aljasság, mint az Orbán Viktoré.

Ezért ez a diktatúra és az ellenzéke erkölcsileg egy tőről fakad, összetartozik, egymást kiegészítik. Ha Gyurcsány beáll közéjük, ő is oda tartozik a pártjával együtt. Ezt kell még csak kivárni, merre dől a fa, és ha ők is eladják magukat, akkor létre kell hozni egy valódi ellenzéket. Ezeket pedig le kell írni, és az igazi ellenzék programjának arról kell szólni, hogy ezt az álellenzéket Orbánnal együtt söpri el, és még a büntetőjogi felelősségüket is fel kell vetni, mint Orbán bűncselekményeinek társtetteseiét.

Hiába elviselhetetlen az Orbán-rendszer. Hiába fordul fel mindenki gyomra. Hiába következnek be a várható tragédiák. Ez az ellenzék erre csak hivatkozik, de nem fogta fel a súlyát, és az egzisztenciális érdekei még mindig erősebbek. A többi hazugság. És/vagy valóban Simicska Lajos irányítja az MSZP-t a háttérből. Bajnai Gordon szerepe pedig, akinek a pártja mindezt legitimálta, ebbe a választási őrületbe a demokratákat belehajtotta, miközben nem tudott egy európai színvonalú miniszterelnök-jelöltként sem az élre állni, egyszerűen gyalázatos.

Lassan megtanulhatjuk: amikor a korrupt emberek legjobban ünnepelnek, akkor történnek a legnagyobb tragédiák.

Megjelent PuPu blogján.

1. Az nem összefogás, amelyikben két szervezet megállapodik egymással, majd azt mondják, hogy aki összefogást akar, az csatlakozzon hozzájuk. Csatlakozzon hozzájuk a hathúszas, mozdonnyal előre.

2. Az nem megállapodás, amelyben az összes kérdésben, melyben meg kellene állapodni, már előre megállapodott két szereplő, a többi pedig ki van zárva a tartalmi döntésekből. Aki erre képes, az hasaljon el a Wartburg kalaptartóján és bólogasson, esetleg csóválja a farkát.

3. Az nem széleskörű megállapodás, melyben a szóba jöhető közéleti szereplők részvételéről utólag döntenek azok, akiknek a részvételéről, szerepéről – szerintük – mások nem dönthetnek se előre, se utólag.

4. Az nem korrekt eljárás, hogy egy sajtótájékoztatón azt mondja valaki, hogy azért nem válaszol egy újságírói kérdésre, mert nem akar a sajtón keresztül üzengetni, miután egészen odáig folyamatosan azt tette.

5. Az nem való miniszterelnöknek, aki miniszterelnöki ambícióin túl egy év alatt sem tudta tisztán artikulálni a szándékait, aki sunyin bujkált és lavírozott, és még tegnapelőtt is azt állította, hogy nem ragaszkodik a listavezetői pozícióhoz, majd tegnap kész tényként tálalta becses személyét a közvéleménynek. Természetesen kész döntésként, még annak előtte, hogy a tárgyalásokat akárcsak elkezdték volna az együttműködés kiszélesítéséről.

6. Az nem tisztességes, hogy azzal próbálja valaki zsarolni a másikat egy politikai döntés előtt, hogy ha nem értesz velem egyet, akkor te vagy a felelős a bukásért, melyért egyébként ő tette a legtöbbet az demokratikus ellenzék széleskörű összefogásának megakadályozásával.

7. Az nem tisztességes politikus, aki saját önös érdekeit az ország érdeke elé tolja, nem ismeri fel a valóságos folyamatokat és nem azoknak megfelelően cselekszik. Az pedig nem épeszű, aki azt képzeli, hogy csak a baloldalon akadnak tisztességes demokraták.

8. Az nem demokrata, aki képtelen kompromisszumokat, szövetségeket kötni.  A politika ugyanis nem a „kell”-ről szól, hanem a „lehetséges” tehetséges megvalósításának művészete.

9. Az sem politikus, aki lenézi, egyben ostobának nézi a választót, elsősorban saját pártjának szavazóit.

10. Az meg aztán egyenesen bolond, aki azt hiszi, hogy egy semmiből felépített párt szavazóit zsarolni lehet. Ők mindahányan büszkék magára a teljesítményre és azért állnak a párt elnöke mögé, mert szilárdan hisznek abban, hogy ő adja a helyes válaszokat a kor kérdéseire.

11. Az sem politikus, aki azt hiszi, hogy Gyurcsányt bele tudja húzni egy szokványos szocimutyiba, mert ő pontosan tudja, hogy abban a pillanatban hagyná őt eddig szép teljesítményt nyújtó pártja támogatóinak minimum hetven százaléka faképnél.

12. Ha egy költöző madárnak piros csőre van, a földön totyog, a levegőben elegánsan szárnyal, gágog, szereti a kukoricát és úgy néz ki, mint egy liba, akkor az nagy valószínűséggel liba is. Ha valaki hosszabb időn keresztül éppen olyan módszerekkel dolgozik, mint kormánypárt, ha ő az egyetlen, akit a politikai ellenfél békén hagy és nem gyaláz, ha ő az, aki az összefogás szótól sikítófrászt kap, aki a minizsarnok egyes számú rémálmát próbálja szent buzgalommal kiszorítani a politikai térből, akkor az nem saját pártja, hanem a politikai ellenfél szekerét tolja.

13. A miniszterelnökséghez nem elég egy bonviváni csücsörítés, sem egy homlokba fésült huncutka. Ha beírod a Google keresőjébe, hogy Bóni gróf, a képtalálatok között ott szerepel az önjelölt listavezető képe. Merthogy azt azért szögezzük le, hogy az MSZP listája nem azonos az Összefogás listájával, még, ha ezt sugallnák is minden megnyilatkozásukkal Edvin herceg és hű társa, Bóni gróf.

Kísértetiesen hasonlít ez az egész dolog a 2009-es helyzetre, akkor is be akarták bizonyítani, hogy a baloldal csak torzsalkodni tud, kormányzásra alkalmatlan. Ehhez akkor is ugyanazok a szocialista és liberális körök adták a muníciót, mint ma is teszik, és ma is ugyanazokat az érdekeket szolgálják, mint amelyeket akkor szolgáltak. Bizonyos szempontból csapdahelyzet ez Gyurcsánynak is, hiszen ha a méltatlan feltételek helyett tiszta lapokat követel, akkor könnyen rátolják a felelősséget az összefogás elmaradásáért, de azt hiszem, hogy ezzel nem kellene most törődni.

Tiszta beszéd, tiszta elvek, tiszta kezek – a nép ezt értékelni fogja, és felismeri már a pávatáncot, akkor is ha maga a Nagy Táncművész, meg akkor is, ha baloldali tanítványa adja elő.  A Mesterházy-Bajnai páros az elmúlt egy év során csúnyán leszerepelt, velük ma már nem lehet győzni. Ha politikusok lennének, ezt már régen tudomásul vették volna.

Ha tudják, de ennek dacára ragaszkodnak a vezető szerephez, akkor erre nem politikai, hanem más okuk van. Jó lenne, ha reálisan átgondolnák a helyzetet.

Attól tartok, képtelenek lesznek rá.

Szeretnék egyszer, igazán csak egy percre belepillantani szegény jó Bikicsnáj Attila, Mesterházy mester pártelnök, „Magyarország következő miniszterelnöke” agytekervényeibe, hogy megpillantsam a barázdák között a kósza fényt. A föntebb idézett konferansz („következő miniszterelnökünk”) M. mester egyes számú alabárdosának, Harangozó Tamásnak szellemi végterméke. Akkor, amikor ezt kimondta, még javában állt a bál. Folytak a parázs egyeztetések, megegyezés, oldás és kötés, kollektív homoktorta sütés. Tombolt a magyar haláltánc. Egyenesen a szakadék felé.

Mit mondjunk most, mikor felborult a szekér? Nem biztos, hogy nyerő megoldás lett volna, de tény, hogy egy ideig az MSZP, ha fogcsikorgatva is, de tolta ezt a szekeret. Az elképzelés – ki emlékszik már erre? – az volt, hogy a Bajnai féle társaság partner. Hogy Gordon a miniszterelnök jelölt, ahogy kiegyezéses jelölt lehetett tizenkét éve Medgyessy, függetlenül homályos múltjától. Az Együtt szolid 15 (!) százalékkal bontott zászlót, majd hamarosan PM-re bővült. Nem tudjuk (ma már sosem tudhatjuk meg), volt-e út fölfelé, de tény, hogy a semmiből 15 százalékra ugrani teljesítmény a mai világban. Aki ennek bedőlt (a maradék négy százalék) most ott áll megfürödve, terv, koncepció, politikai képviselet nélkül. Attilánk győzött. Gordonunkat addig nyüstölte, nyírta, bojkottálta, amíg lehetett. Közben azért foglalkozott mással is. Bekajolt néhány kamu videót Bajáról, leszorította MSZP-s ellenlábasait, kente-vágta a politikus szakmát. Készült a kormányzásra. Például beszerzett néhány pöttyös csokornyakkendőt, friss olajat a sérójára. A decemberi vészterhes napok és határdátumok, Gyurcsány szívós térfoglalása kellett hozzá, hogy Bajnainknak elege legyen végre. Tulajdonképpen karácsony előtt forrt már a gondolat koponyám rézüstjében: mi a nyavalyának kínlódik itt a Gordon? Miért nem száll már ki, mi végre blamálja magát? Egyformán gondolhattuk, mert a karácsonyi néma magányban Bajnai is meghányta vetette magában a dolgot. És ezzel az Együtt projektnek vége is. A hadvezér elmenekült a csatatérről, hátrahagyva pár kókadt harcosát. Az egész történetnek van valami Übü királyos íze.

Persze ennek is lesz valami haszna. Nem hisszük, hogy a mindent elsöprő vereség után lesz még Mesterházy Attila nevű politikus, vagy csak egy fényérzékeny foto-árnyék a falon. (Merthogy Gyurcsány örök, afelől kétségünk nincs.) Kilencven napig várhatunk a nagy explózióra. Áprilisban lehull az álarc. El kell számolni az idővel, az eltékozolt három évvel. Mert azt egy percig se higgye, tisztelt olvasó, hogy mindez nem alakulhatott volna másképp.

Egyesek azt feltételezték hogy szélhámossággal állunk szemben, Horváth úr évtizedek óta tudatosan visszaél Reagan elnök nevével.  Mások magas korát hozták fel, életrajza szerint 92 éves.  Lehet hogy kitalálja a történeteit?

Vannak olyan történetek a mostani magyar politikában amelyeken még én is elcsodálkozok.  Az olvasó joggal kérdezheti:  -  Ez tényleg megtörténhet?

Nem tudom mások hogyan vannak vele, de én imádom Horváth János fideszes parlamenti korelnök történeteit.  Ízes cecei magyarsággal mondja el azokat, sokat ír és beszél saját életéről.  Én elolvastam jónéhány történetét, mert Horváth élete igencsak izgalmas, évtizedekig itt élt az Egyesült Államokban, 1998-ban tért vissza Budapestre. Több mint félévszázada vesz részt a magyar és amerikai politikában, sztorijait szájtátva hallgatják az Országgyűlés tagjai, mert ott is gyakran elmond egy-egy adomát.

Október 17-én a Közép-Európai Club vendége volt Budapesten, ahol „Egy gazdag életpálya tapasztalatai” címmel tartott előadást. Elmesélte, hogy Reagan, aki Kalifornia kormányzója volt, 1974-ben többször is találkozott vele, és mindig 1956 konkrét eseményeiről, körülményeiről kérdezgette, pl. a Parlament előtti október 25-i tüntetésről, a Kilián laktanya, vagy Dudás József szerepéről. Reagan már talán későbbi elnökségére készült, és időben érzékelte, hogy a szovjetek nem olyan erősek, mint amilyenek.  Elmondta azt is, hogy az idős Bush-sal együtt versenyzett egy amerikai képviselői helyért, ő ugyan alulmaradt, de Bush elnökké választása után mondta neki, hogy sajnálja, hogy ő ejtette ki. (Itt olvasható)

Hmm…  Horváth János 1992-ben republikánus jelöltként valóban elindult Indiana állam azóta megszünt 10-es számú választókörzetében, és a jórészt afroamerikaiak által lakott kerületben messze alulmaradt a versenyben.  Andrew Jacobs Jr. (demokrata) nyert, és még Carolyn P. Sackett (független) is indult. Hogyan kerül ide az idősebb Bush elnök?

Horváth úr Orbán Viktor személyes hívására 1997-ben tért vissza Magyarországra, hamarosan parlamenti képviselő lett, és 2004 junius 12-én a Magyar Nemzet-ben Ronald Reagan, az ’56-os forradalom csodálója címmel cikket írt.  Abban részletesen leírja személyes kapcsolatát Reagan-nel. (Itt olvasható)

“Személyes élményeimet azokból a beszélgetésekből emelem ki, amelyeknek részese voltam 1974 tavaszán és nyarán az USA-beli Indiana államot járva. Akkoriban Ronald W. Reagan Kalifornia kormányzója volt, aki azért utazott ismét látogatóba hozzánk, hogy segítsen a republikánus előválasztási kampányban barátjának és kollégájának, Indiana állam kormányzójának, Edgar Whitecombnak, aki szenátori tisztségre pályázott.”

Horváth így folytatja:

„A két prominens kormányzó mellett én a gazdaságpolitika szakemberének szerepében szándékoztam megszólalni, Whitecomb kormányzó munkatársaként. Minthogy a népszerű kérdések s hozzászólások gyakran szóltak adózásról, inflációról, munkanélküliségről, gyakran terelődtek a kérdések felém. Az is megesett, hogy részletes professzori magyarázatba keveredtem, amire közbelépve Reagan vette át a szót, és adott csattanós választ. Ő valóban hatásosan tudta ezt tenni. Azután amikor magunk között, az autóban vagy a szendvicsmajszolás közben elmagyaráztam az elméleti és institucionális hátteret, akkor ismételten másra terelte a szót. Nevezetesen visszanyúlt az 1956-os magyar forradalomra. Meglepően tájékozott volt a részleteket illetően. Ronald Reagan kormányzó 1974-ben ismét kérdezgetett az 1956. október–novemberi magyar forradalom eseményeiről és körülményeiről. Nem is ritkán váratlan kérdéssel szakította félbe a közgazdasági fejtegetésemet: „Hogyan is volt a tüntetés a Parlament előtti téren? Ki hívta oda a 300 ezres tömeget? Miért lőtt az ÁVO az ottani tömegre október 25-én, és nem 23-án? Tényleg nem volt fegyverük a felkelőknek eredetileg?” … Egy másik alkalommal hozzám fordult a kaliforniai kormányzó, az USA jövendő elnöke, és azt mondta: „János, az én figyelmem közgazdasági témákban alig terjed tíz percnél többre.” Mintha ott, akkor a világ legtermészetesebb témája lett volna, úgy kérdezte: „Miért hívta Kádár János tárgyalásra Dudás Józsefet, akit rövid úton felakasztottak?”

Horváth úr sokat köszönhet a Reagan kapcsolatnak, személyes szerepe volt egykori amerikai elnök budapesti szobrának felállításában, megünnepelte születésének 101-ik évfordulóját is, és a mellékelt videó Reagan elnök „egykori munkatársaként” említi őt. (Itt látható)

Kitüntetések sorozatát kapta meg.  2011-ben “páratlan életútjáért” a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét, ugyancsak tulajdonosa a Truman-Reagan Szabadság Emlékéremnek, és az Amerikai Magyar Koalíció kitüntetésének. Reagan elnökkel való munkakapcsolatáról beszélt a Wall Street Journal-nak, Condoleezza Rice volt amerikai külügyminiszternek, Edwin Meese egykori igazságügyminiszternek, több tucatnyi amerikai kongresszusi képviselőnek, akik mindig nagy-nagy tisztelettel fogadták Horváthot Washingtonban mint Reagan elnök magyar származású munkatársát.

De van itt egy kis probléma!

Reagan elnök kaliforniai kormányzói karrierjét majdhogynem percre, dokumentálta itt Kaliforniában Lou Cannon. Tucatnyi könyvet publikált, de azokban nincs nyoma sincs Horváthnak. (Lou Cannon-ról itt olvashatnak) Arra sincs utalás, hogy Reagan részletesen ismerte volna az 1956-os forradalmat.  A Ronald Reagan Elnöki Könyvtár (Itt elérhető) is itt van Kaliforniában, ott sokmilliónyi dokumentum található Reagan életével kapcsolatban, főleg kaliforniai kormányzóságát dolgozták fel részletesen.  Ott sem hallottak Horváthról, és arról sem hogy 1974-ben Reagan résztvett volna az általa jelzett kampányban. Egyetlen dokumentum, újságcikk, vagy fénykép nincs arról, hogy találkoztak volna.

Sokakkal beszélgettem erről.  Egyesek azonnal azt feltételezték hogy szélhámossággal állunk szemben, Horváth úr évtizedek óta tudatosan visszaél Reagan elnök nevével.  Mások magas korát hozták fel, életrajza szerint 92 éves.  Lehet, hogy kitalálja a történeteit?

Én elhessegettem ezeket a feltételezéseket, és személyesen kerestem meg Horváth urat, hogy tárja ország-világ elé azokat a dokumentumokat, amelyek bizonyítják, hogy Reagan elnök munkatársa volt. Többszöri levélváltás után, Horváth úr semmilyen bizonyítékot nem tudott produkálni. Ezután határoztam el, hogy írok erről.

Én most ismételten arra kérem Horváth urat, hogy nézzen alaposabban utána ennek a dolognak, ugyanis zavarbaejtő diplomáciai (és talán jogi) következményei lehetnek annak, ha kiderülne, hogy évtizedek óta mesél olyan Reagan, Bush történeteket, amelyekre nincs bizonyíték.

Bízom benne, hogy Horváth úr hamarosan talál egy fényképet, amelyiken Reagan kormányzóval együtt majszol szendvicseket, vagy amelyiken közgazdaságtanra tanítja a későbbi amerikai elnököt.  Hiszen olyan sok időt töltöttek együtt!  Vagy talán akad egy olyan fénykép is, amelyiken az idősebb Bush elnökkel versenyez az indianai képviselőségért.

Egy dologról biztosíthatom; függetlenül attól, hogy talál-e bizonyítékot Reagan kormányzóval, Bush elnökkel stb. való kapcsolataira – én továbbra is imádom a történeteit.

Jó egészséget kívánok neki, Boldog Újévet, és várom mielőbbi válaszát.

Adomákból életműdíj?

A magyar közéletet eluralta a hisztéria. Nemcsak a pártok híveit kerítették hatalmukba irracionális érzelmek és indulatok, hanem az ellenzéki politikusokat is. Mintha a politikai hatalom természetét nem dolgozta volna fel a szakirodalom. Mintha nem lennének a hatalomgyakorlásnak és a hatalomváltásnak jól körülhatárolható ismérvei és racionális alapjai. A mai ellenzék választási stratégiája ösztönlények szintjén mozog, nélkülöz minden elméleti alapot és logikai felépítményt. A nívótlan politikai gondolkodás mellőz minden racionalitást, mintha társadalomelmélet és politikatudomány nem is létezne. Az nem egy elméleti alapokon álló stratégia, hogy “fogjunk össze, és együtt váltsuk le Orbánt, mert erre kényszerít bennünket a választási törvény”. Ez az állat ösztönös reakciója, ha hirtelen felvillanó fényt lát.

Aki le akar váltani egy kormányt, még inkább egy rendszert, annak tudnia kell, hogy minden rendszer (és kormány) addig marad fenn, amíg a legitimációját nem kérdőjelezik meg. A hatalomgyakorlás kulcsszava a legitimáció. Ezt mindenki tudja. Az a hatalom, amely nem rendelkezik legitimációval, az megbukik. Olyan rendszert, amelynek nincs legitimációja, csak erőszakkal lehet fenntartani. Ezért csak azok képesek egy fennálló rendszert vagy kormányt megdönteni, illetve leváltani, akik hiteles módon képesek a fennálló hatalom legitimitását megkérdőjelezni, vagy a legitimitását elvesztő hatalom legitimitása helyébe egy alternatív legitimitást állítani. Ehhez azonban tisztában kell lenni azzal, hogy mire épül a fennálló rendszer legitimitása, amelyet leváltanának, és milyen másik legitimitást kínálnak helyette. A magyar balliberális oldal katasztrofális állapota abból fakad, hogy soha nem tudott egy új legtimációt felkínálni, mindig azzal nyert választást is, hogy a kisebb rossz alternatíváját kínálta. Mióta azonban Orbán Viktor már nemcsak kormányt váltott, hanem rendszert is, ez az érvelés már kevés. Még akkor is, ha a kormány teljesítménye rossz, mert a többség az általa létrehozott rendszer legitimációját elfogadja, és azt a kormányával azonosítja. Ezért egy hatalomváltás kiindulópontja nem a választási körzetek és a számba vehető szavazatok összeadása, hanem a fennálló hatalom legitimitásának vizsgálata. Mi az elfogadásának az alapja: Miért engedelmeskednek neki a polgárok?

Mert amíg egy rendszer (vagy egy kormány) legitim az állampolgárok szemében, addig engedelmeskednek neki, és nem akarják sem megdönteni, sem leváltani. Magyarországon még a rendszer és a kormány legitimitásának kérdése is egybemosódik. Pedig a kettő nem ugyanaz: a rendszer legitimitása független az adott kormány teljesítményétől, de egy kormány legitimitását (ha az legális) a teljesítménye adja. A választások arról a bizalomról szólnak, amelyek a kormány legitimitásra irányulnak. De ha a rendszer létrehozása egy kormányhoz kapcsolódik, mint az Orbán-kormány esetében, akkor a rendszer legitimációja felülírja a kormány legitimációját. Nem véletlen, hogy Orbán a kormányát a rendszerével azonosítja, és amíg a rendszer legitimációja erősebb, mint a vele szemben kínált rendszer alternatív legitimációja, addig még a kormányát sem lehet leváltani. Függetlenül attól, hogy a kormánnyal mennyire elégedetlenek. Ha a többség a rendszer legitimációját elfogadja, akkor elnéző a rendszert létrehozó kormány teljesítményével szemben, mert a kormány bukása a rendszer bukását is jelentené, de azt nem akarja. Ezért még választást sem lehet nyerni anélkül, hogy első lépésben meg ne vizsgálnánk a rendszer legitimációjának alapját. Ez az első lépés, nem az “összefogás”, és az összefogásban résztvevők támogatóinak automatikus összeadása, amely amúgy is matematikai hiba.

A legitimitás a hatalomgyakorlás jogosságát jelenti, amelyet vagy elfogadnak az alávetettek vagy elutasítanak. Ettől függ a polgárok engedelmességi készsége és a társadalmi konszolidáció. A legitimitás teszi lehetővé, hogy egy hatalom folyamatosan konszolidálja a társadalmat. A konszolidáció mindig azt mutatja, hogy a többség elfogadta egy hatalom legitimitását. Senki nem kérdőjelezte meg azt az elvet és jogot, amelyből az új rendszer legitimációja származik. E cikknek nem feladata, hogy a legitimációelmélet irodalmát ismertesse, ezért Szabó Miklós fogalomkészletéből indulunk ki, aki a legközérthetőbben foglalta össze az ezzel kapcsolatos hazai és külföldi irodalmat (Szabó Miklós: A legitimáció történelmi alakváltozásai, Medvetánc 1989.). Szerinte “az a politikai rendszer legitimált, amellyel szemben akkor is fennáll az állampolgárok engedelmességi kész­sége, amikor az illető rendszer nincsen olyan hatalmi eszközök birtokában, hogy az engedel­mességet erővel kikényszerítse”, illetve nem szorul rá, hogy ezeket használja. Másrészt az a rendszer legitim, amely nem “anyagi előnyök biztosításával éri el az engedelmességi készséget”, amelyet nem csak addig fogadnak el, amíg “jól megy”, hanem amely hajlandó a rendszerben áldozatokat hozni. Az áldozatvállalás szükségessége nem vet véget az engedelmességnek.

A rendszerek és a kormányok legitimációját nem szabad összekeverni. Ahogyan azt sem, hogy egy hatalom legális (törvényes) vagy legitim (jogszerűnek elfogadott). Lehet egy rendszer legális, de nem legitim, és lehet egy rendszer nem legális és mégis legitim, mert a polgárok a legitimitás alapját elfogadják, és engedelmeskednek neki, függetlenül attől, hogy nem törvényesen jött létre. Demokráciában csak a kormányokat lehet elutasítani, mert a rendszer legitimációja a jogra épül. Erre szolgálnak a választások, de ezek nem érintik a rendszert. Mint írtuk, a kormány legitimációját a teljesítménye határozza meg: a kormány elveszíti a legitimációját, ha működése felszámolja a polgárok engedelmességi készségét. Ám egy rossz kormány attól még törvényes lehet, hogy nem legitim. De a rendszer legitimitása nem függ az adott kormány teljesítményétől. Orbán Viktor első trükkje az volt, hogy egyrészt a szocialista-liberális kormányok teljesítménye alapján megkérdőjelezte a rendszert. A kormányok teljesítményét a rendszer jellegéből vezette le, annak jellemzőjének és következményének tartotta. A rendszert a kormánnyal azonosította, ezért vele együtt a rendszert is leváltotta. Másrészt, miután szétverte a kormány legitimációját, a legalitását (törvényességét) is megkérdőjelezte. Egybecsúsztatta a rendszert és a kormányt, valamint a legalitást és a legitimitást.

A probléma megértéséhez tudni kell, hogy egy kormány legitimitását a szakszerűsége, a hatékonysága, a személyi alkalmassága, az emberek javára végzett munkája és a teljesítménye adja. Ha ezzel a polgárok elégedetlenek, akkor nem tekintik a kormányt legitimnek, mert a legitimitása abból fakad, hogy alkalmas a fealadatai ellátására. Vagy megvárják a választásokat, és akkor küldik el, vagy az engedelmesség készségének megtagadásával előbb kikényszerítik a változást. (2006 őszére ez nem igaz, mert a kormányt támadták ugyam, de már akkor is a rendszert akarták megdönteni.) Ez azonban nem érinti a rendszer legitimációját, amelynek ennél elvontabb alapjai vannak. Ez még a középkorban is így volt, amikor vita tárgya lehetett, hogy ki a legális király, de az nem volt kérdéses, hogy bárki ül a trónra, az király lesz. A rendszer legitimációját ez nem érintette. Szabó Miklós a rendszerek legitimáciájához megemlít még egy harmadik nagyon fontos elemet is, hogy az a rendszer legitim, amely nem magától értetődő, hanem amelyet legalább egy másik alternatívával szemben preferálnak. Ebből az következik, hogy nem lehet egy rendszert leváltani, ha az legitim (vagyis a polgárok az alapjait nem kérdőjelezik meg, és készek engedelmesen együttműködni vele), és nem lehet felváltani egy olyan rendszerrel, amelynek legitimitását a polgárok többsége nem fogadja el, vagy azt nem nyilvánítja ki.

Ezért teljesen érthetetlen és irracionális ellenzéki célkitűzés az, hogy győzünk a parlamenti választáson (amely nem a rendszer, hanem csak a kormány leváltására hivatott), és majd akkor vissza alakítjuk a rendszert. Azon túl, hogy ez megismételné Orbán Viktor nem legális “fülkeforradalmának” jellegét, nem számol azzal, hogy a polgárok adják egy rendszer legitimitását, és nem a kormányra kerülő politikai többség akarata. Megváltoztathatják erővel a rendszert, ha tudják, de ha azt a legitimációt a polgárok meghatározó többsége nem akarja, vagy legalábbis nem kész arra, hogy azt megvédje, harcoljon érte, akkor legitimációs problémák lesznek, mert a másik rendszer legitimációját választók esetleg jobban akarják a másikat. A rossz hír az, hogy az Orbán-rendszer miközben nem legális (mert a rendszer alapját képező “fülkeforradalom”, a NENYI és az alaptörvény nem alkotmányos), aközben legitim, mert a polgárok nem vonják kétségbe a legtimációjának alapjait, és készek engedelmeskedni neki. Ezért az Orbán-rendszer leváltásának csak két útja lehetséges: vagy bebizonyítják, hogy a rendszer nem legális, hanem törvénytelenül jött létre, és ezt a társadalom többsége elfogadja, megvonja a legitimitást az egész rendszertől, vagy egy másik rendszer-legitimációt kínálnak helyette, és meggyőzik a többséget arról, hogy ez a legitimáció erősebb és jobban szolgálja a többség érdekeit, mint az Orbán-rendszer. Vagy a passzzív ellenállást választják, kivárják, amíg jogi úton és büntetőeljárás keretében tudják a nem legális rendszert eltörölni. Választások útján azért nem lehet, mert a választáson kapott legitimáció a kormányzásra szól, és nem a rendszerre. Ez jogi akadályt is jelent, de legitimációs problémát is felvet. Orbán is járhatott volna úgy, hogy a törvénytelenül létrehozott rendszere legitimitását nem fogadják el, és kitör egy jogos lázadás. De nem ez történt. A rendszerváltáshoz tehát egyrészt legalitásra, másrészt legitimációra van szükség. Egyiket sem teremti meg akár egy választási győzelem sem. Aki azt gondolja, hogy ilyeneken csak úgy át lehet léppni, mert ő úgy akarja, az nem ért semmit. Csak ne csodálkozzon, ha mégsem úgy lesz, ahogy ő akarja.

Amikor az ellenzék a választási “összefogás” érzelmi akciójával ígéri a rendszert megváltoztatni, akkor a politikatudomány legalapvetőbb törvényszerűségeire sincs tekintettel. Mintha ilyenek nem is lennének. Márpedig ilyenek vannak, és azok alapján pontosan meg lehet határozni azt az identitást és legitimációt, amelyre Orbán Viktor az új rendszerét alapította. Ahogyan azt a legitimitást is, amelyet lecserélt ezzel. Az igazi feladat az lenne, hogy Magyarország népének be kellene bizonyítani, hogy az Orbán-rendszer legitimációja hamis, nem szolgálja az ország és népe érdekeit. Ez még akkor is így van, ha lenne hajlandóság arra, hogy valaki az Orbán-rendszer illegitim, törvénytelen jellegét felvesse az európai és a magyar igazságszolgáltatás előtt (az nem indok, hogy az Orbán által elfoglalt Alkotmánybíróság visszadobott egy ilyen beadványt, mert az a döntés nem azt bizonyította, hogy a beadvány jogilag megalapozatlan, hanem fordítva: precedenst szolgáltatott arra, hogy a beadvány igaz, megszűntek az ellensúlyok és a fékek). A legitimáció kérdése ugyanis a nemzet identitásának alapjait veti fel, és ország legalapvetőbb kérdéséhez kapcsolódik: mi Magyarország?

Ezt a kérdést az dönti el, hogy a polgárok milyen alapokon álló legitimitást fogadnak el, milyen hatalomnak hajlandóak engedelmeskedni. A legitimáció alapja valamiféle ideológia (amire az ellenzék semmi figyelmet nem fordít, pedig ez lenne a “legpraktikusabb” ténykedése, mivel minden rendszer valamilyen ideológiára épül, s nekik egy rendszerváltás a kitűzött céljuk). Szabó Miklós odáig megy, hogy “annyiféle legitimáció van, ahányféle ideológia”, amiből az is következik, hogy ideológia nélkül nincs legitimáció. Az “összefogás” ellenzéki pártjainak pedig semmiféle ideológiájuk nincs, amit szembeállítanának az Orbán-rendszer ideológiájával. Ehelyett még jobb rezsicsökkentést ígérnek. Az ideológiamentes állam is ideológia. Akik semmiféle szellemi dologra nem nyitottak, csak kőkemény materialista módon gondolkodnak (és többre tartanak egy választási listát, nagyobb szerepet tulajdonítanak a Kubatov-listának, mint a rendszer ideológiájának), azok örök vereségre vannak ítélve. Nem kínálnak legitmációs alternatívát, ezért a polgárnak nincs választási lehetősége. A trafikmutyi nem érinti a rendszer legitimációját, de a vallás funkcióját betöltő ideológia igen. Minden embernek szüksége van alapelvekre, világnézetre, filozófiára, ideológiára, amelyek meghatározzák és rendszerbe foglalják az értékrendjét, a választásait, a döntéseit. Ugyanilyen ideológiai alapokra van szüksége egy államnak is, és a polgárnak szüksége van arra, hogy azonosulni tudjon velük. Ez adja a rendszer legitimitását. Aki nem nyújt ilyen alternatívát, az nem képes legitimitást nyújtani, mert nem ad identitást a polgárnak, a nemzetnek és a népnek. Fintoroghat, hogy az Orbán-rendszer egy “vallás”, de nem tudja, hogy amikor lekicsinylőn beszél erről, a saját sírját ássa. A legitimációelméletből az következik, hogy az elutasított “vallás” helyére másik “vallást” kell kínálni, egyik ideológia helyett másikat, mert ez a rendszerek és az emberek alapvető szükséglete. A vallástlanság vallása is egy vallás.

Ami pedig a konkrét legitimációs helyzetet illeti, az világosan kiolvasható akár Szabó Miklós tanulmányából is, ha valaki nem akarná átolvasni a teljes szakirodalmat. Szabó Miklós azt mondja, hogy a polgári korszakban (a felvilágosodás után) alapvetően két legitimációs bázis alakult ki: a “nemzeti legitimáció” és a “demokratikus legitimáció”. E kettő kezdetben nem volt ellentétben egymással, mert a feudális katolikus tekintélyelvű elnyomó rendszerek után egyértelmű volt, hogy a “nemzeti” érdek a “demokrácia”. Ezért e kétfajta legitimáció egybeesett. A helyzet akkor változott meg, amikor a “nemzeti legitimáció” a “demokratikus legitimációval” szemben határozta meg magát. Azonnal érthetővé válik az egész eddigi eszmefuttatás lényege és tétje, ha idézzük Szabó Miklóst arról, mivé lett a demokratikus legitimációtól elszakadt nemzeti legitimitás: “A nemzeti legitimáció azt jelentette, hogy az állampolgárok készek voltak engedelmesked­ni olyan politikai hatalomnak, amelyet hazafiasnak tekintettek, s feltételezték róla, hogy a legfontosabbnak tekintett nemzeti érdekek alapján áll. A nemzeti szempont prioritása olyan kormányzatokat is legitimált, melyekkel egyébként a lakosság egyáltalán nem volt elégedett, melyekkel nem azonosította magát a többi politikai kérdésben. A nemzeti legitimáció alapján volt legitimált a nyo­mor és elnyomás ellenére a Horthy-rendszer. A nemzeti rendszerrel szembeni alternatíva – amellyel szemben egy Horthy-rendszerrel is azonosul a lakosság – a hazafiatlan, az idegen rendszer.”

Ez a dolog lényege. Orbán Viktor a “demokratikus legitimációra” épülő rendszert váltotta le a “nemzeti legitimációra” épülő rendszerre. A lakosság engedelmességi készsége pedig azt mutatja, hogy a többség elfogadta ezt a legitimitást, és annak hazugságát, hogy a nemzet érdeke ellentétes a demokráciával, és akik a demokráciára épülő rendszer hívei, azok a nemzet ellenségei, a nemzeti érdek elárulói, hazafiatlanok és idegenek. Egyszóval: gyarmatosítók. Ez a rendszer ideológiájának alapja, és a legitimitását az adja, hogy az alattvalók ezt az ideológiát elfogadják és helyeslik. Ezért a kormány elkövethet bármit, a teljesítménye elérheti a negatív növekedés csúcsait, elszegényedhet és elnyomorodhat a nép, de a rendszert létrehozó párt és kedves vezetője népszerűsége nem csökken, mert a legitimitás alapjául szolgáló ideológia minden másnál erősebb. Ezt nem érti meg az ellenzék, hogy amíg ennek az ideológiának a hazugságát le nem leplezik, addig ők szétválhatnak és összefoghatnak, a fejük tetejére állhatnak, akkor is idegenszívű gyarmatosító hazafiatlan árulók maradnak. És addig nincs esélyük, amíg ez a legitimáció és identitás meg nem változik. Addig hiába írogatnak bármit, hogy a múlttal szembe kell nézni, a múlt bűneit be kell vallani, mert jelenleg ez a “nemzeti legitimáció” azt mondja nekik, hogy ezek nem voltak bűnök, hanem magyar érdeket szolgáltak. A vállalhatatlan gyilkosságokért pedig nem mi vagyunk a felelősök, hanem mások.

Bármiben fogadok, hogy Mesterházy Attilának fogalma sincs ezekről, életében nem olvasott olyan könyveket, tanulmányokat, amelyekből ezt megértené. Ezért nézi páholyból Orbán Viktor, hogy mit pattognak légüres térben ezek, kergetik az “összefogást”, mint kutya  afarkát, mert még csak be sem jutnak abba a szférába, ahol ezek a kérdések eldőlnek. Ennek a legitimitásnak az alapja az, hogy adtak egy hamis nemzeti identitást: a nemzetet a “kereszténységgel” azonosították. S nincs aki megmondaná, hogy az a politikai katolicizmus, amely a Szent Koronára, a Szent István-i állameszmére épül, köszönő viszonyban sincs semmiféle kereszténységgel, Magyarország soha nem is volt keresztény ország, annál az egyszerű oknál fogva, hogy keresztény országok és nemzetek nem léteznek, csak keresztény egyének. Akik ráadásul, miután keresztények lesznek, elveszítik a nemzeti identitásuk elsődlegességét, mert Isten országának nemzetek fölötti polgárai lesznek. Az igazi keresztények nemzeti identitása nem megerősödik, hanem másodlagossá válik. De ezt nem mondja el senki, erre nem tanítják az embereket a “demokratikus legitimáció” hívei, mert azt snassznak gondolják, miközben ellenfeleik első dolga az volt, hogy az ezzel ellenkező hazugságot alaptörvénybe iktassák, és az iskolai tanagyagba foglalják. Az ellenzék pedig nem fogja fel, hogy ezt miért teszik, s hogy ennek sorsdöntő jelentősége van. Már azt is elfelejtették, hogy a “demokratikus legitimációt” éppen az a felismerés hozta létre, amelynek ők semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak, hogy sem a nemzet, sem az állam nem azonos a vallással és az egyházzal. Akkor még mindenki tudta, hogy a legnagyobb nemzeti érdek a demokrácia, mert még emlékeztek az évszázados elnyomásra, jogfosztásra és nyomorra, a máglyákra.

Márpedig ez azért is fontos, mert a “nemzeti” és a “liberális” (demokratikus) szembeállítása annak következménye volt, hogy a nemzetet a “keresztény” (katolikus és reformált katolikus) vallással azonosították. Így a katolikus (és a nyomában szorosan haladó, és e tekintetben semmit nem reformáló) egyház saját antiliberális felfogását és demokráciellenes nézeteit a nemzet identitásává tette. Eredetileg a kereszténynek nevezett “katolikus legitimitás” állt szemben a “demokratikus legitimitással”. Amikor (és ahol) a katolicizmus a nemzeti identitást a politikai katolicizmussal azonosította, ott vált el a “nemzeti” és a “liberális” egymástól, mert a katolikus elgitimációt a “nemzeti legitimációval” azonosították. Így lett a “nemzeti legitimáció” a “demokratikus legitimáció” ellentéte. Ezt hívják “keresztény-nemzeti” Magyarországnak, ha valaki nem tudná. Ennek ellensége a demokrácia. A szörnyű az, hogy mivel a liberalizmust a zsidóknak (szabadkőműveseknek) tulajdonította a katolikus egyház, ezért a “keresztény-nemzeti” antiliberalizmus gyökere az antiszemitizmus volt. A vallási jelleg elhagyásával lett ebből fasizmus, majd a nemzetnek a fajjal való azonosításával nácizmus. Ez az oka, hogy ahol létrejön a keresztény-nemzeti legitimáció, ott nagyon erős lesz a hitlerista szélsőjobboldal is, amely nem elégszik meg a “nemzeti legitimáció” antiliberalizmusával, hanem ugrásra készen áll a hatalom átvételére. Azt ugyanis nagyon jól tudják, hogy a “nemzeti legitimáció” alapját képező idegengyűlölet alanya a zsidó. Így lesz a vallásból fajelmélet, az állami kereszténységből zsidóüldözés. Velük szemben kell megvédeni a nemzeti érdeket, velük szemben kell folytatni szabadságharcot.

A demokrácia szabadságot jelent, a szabad ember pedig szabadon választhat világnézetet, nem erőltetheti rá az állam. Ezért ellensége a katolikus egyháznak a liberalizmus, amely mindig az állam feladatának tartotta a vallás kötelezővé tételét. Ha az állam vallásos lesz, a polgárai is azok lesznek. Szabad államban ez nem lehetséges. A katolikus egyház elhitette az államokkal, hogy a polgárok engedelmessége is a vallásból származik, ezért az állam érdeke is a vallás erőltetése. Tagadják, hogy nem vallásos állam eredményes lehet, minden válságot és bajt a “demokratikus legitimációra” épülő rendszernek tulajdonítanak. Az ilyen rendszerek átmeneti jellegét és hanyatlását, pusztulását hirdetik, és azok az éllovasok, akik visszatérnek a jó öreg katolikus feudalizmusba. És mivel a hazugság szerint ez nem más, mint a nemzet önmagához és gyökereihez való visszatérése, a rendszer legitimitása szilárd. Ez az oka annak, hogy a rendszer maffiaként való leírása pontatlan, mert a rendszer legitimációja nem arra épül, hogy maffia. A kormány maffiaként működik. Ennek ellenére népszerű, mert a “nemzeti legitimáció” rendszere népszerű.

Szabó Miklós azt mondja, hogy “a demokratikus legitimitás ugyanis azt jelenti, hogy az állampolgárok valóságos, nem jelszavakban állított, ideológiákban tételezett, hanem tényleges engedelmességi készsége egyrészt azon a meggyőződésükön alapul, hogy a meg­hozott intézkedésről szavaztak; másrészt elfogadják az általuk esetleg meg nem szavazott kormány hatalmi jogát, mert nincs kizárva annak lehetősége, hogy a jövőben az ő pártjuk kerül kormányra”. Ebből az is következik, a “nemzeti legitimációra” épülő rendszer olyan államot hoz létre, ahol a szavazás legfeljebb díszlet, de a döntéseket nem a szavazás dönti el. Ebben az esetben “idegenek” is hatalomra juthatnának, szavazataikkal rombolhatnák a nemzeti érdeket. Ezért a “nezmeti legitimáció” rendszerében idegen test a “demokratikus legitimációt” képviselő kormány. Ezek összeilleszthetetlen struktúrák. A “nemzeti legitimációból” az következik, hogy “demokratikus legitimációjú” kormánya nem lehet. Csak akkor, ha lemond saját identitásáról, és a “nemzeti legitimáció” által képviselt célokat valósítja meg. Vagyis, feladja önmagát. Ellenkező esetben a működése rendszerellenes lesz, amely az adott kormány legitimitását kérdőjelezi meg. Ez a rendszer ezért diktatúra. Nem az erőszak alkalmazása tesz egy rendszert azzá. Erőszak alkalmazására csak akkor van szükség, ha a törvényesített törvénytelenség ellen valakik fellépnek.

A rendszer legitimációja arra épül, hogy a nemzet képviselői vezessék a nemzetet (a haza nem lehet ellenzékben), ezért fogalmilag kizárt, hogy ne a nemzetet képviselő párt vagy kormány legyen hatalmon. Ezért a “nemzeti legitimáció” rendszerében kiírt választás nem arról szól, hogy átveheti-e más a hatalmat, hanem arról, hogy a kisebbség – amely nem uralkodhat a többség fölött, mert “magyar ország legyen a magyaroké” – kap valamiféle névleges képviseletet a parlamentben. Nevezzük ezt ellenzéknek.

Akinek a fentiekről fogalmuk sincs, vagy érdekeik azt kívánják, hogy erről ne vegyenek tudomást, azok boldog tudatlanságukban (avagy érdekvezérelte ravaszságukban) szajkózhatják, hogy fogjunk össze és váltsuk le, ez a leggyorsabb. Ez butaság. Ez csak egy “demokratikus legitimációjú” rendszerben lehetséges, de ez nem az. Megkerülhetetlen a nép felvilágosítása, hogy a nemzet nem azonos a vallással, nem azonos a katolicizmussal, és az ország ennek az identitásnak köszönheti történelme katasztrófáit. Ezt a munkát nem spórolhatják meg, mert különben állandóan az ország feje fölött lebeg a nemzeti-keresztény diktatúra réme és az országot kettészakító kultúrharc.

Az Orbán-rendszer megdöntésének egyetlen reális módja a rendszer törvénytelenségének, alkotmányellenességének támadása. Ehhez eszköz a rendszer bojkottja. Egy ilyen rendszert egyetlen módon biztosan nem lehet megdönteni: választási győzelemmel. Nem lehet győzni, de ha lehetne, akkor sem lehet a rendszert megváltoztatni, ha a legitimitása erős. Márpedig az Orbán-rendszer “nemzeti legitimációja” erős. Egy hamis nemzeti identitásra épül. Ezért sérti Magyarországot, aki bírálja a rendszert. A választási cirkuszban való részvétellel a rendszert nem lehet leváltani, csak legitimálni és konszolidálni lehet,, mert a résszvétel az engedelmesség része. Aki részt vesz a választáson, az nem leváltja Orbánt, hanem engedelmeskedik neki. Lehet ráolvasást alkalmazni, lehet nem tudomást venni erről, lehet próbálni akarni, az ágybavizelésig erőlködni, összevissza hazudozni, de ettől még így lesz.

Aki a fentiek után is elkezdi ugyanazt az ostoba hazugságot szajkózni, amit az őfelsége ellenzékének szegődő álellenzéki pártok, akik a rendszer pénzére ácsingóznak, azon nem tudunk segíteni.  Aki ebből sem érti meg, hogy miről van szó, annak a meggyőzésével nem vesztegetjük az időt. Egyetlen kérésünk, hogy a szellemileg tunya, tájékozatlan, lusta, buta vagy korrupt emberek, pártelkötelezett aktivisták, politikusok bálványimádói kíméljenek bennünket. Itt fejezzék be azok hülyézését, akik tisztán látnak, és nem is adták el magukat. Keressenek maguknak olyan helyet, ahol butíthatják egymást, innen szó nélkül moderálni fogjuk őket. Ez a hely hadd maradjon meg azoknak, akiknek van egy kevés eszük, és az Orbán-rendszer igazi ellenzékéhez tartoznak. Nincs közünk ahhoz az álellenzéki hazugságözönhöz és hétmérföldes ostobasághoz, amely Magyarországon zajlik. Mi a valódi ellenzék összefogásának hívei vagyunk, és a valódi ellenzéki összefogást megvédjük a rombolástól. Akik részt vesznek Orbán választásán, azok nem ellenzéke Orbán rendszerének, hanem szervezes részei., és haszonélvezői. Nem nyitunk vitát sem Orbán híveivel, sem azokkal, akik kollaborálnak velük. Ez nem a Facebook és nem egy nyilvános fórum, hanem egy értékközösség. Nem kényszerítjük rá a véleményünket senkire, de itt azok vannak, akik közös elveket vallanak. Itt nem kell megfelelni, nem kell alkalmazkodni, azok maradjanak, akik maguktól ezeket az elveket vallják. Akik az álellenzék hazug “összefogásának” a hívei, keressék meg az elvbarátaikat, ez nem az helyük. Az Amerikai Népszava egy más minőség, más értékrend.

Mi nem látunk különbséget az “összefogás” papagájok és Orbán papagájai között, egyébként is velük egy oldalon állnak. Legitimálói Orbán rendszerének, ellenfelei a demokratikus Magyarországnak. Mi azt akarjuk, hogy látható legyen a markáns különbség, és akik igazi ellenzéket keresik, megtaláljanak bennünket. Legyen nekik is egy igazi otthonuk. Nem akarunk keveredni a kollaboránsokkal. Szeretnénk, ha beindulna egy öntisztulási folyamat. Elég bőségesen kifejtettük az érveinket. Mire jönnek a választások, nem szeretnénk egyetlen kollaboránssal sem civakodni itt a kétszer kettőn.

2010-ben az utolsó szabad és demokratikus magyar parlamenti választásokon – bár nem szeretnénk senkit megbántani, mégis azt kell mondanunk, – épelméjű ember nem szavazhatott egy olyan pártra, amelyik a Lehet Más a Politika (LMP) nevet adta magának. Azért sem, mert nem lehet más a politika, legalábbis Magyarországon nem. Aki Magyarországon élt a rendszerváltás és 2010 között, láthatta, hogy Nem Lehet Más a Politika (NLMP). Sokan abban a tévhitben ringatták magukat, hogy az (N)LMP az elhunyt liberális párt utóda, bár erre semmi alap nem volt. Azért is tűnt irracionálisnak az (N)LMP népszerűsége, mert elsősorban zöldpártnak hirdették magukat, viszont a magyarokat (tisztelet a kivételnek) még a saját környezete sem érdekli, hát még a közös! Elég egyszer Budapestre látogatni lomtalanítás idején, és máris Bangladesben érezheti magát az ember. A kutyatulajdonosok (tisztelet a kivételnek) magától értetődő módon a járdán hagyják kutyáik végtermékét, és felháborodottan, gorombán reagálnak, ha valaki bátorkodik szólni érte. Fakivágások ellen kizárólag az előző balliberális kormány idején tiltakoztak, például, amikor a Nagymező utcában – a budapesti Broadwayn – néhány korhadt fát akartak eltávolítani az oda tervezett mélygarázs miatt. Sikerrel jártak. Garázs nem épült, a színházba járók azóta sem tudnak hol parkolni, viszont bármikor a fejükre dőlhet valamelyik megvédett, odvas fa. Ezzel nagyjából ki is merült a magyar környezetvédők aktivitása.

2010-ben az (N)LMP parlamentbe jutása eléggé kétségesnek látszott. Pár nappal a határidő lejárta előtt még tetemes mennyiség hiányzott az összegyűjtendő kopogtatócédulákból. De láss csodát, hirtelen meglendült a gyűjtés, és szinte egy éjszaka alatt mégiscsak sikerült összeszedni azt a pár tízezer szelvényt. Akkoriban rossz nyelvek azt beszélték, a Fidesz segített nekik, de mi rossz nyelvek rosszindulatú megjegyzéseire nem adunk. Végül 7,5%-nyi illúziókat kergető szavazónak köszönhetően bekerültek az országgyűlésbe, amiben – az említett rossz nyelvek szerint – a Fidesz keze is benne volt. Vezetőjük a T. Házban folytatta a megalakulásukkor megkezdett és a kampányban alkalmazott „középen állunk” című játékot. Hol a baloldalt szidalmazta, hol az úgynevezett jobboldalt. Empatikus megfigyelőnek mégis az volt az érzése, hogy ez utóbbi nem jött annyira szívből, mint az előbbi. Mintha a Fidesz elleni támadásokat egyeztetés előzte volna meg az „apapárt” elnökével. Persze ez is csak egy rosszhiszemű feltételezés.

Az új kormányfő nem sokat teketóriázott, azonnal hozzáfogott elképzelései gyakorlatba ültetéséhez – Magyarország anti-jogállami és antidemokratikus berendezkedésének megteremtéséhez –, valamint a Jobbik programjának megvalósításához. Ennek egyik első lépése volt, hogy megszavazták és megünnepelték a Trianon-emléknapot, amelyet az (N)LMP elnöke saját frakciójával is szembemenve, személy szerint megszavazott. Talán maga sem vette észre, hogy ezzel lökött egy picit a Fidesz szekerén. Állva énekelték a Szózatot a magyar parlamentben, s bizony az (N)LMP vezetője nem tudta elrejteni meghatottságát, egy könnycsepp gurult le az arcán. Ősei forogtak a sírjukban.

A kormány nekilátott a Kossuth tér Horthy térré alakításához, amihez mindjárt több száz egészséges, éppen rügyező fát kellett kivágni. Vártuk a zöldpárt reakcióját, de csupán mély csend áradt felőlük. Teltek-múltak a napok, az évek, és az (N)LMP vezetője rendületlenül tolta tovább a Fidesz szekerét. Olykor a látszat kedvéért tett némi kritikus megjegyzést a kormányzó pártra, de kedvenc célpontja a baloldal volt. Már 2009-ben feljelentette Gyurcsány Ferencet Sukoró-ügyben, amelynek nyomozását a hatóság három évvel később meggyanúsítás nélkül lezárta. Ha kellett, azonnal a kormányfő védelmére kelt: „Orbán Viktort és a Fideszt sok mindennel lehet vádolni, de rasszizmussal, antiszemitizmussal nem” – nyilatkozta Martin Schulz, az EP elnökének szavaira reagálva, aki antiszemita országként festette le Magyarországot. (Tényleg, nem is voltak romagyilkosságok, a Magyar Gárda sem grasszál szabadon az országban, a Gój motorosok sem robogtak „Adj gázt” című rendezvényükön a Dohány utcai zsinagóga környékén, Horthy-szobrokat sem avattak és a lírai alkatú házelnök sem rohangált a nyilas író, Nyirő József nejlonszatyorba szórt hamvaival… ) Jellemfejlődésében tavaly október 23-ára már odáig jutott, hogy kifejtette: „… pártja nem ünnepel együtt azokkal, akik “vudubábut csinálnak politikai ellenfeleikből és azokkal sem, akik hatalmon békés tüntetők szemét lövetik ki”. Azt hittük, Vona Gábort halljuk, netán Rogán Antalt, de nem. Az (N)LMP irányítójának szavai harsogták a Fidesz történelemhamisító narratíváját.

Amint az várható volt, az (N)LMP eróziónak indult. Két év után kilépett a neves író, akinek izgalmas kitérő lehetett az egész parlamentesdi (talán csak anyagot akart gyűjteni a következő könyvéhez? Ez esetben megbocsátunk neki.). Azután kettészakadt a párt, s a kilépők megalapították a Párbeszéd Magyarországért elnevezésű – majdnem klubot mondtunk – pártot. A PM ezek után csatlakozott az Együtt 2014-hez, s írásunk pillanatában éppen együtt vergődnek a baloldali választási összefogásban.

Közeleg április 6-a, az újabb parlamenti választás napja, amelynek dátumát – úgy tűnik – a köztársasági elnökön kívül már az egész ország ismeri. Készülődnek a pártok is, azt remélve, hogy megverhetik a Fideszt az új, Fidesz által kidolgozott, Fidesznek előnyös választási rendszerben. És mit csinál az (N)LMP? Ha hinni lehet (nem lehet) a közvélemény-kutatásoknak, a parlamentbe jutáskor kapott 7,5%-os eredményt, a pártelnök kitartó munkájával mára sikerült 1-2%-ra ledolgozni, de az elveiből nem engedő politikus most is „középen” áll. Nyilván érzi a hatalmas tömeg nyomását a háta mögött, ezért külön listán és külön egyéni jelöltekkel akar indulni, ami nem jelenthet mást, mint hogy segítő kezet nyújt a Fidesznek, hiszen az (N)LMP-re leadott szavazat kidobott voks, egyedül a Fidesznek kedvez az ellenoldal további szétforgácsolódása. Nemrégiben újabb két tag lépett ki a pártból.

Ha netán úgy hozná a sors, hogy a Fidesz örökös elnöke a választások eredményeképpen, új kormánya megalakításához koalíciós partnerre szorulna, az (N)LMP elnökére bizton számíthat. Nem lennénk meglepve, ha négy évig tartó áldozatos munkáját egy államtitkári poszt koronázná meg.

Nincs az a Trabant, amely akkora utángyújtással működött volna, mint a mai ellenzék. Három hónappal a választások előtt, Bajnai Gordon felismerte, hogy a Fidesz választási törvénye csapda: Orbán Viktor szándékosan csapdát állított az ellenzéki pártoknak. Még arra is rájött, hogy a csapda arra irányul, hogy Orbán egy akolba terelje az egész ellenzéket, hogy kétpólusú politikai rendszer hozzon létre. Felismerése ott még nem tart, hogy az álellenzéknek kijelölt másik pólus az MSZP, amelybe ők mint “választási összefogás” olvadnak most be, és aztán tűnnek majd el. Magyarul, hogy a csapda arról szól, hogy Orbán kivégezze őket. Ettől függetlenül Bajnai Gordon kézenfekvő javaslata az, hogy ebbe a csapdába sétáljunk bele.

Bajnai nem meri továbbgondolni, pedig a csapda logikája odavezet, hogy ez a választás arra való, hogy megsemmisítse az Orbán-rendszer igazi ellenzékét. Maradjanak csak a kollaboránsok, akik legitimálják a rendszert, és fenntartják a demokrácia üres és hazug látszatát. Az “összefogással” és a választáson való részvétellel ők nemcsak legitimálják az alkotmányos rend megdöntését (hiszen egy népszavazásnak tekinthető választás erősíti meg mindazt, ami az elmúlt négy évben történt), hanem a csapdában meg is halnak. Orbán először felszámolja a vele szembenállók önállóságát, a társadalmi pluralizmust, a tagolt ellenzéket, és feloldja őket a Fidesz által szponzorált álellenzékben, majd ott csendben kimúlnak. Az MSZP a halálra ítéltek gyűjtőpártja, amely ugyanabban érdekelt, amiben Orbán: felszámolni a konkurenciát. Miután elveszítik a választásokat, az “összefogás” pártjai nem tudnak különválni, hanem az egy listának megfelelően egy frakcióba mennek be az MSZP vezetése és uralma alatt a parlamentbe. Ahol a listavezető-frakcióvezető kontrollja alatt lesznek. vagy kiválnak, mint függetlenek, akik ugyan kapnak egy kis fizetést, de jogaik nem lesznek semmihez, és a következő négy évben ezzel az árulásukkal ki is végezték magukat. Aki az Orbán által állított csapdába belép, az aláírta a halálos ítéletét.

Akár meg is dicsérhetnénk Bajnai Gordont, hogy felismerte a csapdát. Normális esetben ez azt jelentené, hogy akkor nem lép bele. De Bajnai Gordon az a nemes vad, amely felismerte a csapdát, majd szól a mögötte állóknak, hogy “utánam”, és belesétál. Okos ember ilyet nem csinál. Bajnai a csapda felfedezése után ezt mondja: “az első feladat, hogy leváltsák a kormányt, és ehhez meg kell felelniük a választási rendszer kihívásának.” Ilyen öngyilkos szöveget politikus még nem mondott. Ott a csapda, de lépjünk bele. Azt mondja, nem kikerülni kell a csapdát, nem felszámolni kell a csapdát, nem elutasítani kell az Orbán által állított csapdahelyzetet, hanem meg kell felelni neki. Mit lehet erre mondani? Őrület. Ezt senki nem veszi ezt észre? Mindenki megőrült?

Senki nem mondja ezután, hogy “ha így van, akkor álljunk meg egy baráti szóra emberek? Ti tudjátok, hogy ez egy csapda, és bele akartok bennünket vinni?” Ráadásul Bajnai kitartóan a kormány leváltásáról beszél. Ez senkinek nem tűnik fel? Hát nem a rendszer leváltásáról kéne beszélni? Nem azt kellene mondani, hogy a demokratikus rendszerben lehet rosszul is kormányozni, a demokráciának lehetnek rossz kormányai is, de nem lehet olyan rossz egy demokrácia legrosszabb kormánya, mint egy diktatúra legjobb kormánya. Nem a kormányt kell leváltani. Ha tudni akarja Bajnai Gordon, akkor Orbán kormánya jobb, mint az ő kormányaik voltak. Ez a kormány csak azért rossz, mert gonosz rendszert épít ki. De náluk sokkal jobban működik. Hacsak kormányok között kellene választani, akkor Orbánra kellene szavazni. De itt rendszert kellene változtatni. A Demokratikus Koalíció ezt mondja, de akkor mit keres ebben a “kormányváltó” koalícióban? A DK-ban levő okos emberek elhiszik azt, hogy kormányváltásból rendszert lehet váltani? Az egy újabb “puccs”. Ha nem derül ki, hogy az Orbán-rendszer törvénytelenül jött létre, és puccs eredménye, akkor a fennálló “törvényes” renddel szemben milyen jogon akarnak végrehajtani egy “ellenpuccsot”? Ha magát törvényesnek tekintheti az Orbán banda, akkor a rendszerét még akkor is meg fogja védeni, ha a kormányát le lehetne váltani, de azt sem lehet.

Az MSZP számára ez az egész választási cirkusz nem más, mint az állami pártfinanszírozás és a parlamenti helyek megszerzése. Olvassuk el, mit mondott a párt egyik prominense a HVG-nek: “Az a legviccesebb az egészben, hogy lassan már megszámolni sem tudom, hány pártot viszünk be a hátunkon a parlamentbe.” Nekik ez ezt jelenti. Bejutni a parlamentbe. Ez ütésért kiált. Mit képzelnek ezek? Ez a nagyképű szöveg belefér? Mi van ezeknek az embereknek a fejlében? Mit gondolnak ezek magukról? Ennek az embernek nem mondta meg még senki, hogy az a támogatás, amely az MSZP mögött áll, az nem nekik szól? Azt nem ők érdemelték ki. Az még Kádár János érdeme. Ezt a támogatást még ő szerezte. Ez a támogatás onnan maradt meg, amiből ők – saját tehetségtelenségükkel – csak lefaragtak. De a szövegéből látszik, hogy ezek nem a rendszer leváltását látják a szemeik előtt, hanem a parlamenti büfét. Az “ellenzéki szerepet, a “képviselő úr” megszólítást, Kövértől a fizetést, az Orbánnak dolgozó ATV-ben a szerepléseket és a hamis identitást.

Ők teszik lehetővé Bajnaival karöltve, hogy szó sem esik a demokrácia, a köztársaság, a Alkotmány, az alkotmányos rend, a jogállam eltörléséről. Gyedről vitatkoznak, ráígérnek a rezsicsökkentésre, arról beszélnek, ami egyáltalán nem fontos Orbán rendszerének megdöntéséhez képest.  A Fidesz pedig ugrik ezekre, hogy legyen csak szó a kormányról, mintha itt csak kormányváltás lenne a tét, a rendszerről szó sincs. A Fidesz kormányon is utcára viszi az embereket, aláírást gyűjt, ugyanazt teszi, mintha ellenzékben lenne. Elfoglalta még az ellenzék helyét is, úgy tesznek, mintha nem ők kormányoznának. Mi lenne itt, ha tényleg megmaradna a rendszer, de változna a kormány? Nem tudja ez a nagyokos ellenzék, hogy mivel játszik. Most már nem lehet róluk másképp beszélni, mert az emberek életével játszanak ezek a fajankók.

Azt kell mondanunk, hogy itt nemcsak Orbán állított csapdát. Csapdát állított Bajnai is, aki képtelen saját gondolatvilágából kikeveredni, és saját felismeréséből levonni a következtetéseket. Színre lépése óta nem lehet beszélni erről a csapdahelyzetről. “Elmebeteg, radikális bolond és hülye”, aki azt mondja, hogy a csapdát nem lehet túlélni, ne lépjetek bele, hanem bojkottáljátok! A bojkott a csapdára adott egyetlen helyes válasz. De a elyzet az, hogy nemcsak Orbán állított csapdát, hanem Bajnai, Mesterházy és Gyurcsány is, az őket kiszolgáló korrupt ballib sajtóval együtt. Az ő csapdájuk az, hogy nem lehet mást tenni, mint besétálni Orbán csapdájába. Az a szöveg, hogy “nem bírunk ki még négy évet”. Gyerekes hiszti ez: ha besétáltok a csapdába, kibírtok még húsz évet is, majd meglátjátok. Hozzászoktok szépen. Az a szöveg a csapda, hogy most váltsuk le Orbánt bármi áron. De csapdába zuhanók nem válthatnak le senkit. Őket váltják le egy kezesebb ellenzékre. Nem lehet “bármi áron” leváltani Orbánt, mert ha a csapdába lépés ára a halál, akkor nincs “leváltás”.

Egy példával hadd világítsam meg, milyen vak és önpusztító a pesti értelmiség. Amikor A Bitó-Heller-Konrád-Parti Nagy-Radnóti-Závada csapat rábeszélte Bajnait, hogy lépjen vissza, akkor abban  areményben tette – amint az Radnóti Sándor Galamusban megjelent leveléből kiderült-, hogy erre majd Mesterházy is visszalép, és állítanak egy független miniszterelnök-jelöltet. Csakhogy Mesterházy nem lépett vissza, és ez a lehetőség ennek a sok embernek nem fordult meg a fejében. Ennek következménye az lett, hogy kinyírták Bajnait, mint miniszterelnök-jelöltet, holott Bajnai semmi másra nem alkalmas, mint erre a szerepre, megtették a lehető legalkalmatlanabb embert listavezetőnek helyette, és ezután bekényszerítették a DK-t is Mesterházy tekintélye, népszerűsége és karizmája alá. Magyarán: kivégezték. Miután ezt valaki megírja, az ellenzék közönsége lehülyézi, elmindja mindenféle baromnak, de azt senki nem veti fel a magyar sajtóban, hogy a “neves közéleti személyiségek” a világ állatságát követték el a naivitásukkal és a dilettantizmusukkal. Ha volt esély, azt is kinyírták. A “szent tehenek” szent tehenek maradnak, és öntudatosan menetelnek a szakadékba a sznob híveikkel együtt. Még azt a kérdést sem teszi fel senki, hogy ha a Demokratikus Koalíció nem kerülhetett az “összefogásba”, amikor nem Mesterházy volt a miniszterelnök-jelölt, akkor miért kerülhetett be, miután az lett. Hogyan van a köze a kettőnek egymáshoz?

Nem szívesen hivatkozom saját magamra, mert nem elegáns. De nem tehetek róla, hogy a magyar sajtóban ezt így senki más nem írta meg, ezért ajánlom Bajnai és társai figyelmébe egy 2013. szeptember 5-én “Csapda az erdőben” címmel írott cikkemet. Ezt írtam négy hónappal ezelőtt. Ötször elmondom benne ugyanazt, hogy belemenjen a sötét buta fejekbe, mit jelent egy “csapda”. Csapdából nem szoktak kijönni. Azért csapda. Erre Bajnai négy hónap múlva felfedezi ugyan a spanyolviaszt, hír lesz belőle, hogy csapdát sejt, de addig már nem jut el a gondolkodásban Magyarország volt miniszterelnöke, hogy a “csapda” kifejezés tartalmából levonja a következtetéseket is. Itt van a csapdáról írott, négy hónappal ezelőtti cikkem, amelyben képszerű hasonlatokkal próbálom megértetni a helyzetet, amit még a gyerekek is megértenek. Szó szerint ez jelent meg, érdemes elolvasni, nem romlott semmit a levegőn négy hónap alatt:

“Stratégák, hadvezérek és sakkozók általában több lépésre előre gondolkodnak. Jó politikusok is. Akik nem teszik, könnyen csapdába esnek. A csapda kívánatos és könnyű zsákmányt ígér. De aki lecsap rá, a vadász vermébe esik. A csapdába helyezett falatok azt az illúziót ígérik, hogy megspórolható a küzdelem, a harc, a vadászat, a szabályos ütközet, minden erőfeszítés nélkül lehet elérni a célt. Lehet lakmározni a legzsírosabb falatokból. Aki bedől a csapdának, az életével fizet. A hal, amely elhiszi, hogy a legfinomabb falat nem úszik el, hanem az orra előtt kínálja magát, horogra akad.

Az Orbán-rendszer által kiírt választáson való részvétel ilyen csapda. Azt az illúziót kelti, hogy elérhető közelségben a könnyű zsákmány. Megspórolható a küzdelem, a totális konfliktus a rendszerrel, könnyűszerrel megszerezhető a szabadság. Senki nem gondol arra, hogy a rendszert, amely ezt a választást kiírta, a szabadság felszámolására hozták létre. Ha a választások a szabadság megszerzésének lehetőségét jelentenék, ez a rendszer tiltakozna ellene elsőként. Meg is tette, átalakította a szabályokat. A csali az, hogy semmi nem fontosabb, mint leváltani Orbán rendszerét. Mindent meg kell tenni azért, hogy tőle megszabaduljunk. Ennek legrövidebb útja, és legegyszerűbb módja, ha összefogunk, és a választáson leváltjuk. Az éhes vad nem gondolkodik, amikor a csapdába helyezett ízes falatokat meglátja. Csak arra gondol, hogy éhségét azonnal csillapítsa. Nem gondol arra, hogy akit itt felszolgálnak, az ő lesz. Nem ő fog lakmározni, hanem belőle lakmároznak majd.

A 2014-es választás ilyen csapda. Zsíros cupákokkal teletűzdelt csapda, amely azzal csalogat, hogy leválthatod, megszabadulhatsz tőle. Elégítsd ki az étvágyadat, csillapítsd az éhségedet. Ne törődj semmi mással, ronts rá és egyed. De a csapda alján hegyes karók várják azt, aki a könnyű zsákmányra rohan. Aki ráront, mély verembe esik, ahonnan nem tud kijönni, hanem a vadász zsákmányává válik. Ezt a csapdát Orbán Viktor helyezte a demokratikus ellenzék elé. Az éhes áldozat nem gondol arra, hogy bőrétől megtisztított nyulat a természet nem szolgál fel, ami még el sem szalad. Nem gondol arra, hogy  frissen kiépített önkényuralom nem kínálja fel magát, hogy demokratikusan leváltsák. Ez a természetétől idegen. Azért számolta fel a fékek és ellensúlyok rendszerét, hogy egyeduralmát semmi ne korlátozza. A legnagyobb korlát pedig éppen az lenne, ha egyik napról a másikra leválthatnák. Éppen ezt az egy korlátot hagyta volna meg?

De nem is hagyta meg. A csapda körül kivágták a fákat, a verem fölé levágott bokrokat helyeztek, az ágak közül hatalmas karók állnak ki, de az éhes vad, amely nem gondolkodik, nem látja ezeket. Ha látja, nem veszi komolyan. Ha komolyan veszi, azt képzeli, hogy a kések, rudak és karók közül ki tudja kapni a zsákmányt és elfut vele. De a gödör alján végzi, átszúrva a vadász fegyvereitől. Hiába lóg ki a horog a csaliból, a hal bekapja, mert azt hiszi, hogy az is eledel. Ha nem változtak volna a demokratikus választások feltételei, ha nem írták volna át a körzeteket, nem szüntették volna meg a második fordulót, ha önállóan indulva is egyenlő esélye lenne bárkinek nyerni, ha nem foglalták volna el a választók nagy többségéhez eljutó közmédiát, ha nem sajátították volna ki az informálás monopóliumát, ha függetlenek, demokratikus összetételűek maradtak volna a választási bizottságok, ha nem teremtettek volna a határon túlról ellenőrizhetetlen több százezres szavazói bázist, ha a választási győzelem után létrejövő új kormány szabad mozgástérrel és döntési szabadsággal rendelkezne az alaptörvény szerint stb., akkor nem kellene csapdára gyanakodni. De itt átalakították a tisztást, a nyúl nem szalad, hanem mozdulatlanul vár, éles szablyák közé helyezve. Ami csapdának látszik, az csapda. De az éhes áldozat ezt már csak akkor hiszi el, amikor a nyárson forgatják.

Mi védi meg az áldozatot attól, hogy csapdába essen? Az, ha nem a gyomra vezeti, hanem az esze. Ha nem felejti el, hogy a természet törvényeit nem lehet áthágni. Nem lehet az ételért való küzdelmet megspórolni. Nincs megkopasztott nyúl, amelyet esetleg már megsütve szolgálnak fel neki. A szabályokat be kell tartani. Aki a gyorsnak és könnyűnek látszó siker után szalad, pórul jár. Hadvezérek tudják, hogy a könnyű prédának felkínált győzelem: csapda. Orbán magyaros észjárása a kalandozó magyarok taktikáját idézi. Kimegy tíz lovas, mintha könnyű zsákmány lenne, és tőrbe csalja az ellenfelet. És akkor akit le tudnak ölni, azt le is ölik.

Az ellenzéket az menthetné meg attól, hogy ebbe a csapdába essen, ha nem a választói éhes gyomrának beszélne, hanem az okos fejének. Így néz-e ki egy demokratikus választás? Így néz-e ki egy nyúl a réten? Vajon miért van lenyúzva a bőre? Mi az a nagy kés, ami kiáll belőle? Hogy került ide a nyúl? Ki helyezte oda? Miért nem szalad el? És mindenek előtt azt kérdezné meg, hogy melyek a természet törvényei, amelyek között nekünk vadászni kell? Mert azok között a törvények között vagyunk biztonságban. Nem lehet megspórolni a futást. Diktatúrával szemben nem lehet megspórolni, hogy előbb megbuktassuk. A csapdát állító vadásznak nem úgy látjuk el a baját, hogy először megesszük a csapdába helyezett csalétket, aztán kikergetjük a vadászt az erdőből. Először kikergetjük a vadászt az erdőből, aztán összedöntjük a csapdát, és utána vadászunk a természet törvényei szerint. Kergetjük egymást, és aki gyorsabb, az eszik.

A magyar ellenzék igézve áll a csapda előtt, amelyből félelmetes kardok nyúlnak ki, hogy felnyársalják őket. Ugrásra készen akarják az étvágyukat csillapítani: csak mindenáron megszabadulni Orbántól. Aztán, ha leváltottuk, akkor felszámoljuk a rendszerét. A vadász pedig mosolyogva nézi a csapda előtt nyálát csorgató áldozatot, és pucolja hozzá a krumplit, melegíti a vizet. Előre ihatja a pálinkát az áldozat bőrére, mert azt a gyomornedvei vezetik, nem az esze, nem a józansága, és főleg nem az elvei. Azt mondja a csapdába való ugrás előtt, hogy félre az elvekkel, a szabályokkal, a törvényszerűségekkel, praktikusnak kell lenni. Éhes vagyok, a nyúl pedig ott ül megsütve, karóra húzva, és engem vár (soha nem vadásztam, fogalmam sincs, milyen csapdákkal gyilkolják az állatokat. Semjén “keresztény” testvér talán többet tud róla, ezért elnézést kérek, ha nem szakszerű a mészárláshoz használt hasonlatom). A has korog, és ezt mondja: nincs fontosabb, mint leváltani Orbánt. A vadász pedig bólogat.

Nem gondolnak arra, hogy egyeduralom nem kínálja fel magát könnyű prédának. Elfelejtik az elveket és a helyes sorrendet. Demokratikus választásokat csak demokráciákban tartanak, és annyit már az áldozatnak kiszemelt ellenzék is elismer, hogy ez nem demokrácia. Nem lehet a sorrendet büntetlenül felcserélni. Demokratikus és jogállami elveket nem lehet sutba vágni, mert aki ezt megteszi, a csapda mélyén találja magát karókkal átszúrva. Nemcsak arról van szó, hogy nem csillapíthatja az éhségét, hanem őt eszik meg.  A csapdát csak úgy lehet elkerülni, ha az elvekhez, a törvényszerűségekhez ragaszkodunk. Először állítjuk helyre a demokratikus rendet, utána tartunk demokratikus választásokat. Először a nyuszit kiszabadítjuk a csapdából, és amikor egyenlő a küzdelem, akkor kezdünk el futni. Nincs álló nyúl. Nincs demokratikusan leváltható antidemokratikus hatalom. Nincsenek szabad választások az információ, a sajtó, a kampány szabadsága, egyenlő feltételek nélkül. Ahol ezek nélkül tartanak választásokat, az csapda.

Ezért tévednek azok, akik korgó gyomorral rohannak a késre. Előbb ráugrunk a csapdára, aztán felszámoljuk a csapdákat. Aki beleugrik a csapdába, az már nem számol fel semmit, hanem lassú tűzön sütögetik pirosra. Demokratát csak a tisztessége, az elvszerűsége, a demokratikus normákhoz való megalkuvás nélküli ragaszkodás védi meg a csapdáktól. Csak akkor tudja kikerülni a rá leselkedő veszélyt, ha nem engedi, hogy a gyomra irányítsa, és éhsége gyors csillapítása érdekében nem hágja át ezeket az elveket és normákat. Nem nézi a csapdába helyezett sült nyulat igazi nyúlnak, és nem akarja megspórolni a kergetőzést, a természet versenyszabályait.

Orbánt totális bojkottal és a legitimitása megkérdőjelezésével kell és lehet megbuktatni. Ha megbukott, és a demokratikus feltételek helyreálltak, akkor lehet kiírni újra demokratikus választásokat. Nem lehet arra számítani, hogy előbb választásokon leváltjuk Orbánt, és utána helyreállítjuk a demokráciát. Előbb kell helyreállítani a demokráciát, utána lehet szabad és demokratikus választásokat tartani. Ragaszkodni kell a jogállam helyreállításához, a demokratikus törvényekhez és szabályokhoz, és csak utána részt venni demokratikus választáson. A csapda abból is nyilvánvaló, hogy Orbán nem hajlandó demokratikus és jogállami keretek között választásokat tartani. Ez már az antidemokratikus rendszeréből is következik. Követelni kell a demokrácia helyreállítását, addig nem szabad semmiféle választáson résztvenni, és besétálni egy csapdába. Semmi más részletben nem szabad elveszni, csak a demokratikus rend visszaállítását követelni. Az antidemokratikus rendszer illegitim az Alkotmány szerint, amelyre Orbán felesküdött. Az Európai Unió normái szerint is az.

Ha a diktatúra magától nem számolja fel magát, ahogyan várhatóan nem fogja, akkor kétségbe kell vonni a legitimitását, és a legitimitását kell támadni. 2010-ben legitim módon választották meg őket, de a “fülkeforradalom” kinyilvánítása, az erre épülő NENYI, majd a NENYI felhatalmazása alapján az alkotmányos rend megváltoztatása törvénytelen volt. A létrejött rendszer illegitim. Ha nem ismeri el az ellenzék, majd egyre többen a rendszer legitimitását, akkor kívül-belül ellehetetlenül. Előbb-utóbb összeomlik. Orbán ezt jól tudja. Ő még a demokratikus hatalmat is ezzel támadta. Ha a rendszer legitimitását megerősíti az ellenzék egy választási részvétellel, beugrott a csapdába és felnyársalta magát.

Állatmeséket érdemes tanulmányozni. Azokban megtalálható az igazság. Az Oroszlánkirályban ki vannak osztva a szerepek. Akik nem ragaszkodnak az elveikhez, szabályokhoz, amelyek megvédhetik őket, áldozatul esnek. A falkavezérek felelőssége óriási. Mögöttük az éhes falka, amely enni akar. Bevezetik őket a csapdába vagy kikerülik a könnyűnek ígérkező zsákmány csapdáját és a természet törvényei szerint elégítik ki a szükségleteiket?

Mi azok vagyunk ezekben a mesékben, akik arra figyelmeztetnek, hogy ez csapda. Ha ráugrotok, odavesztek. Mi azok vagyunk, akiket az éhes falka emiatt elkerget. Akik hiába figyelmeztetnek, hogy ez nem így működik. Mindenki azt ordítja ránk, hogy nincs fontosabb annál, hogy most és azonnal leváltsuk Orbánt. Nem ártanak nekünk a kések és a karók, nem esünk a verembe. Összefogunk, és együtt sikerülni fog. Aztán a mese úgy folytatódik, hogy miután az óvatosságra intőket, akik ismerik a vadász természetét, elzavarták, megharapdálták, elkergették, belesétálnak a csapdába. Sokan elpusztulnak, mások a verem mélyén vonyítanak. Akiket elkergettek, azok távoli vidékre mennek, a gonosz elnyomás pedig megszilárdul. És hosszú idő után rájön a falka, hogy azoknak volt igazuk, akik a csapdára figyelmeztettek, az erdő törvényeire emlékeztettek, a szabályokhoz és az elvekhez ragaszkodtak.

A harapdálásoktól mi már vérzünk, és készen állunk az elfutásra.

S akkor, majd nagyon sok év után, visszatérnek ezekhez az elvekhez. Láss csodát, elvhű, szabályos küzdelemmel könnyebben győznek majd, mint remélték. Elkergetik a zsarnokot. Nincs új a Nap alatt, ami régen volt, az van ma is. A történelem ismétli önmagát. Azok a népek pedig, akik nem tanulnak a történelmükből, arra vannak ítélve, hogy megismételjék.

Senki nem olvas ma már állatmeséket? Mit tanítanak az iskolában?”

Ezt írtam négy hónapja. Hogyan lehet, hogy ezt olyan közelről csak most lehetett észrevenni? És hogyan lehet, hogy a csapdáról szóló felismerésből nem vonja le a következtetést senki?