– Esszé –

A zsidó nép száraz ága

A magyar zsidók meglepően elnézőek Horthy Miklóssal szemben.

Meglepően? A helyzet azért ennél súlyosabb. Megdöbbentően.

Ez hogy’ lehet? Ez az ember közel hatszázezer magyar zsidó halálában sáros. Ez az ember a náci Németország Tigris tankjaihoz kötötte Magyarország rozoga szekerét, és a több mint félmillió zsidó mellett még minimum kétszázezer „fajmagyar” katonát küldött a halálba.

A kérdésnek, miért hiszik a zsidók még most is azt, hogy Horthy Miklós csak afféle szalon-antiszemita volt, és a zsidósággal tulajdonképpen gentleman módjára viselkedett, és Magyarország teljhatalmú vezetőjeként nem volt felelős semmiért, és mindenbe csak belesodródott, és mindennek mások voltak az okai (részben az antant, részben maguk a zsidók, részben a németek), az ad pillanatnyi aktualitást, hogy november 3-án egy újabb Horthy szobrot avattak Budapesten, ami ellen még az Egyesült Államok követsége is tiltakozott.

Eredménytelenül. November 9-én, amikor Európa polgárai a Kristallnachtra emlékeztek, Miskolcon könyvet égettek az újnyilasok. Radnóti Miklós verseit. A költő halálának évfordulója után pár nappal összetörték a meggyilkolásának emlékhelyén álló szobrát; 17-én fehér lóval vonult föl a véreskezű kormányzó híveinek tömege Horthy bevonulásának emlékére. Eddig. A sorozat, borítékolható, folytatódni fog.

Benedek István Gábor írónak a Mazsihisz égisze alatt megjelent drámai hangú tiltakozása mellett a Mazsihisz, a magyar zsidó hitközségek szövetsége is kiadott két lagymatag tiltakozást. Nem tudom, kinek a nevében. A holokauszttal a nácik nem csak a zsidó vallást gyakorlókat (hitközségek tagjait), hanem egyértelműen a zsidó fajt akarták kiirtani. Van olyan, hogy zsidó faj? Természetesen nincs. Az egész emberi nem (genus) egyetlen faj. Ez tudományosan bizonyított tény. Zsidó nép van, zsidó etnikum. És van zsidó vallás. A fajelmélet, minden genocídium ideológiai alapja, tudománytalan maszlag!

De az mindegy, hogy a halálraítélteket zsidó népnek, zsidóságnak vagy zsidó fajnak nevezik-e. A hóhérok hatmillió zsidón végrehajtották az ítéletet, ebből hatszázezer magyarországi születésű, magyar anyanyelvű, magyar zsidó volt. Horthy Miklós kormányzó alattvalója.

Zsidónak lenni sehol a világon nem fáklyásmenet, Izraelen kívül még ma is leginkább szerencsétlenség. És különösen nehéz zsidónak lenni Magyarországon, mert a magyarországi zsidó közösség Európa – talán a világ – legasszimiláltabb zsidósága. (Ezért nevezi a magyar zsidókat Randolph L. Braham, a világhírű holokauszt-kutató a zsidó nép „száraz ágának”.)

A zsidók asszimilációjának is, mint minden más társadalmi jelenségnek történelmi magyarázata van. Az 1848-as magyar szabadságharc bukását követő kiegyezés után (mely Magyarország és a Habsburg Császárság között jött létre 1867-ben, és megteremtette az Osztrák-Magyar Monarchiát), a független magyar közigazgatás alá eső területek lakosságának (összesen mintegy 17 millió) kevesebb, mint a fele tartozott a magyar etnikumhoz. Ezért a hatóságok minden eszközzel, csábítással, édesgetéssel, kiváltságok fölkínálásával, de fenyegetéssel, kirekesztéssel, jogfosztással is noszogatták a németajkú (sváb, szász, cipszer), a szlovák, a román, a szerb és a horvát kisebbséget az asszimilálódásra. Csakhogy a tizenkilencedik század nagy nacionalista hulláma a magyarországi nemzetiségek nemzeti öntudatát ugyanúgy fölszította, mint előtte a magyarokét, eszükbe sem volt beolvadni; egyedül az anyaországgal (akkor még) nem rendelkező, de állampolgárként frissen emancipált zsidóság hajlott az asszimilációra.

Ezért a magyarok keblükre ölelték a zsidókat, a „Mózes-hitű magyarokat”, zsidó-magyar sorsközösségről, közös szenvedés-történetről fantáziáltak, az egymillióhoz közelítő zsidó etnikum jelentősen megnövelte az alig nyolcmilliós magyarság jelenlétét a soknemzetiségű országban.

Mindezt a zsidóknak a szabadságharcban vállalt szerepe is indokolta. Első pillanatban a zsidóság az országban sokfelé csatlakozni akart a forradalmi, liberális eszmékhez. De a második pillanatban már, mint Magyarországon oly sokszor, 1848-ban is lángra kapott a szabadság első szellőjétől a magyar zsigeri antiszemitizmus. Ha szabadság van, akkor szabadon lehet ütni a zsidót! (A pogromokat a magyarság legjobbjai állították le, amikor az új kormány már oda bírt figyelni a polgári forradalom céljaihoz méltatlan jelenségre.) A zsidók először döbbenten és sértetten visszahőköltek, mégis később, főleg amikor a császár a Szent Szövetség nevében segítségül hívta az orosz cár kozákjait, a szabadságharc mellé álltak. Hiszen a zsidók nagy része az orosz pogromok elől menekült magyar földre. Ha utánuk jött az orosz, akkor nem volt kétséges többé, hol a helyük. A kirurgus szanitéc lett, a többi zsidó honvéd. Vagyis a zsidók egyszer bizonyítottak már.

Aztán elhagyták a pajeszt és a kaftánt, civilizált európai polgárként kezdtek kinézni, és megszerették a tréfli magyar konyhát, a tejfölös paprikás csirkét, a sertéspörköltöt és a bográcsgulyást, az abált szalonnát és a harcsapaprikást, tisztességesen megtanultak magyarul, az elszegényedett dzsentrigyerekek gazdag zsidó családokba házasodtak be, rangot hozva hozományul a pénzhez. A magyar irodalom és költészet leglelkesebb olvasói és terjesztői a lipótvárosi művelt zsidóasszonyok lettek.

A zsidók tehetségüket a „magyar hazának” adták, hatékonyan vettek részt a 19. század második felének nagy liberális föllendülése idején a gazdasági, a tudományos, a kulturális életben, és hősiesen helytálltak a frontokon is, az első világháborúban.

De jött a vereség és a trianoni döntés: a Habsburg birodalom fölosztása túlnyomórészt etnikai, nemzetiségi alapon. Mivel azonban a történelmi Magyarországon a nemzetiségek bizonyos régiókban keverten éltek, az úgynevezett „elcsatolt” országrészekben sok magyar nemzetiségű lakos is idegen közigazgatás alá került, viszont a szuverén Magyarországon már alig maradtak nemzetiségek, így nem volt tovább szükség az elmagyarosodott zsidókra.

Bűnbakra azonban annál inkább, mivel az önmagát másoknál mindig különbnek tartó nacionalista magyar társadalom képtelen volt a háborús vereség tényét földolgozni. Ezt a kognitív disszonanciát oldotta föl azzal, hogy másra mutogatva bűnbakot keresett. A vereség fölélesztette a „békeidők” liberális légkörében csak lappangó, „nem elegáns”, de nagyonis létező antiszemitizmust, mely a békeszerződés revíziójának szorgalmazása mellett Horthy Miklós fő ideológiája lett, kielégítve ezzel az ország területének megcsonkítása miatt sokkolt magyar tömegek lelki igényeit.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Trianon óta a magyar közvélemény – szinte a mai napig és teljes egészében; tehát a retrográd tekintélyuralom hívei éppúgy, mint a liberális demokraták, a jobboldaliak ugyanúgy, mint a baloldaliak, a keresztények ugyanúgy, mint a zsidók, a burzsoázia is és a proletárok is – egyöntetűen vallják, hogy a békeszerződés ordítóan aljas és igazságtalan volt.

Csakugyan?

A kiegyezéssel megalakult Osztrák-Magyar Monarchiában Magyarország a birodalomnak Ausztriával egyenrangú társtulajdonosa lett, közösen nyomva el a birodalom területén élő összes többi népet, nemzetet és etnikumot. A Kárpát Lágerben a magyarság volt Ausztria kápója. A világháborúba, amely a világ imperialista újrafelosztásáért indult – bár az újrafelosztásból Magyarországnak geopolitikai helyzete folytán egy kapavágásnyi sem jutott volna – Magyarország óriási lelkesedéssel ugrott bele, de ez csak a magyar történelmi uralkodó osztály szárnyaló politikai ostobaságát dicséri.

Az első világháborúnak ezért Magyarország Ausztriával egyenrangú vesztese lett. A trianoni békeszerződés nem Magyarországot osztotta föl, hanem a Monarchiát. A határokat etnikai alapon húzták meg, hogy egy multinacionális föderáció helyett a Habsburg Monarchia helyén több szuverén nemzetállam alakuljon, ami – gondolták a győztes hatalmak –, kevesebb konfliktussal jár majd. Hogy ez jó ötlet volt-e, azon lehet vitatkozni. Azon is, hogy a határokat Magyarország részére kedvezőbben is meghúzhatták volna.

De ordító igazságtalanság a nemes magyar nemzetet nem érte. Az öntelt, xenofób, az összes szomszédját lenéző és megvető magyarság azt kapta, amit megérdemelt.

Az egzisztenciáját a közigazgatásban megtaláló magyar dzsentri réteget, a történelmi uralkodó osztályt személyes veszteség érte, az igaz. De a magyar parasztnak vagy a városi prolinak teljesen mindegy volt, hogy Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kassa és Szepesváralja, Eszék vagy Újvidék magyar közigazgatás alá tartozik-e vagy sem. De el lehetett hitetni velük, hogy a nyomorúságukat nem a retardált feudális viszonyok, nem az állampolgárt semmibe vevő, gőgös, urizáló, a hajlongó alázatot megkövetelő dzsentri-közigazgatás, nem a beígért földreform elcsalása, nem a karvalytőke harácsolása, nem a manipulált piacgazdaság, hanem Trianon, és a polgárosodásban élenjáró zsidóság okozza.

A „szörnyű” sérelem, az ország megcsonkítása a háborús vereség pillanatában hiába kiáltott bosszúért, csak bűnbakért kiálthatott.

Bűnbaknak pedig Horthy Miklós, frissen hatalomba került kormányzó, odalökte a sértett magyarságnak a zsidókat.

A vesztes háborút követő gazdasági csőd, a birodalmi adminisztráció összeomlása, az interregnum és zűrzavar a tengely országaiban mindenütt progresszív forradalmakat generált, így Magyarországon is. Először Károlyi Mihály gróf őszirózsás forradalmát, majd a Tanácsköztársaságot. Károlyi liberális demokratái és a Tanácsköztársaság (a „kommün”) magukat marxistának, kommunistának képzelő értelmiségi vezetői és megvadult terroristái között csakugyan aránytalanul sok volt a zsidó. Hiszen a polgárosult, több nyelvet beszélő, nagyobb műveltségű, szélesebb látókörű zsidóság mindig is hajlamosabb volt a progresszív eszmék befogadására, mint a nehézkes, a feudális viszonyok közül kimozdulni képtelen magyarság zöme.

Az a tény viszont, hogy Károlyi nem volt hajlandó aláírni a trianoni békediktátumot, az nem számított. Az sem, hogy később a kommün „Vörös Hadserege” volt Stromfeld Aurél parancsnoksága alatt az egyetlen katonai erő, amely körös-körül védeni próbálta a határokat az antant seregek nyomulása ellen, és az sem, hogy ezzel szemben a terrorista különítményeseivel bevonuló Horthy fogadta el készségesen a hatalomért cserébe a trianoni határokat – hogy aztán a következő pillanatban már álszent siránkozással és sértődötten telepanaszolja Európát a magyart (!) ért „rettenetes igazságtalanság” miatt. Semmi sem számított, amit le lehetett hazudni. Hiszen a magyart csak az árulás győzhette le, melyet a zsidók követtek el, a vereség után (!) kirobbantott forradalmak által. Hát világos! Mindent le lehetett nyomni a „nemzeti” lózungokkal átmosott agyú, porba-sárba ragadt, a retardált feudalizmus béklyóiban élő, elmaradott magyar tömegek torkán.

Zsidó örömök

A szerelem a magyarok részéről csak addig tartott, amíg a zsidókra szükségük volt, hitvány, számító módon hagyták faképnél a hűséget komolyan gondoló, s a partnerhez még mindig ragaszkodó társat. A hitleri Németországot tizenöt évvel megelőzve, a magyar parlament hozta meg Európa első politikai, kirekesztő zsidótörvényét, a numerus clausust. Korlátozni kellett az okos és szorgalmas zsidó fiatalok jelenlétét az egyetemeken, hogy ne lehessenek versenytársai a dzsentri vagy dzsentroid, piáló, nőző, kártyázó, párbajozó, s ezért siralmas előmenetelű magyar diákoknak. Ezzel a zsidók jelenlétét a magyar értelmiség és a középosztály köreiben is le akarták faragni.

A zsidók csak hápogtak. Ezt nem teheti velünk, hű magyar hazafiakkal a Magyar Haza, mondogatták, ez csak néhány gonosz antiszemita műve lehet. De ha már így történt, ennyit azért még ki lehet bírni.

Ó hogyne; az én nagyapám direkt örült, hogy a numerus clausus miatt az apám nem mehetett egyetemre, így aztán kénytelen volt átvenni a nagyapa üzletét. Minek akar egy rendes zsidógyerek történész lenni, mondta az öregúr, amikor átveheti az apja jól menő cukrászdáját? A nagy megalkuvás közben észre sem vették, hogy a numerus clausus az első faji alapon megfogalmazott zsidótörvény volt a modern Európában. Mert nem úgy fogalmaztak, hogy az izraelita vallásúak fölvételét kell korlátozni, hanem idegen népfajokról beszéltek.

A törvény célja, hogy „az ország területén lakó egyes népfajok és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma lehetőleg elérje (vagyis inkább: meg ne haladja!) az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát”. Bár a szöveg nem utalt a zsidóságra, a törvény végrehajtási utasításának lábjegyzetében külön nemzetiségnek tüntették fel a zsidókat.

De Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a numerus clausus kapcsán mondott parlamenti beszédében félreérthetetlenül megfogalmazta a lényeget:

A törvényhozás “azzal a nyílt szándékkal” alkotta meg a numerus clausus törvényt, hogy “a zsidóságot fajnak jelentse ki. [...] Mert ha fajnak van egyszer minősítve a zsidóság, akkor nem lehet a fajtól menekülni úgy, mint – mondjuk – a felekezettől az áttéréssel, vagy a nemzetiségnél azzal, hogy az ember más nemzetiségűnek vallja magát.”

Vagyis a magyar törvényhozás Horthy Miklós kormányzóságának első esztendejében megelőlegezte a német nácik által csak másfél évtizeddel később bevezetett nürnbergi törvényeket.

Ezért Horthy nem felelős?! Ki volt a Magyar Királyság mindenható kormányzója 1920-ban? Horthy Miklós mint kormányzó a király helytartója volt. Születhetett olyan törvény, amelyet nem Horthy írt alá?!

És jöttek a további zsidótörvények harmincnyolctól kezdve szépen egymás után, nem vallási, hanem faji alapon, és a zsidókat kidobták a közhivatalokból, de azt még igazán ki lehetett bírni, aztán a magánhivatalokból, hát édes istenem, nem lehetünk magántisztviselők – nu, sag shon! – kirekesztették a zsidó művészeket a kultúrából, de minek akar egy zsidó színész lenni, nem igaz? – aztán elvették a vállalataikat, a műhelyeiket, a boltjaikat; na mondjátok már, egy kis tartaléka mindenkinek van, fő az, hogy pogrom nem volt, Kristallnacht nem volt, egyetlen zsidót sem lincseltek meg, a boltokat nem törték össze, a jog uralkodott: törvényesen lehetett a zsidóvagyont kisajátítani, a zsidókat a megélhetésüktől megfosztani; ezért terjedt el, hogy a magyar zsidók sorsa a náci Európában hála Horthy Miklós őfőméltóságának, akinek védelmező karjai között ringatózhatunk, még mindig mennyei, ne szólj egy szót sem, mert lehetne rosszabb is. És a zsidók álláspontja minden újabb gyalázatos, megalázó rúgás után az volt, hogy ne szólj egy szót se, lehetne rosszabb is.

És lett…

Ötven évvel később Budapesten, egy rohadtul hideg, szeles kora tavaszi napon hatan állunk meg, hat zsidó, három házaspár egy koncert után a kapuban, és szidjuk a rendszert, és szidjuk az időjárást, amikor dideregve azt találom mondani: „végeredményben eshetne az eső is”…

– Zsidó örömök… – szólal meg lakonikusan egyik asszony a társaságból.

És egyszerre törünk ki harsány röhögésben mind a hatan.

Érti ezt valaki, mondjuk, az izraeli barátaink közül? Ehhez a keserű öniróniához át kellett élni azt a sunyi megalkuvást, amiről szóltam. A gyáva belenyugvást azon az alapon, hogy végeredményben lehetne rosszabb is…

Hát lett!

És jött a hinaus mit uns! szindróma, az önemésztő zsidó antiszemitizmus. Mi tehetünk róla, hogy utálnak bennünket. Mert nem vagyunk elég szerények és jó modorúak. Mert a zsidó túl ügyes, és arrogáns, és nyomul, és hangos és – unter uns gesagt –, túl okos és tehetséges, és ötezer éves írásbeliséggel rendelkezik, satöbbi, és mindez megbocsáthatatlan.

És a zsidók annyira asszimilálódtak a magyar magatartásformákhoz, hogy ugyanazzal a sunyító, gyáva, alattvalói lelkülettel fogadták el a Hatalom újabb és újabb rúgását, mint a feudalizmusba ragadt magyarok, hisz amikor a magyar csendőrök puskatussal terelték be őket nyolcvanasával az Auschwitz felé tartó marhavagonokba, akkor is magyarnak érezték magukat, akkor is vitéz nagybányai Horthy Miklós védenceinek érezték magukat (erről biztos nem tud a mi drága kormányzó urunk!); és elhitték, mert el akarták hinni, hogy csak munkára viszik ki őket Németországba… munkára…?! a ma született csecsemőtől a nyolcvan éves aggastyánig…?! Hát persze – találtak erre is magyarázatot –, a mi érdekünkben, hogy együtt maradjon a család…

„Csak tartsunk be engedelmesen minden törvényt, minden újabb rendeletet és parancsot, így talán megúszhatjuk!” Sokan csak akkor ocsúdtak, hogy ez a taktika nem vált be, amikor már rájuk csapták a gázkamra ajtaját.

Hogy utána mit gondoltak, amikor már bezárult mögöttük a gázkamra ajtaja, azt nem tudjuk, az ott, az ajtó mögött már a nem ismert tartomány, melyből még nem tért meg utazó; the undiscover’d country from whose bourn no traveller returns, csak azt tudjuk, mit gondoltak a túlélők, de ők nagyon kevesen voltak.

Ezért a pesti zsidók, akik megúszták, nem autentikusak. Tudom. Én is pesti zsidó voltam. Amit mi végigcsináltunk, az se volt egy májusi sétagalopp. Gettó. Bujkálás. Hetekig a jéghideg szenespincében. Dunapart. Cipőket levetni, mezítláb a jeges hóba. Sortűz. Zuhanás a zajló Dunába. Óbudai téglagyár. Gyalogtúra a haláltáborok felé, ahová, idő híján nem jutottunk el, miközben sorra dőltek ki mellőlünk a szeretteink, sorstársaink, bajtársaink, sorra lőtték ki mellőlünk testvéreinket. De az nem azonos a rámpával. Mengelével. Se Mengele mindent eldöntő mutatóujjával, se Mengele doktor szikéjével. A gázzal. Az Appelplatz-cal. A kordéval, amin a gázból a tűzbe viszem a hullákat, akik között ráismerek eltorzult arcú anyámra, apámra, a haláltusától kicsavarodott testű, gyönge húsú húgocskámra…

1945. január 18. Idős házaspár vánszorog elő a ledöntött falú gettóból, fekete télikabátjukon virít a sárga csillag. Egy orosz katona magyarázza nekik, hogy vojna kapútt, nyemszki kapútt, nem kell már ez, nyugodtan letéphetitek, de a két öreg csak a fejét rázza.

– Még nem jött rá rendelet.

Ezzé lett a pesti zsidó. Ugyanolyan csúszómászó alattvalóvá asszimilálódott, mint a magyar.

Elnézést. Tulajdonképpen minden mondatom után oda kellene írnom, hogy tisztelet a kivételnek.

Hát tessék: tisztelet a kivételnek – még akkor is, ha kivétel fájdalmasan kevés volt.

Similis simile gaudet

A Magyarországot fölszabadító és egyben megszálló szovjet hadsereg szétverte a Horthy-Magyarországot mindenestül. Társadalmastul, adminisztrációstul, a huszonöt éves retrográd, feudális önkényuralom sovén nacionalista szellemével együtt.

Szálasi? Szálasi csak pont volt az i-n. Még csak nem is külön fejezet.

És negyvenöt után megcsillant egy polgári demokratikus, európai fejlődés reménye. Nem sokáig. Kitört a hidegháború. Sztálin a helytartói, Rákosi és a kommunista párt segítségével lefejezte ezt a zsenge demokráciát, és elkezdődött a negyven évig tartó váltakozó intenzitású bolsevista önkényuralom.

Azoknak a túlélő zsidóknak pedig, „akik a kivándorlás helyett továbbra is Magyarországot választották lakóhelyül – írja egy „lehar” fedőnevű Izraelben élő magyar újságíró (LEHARBLOG, Amerikai Népszava) –, rá kellett döbbenniük, hogy az új rezsim [már a demokratikus kísérlet is, a bolsevizmus meg pláne] első dolga volt kihasználni azt a tényt, hogy a háború alatt »nem sározódtak be a náci-nyilas eszmékkel«, ami alkalmassá tette őket az új rendben betöltendő kiemelt pozíciók elfoglalására. A felébredés 1953, Sztálin halála után többeket öngyilkosságba kergetett, vagy az ország elhagyására kényszerített, de a többség – köztük a zsidó vezetők is – a szovjetben az életüket megmentő felszabadítókon túl nem akarták észrevenni a rendszerben rejlő buktatókat, a bolsevista totális diktatúrát, a személyi kultuszt, a kirakatpereket, a politikai gyilkosságokat, a Gulágot.

A zsidó lakások bejárati ajtajáról eltűntek a mezüzék, és még a ‘70-es évek elején is előfordult, hogy a házasulandó pár a lakóhelyétől sok kilométerre merte csak vállalni a hagyományos zsidó esküvőt, ott állt a hüpe alá. Nagyon sokan a vallást is Auschwitzban hagyták, fiaikat nem vétették fel Ábrahám szövetségébe (körülmetélés). (…) Sajnálatos, de tény, hogy a vészkorszak után a magyarországi zsidók többsége megszűnt zsidónak lenni. (…)

Nem kell szépíteni, a magyarországi zsidók identitása ebben az időszakban magyar volt, sokszor magyarabb a magyarnál. S miközben az élet folyt a maga teljesen kiszámítható medrében, igyekeztük háttérbe szorítani az átélt, vagy átörökített emlékeket.

Hittük, a társadalomba történt beolvadásunk olyan tökéletes, hogy senki ember fiának eszébe sem jut kutakodni származásunk iránt. Elhitették velünk és mi – talán kényelmi okokból, talán mert tényleg nem találkoztunk antiszemita jelekkel – el is hittük, hogy a múlt történelmünk része, egy megismételhetetlen része.”

Azért idéztem ide lehar-t, mert amit mond, egybevág az én tapasztalatommal is. Már a Makra című regényemben – akkor még modell mögé bújva – az autonóm ember lehetőségeit kutatva, a saját diaszpóra létemről beszéltem. De írás közben is éreztem már, hogy itt az ideje nyíltan nevén nevezni a problémát, és szembenézni az asszimilálódott zsidó életélményével. Húsz évig írtam a Zakariást, abbahagytam, újra kezdtem, azt gondoltam, a zsidókérdésen túllépett a történelem, csak én ragadtam bele. Kit érdekel rajtam kívül, az én identitás problémám, hogy zsidó vagyok-e, magyar, mindkettő vagy egyik sem? De mire elkészültem a regénnyel, 1990-re, kiderült, hogy a probléma újra fájdalmasan aktuális, a magyar antiszemitizmus szédületes tempóban éledt újjá, és az addig lapuló nácik elővették az ágyneműtartóból a nyilas zászlót, és meglobogtatták a rendszerváltás szabad szellőjének első fuvallatában.

„Tévedtünk –írja a fent idézett lehar is –, és ennek első jelére a rendszerváltással egyidejű címerváltásra oda kellett volna figyelni.”

Az életveszélyes, múltba néző szimbolika, a Horthy kultusz már közvetlenül a rendszerváltás után újra éledt. Ezzel kereste már Antall József miniszterelnök és a jobboldali kormánykoalíció a feudális századok során elhülyített, mérgezett lelkű lakosság kegyeit, ezzel próbálta népszerűségét fokozni. Hazahozatták az ország-veszejtő Horthy Miklós őfőméltósága hamvait, és a családi birtokon a magyar állam és a kormányzat könnyes asszisztenciája mellett ünnepélyesen magyar földbe helyezték, ezzel rehabilitálva a véres-szennyes és végül a Szálasi tömeggyilkos hordáinak haláltáncos orgiájában végződő Horthy-korszakot.

Miért? Mert Horthy a nép körében, az asszimilálódott zsidókat, a túlélőket és a túlélők utódait is beleértve még mindig, fél századdal szégyenletes országlása után is népszerű volt. Mert Horthy nevével még mindig szavazatokat remélt szerezni az uralkodó jobboldali koalíció. Mert Horthy Miklós a magyar szívekben (a zsidó szíveket is beleértve) ÉLT, ÉL, ÉLNI FOG.

(Mint Lenin.)

Ha nem így lett volna, a zsidók szent haraggal verték volna miszlikre a hazahozott koporsót, fölrobbantották volna Kenderesen a zsidók tömeggyilkosának a ravatalát.

Ezzel szemben Horthy újratemetésén a síron ott volt egy sírcsokor, “a hálás zsidóság” felirattal, magyarul és héberül…

No comment – hogy Göncz Árpádot idézzem.

Horthy háborús bűnös volt, akit ki kellett volna végezni. Hogy úszta meg? Sztálin közbenjárására. Nem ellenőrzött források szerint Sztálin azért vette a védelmébe, mert a megbukott kiugrási kísérlet után az SS elrabolta a kisebbik fiát, ifjabb Horthy Miklóst (az idősebb, István, vadászpilóta volt és a Szovjet unió területe fölött lezuhant – a „hősi halál” kissé sántít, mert nem harccselekmény közben zuhant le, hanem balesetet szenvedett, bár ez nem akadályozta meg a schöngeist zsidókat abban, hogy megsirassák), és, az SS, ezzel zsarolta Horthyt, aki, a jellemét ismerve, akkor sem lépett volna semmit, ha a fiát nem rabolják el.

Megható nem? Morzsoljunk el egy könnyet legalább Sztálin elvtárs érző szíve emlékére. S utána gondoljuk végig: Sztálin despota tömeggyilkos volt, de nem buta. Tudta, hogy Horthy népszerű. Tudta, hogy ha kivégzik, mártír lesz, és ez megnehezíti a szovjet térhódítást Magyarországon. Sztálint nem az vezette, hogy Horthy végülis a nyár közepén, amikor a budapesti zsidók elhurcolása került volna sorra, leállíttatta a deportálásokat.

A leghitelesebb források szerint Horthy a budapesti zsidók deportálását azért állíttatta le, mert a brit és amerikai titkosszolgálat a tudomására hozta, ha nem akadályozza meg a további deportálásokat, háborús bűnössé lesz nyilvánítva.

Egy biztos: nem az a nagy zsidóbarát lelke vezette.

Az sem köztudott, hogy addigra már szigorúan csak a tizennégy budapesti kerületben maradtak meg a zsidók. Valamennyi elővárosból: Újpestről, Kispestről, Erzsébetről, Lőrincről, Csepelről, Budafokról minden zsidót elhurcolták.

De az a tény, hogy nem került a Nürnbergi Perben a vádlottak padjára a többi háborús bűnös közé, tovább gerjesztette körülötte a legendát, hogy végeredményben ártatlan volt, kényszer hatására cselekedett.

Pedig azzal, hogy a német megszálláskor nem mondott le, mert még akkor is ragaszkodott a hatalomhoz, mert képtelen volt hatalom nélkül elképzelni az életét, ernyőt tartott mintegy az Endlösung zavartalan lebonyolítása fölé. Az ő engedélyével állították a magyar közigazgatást a népirtás szolgálatába. Azzal, hogy a helyén maradt, azt a látszatot keltette, hogy minden törvényes. A zsidók vagyonát a gyalázat boldog kéjével elfoglaló magyar tömegek számára azt bizonyította, hogy a halálra ítéltek kirablása is törvényes. A zsidók számára azt az illúziót keltette, hogy mindent megtesz a védelmükben, amit tud. És az a tény, hogy a nyár közepén képes volt leállítani a deportálást, azt bizonyítja, hogy a kezdetektől megakadályozhatta volna, ha akarta volna. De nem akarta.

Horthy népszerűségének a magyarok és a jellemükben magyarrá lett zsidók körében egy oka van. Azzal a mosakodásával, hogy ő semmiről sem tehet, hogy mindenért más felelős, hogy csak a történelem sodorta szerencsétlen kényszerhelyzetekbe, pontosan kifejezte a mindent másra hárító magyar lélek igényeit. „Similis simile gaudet”, mondták már a rómaiak is. Minden zsák megtalálja a maga foltját.

Sztálin közbenjárásának a hatása még hatvan évvel a halála után is alakítja a magyar közéletet. A neonáciknak azt üzeni, hogy az egész magyar holokauszt törvényes volt, hiszen a kormányzót nem vonták felelősségre háborús bűnösként Nürnbergben. És ha nem volt háborús bűnös, feudális, klerikális, antiszemita diktatúráját jogosan tekintik előképnek az új diktatúra hívei, és a zsidók is csak a szépre emlékeznek, mint a régi slágerben, hiszen csak a szerencsétlen történelmi körülmények kényszerítették közreműködésre a mi kormányzó urunkat félmillió zsidó legyilkolásában.

És ha Horthy nem volt háborús bűnös, akkor az egész huszonöt éves ellenforradalmi korszak is rehabilitálható, és nem ítélhető el holmi „erkölcsi” alapon. És az alaptörvénybe beiktatható, hogy antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat – ahogy ezt a joviális magyar urak, az asszimilálódott magyar zsidók példaképei – állították kedélyeskedve a boldog békeidőkben.

És hát akkor miért ne állíthatnának szobrot Horthynak a nyilas református papok? Ez nem az első Horthy szobor, és garantáltan nem is az utolsó. Az elsők egyikét vörös festékkel öntötte le Dániel Péter ügyvéd, az a ritka magyar zsidó, aki tudta, hogy a bátor egyszer hal meg, a gyáva ezerszer, ki is üldözték Izraelbe, mert Magyarországon senki nem tartotta fontosnak, hogy kellő súllyal mellé álljon. És a szobrokat követik majd a Horthy Miklós terek, és Horthy Miklós utak, és Horthy Miklós körutak, és Horthy Miklós gimnáziumok, és Horthy Miklós kultúrpaloták.

Csodát kéne tennie a Teremtőnek ahhoz, hogy a mai magyarság és a magyarrá lett zsidók képesek legyenek ellenállni a gonosznak.

Montreal, 2013. november 23.

Kedves Olvasóink,

elnézésüket kérem, de erre az évre elköszönök. Én még életemben ilyen értelmetlen munkát nem végeztem. Felőrli a napjaimat, megeszi az életemet ez a website, képtelen vagyok bármi fontosat és értelmeset csinálni mellette. Ez nem egy embernek való munka. Elegem van, hogy spamek törölgetésével telik a napom és nácik moderálásával telik az életem. Semmi értelmét nem látom az egésznek, minden percért kár, amit erre fordítok, egyetlen betűt is kár volt írni, az egésznek semmi értelme. Nemhogy pénzem nincs belőle, de saját pénzemen állítom ki magam emberek mocskolódása elé. Nem szeretnék tovább így élni. A hírek mennek továbbra is, azt fenntartom, amíg tudom, de nem szeretnék egy hónapig még ránézni sem az online felületre. Elegem van belőle. Semmi értelmét nem látom egyetlen cikknek sem. Ez teljesen felesleges időtöltés. Sajnálok minden percet, amit itt cikkek írásával töltöttem, a többiről már nem is beszélve. Hadd csináljam már végre azt, ami a dolgom lenne, hadd csináljak már valami értelmeset.

Megértésüket kérem.

Boldog Új Évet!

Németh Szilárd feladatot kapott, képességeihez mért, intellektuálisan kényelmes megbízatást, minek keretében a rezsicsökkentés néven elhíresült választási kampányelemet kell igazgatnia, népszerűsítenie és a lehető legtöbbet kihozni belőle, mivel a Fidesz erre az egyetlen lábra kíván állni a 2014-es országgyűlési választások előtt, főleg azért, mert több lába nincs.

Németh Szilárd neve egyébként nem véletlenül tök ismeretlen önök előtt, és nyugodjanak meg, így van ezzel az egész világ, mivel Németh Szilárd egy jelentéktelenségében is kiemelkedően szürke zsoldosa a kormánypártnak, akit megóvott az élet mind az önálló gondolatoktól, mind a jellem kényelmetlenségeitől, ilyeténképpen tökéletes választás.

Az a dolga, hogy körbejárja az országot, és elmondja a kíváncsiskodóknak, hogy a Fidesz nagyszerű párt, Orbán Viktor történelmi léptékkel mérve is kedves vezető, a rezsicsökkentés pedig olyan csodálatos dolog, mintha egyszerre fedezték volna fel a penicillint és az antigravitációs hajtóművet a kormány magyarsegítő műhelyében. Magnóval egyszerűbb lenne megoldani ezt, de akkor hol maradna a személyiség varázsa?!

A rezsicsökkentés – mindazok számára, akik személyes mázlijuknak vagy rengeteg eszüknek köszönhetően már nem ebben a szerencsétlen országban élnek – arról szól, hogy a kormány árengedményre kényszeríti a szolgáltató cégeket, amelyektől továbbra is beszedi a neki járó összeget. Ez a deal tulajdonképpen egylépéses matt, mert mindenki ki tudja számolni, hogy ha a gáz, villanyáram, távhő ára a cégeknek nem csökken, az általános forgalmi adó, és a többi járulék szintén marad, akkor vagy elmaradnak a fejlesztések, és biciklis postás hozza ki ezentúl az áramot a faluba, vagy csődbe megy az egész kóceráj, és beindulnak a vízimalmok a Dunán.

A kormány is tisztában van ezzel, de abban bíznak, hogy a választásokig csak kitart ez a rendszer, kommunikációjukban pedig arról próbálják meggyőzni a lakosságot, hogy ezek a cégek akkora extraprofittal dolgoznak, hogy meg sem kottyan nekik némi rezsicsökkentés. A lakosság örül.

Mindezt természetesen gyorsan törvénybe is foglalták, Németh Szilárd lett a rezsidémon elleni harc keresztes lovagja, de valamiért úgy érezte, hogy ki kell ragyognia a kórusból, ezért fokozta a fokozhatatlan hülyeséget, és kormányzati háttérrel első körben megszabta, milyen csekkeket kell kapniuk a rezsicsökkentett lakosoknak, milyen színnel kell azon szerepelnie a rettenetes megtakarításnak, amit a Fidesz áldásos tevékenysége miatt elnyertek (bocs, hogy mindig elfeledkezem a KDNP megemlítéséről, de nyugodjanak meg, nekik elég, ha bekukkanthatnak a hálószobánkba, és néha betilthatnak valamit, nem várnak ők már ettől az élettől semmi mást, főleg nem extra említéseket).

Megszabták a színt, az alányomást, a méretet, a szolgáltatók pedig szépen küldözgették ettől kezdve havonta a Fidesz választási szórólapjait, mellesleg azzal az információval, hogy mennyit kell fizetni a gázért, villanyért, távfűtésért. Javasolnám egyébként, hogy a buszokra, villamosokra és a metrókra is festessék fel a kormánypropagandát, de aztán eszembe jut, hogy azt ugyancsak közpénzből kellene kifizetni, márpedig a kormánypárt kényes arra, hogy a közpénzt kizárólag magáncélokra használja, miközben magánpénzekből finanszírozza a kampányát. Logikus, nincs ezzel semmi baj, talán csak a kontinens szokatlan, ahol elkövetik ezt.

Németh Szilárd legutóbb azzal állt elő, hogy a rezsicsökkentést a társasházakban is hirdetni kell. Németh Szilárd egy barom, ezért kapja a fizetését, de azt egészen biztosan nem a központból javasolták neki, hogy Times New Roman-ról, Arielre kell változatni ezen hirdetmények betűtípusát, mert annyira még a központban sem hülyék. Ez Németh Szilárd kivetülése. Érezte, hogy valamit hozzá kéne tennie a nagy egészhez, valamit, ami egyéni, csak reá jellemző, amivel végleg bekerül a rezsiháború történelmébe, ami tükrözi megnyerő egyéniségét és utánozhatatlan báját.

Az Ariel betűtípusban találta meg a kitörési pontot.

Többet nem tudok elmondani. Kérem, kapcsolja ki.

Muszáj Herkulesnek lennem, bár nem szeretnék. Csak most tudtam meg, hogy dőltömre Tökmag Jankók lesnek. Hír lettem a Magyar Nemzetben, mert szükségem van egy kevés időre, hogy az elmaradt feladataimat elvégezzem. Nem is reagálnék az ezzel kapcsolatos észrevételekre, de a Magyar Nemzet bértollnokainak válaszolok. Az ugyanis még a szürreális magyar valóságban is egy perverzió, hogy a Fidesz által kitartott  prostituáltak szájukra veszik olyan emberek nevét (és most nemcsak magamról beszélek), akiknek ők a cipőjüket sem pucolhatnák ki. Ti, kedves barátaim, egy nyomdaipari terméket állítotok elő, de ti nem vagytok újságírók. Az újságírás egy másik szakma. Az a szakma, amelyet ti műveltek, ugyancsak ősrégi mesterség. A sarkon állva művelték sokáig, de mostanában a Magyar Nemzet szerkesztőségébe vonultak be jeles képviselői. Más országokban továbbra is piros lámpás negyedekben árulják magukat az emberek úgy, ahogyan azt ti teszitek. Nem így Magyarországon. Ott mindenkinek ára van. A tiétek bántóan alacsony.

Ti egy önkényuralmat szolgáltok ki. Pénzért eladtátok magatokat. Az újságírás a szabadságról szól. Szabad emberek védik mások szabadságát. Ti pedig elszegődtetek azok mellé, akik a szabadságot korlátozzák, a jogot lábbal tiporják, akik külső elnyomó hatalom nélkül kényszerítenek Magyarországra egy diktatúrát. Primitív hatalomnak vagytok a csahos kutyái, akiket holnap úgy vágnak ki az utcára, ha nem végzitek el a világ legmocskosabb munkáját, hogy a taknyotokon csúsztok a felcsúti kisvasútig. Ti meritek kinyitni a szátokat? Én a magam ura vagyok, a saját munkámból élek. Engem az olvasóim és a hirdetőim tartanak el. Ezt addig csinálom, amíg eltartanak. Nekem nem jön az ukász a pártközpontból. Nincs egyben a gyomrom, hogy mit szól majd ehhez a Viktor vagy a Lajos. Ti ha még százszor születtek meg, akkor sem közelítitek meg az én szabadságomat, amelyet mindennap átélek. Nyomorult kis férgek vagytok, akik remegtek és reszkettek, hogy a gazdának megfeleljetek. Én ha akarom, holnap elmegyek Key Westre, Floridába, és két hónapig haza sem jövök. Ha akarom, megírom a saját website-omra, hogy most más dolgom van, egy hónapig mással akarok foglalkozni. Ti pedig kinyalhatjátok. Csak álmodozhattok arról, ami nekem a mindennapjaim része. Beülök az új Volkswagen CC kocsimba, és tíz perc múlva a Sohóban iszom a sört. Azzal a jó érzéssel, hogy nem a Fidesz, vagy valamelyik másik párt fizette a sörömet, és nem kellett érte semmi aljasságot elkövetnem.

Ti gyomorbajosok vagytok hozzám képest, mert soha nem tudhatjátok, mikor lesz egy nálatok nagyobb seggnyaló, aki beül a helyetekre. Soha nem lehettek biztosak abban, hogy elég aljasok voltatok-e ahhoz, hogy megtartsátok a piti állásotokat. Én bárkiről azt írok, amit akarok. Nekem senki nem mondja meg, kiről írhatok, kiről nem. Sőt, ha akarok írni, akkor írok, ha nem akarok, nem írok. Ha akarok, akkor írás helyett elmegyek a Central Parkba futni egyet, vagy sétálok a Brooklyn Bridge-n, és élvezem a tenger felől érkező levegőt. Amikor én lekapcsolom a gépemet, és kilépek az ajtón, egycsapásra elfelejtem a ti elmebeteg rendszereteket és az orvosi kezelésre szoruló főnökötöket. A felhőkarcolók között élvezem a szabadságot és a mosolygós embereket. Kilépek egy normális társadalomba, ahol nem kell attól tartanom, hogy szembejön egy koszos náci, aki majd a képembe mondja a ti ócska nyilas propagnadátokat. De ti ott fogtok megrohadni abban az országban, amelyet a világ nevetségének tárgyává tettetek. Röhög rajtatok a világ. Az észak-koreai kisvezérrel emlegetnek egy szinten benneteket. Ne dőljetek be saját propagandátoknak. Mindenki látja, kik vagytok. Ámokfutás, amit műveltek. És borzalmas vége lesz. Orbánotokkal már csak úgy beszélnek, mint az ápoló a beteggel, hátha megakadályozhatja, hogy nagyobb kárt tegyen magában. Szűkölve fogtok menekülni, remegve fogtok hazudozni, mindenre hivatkozni, hogy mentsétek az irhátokat. Ti irkáltok rólam cikkeket?

Az én haragom csak előszele milliók haragjának. Ez a harag milliók haragja lesz, és nem azért, mert én feldühítem őket, hanem azért, mert fáziskéséssel, de ők is tudják majd azt, amit én már tudok. Én jelzés vagyok nektek, pojácák. Olvasni kéne tudni belőle, hogy ebből nagy baj lesz. A gazda, ha megússza élve, börtöben fogja végezni. Ha nem, akkor Magyarországon soha nem lesz jogállam, vagy talán Magyarország sem lesz. És akkor nem lesz sétagalopp nektek sem. Ha elveszitek a jogot másoktól, utat nyittok az erőszaknak. Ez törvényszerű, nincs más. Nem hagytok más választást. Muszáj lesz használnotok az erőszakot. Az utókor, ha lesz egy kevés önbecsülése, igazi nemzeti öntudata, köp egyet, amikor a neveteket hallja.

Ti aljas söpredéke vagytok ennek a népnek. Beálltatok és kiszolgáljátok egy ember önkényuralmát. Egy olyan emberét, aki a köz pénzén a saját kertjébe épít futballstadiont. Aki hatalombitorlása első három évében túltett az öregedő Ceausescu-n. A diktátorokra jellemző elhülyülés jelei nem hetvenévesen, hanem ötvenévesen jelentkeztek nála. Ti ezt az embert szolgáljátok pénzért. Egy embertelen diktatúra prostituáltjai vagytok, akik felelősek azért, hogy a világtól elzárt szerencsétlen magyar embereket félrevezessétek, hogy egy székesfehérvári maffia kifoszthassa és nyomorba dönthesse őket. Ti elárultátok a hazátokat, a Magyar Köztársaságot, a magyar embereket, pénzért hazudtok. A világ szemetjénél is aljasabb emberek vagytok.

Nem tudtátok? A náciknak is voltak hozzátok hasonló nagypofájú, pökhendi és jellemtelen gazemberei, akik hasonló újságokat állítottak elő, mint ti, és kiszolgálták az akkori Vezért. Ti a mostanit szolgáljátok. Olyan mélyre süllyedtetek, hogy már nem is kell naponta megmondani nektek, mit lehet és mit nem, mert magatoktól tudjátok. Elébe mentek a gazda kívánságainak és parancsának. Olyanok vagytok, mint a pórázon tartott vérebek, akiket ráuszítanak védtelen emberekre. Ti nevezitek magatokat újságírónak? Ti arról mondtatok le, ami emberré teszi az embert. Azon dolgoztok, hogy másokat is hozzátok hasonló gerinctelen alattvalókká tegyenek. Akik pedig erre nem hajlandók, azokat bemocskoljátok. Gazdátokkal együtt szisztematikusan, tudatosan és goebbelsi ravaszsággal hazudoztok. Amit ti műveltek, az náci tematikájú és színvonalú propaganda. Nálatok lejjebb már nincs.

Ti örömködtök azon, ha nem írok egy hónapig cikkeket. Nem tudtam, hogy ilyen fontos vagyok nektek. Ennyire féltek tőlem? Ennyire féltek az igazságtól? De ha már elvégzitek a bérmunkát, végeznétek el rendesen. Megtisztelhetnétek azzal, hogy írtok rólam egy normális cikket. De tehetségtelen barmok vagytok. Megint Gyurcsány jut eszetekbe, mert voltam kapcsolatban olyan emberrel, aki már látta Gyurcsányt. Ez a krimi? Ennyire hülyének néztek mindenkit? Gyerekkoromban ismertem olyan embert is, aki látta Lenint. Hát miért nem Lenint emlegetitek? Nem volt nagyobb kommunista, mint Gyurcsány? Miért kell monomániásnak lenni? Ezt ismételgetitek már két éve. Nem unjátok? Ezt is csak azért, mert nem pereltelek be érte benneteket. Dehát kinek van ideje minden leírt mondatotokért perelni? Attól az még nem jelenti azt, hogy igaz is. Miért nem tanultok, ha kommunistázni akartok, olyan jó elvtársnőktől, mint Seszták Ágnes?

Ti kommunistáztok engem Seszták Ágnessel a hátatok mögött, aki a kommunizmus fénykorában volt a Magyar Ifjúság főmunkatársa? Hát milyen jó elvtársnak kellett ahhoz lenni? Ti kommunistáztak engem Kövér Lászlóval, az egykori KISZ-titkárral a háttérben, aki az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézetének volt a munkatársa? Ilyen jó elvtárs, és akkora kommunista, mint Kövér László,  én soha nem voltam. Én akkor is renitensnek számítottam. Ha nincs rendszerváltás, Kövér elvtárs ma a PB keményvonalas tagja lenne, aki a kulákosodástól félti a proletárforradalmat. Nem az Amerikai Népszavában publikál Fricz Tamás, az Ifjúkommunista volt szerkesztője, hanem a Magyar Nemzetben. Fricz politológusnak adja ki magát, mert folytatott ilyen tanulmányokat, de a politológus is egy szakma, amelynek alapkövetelménye a függetlenség. A Magyar Nemzet látszik igazolni először a Terror Háza történelemhamisítását, hogy a nyilasokból lettek a kommunisták, mert most a kommunistákból lesznek a nyilasok. Az, hogy a fenyegető és militáns Békemenet, amelyet a leghírhedtebb antiszemiták szerveznek, a ti újságotokban “a hideg-polgárháború ellen” menetel, az a legócskább náci propaganda szintjén álló hazugság. Ez legfeljebb abban az értelemben igaz, hogy a békamenet nem hideg-polgárháborút akar, hanem valódi polgárháborút. Mindent meg is tesz érte.

Ti engem ügynököztök sunyi módon Martonyi Jánossal a háttérben? A ti gazdáitok nem merik megszavazni az ügynöktörvényt, nem én. Én követelem a teljes nyilvánosságot. Én vagyok a rendszerváltás után az első, akiről hamis 6-os kartont állítottak ki. Nektek kellene üvöltenetek, hogy mekkora a társadalmi veszélye annak, ha a hamis 6-os karton-gyártás beindul. De ti inkább terjesztitek a hamis vádat, mert gyűlölitek azt, akivel szemben megfogalmazódott. Ti nem újságírók vagytok, hanem kivégzőosztag, azzal a nagy különbséggel, hogy akikről azt gondoljátok, hogy kivégzitek, azok élnek tovább boldogan, csupán ti emlékművet állítotok neki. Ahogyan belőlem is hőst csináltok. Akiket ti gyaláztok, azokat a történelem ünnepelni fogja. Butaságotokkal népszerűsítetek engem. Még azok is szeretni fognak, akik utálnának. Nem győzöm majd elutasítani a felkéréseket. Ne csináljátok ezt velem.

Ti élcelődtök azokon, akik a saját erejükből próbálnak tenni valamit, hogy a sötétség elmúljon. Gúny tárgyává teszitek azokat, akik nyíltan és őszintén elmondják, mennyire szenvednek, és milyen lehetetlen helyzetben vannak. Ti pedig rablott százmilliárdjaitok bástyái mögül kevélykedtek. Az a pénz, amelyben ültök, nem a tiétek. Nem is azoké, akiknek a nevén van. Hanem azoké, akiktől ellopták. A ti újságotok, pojácák, ahol ti az aljas bértollnoki tevékenységeteket végzitek, tisztázatlan eredetű pénzekből keletkezett, és működött. Ugyanúgy, mint az egész jobboldali médiabirodalom, amely a propaganda szintjére süllyesztette az újságírást. Rablott vagyonban ültök, onnan próbáljátok nevetségessé tenni azokat, akik nem tudnak megfizetni hozzátok hasonló tehetségtelen hülyéket, hogy a spameket kitöröljék a website-jukról, mert ti az Amerikai Népszavában legfeljebb erre lennétek jók.

Lecsap a Magyar Nemzet arra, hogy szeretnék egy kicsit értelmesebb dologgal foglalkozni, mint spameket és náci kommentárokat törölni. Pazarlásnak tartom, hogy ez kösse le az energiámat. Lassan két éve írok egy könyvet, és nem tudok haladni vele. Szeretnék egy kicsit visszatérni az elmélyült munkához, és pótolni az elmaradásaimat saját feladataimat illetően. Ez hír a Magyar Nemzetben. Ne örüljetek Orbán nyaloncok, nem abbahagyom, amit csinálok, hanem ezerszeresre erősítem. Könyvet írok a fasiszta rendszeretek gyökereiről. Hatásosabb lesz, mintha írnék ez idő alatt húsz cikket itt az oldalon. Nem tudok minden mondatom mellé egy tanárt állítani értelmi fogyatékosok számára, aki elmagyarázza, mit jelentenek azok. Hogy semmi értelmét nem látom a munkámnak, az azt jelenti, hogy nem tartom elég hatékonynak. Hogy sajnálok minden percet, amit cikkírással töltöttem, az csak a hozzátok hasonló korlátolt képességű hülyéknek jelenti azt, hogy bármit is megbántam volna. Aki tud olvasni, az tudja, hogy valami fordulat következik.

Ez nem nektek szól, akik a rendszer kitartott prostituáltjai vagytok. Ez az én demokrata barátaimnak szól, és ez nem csupán az én kiáltásom. A költővel szólva, nem én kiáltok, a föld dübörög. De a magát demokratikusnak nevező ellenzék ebből nem hall semmit. Hiába írnak, beszélnek azok, akik még nem adták fel, akikben él még a lelkiismeret, és akik nem a megélhetést, az anyagi előnyöket keresik a diktatúrában, mert minden szavuk falrahányt borsó. Ez az ellenzéknek szóló vádirat, és nem csupán az én életérzésemet fejezi ki, hanem ezrekét, kollégákét, akik már kikerültek a szakmából, vagy lehetetlen helyzetben sínylődnek. Anyagi okok miatt, vagy csak azért, mert a fejük fölött eladják őket a tulajdonosaik. Ahogyan olyan érzésünk van, hogy a “demokratikus ellenzék” hivatalos képviselői a fejünk fölött eladnak bennünket.

Megpuccsolták az alkotmányos rendet, köztörvényes bűnözők uralkodnak, akik felszámolták a jogállamot. Akiknek legnagyobb bűnük nem a trafikmutyi, nem a földmutyi és a mutyimutyi, hanem az Alkotmány eltörlése. Ez a legsúlyosabb bűncselekmény. És a “demokratikus ellenzék” asszisztál ahhoz, hogy legitimálják ezt. Arra hivatkozik, hogy ezt Józsi bácsi nem értené meg. Józsi bácsi nem hülye, mindent megért, ha elmagyarázzák neki. Józsi bácsi azt is érti, hogy ti korrupt gazemberek vagytok, pedig el sem magyarázták neki.

A jövő évi választást nem azért tartják, hogy kiderüljön, ki kormányozhat a következő négy évben. Ez nem kérdés. Ahol a köztájékoztatás monopóliuma a hatalmon levők kezében van, ott nincs tétje a választásoknak. Ezt a választást azért tartják, hogy visszamenőleg legitimálják a fülkeforradalmat, a NENYI-t, a NER-t, az illegitim alaptörvényt, és az alkotmányos rend megdöntését. Ez olyan világos, mint a Nap. Ezt nem akarja tudomásul venni az “ellenzék”. Azt hazudják, hogy választáson kell legyőzni Orbánt. De egy bűncselekményt nem választásokon szoktak orvosolni, hanem a bíróság előtt. Egy demokratikus ellenzéknek ezt kellene követelnie, és addig az egész rendszert bojkottálnia, amíg ez meg nem történik, a belpolitikai válság demokratikus úton meg nem oldódik. Ezt a rendszert azért hozták így létre, hogy ne lehessen Orbánt leváltani. Aki mégis azt hazudja, hogy le lehet váltani, az Orbán kezére játszik. Felelős a konszolidációjáért, és később az erőszakért, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik ilyen rendszerek esetében.

Ezért előbb az Alkotmányt kell visszaállítani, utána lehet szabad, titkos, egyenlő és demokratikus választásokat tartani. Amíg ez nem történik meg, addig nincsenek választások. A 21. században, a demokratikus Európában nincs helye a Horthy-fasizmusnak. Az Európai Uniónak nem lehet egyetlen fasiszta állama sem. Nem kell megelégedni a náci Németország csatlósának “demokráciájával”. Nem kell eltűrni szemforgató, képmutató, csuhás papok uralmát. Nem szabad átadni nekik a jövő generációját. A szabad iskolákat helyre kell állítani. Nem szabad eltűrni az ideológiai elnyomást. Vissza kell követelni a szabadságot. Addig nem szabad részt venni egyetlen választáson sem, amíg nem áll helyre a demokratikus alkotmányosság. Minden más csak hazugság, az emberek félrevezetése.

Ezért nincs igazság, nincs katarzis, nincs tömegtámogatás, nincs ellenállás. Nincs lelkesedés, nincs forradalmi hangulat, mert a mieink hazudnak. A fejünk felett eladnak bennünket a diktatúrának. Ezért a sokak szívéből jövő fájdalmas kiáltás, hogy semmi értelme annak, amit csinálunk. Ez nem rólam szól. Nem akarok neveket sorolni, de nagy listát tudnék összeállítani, akikből ugyanez a fájdalmas kiáltás tör elő. Ugyanezt olvasom ki egyes kollégáknak minden cikkéből. Ebből nem azt a következtetést vonom le, hogy abba kell hagyni, vissza kell vonulni, hanem ellenkezőleg: a helyzethez alkalmazkodva, új stratégia szerint kell dolgozni. Nem lehet ebben az ellenzékben megbízni. Nem bízhatjuk rájuk magunkat.

Meg kell találni a megfelelő időpontot, és be kell jelenteni a velük való teljes szakítást. Úgy kell rájuk tekinteni, mint az Orbán-rendszer részére. Az MSZP túlélte önmagát és az SZKP sorsát, mert az újraéledő fasiszta veszéllyel szemben (lásd: 1990-94 között az MDF-kormányt) fontos társadalmi funkciója volt. Ezt a funkcióját azonban elveszítette, mert korrumpálódott azzal a párttal, amely átvette a fasisztáktól a stafétabotot. Elveszítette erejét, tisztánlátását, erkölcsi tartását, színvonala hatalmasat zuhant, és nem képes  a fasiszták előrenyomulását megállítani. Ebben az állapotában a létezése okafogyottá vált. Akadályai lettek a demokratikus Magyarország kibontakozásának. Ezért kell stratégiát váltani.

Nem visszavonulok, nem ettem meszet. Nem ítélem értelmetlennek a munkámat, nem vagyok hülye. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen cikkeket írtam itt. Ez elég lenne egy kisebb életműnek. Ha valaki tudja, milyen érték van abban, amit itt három év alatt végeztem, akkor az én vagyok. Ha ez így megy tovább, az Amerikai Népszava – és benne szerény írásaim – történelmet csinál. Ha nem így lesz, annak csak örülhetünk, mert valamiért megbukik ez a rendszer. De ami eddig itt megjelent, az páratlan érték. Csak nem hatékony. Ezért a víz monoton merítgetése helyett, a lényeget akarom eltalálni. Szeretném előbb befejezni a rendszert feldolgozó könyvemet, hogy felszabadulva annak terhei alól, teljes erőmmel tudjak azzal foglalkozni, hogy létrejöjjön egy igazi ellenzék, amely ellenzéke lesz őfelsége álellenzékének is. Ez a mostani ellenzék az oka annak, hogy nácik köpőcsészéi vagyunk. Hogy nyilasok mocskolhatnak szabadon tisztességes embereket. Hogy feje tetejére állt a világ. Bűnözők mérik a törvényt, prostituáltak az erkölcsöt. Még abból sem tanultak, hogy ha jogállami alapon nem csukják börtönbe a fasiszta bűnözőket, akkor azok csukják börtönbe őket. Nem jogállami alapon. Ezen vagyok én “kiakadva”, nem máson.

Aki azt hiszi, hogy én abbahagyom, az nem ismer engem. Persze. Rühellé Jónás a prófétaságot. De ha nem akar menni Ninivébe, a cethal gyomrában találja magát. A végén úgyis Ninivében köt ki. Nem lehet az ösztön ellen rugdalózni. Nem lehet hallgatni, ha az ember csontját égeti a tűz. Ismerik ezt azok, akik hozzám hasonlóan ezt teszik. Nem kell aggódni. Nem kell pánikolni. Mindenkinek meg kell vívnia a harcát. Ez időnként szenvedéssel jár. Vannak szülési fajdalmak. Van úgy, hogy az ember keresi a fogást. Van úgy, hogy egyet hátra kell lépnie. Vagy valamit előtérbe kell helyeznie, amit eddig elhanyagolt. Ebből az olvasó csak annyit érzékel, hogy én személyesen kevesebb cikket írok most egy ideig. Semmi más nem változik.

Tessék engem csak békén hagyni. Tudom, hogy mit csinálok. Tegnap kifestettük a lakást. A Bartus család jobban teljesít. Jobban élünk, mint négy napja. Újabb győzelmet arattunk. Holnap megesszük a pulykát, azzal is a békét védjük. Hálát adunk. Nem kell idegeskedni. Mindennek megvan a maga ideje. Azzal nem kell törődni, hogy a nácik miket irkálnak. A vesztüket érzik. Ha nem lenne fontos, amit csinálunk, nem foglalkoznának velünk. Érzik, honnan jön az igazi veszély.

Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, ûznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tûznek.

Szeretném már magam utálni,
De, istenem, õk is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?

Szegény, muszáj Herkules, állom,
Gyõzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.

Boldog Új Évet!

————————————————————-

Függelék, melléklet:

Hogy megértsék kárörvendő és gúnyolódó náci fajtestvéreink is, fikázó liberális barátaink is, hogy “mitől akadtam ki”, mi az, ami egyebek mellett “kiakaszt”, bemutatok Önöknek egy tipikus hozzászólást a sok százból, amelyeket naphosszat moderálok, ahelyett, hogy értelmes és elmélyült munkát végeznék. Az alábbi szöveg 18 éven aluliaknak nem ajánlott:

.

“Király Sanyi (ID 326889)
kiraly_0_sandor@gmail.com
84.224.138.43
Submitted on 2013. november 28. at 12:05du.
búcsú Laci:
(de elolvasd ám!)

Hogyan gondozzuk a zsidónkat?

A megfelelően előkészített zsidót egy kamrába vágjuk, ahol trükkös a zuhanyrózsa. Bőrét megnyúzzuk, és sózva tároljuk. Kitűnő lámpaernyő készíthető belőle. Kivétel a vörös bibsi, ezeket kalapáccsal zúzzuk.
Nehogy megrohadjon a zsidó. Az összement zsidót péppé daráljuk és kitűnő disznóeledelt készítünk belőle.

A zsidó emlős, kölykét kilenc hónapig hordja, eledele a pénz. Ne etessük. Egy zsidó is szörnyen bebüdösítheti környezete levegőjét.

A zsidó óljában, Izraelben sötét van, ezért Európába szökne! Csapjunk az orrára, arra a nagy görbe testrészére, mely fején fityeg!

Ki tartson zsidót? Senki! A zsidó, beszerzése után azonnal felhasználandó, lásd az első bekezdést!

Öreg zsidót ne vegyünk, értéke a nullához konvergál!

A zsidóval következetesen kommunikáljunk! Ha szép viselkedést várunk tőle, akkor elég a pénz, kamat, nyereség szavakat kiejtenünk és máris lábaink előtt csúszkál, talpunkat (egyes megfigyelők szerint intimebb testrészeinket is) nyalogatja. Ha rosszul viselkedik, elég ennyi: „pfuj, büdös zsidó, helyedre!”

A zsidótartás nem gazdaságos, tenyésztése nem kifizetődő! Ezért semmi esetre se szaporítsuk őket! Szaporodásának meggátolása az első bekezdésben!

A zsidó nem tartozik a tartós áruk körébe!

A zsidó erogén zónáit ötágú vörös csillaggal jelöljük! Vigyázat, egyes példányoknál ez agresszivitással, az önbizalom túlzott növekedésével járhat!

Hogyan öltöztessük zsidónkat? Pelenkázása kötelező, az alapvető emberi ürítés szabályait nem ismeri, megtanulására alkalmatlan. Szoptatásra házilag alkalmatlan, az e célra szakosodott iparosok telephelyére elszállítva azonban megoldható. Kizárólag saját nemétől hajlandó szopni. Fővárosi zsidókat a Cappella nevű zsidó-szoptatóban tápláljunk!

Levegőt nem minden zsidó igényel, a cián, mustár- és egyéb gázok viszont a kedvencei közé tartoznak! Vigyázzunk, a gázosításra kijelölt helység ne legyen huzatos! (jiddisül minden zsidó húzzon el!)
Így gondozd a zsidódat, baszd meg!
******************************************************
Jönnek
**
Jönnek a horgas-orrú, büdös zsidók megint,
Metszett faszú, Mammon-imádó biboldók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki sem pisszen. Alantról
egy törékeny kislány, Solymosi Eszter ujja int.
Ó, ha lopni törvényes lenne,
Éheztetne minket e zsidósereg!
Miért is? Ki tudja, tán bosszú az elbukott
Tanácsköztársaságért?
Véráldozat Kohn Béláért?
Vagy mert földjük már ázott a vértől,
s hangos a csecsemők jajgatásától, kiket
lánctalpakkal ölnek halomra.
S itt olyan a klíma, hogy senki sem jajgat.
De szégyen ez, szégyen és szégyen.
És nem jön senki, ki bizonyítaná
Nemcsak a bosszú népe beszél héberül.
*
(Mert persze ki más művelné ezen ocsmány torokhangzavart?)”

.

Eddig tartott a szöveg.

Ezek után tessék értetlenkedni, gúnyolódni, hazudozni és szemétkedni. BL

Talán még Takács úr is meg volt lepve egy kicsit, de (könnyű a sikerbe beleszokni) politikushoz illő megabiztossággal sorolta a győzelem összetevőit. A fóti Fidesz nagyon megosztott, minimum két-három lobbi fúrta egymást az előrehozott polgármester-választás előtt. A polgármester asszony idegeit felőrölte a folytonos tusakodás. És végül – szerényen, de öntudatosan jegyzi meg: „hiszünk az összefogás erejében.”

Ez már erősen kampány ízű volt. Az egykori Mai Nap egykori hírlapírója nem is emelte ki, ő voltaképpen az MSZP színeiben indult (a helyében én se lennék ezzel nagyra), azt viszont megjegyezte, hogy Fóton nem volt olyan elementáris flottatüntetés, mint Baján. A szerencsétlen dél-alföldi kisvárost olyan cirkálók lőtték rommá egy egyszerű önkormányzati képviselőválasztás keretében (a 17-18 ezres Fóton, ne feledjük, mégiscsak bürgermeistert választottak), mint Bajnaink, Mesterházynk, a derék, alamuszi Zsigó szóvivő-polgármesterről nem is beszélve. Győzött is a Fidesz jelöltje, valami Csaba, civilben biztonsági őr (tulajdonképpen portás), méghozzá azzal, hogy a kampányban meg sem mukkant. Nem jött be az ellenzék „hopp te Sári, hopp te Fáni” stílusú kampánya a kis újságíró cicamicával, aki viszont sajnos – Csabával ellentétben – néha megszólalt.

Fót, a jobboldal fellegvára, szellemi centrumában egy híresen arrogáns, bigott plébánossal. Ott évek óta erős belharcok dúltak, olyannyira, hogy maga a polgármester vágta orrba az MSZP alpolgármesterét a mikrofonnal. Máskor meg tortakéssel szerelte szét a világítást, amikor az ellenzék ülésezni merészelt. Szóval Fóton van hangulat.

Most vereség szagot szimatoltak a fiúk. Nem is álltak bele a kampányba, még jelöltet sem állítottak, csak háttér támogattak, véletlenül egy derék CÖF-ös kádert. Huszonöt százalékot összeszedni nem művészet, azzal még veszíteni is lehet, de akkora volt a szavazatszóródás, hogy ennyivel is nyerni lehetett. És ha ehhez még hozzácsapunk valamennyit a liberális jelölt által elvitt 13 százalékból, nem is állhat rosszul az ellenzék szénája.

Persze, számolgathatunk bárhogy. Takács úr, az új ellenzéki polgármester verheti a tüzet, hangsúlyozva, mennyire aktívan kampányolt például a DK-s kontingens (az ellenzék leghadrafoghatóbb része), ha odafenn mindez nem látszik. A három hónap, amit az amúgy nem túl reményteljes ellenzék mandátumosztogatással, kiszorítósdival, egymás abárolásával elcseszett, egyszer még hiányozni fog.

De lehet, hogy L. politológus látja helyesen, aki epésen jegyezte meg: Orbán kormánya legyen bárminő borzalmas, ő jobban retteg az ellenzék politikai géniuszaitól. És mellesleg – legyen utólagos, meddő gondolatkísérlet – nem árt eltöprengeni azon, mi történik, ha 2006-ban egy lagymatag, Kiss Péter-szerű figura simán nyerni engedi Orbánt. Akit a válság Niagara vízesése két év múlva söpör le a történelmi reteráton…

De késő bánat. Ma az ellenzéknek kell a létezésért kapaszkodnia. A Fóti, szűkecske győzelem utolsó figyelmeztetés.

Megjelent PuPu blogján.

Üldögél a magyar társadalom egy időzített bombán és bambán játszik a gyújtózsinórral.

Kezével öngyújtót csattogtat, miközben révült mosollyal lesi a lángot, mely körbetáncolja a gyújtózsinór végét – elég egy kósza fuvallat és a láng belekap a gyújtózsinórba, akkor pedig nagy a baj.

Elviheti még a bombán üldögélő dalia függelékeit is, lehet belőle sírás-rívás.

Igen, a cigányságról, a cigánykérdésről van szó, már amennyiben ez egyáltalán kérdés és nem állapot, mindenesetre a kor magyar társadalmának talán legégetőbb problémája, a magyarság jövőjét eldöntő sorskérdés.

Messze megelőzi a határon túli magyarok problémáit, akik ha nem is mindig kedvük szerint, de élhető európai társadalmakban élnek, még csak azt sem lehet mondani, hogy rosszabbul, mint például a Magyarországon élő svábok vagy tótok. De a cigányság helyzete valóban problémás, és a probléma nem mai keletű.

Ez a sokszínű és sokféle hagyománnyal rendelkező népcsoport a történelem örök vesztese.

Nem egységes, soha nem is volt egységes nép, egyes csoportjai talán jobban különböznek egymástól, mint a többségi társadalomtól, egy beás vagy egy oláhcigány jobban különbözik a romungróktól vagy a zenész cigányoktól, mint például utóbbiak a kispolgárok világától.

Más szokások, más hagyományok, más életmód, más életstratégia.

Már Trianonnak is ők voltak a legnagyobb vesztesei, ugyanis vándorló életmódot folytattak és a Habsburg-birodalom, majd a Monarchia országain belül kínálták termékeiket, mert a kisebb családokban vándorló cigánykaravánok mind-mind valamilyen foglalkozást űztek, a lakatostól a teknővájón keresztül az orsókészítőn át a rézművesig árulták termékeiket a falusi lakosság részére.

Szakmájukat a gépi nagyipar, életmódjukat az első világháború után lezárt határok tették tönkre, szinte egyik percről a másikra maradtak bevételi források, életlehetőség nélkül.

Horthy társadalma nem törődött velük, a parasztok kizavarták őket a falvakból, erdők szélén, putriban éltek, etióp szintű nyomorban.

A helyzetükön a második világháború sem javított, a cigány porrajmos során őket is vitték a koncentrációs táborokba, bár kis zavart azért okozott, és még ma is okoz, hogy a cigányok árják, ami Vonáról és bánatos bandájáról, meg az egyéb neonácikról azért messze nem mondható el.

1945 után sokat változott számukra a világ – nekik még Rákosi rendszere is felemelkedés volt.

Az általános munkakötelezettség és az iparosítás, a nagyberuházások felszívták a mai értelemben szakképzetlen cigányságot, ezzel elindították beilleszkedésüket a társadalomba.

Sok cigányt felszívott a termelőszövetkezet is, jól elvoltak az állattenyésztésben, vonzódtak a gépekhez, szerették e kevésbé kötött, szabad levegőn végzett munkákat, lett jövedelmük, nyugdíjjogosultságuk, tartásuk.

Nem csak a rendszeres jövedelemnek volt életmód és gondolkodásformáló hatása, de a munkakörnyezet is sokat jelentett – a többségi társadalom tagjaival együtt dolgoztak, eltanulták szokásaikat, ellesték a számukra rokonszenves viselkedési formákat, átvették a többségi társadalom szokásait, viselkedési formáit.

A gyerekeiket iskolába járatták, közülük sokan szakképzett munkások lettek, a legjobbak középiskolát, egyetemet végeztek, de persze ettől azért a cigányság bélyegét nem tudták levakarni magukról. A legócskább, lumpen, alkoholista, büdöstalpú paraszt is megengedte magának, hogy lenézze őket csak azért, mert ha levakarták a retket róla, akkor sok sikálás után kiderült, hogy fehér a bőre.

Viszont a hatalom nem tolerálta a faji diszkriminációt, így aztán csak sunyin lehetett üldözgetni a gyengébbeket, mert az erősebbje – és ezt nem fizikai értelemben értem –  már ki mert állni magáért, és a beszari rasszista, ameddig nem érezte maga mögött az államhatalom támogatását, nem merte vállalni a nyílt konfrontációt.

Ma – sajnos – meri.

Aztán jött a rendszerváltás, a foglalkoztatáspolitikában már nem volt szempont, hogy mindenkinek legyen megélhetést biztosító munkája, így aztán elsőként a legalacsonyabb képzettségű munkavállalók kerültek lapátra – egyik napról a másikra maradtak munkajövedelem nélkül, egyik napról a másikra lettek Kalányos elvtársakból büdös cigányok, akikkel a társadalom nemigen tudott – nem is nagyon akart – mit kezdeni. Persze egy dologra hihetetlenül jók lettek: lehetett belőlük bűnbakot kreálni.

Erre annál is inkább alkalmasak voltak, mert nyomorba süllyedtek és a nyomor demoralizál.

Vagy a fene tudja, mert ha a morál azt követeli, hogy az éhező gyerekemet ne juttassam bármi áron élelemhez, vagy a fűtetlen szobájukat bárkinek a fáját felhasználva ne fűtsem be, akkor részemről a morál átmenetileg le van szarva, majd ha lesz munkám és nem éheznek a gyerekeim, akkor megint erkölcsös leszek.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy lopni helyes, mert nem helyes, azt sem akarom mondani, hogy a cigány bűnözői csoportok megjelenése örvendetes, mert nem örvendetes, mindössze azt szeretném mondani, hogy aki ezen csodálkozik, azon én is csodálkozom.
Persze a többségi társadalom megkeresi önmaga számára a felmentést, és aki keres, az talál. A megosztó politika bölcs irányelvekkel látja el a társadalmat, ezenközben az átlagember minden nyomorának okát a cigányokban határozza meg.
A cigány egy ravasz állat, aki jól el van a segélyeken és az az életfilozófiája, hogy szüljön (14 évesen), mert az jó biznisz, főleg ha fogyatéka is van a gyereknek.

Hát nem tudom, de aki szerint remekül meg lehet élni három gyereknek és két felnőttnek százezer forintnyi jövedelemből, az nem járt boltban mostanában, de fűteni sem fűtött, az biztos! Ha ez a jó biznisz, akkor nem is tudom, mi lehet a rossz.

14 évesen nagyon kevesen szülnek, 18 év alatt is csak a roma nők harminc százaléka, és ehhez még ismerni kell a tradicionális cigány házassági szokásokat, melyek szerint a cigánylány, ha nem megy férjhez tizennyolc éves koráig, akkor már pártában maradt öreglánynak számít. Ugyanakkor a többségi társadalom gyermekvállalási szokásai megváltoztak, az első gyermek vállalásának korhatára kitolódott majd harminc éves korra – hogy ennek milyen társadalmi és egészségügyi következményei lesznek, az még a jövő titka, de az azért biztos, hogy nem ez az optimális kor a gyermekvállalásra.

A cigány családok átlagosan három és fél ( :) ) gyermeket vállalnak, de az összesen vagy tízezer háromnál több gyermekes család között vannak cigánycsaládok is, igaz őket sem a Nagycsaládosok Szövetsége, sem az állam nem nagyon karolja fel. A társadalmat persze hasbaakasztják, hogy a cigányoknak öt-hat gyerekük is van, de arról hallgatnak, hogy a többségi társadalomból érkező családok átlagosan csak másfél gyereket vállalnak, viszont csodálkoznak, ha az óvodában több a kis fekete bogyószemű, mit a szöszke kislány.

Már, amelyik jár óvodába, meg amelyik helyt tud állni az iskolában, mert vannak családok, ahol már a második-harmadik generáció esett ki a munka világából, csak vegetálnak. Sok kisgyerek – főleg az elcigányosodott világvégi falvakban – olyan szókinccsel érkezik meg az iskolába, hogy azt sem érti, mit beszél a tanítónéni, ha le akarod rajzoltatni vele, hogy gépsonka, akkor lerajzol egy traktort a Julcsa combjával a kereke helyén, már, ha van ceruzája. Az ilyen kisgyerek a második számtanórán örökre lemarad a többiektől, egy ideig még figyel meg erőlködik, aztán örökre feladja.

Persze ezért is a kis cigánygyerek felel, hiszen valószínűleg ő tehet arról, hogy az anyukájának, aki egyébként nagyon szereti őt, kisebb a szókincse, mint az öt és fél éves unokámnak. Azzal is idegesítik a társadalmat, hogy a cigányokra enyhébb elbírálás vonatkozik a büntetőeljárásokban, mint a többségi társadalom tagjaira, holott ez sem igaz, azt viszont felmérések bizonyítják, hogy míg ugyanazon bűncselekményért a többségi társadalom tagja felfüggesztettet vagy pénzbüntetést kap, addig a cigány letöltendő börtönbüntetést – tele is vannak velük a börtönök, míg Rezesova köszöni, jól van.

A társadalom meg keni-maszatolja a problémát, hiszen ameddig Józsi a cigánnyal kínlódik, addig sem a gazdagokkal foglalkozik, a cigány meg el van foglalva a félelmeivel, a hiányzó élelmeivel. az örökös létfenntartási gondjaival, és nem kérdezi meg, hogy bakker tezsvír, mér a gazdagot tömöd libacombbal, amikor mi éhendöglünk?

A társadalom rájuk engedi a neonácikat, úgy bánik velük, ahogy már az ókori Rómában sem bántak a rabszolgákkal, a rendőr veri őket, a rasszista gyilkolja, az átlagember meg elfordítja a fejét – jobb esetben. Még ebben az évszázadban többségbe kerülnek, és ha addig nem sikerül megoldani a gondjaikat, akkor a mai többség utódai szögesdrótok mögött, rettegésben fognak élni.

Nagy baj lenne már ma is, ha a semmiből támadna egy Martin Luther Lakatos…

Nem újabb segélyek kellenének, hanem valóságos munkahelyek, olyan munkabérekkel, melyből meg is lehetne élni, amelyikből lehetne télre tüzelőt venni a családoknak.  Meg bölcsődék, óvodák és étel a gyerekeknek, jutalom azoknak a pedagógusoknak – az óvónőktől az egyetemi tanárokig – akik eljuttatnak a diplomáig, vagy akár csak a szakmunkás-bizonyítványig egy cigánygyereket, mert a fejlődés egy társadalmi csoport szintjén sem magasugró-bajnokság, inkább lépcsőmászás.

A mai gyűlölködés nem vezet sehova, ezzel a soron következő generációk csak nagyobb problémákat örökölnek – változtatni kell. Meg kellene hallani a kor parancsát.

Kedves Olvasóink,

Bartus László alkotói szabadsága idején sorozatban részleteket közlünk a szerző Fesz van című könyvéből. A történetek segítenek megérteni a diktátorok és a fasizmus természetét. A könyv 1999-ben jelent meg, elérhető az interneten.  Jó szórakozást és hasznos időtöltést kívánunk! A Szerk.

Egyházpolitikai futball

Magam sem tudtam, miért, egyszer Németh Sándor különösen a kegyeibe fogadott. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a Petrőcz fiúk széles műmosollyal üdvözöltek, Szekeres Gyuri pedig (mint egy karizmatikus barométer) vállamat átölelve közölte: “Nagyon szeretlek, barátom.” Ilyenkor mindig megkérdeztem: “Valami baj van?”
Ellenkezőleg, a lehető legnagyobb megtiszteltetés ért. A baloldali blokkba akarnak ültetni, közvetlenül Németh S. Judit mögé. Egy pillanat alatt felfogtam, hogy megtérésem óta a legkomolyabb kihívás előtt állok. Életveszélyes hely. Elfogadni épp olyan kockázatos, mint visszautasítani. Aki itt melléfog, egy életre elvágta magát. Én egyébként sem szerettem az elöl ülést (“és a piacokon való köszöntéseket”, ahogy Jézus mondta). Főleg azért nem, mert az első sorokban olyan intenzitással kellett bólogatni a prédikációkra, hogy az ember nem tudott odafigyelni arra, mire bólogat. Ezt hívták úgy, hogy “támogatod a szolgálatot”. Ha az igehirdetés akadozott, és a vezető lelkész valami hatásosat akart mondani, hogy átlendítse magát a holtponton (“Jézus feltámadt”, vagy ilyesmit), akkor nekünk felemelt kezekkel vissza kellett kiabálnunk, hogy “Halleluja”. Ha erre sem jött semmi gondolat (inspiráció), akkor még egyszer, hangosabban: “Hallelujaaaa.” Németh Sándor innen merített bátorságot igehirdetés közben. Nem is tudott soha másnak beszélni, csak saját, jól bejáratott közönségének. Ahányszor kimozdult a gyülekezetből, felsült. Jeruzsálemben – ahol kétezerötszáz gyülekezeti tag vett részt – saját konferenciánkon egyszer sem mert kiállni, mert idegenek is jelen voltak.
De ha igét hirdetett, mindig magáról beszélt. Ha böjtölt fél napot, a prédikáció a csípős halászléről, a finoman fűszerezett, rezgő húsokról szólt. Németh Sándor ilyenkor kívülről fújta Frédi és Béni szövegét a kőkorszaki csülökről. Márkus Joe azonosította is az igét: “Frédi levele 2,4.” Ám ha túlette magát, azt kiabálta a mikrofonba, hogy “ne zabáljatok!”. Németh S. Judit előadásaiból is tudhatták a főiskolások, hogy éppen mivel viaskodik a Németh család. A zsoltárokban – valami csoda folytán-mindig ezekkel küszködött Dávid.
Ezen az estén Németh Sándor nosztalgiázott. Azokról az időkről beszélt – ahogy a könnyebb érthetőség kedvéért lefordítottuk magunknak -, amikor utolsó normális éveit élte, és földi halandókhoz hasonló, emberi gesztusai voltak. Például megtudtuk, hogy a Fradinak szurkolt. Megrendítően adta elő azt a Honvéd-Fradi meccset, amikor kikapott a Fradi, és emiatt ő sírt. (Ilyen pillanatokban tudtam neki megbocsátani mindent. Ilyenkor úgy tűnt, hogy Németh Sándor mégiscsak ember.)
Nem messze tőlem ült egy Emil nevű testvér, akiről csak anynyit tudtunk, hogy az APEH-nél dolgozik. A vezető lelkész emiatt különös figyelemben részesítette. (Úgy félt az adóhivataltól, mint ördög a szenteltvíztől.) Ahogy a “világban” fontos embereket, őt is előre ültették. Emil évek óta először megszólított, és boldog mosolylyal újságolta: amióta az eszét tudja, Honvéd-drukker. Ő is ott volt azon a meccsen.
- Csodálatos volt. Tichy két bombagólt lőtt a második félidőben – súgta könnyes szemmel.
Megfeledkezve arról, hol vagyok, továbbadtam a poént. Van itt egy ember, aki a Honvédnak szurkolt, amikor a legfőbb tekintély az ellenfélnek. És ők nyertek. Csakhogy nem Márkus Joe állt mellettem, akit Emil látványa önmagában könnyekre fakasztott. Joe ilyen esetekben tudott betöltekezni Szentlélekkel. A “nevetés szelleme”, amit néha órákon keresztül hiába igyekezett ránk hajtani Németh Sándor, percekig rázta. Joe hasát fogta volna a röhögéstől: milyen ravasz az ördög. De most megdermedtem. Annyira tetszett Emil története, hogy a legalapvetőbb biztonsági szabályokról is megfeledkeztem. Nyomtam tovább a sztorit, egyenesen Németh S. Juditnak.
Ő egy pillanatra megzavarodott. Nem értette, miféle nyílt lázadás ez a tekintély ellen, a kenet alatt prédikált igével szemben, hogy valaki a második sorban Tichy góljainak örül, amikor Németh Sándor, a felkent szolgálati ajándék (és akkor nyilván a Szentlélek is) e gólok miatt sírt. Pillantásából megértettem: felfogta az absoloni helyzetet. Ahogyan a magáról megfeledkezett cingár adóügyesre nézett, világos lett, hogy szegény Emilt akaratlanul feljelentettem. Amikor eszembe jutott, hogy én e szörnyű eseten nevetek, a mosoly talán még most is az arcomon van, jéggé dermedtem. Németh S. Judit tekintetében láttam a viharos egyháztörténetet: lázadások és árulások sorát. A megnyílt földet, a halott Safirát.
De S. Judit szerencsémre félreértette a helyzetet: Emil leleplezése megmentett. Csak erre számíthattam: a Hit Gyülekezete legmegbecsültebb tagjai a besúgók voltak. S. Judit szemének villanásából megértettem, hogy megúsztam, de Emilért aggódni kezdtem. Egy esélye lehetett, hogy az APEH-nél dolgozik. Talán egy átfogó revízió rémképe…
Ezt a mentő körülményt felismerhette S. Judit is, mert aztán – fagyos mosollyal ugyan, de – megenyhülve közölte: szeretjük azért az Emilt. Az Úrban – tette hozzá, ami nálunk azt jelentette: semmiféle pozitív érzésünk nincs feléd, kötelességünk megtűrni, mert megtértél (bárha Tichy góljainak örülsz, ez még nem annyira biztos), mindenesetre tizedet fizetsz. Vagyis szeretjük az Emilt, ha az Úrban van, és Tichy miatt Krisztus vérén át tekintünk rá, mint az Atya. Legalábbis, míg az APEH-nél dolgozik.
Emil a legnagyobb jellem volt, akivel a Hit Gyülekezetében valaha találkoztam: inkább elment a gyülekezetből, de az “új hullámban” nem nevetett, egy mosoly fel nem tűnt az arcán, és Honvéd-drukker maradt továbbra is. Az őskeresztények lehettek ilyenek, akik inkább hagyták, hogy oroszlánok elé vessék, vagy élve temessék el őket.
A futballnak később különös jelentősége lett. Több öngyilkosságot és a szektakampányt követően a gyülekezet befelé fordulása oldódni kezdett. Kiderült, hogy nem minden az ördögtől van. Az egyetemistáknak például javasolták, hogy megtérésük után ne hagyják ott az egyetemet. Ne áruljon mindenki pattogatott kukoricát.
A szekularizációs folyamat egyik gyümölcse a Dávid Kupa, a gyülekezeti focibajnokság lett. A torna sikere azon múlott, sikerül-e Demszky Gábor főpolgármestert megnyerni védnöknek. Előtte egyeztetni kellett arról, hogy Németh Sándor most éppen támogatja-e az SZDSZ-t, vagy a kisgazdák felé akar nyitni. (Torgyán akkor még nem volt a Fradi elnöke.) Szponzornak az izraeli légitársaságot illett felkérni, és még véletlenül sem az angolt vagy az ausztrált. Ennek szellemi jelentősége van: így szállt Ábrahám áldása a Dávid Kupára. De előbb meg kellett vizsgálni, hogy Németh Sándor akkor a filoszemitizmust hirdette, vagy valami vélt sérelem okán éppen zsidózott. A bizalmi emberek azon dolgoztak, hogy Németh Sándornak legalább egy hírességet beszervezzenek. Tekintélyes azok listája-az MTK-s Illés Bélától a fradista Varga Zoltánig -, akik végül nem jöttek el. Pedig hetekig agitálták a politikus rokonokat, a bokszbajnok Kokót, a Testnevelési Főiskola rektorát. Végül aztán focizni is lehetett.
Az első néhány évben – félreértve a torna célját – vidéki gyülekezetek nyerték el a kupát. Emiatt a Szentlélek vezetése az volt, hogy a kupagyőztes játsszon szuperdöntőt a budapesti gyülekezet válogatottjával. Németh Sándor csapatába istentiszteleten kellett jelentkezniük azoknak, akik valaha az NB I.-ben vagy az NB II.-ben fociztak.
A szuperdöntő előtt a presbiterek a zenészekkel játszottak. A presbitérium edzésre járt. A vagányabbak örültek, hogy végre lelkiismeret-furdalás nélkül játszhatnak. A többiek a futballt olyan lelkészi feladatnak tekintették, mint a betegekért való imádkozást vagy a lelki tanácsadást. Húzódások, ficamok, kisebb szakadások kísérték a szolgálatot. Mindenki hősiesen szolgálta Isten munkáját, védte a kaput, rúgta a luftokat, mert most ezt akarta az Úr. Németh Sándor (elsőként) már az első edzésen megsérült. Ettől kezdve kissé bizonytalan lett, hogy a rendezvényt megtartják-e. Meg kellett vizsgálni, van-e értelme a “futkározásnak”. De a kupát vissza kellett szerezni egy kisebb szellemi tekintéllyel bíró vidéki pásztor csapatától.
A zenészek edzésein teológiai kérdések merültek fel. Nevezetesen, hogy a pályán is érvényes-e a szellemi tekintély. Az egyik felfogást Balogh Feri képviselte, aki minden helyzetben csak Soós Istvánnak rúgta a labdát, mert ő volt a legnagyobb szellemi tekintély a pályán. A labda útjának mindig a szolgálati utat választotta. Szentkirályi Gyuri viszont csak neki nem passzolt, mert szegény Soós (a gyülekezeti zsargonban: S.O.S.) Pista volt a legbénább (igaz, a legengedelmesebb is: tisztességgel végigszuszogta az edzéseket. Mint Pál apostol, a mennyei jutalomra nézett). A vita végül Szentkirályi Gyuri javára dőlt el: a zenészek többsége nem feküdt le a presbitereknek (aki mégis, azt Gyuri lecserélte), és megverték a tekintélyeket (ami a lelátón kisebb értetlenséget okozott). Uzoni Péter a zenészeknek szurkolt, ami lázadásnak számított.
A Vidék-Budapest meccsen a papírforma érvényesült. Kell-e mondani, hogy Budapest győzött? Az ellenfél edzője ezt örömmel nyugtázta. Mint mondta: nekik a vereségen kívül minden más eredmény elfogadhatatlan lett volna. (Volt egy csatáruk a Videotonból, aki a saját kapuja előtt mindenkit kicselezett, de valami érthetetlen oknál fogva soha nem ment előre. Aki gólt rúgott, gyorsan lecserélték.)
Az igazi focikultusz csak ezután kezdődött. Felcseperedett Németh Szilárd, Németh Sándor egyszülött fia (Ronaldo). Szilárd kedves gyerek volt, rajongott a futballért. Ezért beiratkozott az egyik neves klub kölyökcsapatába. Csakhogy az első edzés után kiderült, hogy a tinédzserek meztelen nőket nézegettek az öltözőben. A paráznaság kettétörte a bimbózó focistakarriert: Szilárd nem mehetett többé edzésre. Egy darabig az apjával passzolgathatott a kertben, később Petrőcz Levente presbiter feladata lett, hogy megbízható emberekből csapatot szervezzen a Szilárdnak.
“Püspök” erre a célra kibérelt egy tornatermet. A biztonságiak három autóval hozták a tizenhárom éves kisfiút, nekünk pedig a megtisztelő felkérésre azonnal rohannunk kellett focizni. Akik meghallották a gyülekezetben, hogy Németh Szilárddal focizhatok, félelemmel vegyes tisztelettel néztek rám. Jézusra tekinthettek így a tanítványok, amikor lecsendesítette a háborgó tengert.
Két csapatba osztottak bennünket, és elkezdődött az egyházpolitikai futball. Az elnevezés onnan származott, hogy a labdarúgásnak ez a formája különös szellemi érettséget és egyházpolitikai felkészültséget követelt. Szilárd játékán érződött a kihagyott edzések hiánya, ezért jobban űzte ezt a sportágat elméletben, mint a pályán. A mi feladatunk viszont nem az volt, hogy fölényeskedve éreztessük a naszályi futballcsapatnál szerzett tapasztalatainkat. Egy gyereknek akkor is szüksége van sikerélményre, ha kortársaival nem barátkozhat. A szülei nem azért zárják el a külvilágtól, hogy még gólt se rúghasson.
Ehhez azonban komoly erőfeszítésekre volt szükség, mert az ellenfél kapuja előtt ácsorgó kis tekintély gyakran az üres kapuba sem talált be. Pedig a kapus – felismerve a találkozó egyházpolitikai jellegét, jövője szempontjából pedig a mérkőzés igazi tétjét -már idejekorán kivetődött a kapuból, hogy helyet csináljon a labdának. A bogyó azonban mégis a kapu mellé vánszorgott. Ilyenkor a mi befejező csatárunk (Ronaldo) a combjához kapott. Hogy is mehetett volna mellé a labda, ha nem sérülés miatt? Egy Németh nem hibázik. Szilárd kimerevítette a térdét, húzta a lábát, aprókat sziszegett. Rohantak a biztonságiak, percekig állt a játék, akár az Üllői úton. Szilárdnak hárman gyúrták azt a lábát, amelyik nem találta el a kaput – majd hősként tért vissza a pályára. Szabadrúgás befelé.
Volt néhány alapszabály. Németh Szilárdot nem illett szerelni. Ha elpattant tőle a labda, az ellenfél játékosának addig volt ajánlatos bukdácsolnia, míg lekezelt állapotban vissza nem juttatta hozzá a tököt. A védelem tisztában volt azzal, hogy a lesipuskást szabadon kell hagyni. Ami feladatunk az volt, hogy minden helyzetből neki passzoljunk. Ezután “nem baj, Szilárd, szép volt” felkiáltással azonnal rohantunk hátra, mert máris jött az ellenfél. Ami csatárunk nem védekezett, mert az ő taktikai feladata a gólgyártás volt. Az ellenfél mindvégig aggódva érdeklődött, hogyan áll a meccs. Nem emlékszem olyan mérkőzésre, amikor ne mi nyertünk volna (bár a lottó ötösöm lett volna ilyen biztos).
Aki félreértette a meghívást, és elkezdett öncélúan focizgatni, legközelebb nem jött. Csak annyit lehetett hallani róla, hogy önző szellem van benne, nem közösségi ember, nem jó a “háttere”. A bizalmi emberek már nyomozták, hogy kinél tett bűnvallást. Abból majd megállapítható lesz, milyen démonikus kötelék miatt adott oda-vissza kötényt a kis Németh Szilárdnak.
Engem akkor hívtak utoljára, amikor Marton Gábor, a gyülekezeti székház telefonközpontosa, első egyházpolitikai futballmecscsén tragikus hibát követett el (pedig néhány káprázatos védése után a biztonságiak már cserével is fenyegették). Ahelyett, hogy a futball legelemibb szabályai szerint a másik irányba vetődött volna, odatette a lábát a guruló labda elé. Csatárunk ilyen váratlan helyzetekre nem volt felkészülve, és átesett a hirtelen megálló bőrgolyón. Mindenki látta, hogy ez a zuhanás igazi: az egyházpolitikai futballmecscsek történetében Szilárd első valódi esése. Világi bíró még csak le sem fújta volna, de a gyerek lent maradt a földön. Riadt tekintetén látszott, nem érti, mi történt. Mióta Németh Sándor az apukája, vele ilyesmi nem fordult elő.
Mindenkiben meghűlt a vér. Marton Gábor bambán bámult. Én rosszat sejtettem. Még két másodperc volt hátra, hogy kitörjön a pánik. Szekrény Gyuri három méterről vetődött, hogy ledöntse Marton Gábort, és testével fedezze Németh Szilárdot. Szamóca fél kezével biztosította a bejáratot, másik kezével mindenkit eltávolított a biztonsági szolgálat tagjain kívül. Ahogy a közvetlen veszély elmúlt, ápolni kezdték a sérültet. Nem nagyon tudtak mit kezdeni vele, mert egy karcolás sem látszott rajta. Petrőcz Laci a durvaságért keményen megintette Marton Gábort, majd véget vetett a mérkőzésnek.
A székházban vártak az egyházpolitikai szendvicsek és üdítők. A szerencsétlen telefonközpontosnak fél óra kellett, mire felfogta, mekkora szentségtörés történt. Akkor hosszasan bocsánatot kért a “sérülés” miatt. Németh Szilárd – nemhiába nagylelkű keresztény lelkipásztor fia – kis gondolkodás után, a harmadik megalázkodást követően azt mondta: “Na, jól van, megbocsátok.”
Mivel interjú helyett rohantam focizni, utána Petrőcz Laci vitt el a helyszínre. A kocsiban mindenki hálát adott Istennek, hogy ilyen szerencsésen megúsztuk a dolgot, bár a papa telefonjától még tartottunk. Számolni kellett azzal, hogy Németh Sándor keresni fogja, ki által jöhetett be a gonosz szellem a pályára, ami még Marton Gábort, Petrőcz Levente kipróbált emberét is megzavarta. Nem volt kétséges, hogy az ördög itt próbált támadást mérni a szolgálati ajándék családjára. Bizalmatlanul tekintgettünk egymásra, vajon ki lehetett a “rés”, akin keresztül bejött az ördög. En főleg azt vizsgáltam, ki gondolhatja azt, hogy én.
Akkor megdöbbentő és szokatlan dolog történt. Petrőcz Laci váratlanul kifakadt, mondván: “Én neveljem a Szilárdot egy kis férfiasságra?” Nem mertem ránézni. Ezen a napon Petrőcz Laci nagyot nőtt a szememben. Lehet, hogy ezek a Petrőcz fiúk nem is olyan hülyék, mint ahogyan mutatják. Talán még azt is tudják, hol vannak.

Larry King-show

Az udvaron már órák óta biztonsági emberek irányították a forgalmat. Csak a járdán lehetett közlekedni, később azt is lezárták. A bejárattól jobbra lépcső vezetett a főiskola alagsorába. Az épület alatt hatalmas terem volt, amely kívülről nem látható. Németh Sándor itt tartotta bizalmas megbeszéléseit a vidéki vezetőkkel. Néha itt “dolgozott” az imakommandó. A lépcsőt most többen is biztosították. Korábban erre csak akkor került sor, ha fontos politikai döntéseket kellett hozni. (Összeállítani az SZDSZ megválasztandó ügyvivőinek névsorát, vagy ilyesmit.)
A székházat és a főiskolát kötéllel választották el egymástól. A választóvonalat ott helyezték el, ahol a szomszédos telekre vezető út található. Valamikor ez az ingatlan is a gyülekezeti objektumhoz tartozott. A szomszédtól vásárolta meg a gyülekezet, majd a rajta levő házat felújították. Az épületet eredetileg a székház őrzésére rendelt hívőknek szánták. Ide költözött volna Szűcs Attila református teológus, a székház gondnoka is, aki már tizenöt éve súrolt, takarított és nyírta a füvet, miközben egy ablaktalan szuterénben lakott.
De a terv megváltozott. Petrőcz Levente emberei átalakították az épületet, és a gyülekezet pénzén extra minőségben felújították. A presbiterek csak annyit tudtak, hogy “egy kedves fiatal házaspár” költözik majd oda. Először azt hittük, külföldről jön valaki. Aztán megjelentek a lakók: Hack Péter diakónus, SZDSZ-ügyvivő és családja.
Hack Péter lakásproblémáját azért kellett megoldani, mert olyan házban éltek a Böszörményi úton, ahol egy idős katolikus házaspár lakott felettük. Hack diakónus szerint nagyon kedves emberek, de a katolikus démonok miatt mindvégig erős szellemi nyomás gyötörte őket. Először azt mondták, Hackék csak bérlők lesznek. Később Hack Péter – halasztott fizetéssel – egy üres telek árán megkapta az óbudai hegyoldalban levő pazar ingatlant a gyülekezettől (Németh Sándortól). A vezető lelkész utóbb azzal indokolta a döntést, hogy “Hack Péter megér nekünk ennyit”. A kerítésen vágtak egy kaput, Hack Péter azon járt át a gyülekezet székházába, ha Németh Sándor hívatta. Az őrök – és Szűcs Attila – maradtak a szuterénban.
Petrőcz Levente emberei az udvaron most körülvettek mindent. A biztonsági emberek mára Bécsi úton szűrték a forgalmat. A főiskola épületében suttogva beszéltek, a büfét tilos volt használni. A főiskolások megértőek voltak (más választási lehetőségük egyébként sem volt). Elfogadták, hogy megéri minden áldozat: “benne lesz a tévében a gyülekezet.” Ezt úgy mondták egymásnak, mintha holnaptól a Hit Gyülekezete székházából közvetítenék a tévéhíradót (amiről egyébként a vezető lelkész körülbelül úgy gondolkodott, hogy az lenne a természetes – ha normálisan működne a világ).
Németh Sándor idegesen járkált fel-alá. Izgatottan kérdezte, kik azok az idegenek, akik a tekintélytisztelet legkisebb jele nélkül kábeleket húzogatnak. “Operatőrök” – hangzott a válasz. “Szükség van-e rájuk?” – kérdezte. “Nehéz lenne nélkülük” – mondta Márkus Joe.
A vezető lelkész nem szerette, ha idegenek vannak az objektumban. Ide még a gyülekezet egyszerű tagjai sem járhattak be. A számítógépek fontos titkokat őriztek, a megbeszélések “szupertitkosak” voltak. Ha valaki magnóra rögzíti az ott elhangzó imákat, abból az évtized botránya kerekedhetett volna (precedens értékű ombudsmani állásfoglalással arról, milyen eszközökkel lehet más emberek vagy az ország vezetőinek sorsát “befolyásolni”. Hogyan viszonyul ez az alkotmányhoz? És kell-e ezt a tevékenységet állami pénzből finanszírozni?). Németh Sándor zárt politikai gyűléseiről videofelvételek készültek, amelyek vihart kavartak volna a parlamenti patkó mindkét oldalán. Bejátszásuk csemege lenne bármelyik kereskedelmi tévécsatorna műsorán.
A székház legfelső szintjén, a “maciban” (egy hűtőszekrényből átalakított trezorban) időnként tízmilliók hevertek. A pénz nagy részéről nyilvántartást sem vezettek. Ebből lehetett zsebből a zsebbe, számla nélküli kenőpénzt fizetni. Ezt a módszert, valami rejtélyes oknál fogva, Németh Sándor különösen kedvelte.
Egy alkalommal az MTV 1 Híradója bemondta, hogy a pápa elismerte a Hit Gyülekezetét. Ennek hátterében az állt, hogy Simon V. László közreműködésével – aki akkor az egyik legfőbb bizalmasa volt Németh Sándornak- százezer forintot kapott a szerkesztő, aki ennyi pénzért némileg túlteljesítette feladatát. A katolikusok helyreigazítást kértek, amelyet fő műsoridőben beolvastak a televízióban. Ebben a püspöki kar élesen elhatárolódott a gyülekezettől. A minden ízében reszkető Németh Sándor mániákusan azt hajtogatta, vajon látta-e a műsort az anyósa Szolnokon. Késő este telefonáltatott Pozsgay Imrének: “Mit tanácsol, mit tegyünk?” “Semmit” -hangzott a bölcs válasz, amely ezúttal is megakadályozta, hogy Németh Sándor szembevezesse a Hit Gyülekezetét a gyorsvonattal.
A vezető lelkész bizalmatlanul figyelte az operatőröket. “A kommunizmusban tanulták ezek a szakmát – mondta. – Hogyan dolgozzak ezekkel? Hiába néznek bele a kamerába, nem tudnak olyat mutatni, mint az amerikaiak.” Amíg az előkészületek folytak, a vezető lelkész folyamatosan azt sugdosta, hogy az amcsik nem így csinálják. Ő járt Hollywoodban. Nem tetszett neki a díszlet, amelyet három napig épített a 110 kilós “Hófehérke” (polgári nevén: Fehér Laci), aki fűtőként és asztalosként szolgálta az Urat. Hófehérkének 120 ezer forintból kellett lepipálnia a Metro Goldwin Mayert.
“Nincs nektek érzéketek ehhez” – mondta Németh Sándor, aki nemcsak a legjobb prédikátor, politikus, futballista, újságíró, férj, kertész és szakács, hanem a legkitűnőbb díszlettervező is volt. A szellemi vezető jeruzsálemi képet kért a falra, mert arról árad a kenet. A székházból átcipeltette a művirágokat a sarokba. Egy másik alkalommal könyvespolcot is hozatott, hogy intellektuális benyomást keltsen a háttér (és a riportalany). Lexikonokat rendelt, de a polc nem bírta, és összedőlt.
Németh Sándor ezután megkérdezte: “Milyen mikrofonotok van?” Azt már félve mutatták meg. “Ezt mondom nektek – tárta szét a karját. – Ilyen mikrofon elé akartok leültetni?” A műszakiak nem értették, mi a baj. Ilyet használnak a Magyar Televízióban. “Olyan nincs, mint a Larry Kingnek?” – vágta oda nekik Németh Sándor. Nem volt. A levegő izzott, mindenki a földet nézte.
Az előkészületek már hetek óta folytak. Ez volt az első alkalom, hogy a Hit Gyülekezete saját műsort készíthetett a közszolgálati televízióban. Németh Sándornak bombasztikus elképzelései voltak. A bemutatkozást egy történetbe akarta ágyazni, melynek egy része a Ferihegyi repülőtér kifutóján játszódik. Az EL/AL közel-keleti járatával megérkeznek Budapestre a napkeleti bölcsek (Takács Feri, Szekeres, Pajor). Kísérik őket a pásztorok. A VIP váróban találkoznak az angyalokkal. Végigmennek a Nagykörúton, majd a csillag elvezeti őket – korunk Bethlehemébe – a Hit Gyülekezetébe (ahol megtalálják Krisztust). Eközben Pajor Tamás rockénekes evangélista (az Ámen zenekar vezetője) – a Napkeleti Bölcsek egyike – a pásztorokkal a “Kövesd a fényes csillagot” című szerzeményét énekli. A pásztorok rappelnek. A gyülekezetben a Napkeleti Bölcsek és az angyalok meghallgatják Németh Sándor zseniális prédikációját, majd azon nyomban megtérnek.
A hívők nagy izgalommal várták az eseményt. Mint mindig, most is nagyon büszkék voltak a gyülekezetre. Németh Sándor, aki rettegett a nyilvános szerepléstől, kifelé most is azt mutatta, hogy lábunk előtt hever a világ. Az egyik istentiszteleten többször elpróbálták a jelenetet, amikor megérkeznek a királyok. A gyülekezetben mindenki megtanulta a dalt, amelyet felkent a Szentlélek. Volt, aki azt hitte, igazi királyok jönnek. Azért lesznek ott a kamerák.
A ferihegyi forgatáshoz engedély kellett, mert Pajor Tamás arra az időre szerette volna leállíttatni a légiforgalmat (Napkeleti Bölcsek érkezése miatt Budapest nem fogad). A Nagykörutat rendőröknek kellett volna biztosítaniuk hajnali 2 és 4 óra között, amíg a pásztorok vonulnak. A lezárt körút teljes bevilágítása csupán percekre állította váratlan feladat elé az elszánt stábot. Ürömön sikerült szerezni egy tevét, amely ugyan gyakran köpködött, de szigorú munkavédelmi előírások betartása mellett alkalmasnak látszott arra, hogy megérkezzék Napkeletről. Az idomárt be kellett volna öltöztetni pásztornak, mert a teve legutóbb a filmgyárban beleharapott egy statiszta fejébe.
A stáb a háromperces klipet 300 ezer forintból akarta előállítani. “Szuper, fiúk!” – kiáltotta Németh Sándor a telefonba. Elkezdődött a szervezés, megindult az imatámogatás: “Uram, Te hatalmas Isten vagy, áldd meg a napkeleti királyokat, a pásztorokat, a tevét. Ürítsd ki Ferihegyet.” Aztán vita alakult ki arról, hogy az autókat elszállíttassák-e a körútról, vagy sem. Néhányan beszervezték a feleségüket is. Ekkor felvetődött az a teológiai kérdés, hogy nő lehet-e pásztor. Három hét alatt a produkció csak addig jutott, hogy az igény elment Ferihegyre. Néhány nappal az adás előtt faxot kapott Németh Sándor: a produkció legalább 750 ezer forintba kerül (az összeg meghatározásakor már figyelembe vették a várható hatást is), de lehet, hogy nem lesz rá elég idő.
Németh Sándor összeomlott: akkor ne legyen semmi. Felhívta Márkus Joe-t: mondjon le mindent a televíziónál. Joe közölte, hogy Görbicz Tamás sal – a Pajor-produkcióval párhuzamosan – már készítik az alternatív megoldást. Csak egy interjú hiányzik hozzá. Németh Sándor azonban hallani sem akart róla: ha nincsenek Napkeleti Bölcsek, akkor ne legyen műsor se. Átmeneti javaslatként még felmerült, hogy a teve csak a csarnokba jöjjön be. De ott nem lehetett garantálni, hogy dicséret közben nem harap bele valakinek a fejébe. Esetleg leköpi a szolgálati ajándékot.
Végül, miután Németh Sándor a távkapcsoló segítségével tanulmányozta a televíziózás műfaját, a megtekintett csatornák alapján úgy találta, hogy őhozzá egy vérbeli Larry King-show volna a legméltóbb. Megszületett a döntés: a CNN mintájára kell műsort csinálni.
A stúdió elkészült. Az ajtó előtt sorban álltak a Larry King-jelöltek (akik még nem látták a CNN-t). Németh Sándor tekintete hisztérikusan villogott. A presbiterek menekültek. A vezető lelkész előbb még három asztalt alkalmatlannak talált, aztán összeszorított fogakkal odaült a kamera elé. Elképzelése szerint beszélgetőpartnereivel könnyed, szellemes társalgást folytat majd a teremtett világ megváltásáról. Azok kicsit pimasz, de okos kérdéseket tesznek fel neki. Ő nagyvonalúan visszavág, majd felvilágosítja őket a Menny és a Föld egybeszerkesztésének várható forgatókönyvéről. Mosolyt erőltetett magára, várta a kérdéseket.
Az első Larry King két perc után repült a székből. A második el sem jutott az első kérdésig. A harmadiknak annyira remegett a szája, hogy nem tudta elismételni Németh Sándor után a szövegét. A negyediket nem találták. A vezető lelkész le volt sújtva. Nem akadt méltó partnere. “Semmire sem tudlak használni benneteket” mondta. Aztán rájött a megoldásra: valaki kontroll alatt tartja a felvételt. “Erős kontrollszellemet érzek – súgta Márkus Joe-nak.
- A Takács Feritől jön.” A többiek fellélegeztek. Németh Sándor odafordult Takács Ferihez: “Te lennél a legjobb riporter. Szaladj haza nyakkendőért.” Takács Feri repült, Németh Sándor pedig kiszólt Petrőcz Levente és Szamóca embereinek: “Ha a Takács Feri megjön, mondjátok meg neki, hogy már elkezdődött a felvétel. Semmiképpen ne engedjétek be.”
Takács Feri megjött. A biztonság kedvéért hozott a zsebében két másik nyakkendőt is. Az első kordont még áttörte, a másodikon fennakadt. A biztonságiak nagy nehezen a székházba toloncolták, miközben ő azt hajtogatta, hogy félreértés van. Őt itt várják.
A teremben kezdődött minden elölről. Németh Sándor elmagyarázta a riportereknek, hogyan kell kommunikálni. Megparancsolta, hogy csevegjenek. Ezután megpróbált mosolyogni, és hátradőlt. Jött az első. “A Hit Gyülekezete Európa legnagyobb karizmatikus gyülekezete, amelyről mindenki azt mondja…” “Állj! Nem jó”- csattant fel a riportalany. Újabb próbálkozás: “Ön elismerten az egyik legjelentősebb…” “Azt mindenki elismeri…” “Mi a titka annak a fantasztikus…” “Ugye, igaztalanok azok az állítások, miszerint…” “Ön legutóbb fantasztikusan prédikált arról, hogy…”
Németh Sándor egyre idegesebb lett. Larry King nem értette, mi a baj. Úgy beszélt, ahogy eddig elvárták. “Ne tegyetek fel hízelgő kérdéseket – fakadt ki a vezető lelkész. – Ezt világi emberek is nézik. Azok észrevesznek mindent. Abból fogják megítélni a gyülekezetet, amit látnak. Oldottak legyetek” – förmedt rá a riporterekre. Larry King próbálkozott az oldottsággal, de nem sikerült. Németh Sándor megfogalmazta helyette a kérdéseket: “Azt kérdezd, amit más megkérdezne: honnan van a gyülekezetnek annyi pénze? Nem csalás, amit ön csinál? Nem a hatalom és a pénz mozgat itt mindent? Nem varázsolja ön az embereket? Nem okkultizmussal, tömegpszichózissal manipulálja a hívőket? Nem terrorizálja ön az embereket? Nincs elnyomva a hívők személyisége?”
Larry King megmerevedett. Az ő agyán is végigfutott néhány kérdés: “Ez az ember tudja, hogy a világiak megbotránkoznának, ha tudnák, mi folyik itt? Velünk mégis elhiteti, hogy ez a normális? Kívülről látja, mekkora barmok vagyunk? Tudja, hogy mit csinál, mégis ezt teszi? Hát nem az emberi gyengeségét kell elviselnünk ennek a kibírhatatlan embernek, hanem a tudatos szemétségét?”
Larry King tekintete egy pillanatra elsötétült. Németh Sándor azonnal reagált: “Értsd meg, így gondolkodik a világ.” Larry King megnyugodott: csak megkísértette az ördög. A gonosz mindig Isten legnagyobb embereit támadja. De Németh Sándor kérdéseit nem tudta feltenni. Larry King gyomra remegett. Izzadt, lehajtotta a fejét. Feladta.
Németh Sándor megállapította, ez nem Amerika. Ezért ilyen gyenge a magyar tévé. Végül átvágta a gordiuszi csomót: szembefordult a kamerával, és frontálisan elmondta, amit akart. Mondanivalója végén fölidézte azt az esetet, amikor személyesen látta Jézust. Imádkozás közben leesett a földre, berepült a sarokba a barátjával együtt. Akkor megjelent neki Jézus, akit fehér ruhában látott.
Ezt a történetet ismertük. Németh Sándor előttünk mindig ezzel támasztotta alá, hogy Isten embere. Jézus személyes megjelenését úgy tekintettük, mint apostoli elhívásának pecsétjét. Arra épült a kultusza, hogy megjelent neki Jézus. Ha nehéz volt a helyzetet elviselni, arra gondoltunk: Jézus személyesen szólt ennek az embernek, és szemtől szembe hívta el őt. Csak később tudtuk meg, hogy Tallér János, az esetnél jelen lévő barát másképp emlékezett. A gyülekezetből kivált vezetőknek elmesélte, hogy nem repült senki a sarokba, nem gurult senki az asztal alá, és senki nem látott semmit. Németh Sándor sem beszélt akkor arról, hogy jelenése lett volna. Csupán letérdeltek, és megvallották bűneiket.
A vezető lelkész a televízióban mást mondott. “Kristálytiszta volt…” – idézte fel a látomást. A kamera mögött ott állt az összes Larry King. Lélegzetvisszafojtva hallgattak, és mindnyájan nagyon szennyesnek érezték magukat.
Márkus Joe és Görbicz Tamás elkészítette a filmet. Átvétel előtt a presbiterek a vágóképeket kiválogatták: ne legyen köztük olyan, amelyen látszik valaki, aki már elment a gyülekezetből, vagy akit Németh Sándor nem kedvel. Azokon nem mozog a Szentlélek. Márkus Joe – aki biztosra akart menni – gyakran áthívta a kiskapun Hack Pétert. Neki volt a legjobb szeme ehhez.
A székház dolgozói együtt nézték az adást. Hack Péter átsétált a szomszédból. Megszólalt a rádió adóvevő: “Fészek, jelentkezz!” Németh Sándor volt. Nem nézte a műsort (soha nem merte magát megnézni. Sztár szeretett volna lenni, de elviselhetetlen kisebbrendűségi érzés gyötörte). Várta a jelentéseket. Az emberek sorban álltak a rádiónál, mindenkinek volt valami dicsérő észrevétele. Morvay Péter már azt is tudta, hogy nagyon magas volt a nézőszám, és igen pozitív a fogadtatás. Igazi áttörés. Elégedett volt a mester.
Joe és Gerlice néhány hónap alatt felépített egy önálló stúdiót. Elintézték, hogy negyedévente legyen műsora a gyülekezetnek. (A vallási műsorok főszerkesztője túl akarta élni a szociál-liberális kormányzatot is…) A Hit Info egyik számában megjelent egy jó bizonyság: “a Hit-köznapok műsorának sugárzása alatt szülei nagy örömére megszületett N. P. (3300 gramm, 53 cm).” Németh Sándor közben elfogyasztott minden riportert. Még Hack Péterre is sor került: a vezető lelkész szerint ő sem volt jó, mert “a Péter nagyon száraz ember. Merev sváb, aki nem tud kapcsolatot teremteni (ne mondjátok meg neki)”. Különben is “sok SZDSZ-es démont hozott a felvételre”.
A Hit TV sikerágazatnak számított, de megítélése időnként hullámzó volt. “Csak költik a pénzemet – mondta egyszer Németh Sándor. – Az én pénzemen szórakoznak.” Az elkészült filmeket a vezető lelkész gyerekei minősítették. Szerinte jobban értenek hozzá, mint az egész presbitérium. Márkus Joe-ban – bár a szakma fiatal tehetségnek tartotta – nem bízott: a háta mögött ósdi ízlésű kommunista tévésnek nevezte. Nem olyan, mint Spielberg. “Láttad a filmet, Szilárd? – kérdezte Németh Sándor a tizenkét éves fiától. – Jó?” A válasz eldöntött mindent.
Ez már előrevetítette a jövőt. Németh Szilárd különös érdeklődést mutatott a média iránt. Tizenháromévesen a gyülekezeti újság rovatvezetője lett. A rádióban műsorvezető. Egy idő után már úgy éreztük: a háttérben ő a főnökünk. “Mit tudhat ez a gyerek, amit mi nem?” – kérdezte egyszer Márkus Joe. “Azt – válaszoltam neki -, hogy itt minden az övé. Az apja kiküldi a mi adományainkból meg a befizetett tizedeinkből egy évre Amerikába. Elsétál egyszer a CNN előtt, és ő lesz az angolszász médiaszakember. Mi pedig itt maradunk, és mi leszünk a kelet-európai, posztkommunista bunkók. Ezt tudja ez a gyerek. És ez nem kevés.”

.

Orbán Viktor

.

Orbán Viktor nekem meghalt

Mikor azt olvastam

Megverte az apja

Jaj, de megsirattam.

.

Hozzál rendeletet

Hogy vegyék el a pénzem

Adják oda neked

És én végignézem.

.

Azt akarom legyél

Mindörökre boldog

Ragyogjon nálad fény

S én mindent leoltok.

.

Te viszont cserébe

Hazudjad,hogy szeretsz

És a gazdagoktól

Nekem morzsákat vetsz.

.

Úgy hittem én benned

Míg liberális voltál

S oly nehéz a szívem,

Mert nekem nem szóltál.

.

Pedig tudom, biztos

Rákényszerítettek

Népedért te bármit

Mit muszáj, megtetted.

.

Ha egyszer kiderült,

Hogy egy gonosz rendszert

Szeret e drága nép:

Neki megszervezted.

.

Mit nekünk Alkotmány, hatalom-megosztás

Jobb ha nékünk adnak kiűzést, kifosztást.

Hej, miért is vágynánk egyenjogúságra

Mikor oly tüzes nap süt e rónaságra.

.

Kedves Olvasóink,

Bartus László alkotói szabadsága idején sorozatban részleteket közlünk a szerző Hit Gyülekezetéről és annak vezető lelkészéről szóló Fesz van című könyvéből. A történetek segítenek megérteni a diktátorok és a fasizmus természetét. A könyv 1999-ben jelent meg, elérhető az interneten.  Jó szórakozást és hasznos időtöltést kívánunk! A Szerk.

Az öreg hölgy látogatása

A biztonsági szolgálaton azon az estén különös nyugtalanság látszott. Nem az a szokásos, szorongással teli bizonytalanság, amellyel általában a vezető lelkész érkezését várták. Éremi lehetett, hogy a nehezén már túl vannak: Németh Sándor megérkezett. Erre utalt az is, hogy bárki szabadon használhatta a bejáratot. A fegyveres biztonsági szolgálat csak a pásztor szobája felé vezető utat tisztította meg a gyülekezet tagjaitól. Erre azért volt szükség, nehogy olyan ember akadjon Németh Sándor útjába, akit látni sem bír. Nehogy emiatt lemenjen róla a kenet. Bizonyos emberek látványa elemi indulatokat váltott ki belőle. Ez önmagában bizonyította, hogy rossz szellem (démon) lakozik azokban az emberekben. A biztonsági szolgálat nem kockáztathatta, hogy miattuk ne áradjon ki a Szentlélek.

Szamóca biztonsági emberein látszott: ezúttal nem vonták felelősségre őket, és komoly feladatot kaptak. Érezhető fölénnyel tekintettek mindenkire, akiről feltételezték, hogy nincs beavatva. Tekintetükben csillogott a jó döntés bizonyossága, hogy felesleges lett volna akár csak egy perccel is többet járni iskolába. Így is tájékozottabbak, mint a presbiterek.

Az előkészületek arra utaltak, nem várt vendég érkezik. Bizalmi embereket állítottak a kapuba, megfigyelőket a parkolóba, a nem odavalókat (akik nem kelthetnek jó benyomást) eltávolították. A csarnokban teljes volta nyugalom. A küzdőtéren Pajor Tamás ûzte a démonokat, Szekeres Gyuri gyógyította a tatabányai betegeket. A protokollszobában Németh Sándornak készült a libamáj. Az éppen pozícióban levő konyhafőnök még optimistán serénykedett. (Ez volt a legkritikusabb beosztás a gyülekezetben. Itt lehetett a legnagyobbat bukni.) Túl a harmadik gyűjtésen, a lelátókon boldogan falatoztak a hívők a reklámszatyrokból. Igazi ünnep volt ez: már harmadik napja tartott a Budapest Sportcsarnokban a Hit Gyülekezete összejövetele. Borvendégh Norbert körfaxai nem voltak hiábavalóak: feljöttek a vidékiek, mindenkit boldogsággal töltött el a telt ház látványa.

Csak Morvay Péter, a vezető lelkész személyi titkára jött izgatottan: új ügy van a kenet alatt. Mire körbeért, a csarnokban futótűzként terjedt a hír. Honti Mária, a Művelődési Minisztérium oktatási ügyekért felelős államtitkára érkezik az összejövetelre.

A vendégnek örvendező hívőket a vezetők mosolyogva bátorították. Fejüket az égnek emelve mondták: “Halleluja!” Szekeres Gyuri még az ökölbe szorított kezét is meglengette a levegőben. De amint szorongva igyekeztek Németh Sándor hívására, csak annyit jegyeztek meg egymásnak: nehéz összejövetel lesz. És mindenki értett belőle. A vezetők közül útközben többen bevették maradék savlekötő és stresszoldó tablettáikat. Mások felvették a szellemi fegyvereket (Efézus 6.).

A Budapest Sportcsarnok közben boldog suttogással telt meg: egy igazi államtitkár jön a gyülekezetbe. A hívők minden ilyen hírt úgy fogadtak, mint a gyülekezet társadalmi megbecsülésének újabb jelét. Ezeket Németh Sándor úgy tálalta, hogy senkinek sem lehetett kétsége: a világ legtiszteletreméltóbb közösségének tagja.

“Egy államtitkár! Érted? – magyarázták egymásnak a vidékről felutazott ezrek. – Dicsőség az Úrnak!” – tették hozzá, és szokás szerint kurjantottak is hozzá nekipirosodva. Majd fejüket csóválva, kezüket az égnek emelve ámuldoztak az Úr nagyságán. Nemhiába, Isten bizonyságot tesz az Õ népe mellett – állapították meg elégedetten, és rögtön hálát is adtak az érkező államtitkárért Istennek.

A háttérben akkor már dolgozott az ügyön az imakommandó: ütötték, vágták az államtitkár démonait. Minden a legnagyobb titokban zajlott, csak annyit lehetett hallani, hogy már öntik a lelket Németh Sándorba, aki – mint minden ilyen esetben – ezúttal is hisztérikus rohamot kapott saját bizonytalansága miatt. A vezető lelkész rendkívül zaklatott volt. “Minek hozzák ide nekem ezt a szent tehenet?” – kérdezte idegesen. “Minek? Minek?” – visszhangzott a kórus. Németh Sándor úgy érezte, nagy a tét. Attól tartott, ha Honti Máriának nem tetszik valami, keresztbe tesz a gyülekezetnek. Éppen az MSZP-SZDSZ kormányzás idején, amikor nagy tervei vannak.

Németh Sándor ezekben az esetekben rendszerint úgy erősítette meg a lelkét, hogy először lebarmolta a presbitereit és bűnbakot keresett (az okosabb presbiterek próbáltak is a kezére játszani valakit, akinek nem tudott ártani). Majd a “legyőzendő” felet, akitől valamilyen oknál fogva tartott, saját közönségének becsmérelte. Megtette ezt politikusokkal is, Petõ Ivántól Orbán Viktorig (tisztánlátására jellemző, hogy Csurka “férfiasságát” tisztelte, Torgyán “közérthetőségét” kedvelte, Horn Gyulát pedig nagy formátumú politikusnak tartotta). A művészeket minimum lebuzizta, ellenségeit lefasisztázta, Konrád Györgyöt “kokósnak” nevezte. A tekintélyes evangéliumi keresztény vezetőket, Derek Prince-t, Kenneth Hagint, Rodney-Howard Browne-t is elmondta mindennek.

A Hit Gyülekezete egyszerű tagjai mindezt el sem tudták volna képzelni. Azt gondolták, hogy a háttérben csendes, testvéri közösségben imádkozunk, áldjuk ellenségeinket (éppen most tartjuk oda a másik orcánkat). Mi pedig éveken át hallgattuk a vezető lelkész kirohanásait. Németh Sándor különösen azokat szapulta, akiktől félt, vagy úgy érezte: tekintélyük van a hallgatósága előtt.

Közben pár embert megbízott, aki szellemi harc címén végigpüfölte a démonlistát az illetőn, hogy megerőtlenítse a lelkét. A főemberek előremenekültek, nehogy ők legyenek a pusztító indulat újabb céltáblái: mindenben azonnal igazat adtak Németh Sándornak. “Persze, persze.” “Így van.” “Abszolút!” Közülük Ruff Tibor – ha beengedték ebbe a körbe – el is hitte, amit ilyenkor mondott. Õ, mint Hack Péter legjobb tanítványa, meg volt győződve arról, hogy Németh Sándornak mindig igaza van. Ha nincs, akkor majd lesz. Pajor Tamás a nyakát tekergette: a legritkább esetben fogta fel, miről van szó.

Ezután elindult az élveboncolási verseny: ki tud minél borzalmasabb információkat az ellenségről. Döbbenetes dolgok derültek ki. Abszolút bizonyítékok kerültek elő arról, hogy az “ellenfél” rendkívül rossz szándékú, gonosz ember. Németh Sándor ettől megnyugodott.

“Megmutatta a Szentlélek” – erősítgette a kórus. Kiderült: évek óta ez az ember áll a gyülekezet elleni támadások hátterében. Felsejlett a gyanú, hogy megbízásból cselekszik. “Ügynök” – hangzott a kulcsszó. Aki kimondta, hetekig kiváltságos bánásmódban részesült, és mint egy prófétának, mindenről kikérték a véleményét. Tapintható lett a veszélyhelyzet, ami alátámasztotta Németh Sándor (a priori) “szellemi látását”, és indokolttá tette az imakommandó megerősítését. Ez azt jelentette, hogy – a helyzet súlyosságától függően – megátkozták az illetőt. Szekeres Gyuri, aki mindig lemaradt egy körrel, ezután szokta a szakálla alatt suttogva megkérdezni: “Tulajdonképpen kiről van szó?”

A vendégvárás második fázisában következett a saját álláspont megerősítése, Németh Sándor és a Hit Gyülekezete méltatása. Németh Sándor bizalmasai ekkor bizonyíthatták be, hogy megértették, mi a legfontosabb feladatuk: a kishitűségtől szinte reszkető vezető lelkészt meg kellett győzniük nagyszerűségéről és a tervezett stratégia helyességéről, bármi legyen az. Hack Péter elmondta százszor: “Nagyon szeretünk, Sándor!” Képviselőtársa, Mészáros István is rásegített: “Az az ember a nyomodba se léphet.” Aki ezt követően a szimpla – de elvárt – behízelgésen túl ötletes, racionális, esetleg szakszerű gondolatokkal volt képes igazolni Németh Sándor igazát, megalapozta karrierjét a Hit Gyülekezetében. Az nyert, aki reális érvekkel tudta a vezető lelkészt meggyőzni, hogy prekoncepciói igazak.

A gyülekezet informális struktúrája mindig pontosan tükrözte a “megbeszéléseken” nyújtott teljesítményeket: aki rá tudott hangolódni Németh Sándor gondolkodásmódjára, és tovább tudta vinni azt, hatalmas befolyásra tehetett szert a Hit Gyülekezetének irányításában. Igaz, csak átmenetileg: ha valaki nagyon kinőtte magát, akkor Németh Sándor egyik napról a másikra tövig visszametszette (a gyülekezeti zsargon ezt nevezte “lifteztetésnek”, amellyel a vezető lelkész tudatosan tartotta bizonytalanságban az embereit).

Honti Mária viszonylag könnyen megúszta. A támadások főleg Tölgyes Margitra irányultak, aki az államtitkárt meghívta a gyülekezetbe. A vezetői huhogáson Tölgyes Margitot elmondták mindennek, rémtörténeteket meséltek róla. Pedig ugyanebben a körben nemrég az égig magasztalták: a választások előtt összeszedte a szükséges számú kopogtatócédulát. Igaz, Németh Sándor akkor úgy indította a beszélgetést, hogy “tehetséges ember ez a Margit”. Most a legenyhébb megjegyzés az volt, hogy “milyen kerge a Margit, nincs a Szentlélek vezetése alatt, mert idehozza ezt a nőt”.

Közben a pszichológiai tréning jól haladt. Az ügy “szellemi” feldolgozása megtörtént, Németh Sándor már a gyakorlati utasításokat osztogatta. A dicséret legyen rövidebb, az elejére illesszenek kultúrműsort, a cigányokat szűrjék ki a megtérésnél, nehogy előre jöjjenek. Az első három sor ülésrendjét szervezzék át: Márkus Joe egy kamerát diszkréten állítson a hölgyre. A nyitóima ne legyen hosszú, a szeretetről, Isten jóságáról szóljon. A kórusba küldjenek “tekintélyeket”, a rosszabb arcúakat állítsák hátra. Slamó és a híresebb zenészek menjenek a színpadra.

Az államtitkárt nem ismerte senki. Csak annyit lehetett tudni, hogy Tölgyes Margittal érkezik, aki állítólag bizonyságot tett neki. Tölgyes Margit kis értékű ingatlanok forgalmazásával foglalkozó vállalkozó volt, aki eredetileg festékanyagokkal színezett szörpöket gyártott. Senki nem tudta, hogyan került kapcsolatba Honti Máriával. Azt pedig végképp nem értette senki, hogy Tölgyes Margit – aki nem állt nagy intellektus hírében – miképp tudta rávenni az oktatási államtitkárt: tegyen látogatást a gyülekezetben. (Annál inkább gyanús volt, hogy Honti Máriának mi az igazi indítéka.) Az is kérdés volt, mi lenne helyesebb: a hölgyet mielőbb leválasztani Margitról, vagy vele hagyni. Az államtitkár ugyanis jelezte, hogy magánemberként, nem hivatalos minőségben szeretne részt venni az istentiszteleten.

Nem sokkal az összejövetel kezdete előtt felforrósodtak a rádió adóvevők: “jön a Margit, vele van a nő.” Mindenki készenlétbe helyezte magát. Nagy Józsi letette az ötödik szendvicset. Takács Feri sajnálta, hogy nem hívott meg valami SZDSZ-es fejest. A bejárattól eltávolítottak mindenkit, a biztonságiak szabaddá tették az útvonalat. Margitot és a vendéget a kapuban várták, Szamóca emberei pár lépésről követték. Látszólag jól álcázva, a tömegbe ültették, ahol előzőleg mindenkit kicseréltek. Margit szeretett volna mondani valamit, de nem hallgatták meg, nehogy kiderüljön, készültek az államtitkár asszony fogadására. A vendéget először meglepte a különös figyelem, a kíváncsian rátapadó ezernyi szempár, de aztán – mint aki hozzászokott a nyilvánossághoz – nem törődött vele.

A dicséret közben a szeme sarkából mindenki azt figyelte, hogyan reagál az államtitkár. Fél óra után vitték a hírt a szobájában várakozó Németh Sándornak: Margittól elfogadta a dicséretes füzetet, tetszik neki a zene. A légkör oldódott valamicskét, kisebb lett a szellemi nyomás. A démonok mintha feladták volna, közeledtünk az áttöréshez. Most aki jó pontot akart szerezni, hírül vitte: Honti Mária megpróbálta énekelni a dicséreteket. Morvay Péter magabiztosan ingázott fõnöke és a terem között, a gyülekezet úszott a boldogságban.

Erre már Németh Sándor is – aki rettenthetetlen oroszlán hírében állt a gyülekezetben – felbátorodott, és előbújt barlangjából. A felvezető emberek mögött bevonult a függöny mögül. Adott néhány utasítást, kért egy kis hangerőt. Egri Pista ennek ürügyén vigyázzba állított mindenkit, kis híján infarktust hozva a technikusokra (“azt mondta a Sándor…”).

A vezető lelkész ekkor már a sorok előtt járkálva prédikált. Most azonban újra felment a színpadra, és végig a szószékről beszélt. Hálásak voltunk az államtitkárnak, mert akkor már évek óta nem hallottunk ennyire jól felépített prédikációt. Németh Sándor a végére úgy belemelegedett, hogy kifejtette a helyes oktatáspolitika biblikus szemléletének alapjait. Levezette, hogy az államnak miért nem szabad támogatnia az egyházi oktatást a világnézetileg semleges iskolák hátrányára (ez a szellemi “látás” azóta módosult, de akkor a gyülekezetnek még nem volt iskolája). Utalásokat tett arra, hogy az adófizetők milliárdjait öntik a katolikus iskolákba, a legkisebb eredmény nélkül. Elmagyarázta az államtitkárnak, hogy az egyházi iskolák miért nem tesznek sem kereszténnyé, sem jobbá. “Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet épít” – idézte a Bibliából. Egy ember megváltozásához megtérésre és újjászületésre van szükség, amelyet nem pótolhat a szocializáció.

- Fantasztikus, hogyan vezeti a Sándort a Szentlélek – ámuldoztak itt is, ott is. – Az Úr a hallgatósághoz igazítja a kijelentést. Egyenesen az államtitkárhoz szól a Szentlélek.

Lopva mindenki az oktatásügyi államtitkár arcát fürkészte. Ő értelmesen és figyelmesen hallgatott. Helyenként jelét adta tetszésének. Ennek láttán erősödött az első sorokban a bekiabálás: “ámen, ámen.” Eközben két kamera csak az államtitkárt figyelte. Titokban kazettára vették minden mozdulatát.

Elérkezett a megtérés ideje. Nemes Pál presbiter – megbízatása szerint – tekintetével irányította az “etnikai elhárítás” működését. A roma származású pásztoroknak, házicsoport-vezetőknek kellett megakadályozniuk, hogy cigányok jöjjenek előre. A megtérni szándékozó cigányokat kétoldalt feltartóztatták, majd valamelyik roma gyülekezetbe tanácsolták. Térjenek meg ott, ha akarnak. Ha valamelyik oldalon “roma szivárgás” történt, azonnal intézkedtek.

Ment a dicséret, szállingóztak az emberek. Az első sorokban kisebb pánik tört ki, mert Tölgyes Margit kapacitálni kezdte az államtitkárt. Mindenki kétségbe volt esve, hogy a Margit tönkretesz mindent. Aztán egyszer csak – láss csodát! – a hölgy megindult előre. Leírhatatlan boldogság: megtért az államtitkár.

- Vége a katolikus iskolák támogatásának – süvöltötte valaki.

Az istentisztelet végén Tölgyes Margitot és vendégét meghívták a protokollhelyiségbe egy kis beszélgetésre Uzoni Péterrel. A gyülekezet elnöke akkor még élt, és az efféle kényes helyzetekben helyettesítette Németh Sándort, aki tartott a találkozástól. A hölgy először azt hitte, ez minden megtérőnek jár. A fényűzően berendezett helyiségben kínálták szőlővel, dinnyével. Csak a libamájból nem kapott. Érkeztek a vezetők. A kézfogásnál valakinek feltűnt, hogy az államtitkár nem Honti Mária néven mutatkozott be. Diszkréten rákérdeztek Tölgyes Margitra.

- Õ nem az államtitkár – mondta Margit, miután végre szóhoz jutott.

- Hát akkor kicsoda? – kérdezték suttogva.

- Takarítónő – válaszolta pironkodva Margit. – Ott lakik a közelünkben. Õ jött el, mert Honti Mária nem ért rá.

Márkus Joe arca a hírre meg se rezzent: sohasem lehet tudni, ki látja. Csak a szemében játszott valami furcsa fény.

- Nagyon ravasz az ördög – mondta végül, és biztonságos helyet keresett magának.

A takarítónő nem sokkal később Tölgyes Margittal baktatott az utcán. Minden tetszett neki, csak azt nem értette, hogy kifelé menet miért nem akart már senki kezet fogni vele.

.

Használt labda

Hack Péter töltött magának, majd a presbiteri szoba sarkában levő asztalhoz lépett. Távolabb Németh S. Judit a feleségekkel beszélt az Úr munkájáról (ahogyan szokta: egy oktávval magasabban). A meleg ételek már elfogytak. Szekeres Gyuri a gyümölcsnél tartott, Nagy Józsi megmentette a tizenkettedik habos süteményt. Távolról enyhe moraj hallatszott. Zavart tekintetek gyűrűjében Németh Sándor közeledett a sarokban ülő társaság felé. Kezén megvillant hatalmas arany pecsétgyűrűje. Arcán elégedett mosoly. Sikerrel zárult az újabb háromnapos rendezvény a Budapest Sportcsarnokban. Engedelmeskedett a Szentlélek, a gyűjtés elérte célját: több millió forint a bevétel. Németh Sándor nagyokat kurjantott, a zenészek a végén tust húztak. De most még ennél is nagyobb öröm érte Isten népét.

- Mit szólsz, Péter? – kérdezte Németh Sándor. – Nagy dolog az iskola?

- Fantasztikus, Sándor – válaszolta Hack Péter.

Majd – akár egy eminens diák a megnyitás előtt álló gyülekezeti iskolából – felmondta a leckét:

- Óriási dolog, hogy a keresztény gyerekek szent környezetben nőhetnek fel. Nem éri őket a világi iskolák hatása. A Szentlélek tölti be őket az órák alatt, nem démonok. A Szellem szabadságában járhatnak, hívő tanárok oktatják őket. Tekintély alatt, bibliai nevelésben részesülnek. Nagyszerű dolog, hogy az iskolából kikerülő keresztény gyerekek között erős összetartás lesz a világiakkal szemben. Nagyon hálásak vagyunk ezért, Sándor. Köszönjük ezt neked és Juditnak. Személyesen is nagy áldás számunkra, hogy a gyülekezeti iskolába írathatjuk a Sárát. Mindnyájunknak meg kell becsülni ezt a fantasztikus lehetőséget, amit kaptunk tőletek.

Mintaszerű felelet. Németh Sándor arcán még szélesebb a mosoly (ilyenkor volt büszke arra, hogy “Hack Péter az én tanítványom”). A vezető lelkész épp csak ki nem mondta: “jeles”. A többiek arcán irigységgel vegyes csodálat: “Ez a Hack Péter mégsem akárki.” Szekeres Gyuri tekintetében önmarcangolás: “Nekem ez miért nem megy? Csak egyszer tudnék így válaszolni, ha kérdez a Sándor.” Mérgében újabb banán után nyúlt, egy másikat becsúsztatott a zsebébe (a három gyerek). Majd csatlakozott a hálaadó kórushoz: “Mi is nagyon hálásak vagyunk, Sándor.”

A világi iskolák akkor már sok bosszúságot okoztak a gyülekezet tagjainak. A szülőknek naponta kellett harcolniuk azokkal a démonokkal, amelyeket a gyerekek az iskolából vittek haza (ezekre Németh Sándor hívta fel figyelmüket). A gyülekezetben gyakran elhangzott, hogy a világi iskolák tele vannak paráznasággal. A tanárok uralkodnak a tanulók (és a szülők) fölött. A legszörnyűbb bűnt követik el, amit egy ember a másikkal szemben elkövethet: elnyomják a másik ember személyiségét. Nem tartják tiszteletben a hites gyerekek lelkiismereti szabadságát: görög mitológiát kell tanulniuk, pedig ők – világi társaikkal szemben – tudják, hogy az hamis kultusz. Magyar irodalom órán Szent Margit legendáját olvastatják velük, holott az a mosdatlanságot (és a vallásos tébolyt) magasztalja. A szentté avatás (akár a szentekhez való imádkozás) különben is bibliaellenes.

Németh Sándor volt a legboldogabb, hogy ennek vége. Nála többet senki nem szenvedett a magyar oktatásügy borzalmaitól. Négy gyermeke koptatta egyszerre az iskolapadot. Nem mindig ugyanannak az iskolának a padjait, mert a kibírhatatlan állapotok miatt többször kellett iskolát váltani. A vezető lelkészt majdnem mindenhol sérelem érte: pedagógiai elveit egyetlen iskolában sem vezették be. Semmiféle megkülönböztetett tiszteletben nem részesítették sem őt, sem a gyermekeit. Sok volt a házi feladat. Osztályzatokban mérték a gyerekek tudásszintjét. Az érdemjegyekkel tudatosan megalázták őket, rombolták a személyiségüket. Ha Németh Sándor bármelyik iskolában megjelent (és találkozott a tiszteletlenségnek azzal a mértékével, amire csak egy megtéretlen tanítónő képes), szinte biztos volt, hogy a gyerek másik iskolában kezdte a következő hetet. A vezető lelkész hiába igyekezett fiát, Szilárdot megvédeni a világi iskolák ártalmaitól. Még a Lauder Javne sem segített, mert a zsidókról hamarosan kiderült, hogy “okkultizmust tanítanak” (nem véletlen, hogy megfeszítették Jézust). Raj Tamás tanár úr egyébként is közepest adott judaisztikából. (Annak ellenére, hogy Németh Sándor több száz dollár értékben izraeli könyveket, térképeket adományozott az intézménynek.) Attól kezdve a judaista, antikrisztusi, zsidó szellem fészke lett a hálátlan iskola.

Németh Sándor arcán most megjelent a boldog bizonyosság: gyötrelmei véget értek. Nincs több tusakodás a posztkommunista magyar tanárképzés selejtjeivel. Végre õ nevezi ki a tanárokat. A Hit Gyülekezete bérelt (később megvásárolt) a XVI. kerületben egy iskolát. Gyermekei olyan tanintézetbe járnak, ahol tiszteletben tartják személyiségüket (a szüleikről nem beszélve). Vége a tanári önkénynek, amely stresszben tartotta a gyerekeit. Nem érheti többé hátrányos megkülönböztetés őket csak azért, mert Németh Sándor az édesapjuk. Németh S. Judit is felsóhajtott: olyan iskolába járnak majd a gyermekei, amelyben nincsen bűn.

Ahhoz, hogy mindez valóra váljon, még egy feltétel hiányzott: a Németh gyerekek mellé további tanulókat kellett toborozni. Ez volt a feltétele annak is, hogy az iskola megkapja az állami fejkvótát, és bizonyítványt adhasson. Németh Sándor a gyülekezeti összejöveteleken érzékeltette: most nem lehetünk közömbösek. A világ gonosz, az iskolák tele vannak erkölcstelenséggel, okkultizmussal, kábítószer-élvezettel. Gyermekeink démonok között töltik napjaikat. Az a szülő, aki felelősséget érez gyermeke sorsáért, a Bornemisza iskolába íratja ivadékát. Az utolsó időkben egyre gonoszabb a világ, csak a gyülekezet adhat védelmet. Isten számon kéri a szülőkön, hogyan gondoskodtak utódaikról. Megnézheti az a szülő a gyerekét, aki világi iskolába járatja.

A gyülekezet iskolája azonnal 11 osztállyal indult. Nagy erőfeszítéseket tettek a 12. osztály beindítására is, hiszen Németh Sándor egyik lánya ebbe a korosztályba tartozott. De az igazgató végül nem vállalta, hogy az új iskola azonnal érettségit szervezzen. A vezetők közül csak Piszter Ervin merte megtenni, hogy öt lánya közül egyet sem irat a Bornemisza iskolába. Nem akarta, hogy gyermekei (és rajtuk keresztül egész családja) totális kontroll alá kerüljenek. Nemes Pali viszont annyira érzékeny volt a Szentlélek mozgására, hogy – noha még nem iskoláskorú a fia – véletlenül éppen a környékre költözött. Az iskola igazgatója Nagy Iván lett, aki a Zeneakadémián és az ELTE Bölcsészkarán szerzett diplomát. A felkérés úgy szólt, hogy egy polgári iskolát kell vezetnie, ahova bárki járhat. A koncepció azonban hamar megváltozott.

Kezdetben nem ment minden olajozottan. Németh Szilárd 8. osztályos tanulónak egy alkalommal haza kellett szólnia a saját mobiltelefonjáról, hogy késik a busz (a tanulókat reggel a gyülekezet autóbuszai szállították Mátyásföldre). Németh Sándor nem azért tartotta magát a legjobb vezetőnek, hogy ne tudja: most kell a rendetleneket megfékezni, mert utána késő lesz. A vezető lelkész hallott már a tömegközlekedés létezéséről, de neki az “autóbusz” kifejezés a Bornemisza iskola járműveit jelentette. Lelki szemei előtt megjelent az ifjú Németh (szellemi javainak örököse), amint az ördög támadásainak kitéve, biztonsági őrök nélkül áll a világi buszmegállóban. Azonnal riasztotta Karika Gábort, hogy késnek a buszok, a sofőröket keményen meg kell inteni. Jegyezzék meg – mondta a lelkész -, nem azért lettek a buszvezetéssel megbízva, hogy veszélyeztessék a gyülekezeti iskola működését. Felelőtlenségükkel lerombolják az oktatás színvonalát. A legjobb tanulók nem érnek be az iskolába. Tönkreteszik Isten munkáját, megzavarják a Szentlélek békességét (elmegy a kenet).

Karika Gábor rádió adóvevőn adta tovább az intést: ahogyan a főnök kérte, keményen (azzal megtoldva, hogy “nagyon mérges a Sándor”). A buszvezetők gyomra egybeugrott, kezük remegni kezdett. Cikázva a sávok között, padlógázzal hajtottak végig a városon. Az utastérben ide-oda röpködtek a gyerekek (szerencsére ezek csak a gyülekezeti tagok gyerekei voltak). Nagy Iván igazgató – miközben egyedül sarabolta a szomszédos, volt orosz laktanyából jövő démonokat – meglepetten tapasztalta, hogy a gyülekezeti buszok percekkel a megszokott idő előtt, rendőrkanyarral vágódnak be a sarkon. Pedig Karika Gabi azt jelezte, hogy késnek a buszok, amiért meg kell majd fenyítenie a sofőröket.

Németh Sándor számon kérte az intést. Éppen próbálta kideríteni, melyik buszvezető van ilyen rossz szellemi állapotban, amikor kiderült: nem a gyülekezet, hanem a BKV busza (a 18-as) késett. Németh Szilárd emiatt nem érte el a hajszálpontosan közlekedő gyülekezeti buszhoz a csatlakozást. Ezért – számára veszélyesnek ítélt – tömegközlekedési eszközzel kellett megközelítenie az iskolát. Ez látszatra szintén buszra emlékeztető jármű volt, de más rajta a szellem, és feltűnően nincs Jézus vérének oltalma alatt.

Az izgalomnak akkor lett vége, amikor negyedórás késés után Nagy Iván igazgató jelenthette a folyamatosan vonalban levő Németh S. Judit szülőnek, hogy a célszemély megérkezett. De feddést visszavonni nem lehet. Németh Sándor legfeljebb azt sajnálhatta, hogy Lotz Károly SZDSZ-es közlekedési miniszter katolikus (nem csoda, ha késnek a buszok). Emiatt a BKV sofőrjeit (egyelőre) nem inthette meg.

Németh Sándor egy alkalommal számon kérte Nagy Ivántól, miért zárják be tanítás végén a gyerekek előtt az ajtót. Az igazgató magyarázkodása szerint azért, hogy ne fussanak az autó alá. “Ezek a gyerekek – mondta erre Németh Sándor – olyanok, mint a börtönéből szabadult sas, ha vége az iskolának. Ezeket nem állítja meg egy ajtó.” A beszélgetés hátterében az a konfliktus húzódott meg, hogy Németh Szilárd rendszeresen a hátsó kertkapun átmászva közelítette meg a gyülekezeti buszt, a megengedett idő előtt (így jutott mindig a legjobb helyhez). Egy napon erős, ám tapasztalatlan biztonsági őr kezébe futott, aki az incidenst a gyerek apjára való hivatkozással próbálta kezelni. Azt hitte, hogy a rendetlen tanulót felelősségre vonja majd az apja, ha tudomást szerez a történtekről. A gyerek azonban nem ijedt meg nagyon. Inkább furcsán nézett a biztonsági szolgálat emberére. 100 százalékos alibije volt, mivel a 8. osztályos Németh Szilárd akkor már rovatvezető volt a Hetek című gyülekezeti újságnál. Ezúttal is a szerkesztőségbe sietett (igaz, húsz gyereket mindenképpen be kellett várni, ezért a busz ettől egy perccel sem indult előbb).

Az iskola – egyházpolitikában járatlan – biztonsági főnöke az istentiszteleten megkereste a fegyelmezetlen gyerek apját. Nem hitt Karika Gábornak, aki megintette: többet ne alázza meg Németh Szilárdot. Úgy gondolta, ez a vélemény nem származhat Isten szent emberétől. Ezért egyenesen hozzá fordult, mint a szegény ember Mátyás királyhoz.

Németh Sándor először nem értette, miről beszél neki ez az ember. Amikor felfogta, hogy panaszt tesznek a gyerekére, átnézett a szemüveges biztonsági őr feje fölött, akinek arcán kövér verejtékcseppek jelentek meg. Nem is hallotta, mit mond neki Mátyás király. Erős kezek markolták meg. A vezető lelkész emberei két másodperc alatt hurcolták el a szerencsétlen őrzővédőt (a kívülállók azt hitték, démont kell űzni belőle), aki már sejtette, hogy most leváltották. Németh Sándor magához rendelte az iskola igazgatóját: “Kik ezek az emberek? – kérdezte Nagy Ivánt. – Mit képzelnek ezek? Én adok nekik enni. Ne apázzon ez itt nekem.”

Ezután titkosszolgálati üggyé fejlődött az eset. Németh Sándor begyűjtette az iskolai biztonsági szolgálat tagjainak életrajzát, és levizsgáltatta őket. Utána a gyerekek szabad madár módjára rohanhattak a buszra. Megint megoldódott egy probléma.

Sajnos, nem minden gyerek értette meg, hogy ez nem olyan iskola, mint a többi. Pedig Németh Sándor már az első tanári értekezleten felvázolta a jövőt. “Magunk között vagyunk? – kérdezte.

- Akkor beszéljünk nyíltan. A katolikusoknak is megvannak a maguk iskolái. Ott nevelik a jezsuitákat és az Opus Dei ügynökeit. Ennek az iskolának elkötelezett hiteseket kell nevelnie. Olyanok legyenek az innen kikerülű gyerekek, mint a janicsárok. Karizmatikus janicsárokra van szükség. Ők a jövő nemzedéke.” Ezt a felfogást tükrözte az iskola neve is: Bornemisza Péter annak idején szellemnek öltözve riogatta a temetőben imádkozó katolikusokat.

Z. Benjamin (9. osztály) – potenciális karizmatikus janicsár az osztályteremben öltözött át testnevelés órára. Kovács Mónika keresztény tanárnő már nem tudott időben távozni, ezért Z. Benjamin ott állt előtte egy szál gatyában. A tanárnő azonnal jelentette a példátlan esetet, amelynek híre percek alatt jutott el a legmagasabb helyre (úgy neveztük: “majdnem a menny”). Nem sokkal később éppen ifjúsági összejövetel volt, ahol ugyanez a tanuló flegma arccal rágógumizott. Németh Sándorban felgerjedt az Úr tüze, és nyilvánosan, több ezer ember előtt megfedte Z. Benjamint. Ne szépítsük a helyzetet: itt bizony a pokol, a kárhozat lehetősége is felmerült. A gyereket szíven ütötte a dolog. Szégyenében felpattant helyéről, és kiszaladt a csarnokból. Éppen Szekeres Gyuri karjaiba, aki igyekezett meggyőzni, hogy ne legyen nyakas lázadó (azt utálja az Úr), fogadja el az intést. Z. Benjamin testvére (aki jó keresztény) utóbb azt mondta: azért intette meg Sándor bácsi ilyen keményen a Benjamint, mert szereti (meg van írva: “az Úr megdorgál mindenkit, akit szeret”).

Egyszer ugyanígy szerette Németh Sándor a gyülekezetben hárfázó Földesi Katit is. Amikor Németh Sándor 10 ezer ember előtt a Budapest Sportcsarnokban Jézabelnek nevezte, és pokollal fenyegette az ifjú hölgyet, előlépett Trombitás Zoltán Fidesz-képviselő, a parlament jegyzője, aki a leányzónak udvarolt. Nem hallottuk, hogy Trombitás Zoltán mit mondott neki. Csak azt láttuk, hogy a kabátja alá nyúl, a vezető lelkész pedig fehér lesz, mint a fal, és remeg, mint a nyárfalevél.

Németh Sándor fegyveres biztonsági őrökkel rohangált mindenfelé. Al Pacinót játszott, mint gyerekkorában a gelsei dombokon. Ez volt az első eset, amikor valóban veszélybe került. De Szamóca biztonsági emberei ez idő alatt boldogan “töltekeztek” Szentlélekkel. Nevettek, nagyokat hemperegtek a földön (a Szentlélek elfelejtett szólni nekik, hogy védencüket most akarják agyonlőni).

Németh Sándor utólag azt mondta nekem, hogy Trombitásnál pisztoly volt, és megfenyegette, hogy legközelebb lelövi. “Ez egy fasiszta”- mondta Németh Trombitásra. Legalábbis nem tudja (mint Z.Benjamin testvére), hogy mi a szeretet – gondoltam én.

Németh S. Judit az iskola erkölcsi állapota miatt megtiltotta a több napos kirándulást, amit a gimnazisták kezdeményeztek. Az ügy hátterében az állt, hogy három ötödikes karizmatikus janicsár az iskola budijában és a kerítés mellett rendszeresen húzogatta a fütyijét (az egyik gyerek elárulta). Petikét, a fütyihúzogatás fővezérét kirúgták. Ezt a gyereket a tanárok csak “Doktor Úr”-nak szólították, mert zseniális agya volt, mindenhez értett (és még szemüveget is hordott, ahogy a nagykönyvben meg van írva). Petike a fütyis akción kívül már minden lehetséges csínyt elkövetett, egyszer még robbantott is (maga gyártotta a robbanóanyagot). Érdekelte a biológia is (ezért húzogatta a fütyijét).

Németh S. Judit leginkább azt fájlalta, hogy fia, Németh Szilárd megtudta, mi az a fütyihúzogatás. A budiban történteket a korinthusi levélben említett bűnhöz mérhetőnek nevezte: “ilyen erkölcstelenség még ott sem volt” (a Biblia szerint ott valaki az apja feleségét vette el). Németh Sándor ez esetben kivételesen megértőbbnek mutatkozott (őt is érdekelte a biológia).

Felesége azonban frontális támadást intézett a bűn ellen: a tanárok nyomoztak, hosszas kihallgatásokat tartottak, hogy ki, mikor, kivel rejszolt, mit lopott, hogyan beszélt csúnyán. Működésbe lépett az iskolai CIA. “Mondj el mindent, amit tudsz” – ezzel kezdték. “Mit mondjak?” – kérdezte a gyerek. “Tudod te azt. Mi is tudjuk.” A gyerek mondott valamit. “Nem elég. Még, tovább. Tudjuk, hogy nem mondtál el mindent.” “Mit?” “Tudod te.” A gyerek végül mindent bevallott. Az igazgató irodájába – felsőbb utasításra – futószalagon érkeztek a gyerekek. Nagy Iván csak azt kérte, hogy mielőtt beküldik, mondják meg neki: ezt a gyereket most ki kell rúgni, vagy fel kell venni?

Az ördög nem aludt. Egy nagyra nőtt leány a szünetekben flörtölt a fiúkkal. A tanári kar megfigyelés alatt tartotta (később eltanácsolta az iskolából). A vezető lelkész – látva az ordító szükséget – tapasztalt szolgálókat bízott meg az erkölcsi állapotok felügyeletével. Azok a szünetekben fel-alá sétáltak az iskolában, nyelveken imádkoztak, és benéztek az osztályokba. Ellenőrizték a parázna démonok mozgását. Megfigyelés alatt tartották a hatodikos fiúkat, nem kezdenek-e ki az ötödikes lányokkal.

Németh Sándor a hittan megerősítésével próbálkozott. Miután Szöllõssy Tibor hittantanárnak – amikor a tábla felé fordult – “0″ és “mínusz” feliratú táblákat mutattak fel a gyerekek, Pécsi Tibort bízták meg a kényes feladattal. Szöllössy Tibort – érdemei elismerése mellett magasabb pozícióba helyezték – ószövetségi jegyzet megírására visszarendelték a székházba. Az új hittanost azonban egy hét után buszkísérővé és tanársegéddé fokozták le (a krétáról és a szivacsról kellett gondoskodnia). Õ lett a felelős azért, hogy beiktatása után nem sokkal a 11. osztályban az egyik fiú magáévá tette az osztály egyik fejlett lánytanulóját (“bevitte a sátorába, és ismeré őt”). Ebben az osztályban tanítottam filozófiát. Az aktusra egy keresztény hölgy lakásán került sor, ahol a fiú albérletben lakott (szobatársa egyike volt azoknak a srácoknak, akik- saját kérésére – eltörték osztálytársuk kezét, hogy ne kelljen iskolába mennie. A lakótárs apja egykor gyerekszínész volt a “Trombitás” című magyar betyárfilmben, és a gyülekezeti tévéműsorban is szerepelt). A főbérlő hölgy Szekeres Gyuri házicsoportjába járt, így derült ki a paráznaság. Ha jól emlékszem, ez volt az a pillanat, amikor Németh Sándor azzal a gondolattal játszott, kiveszi a gyerekeit a gyülekezeti iskolából (de akkor meg minek az iskola?).

A vezető lelkész azt az utasítást adta, hogy a parázna janicsárt rendeljék be. Várakoztassák háromnegyed óráig az ajtó előtt, hogy féljen. Aztán rúgják ki.

Németh Sándornak a tanárok néha nagyobb gondot okoztak, mint a gyerekek. A biológiatanár év elején felmérést akart íratni Németh Szilárd osztályában. Joggal lett botrány belőle, mert a gyerekek nem azért járnak iskolába, hogy összetörjék a személyiségüket. A tornatanár azt a hibát követte el, hogy egyforma trikóba akarta öltöztetni Németh Szilárdot a többi gyerekkel. Németh Sándor azonnal intézkedett: ez nem egy kommunista iskola. Csikós Zsófia énektanárnak (édesapja a Mátyás templom karnagya) azt a képtelen ötletet adta az ördög, hogy ugyanabban az osztályban dolgozatot írasson zenetörténeti ismeretekből. “Dolgozatot énekből?” – ilyen még a világi iskolákban sincs. Németh S. Judit másnap utasította az igazgatót, hogy azonnal állítsa le Csikós Zsófi varázslását. “Ha nem hagyja abba ez a nő – mondta S. Judit szülő, dicséretvezető -, akkor többet nem énekelhet a gyülekezetben a színpadon”. Így lett.

A tanárokon meglátszott a világi iskolákban eltöltött idő romboló hatása. Emiatt Németh Sándornak a félévi osztályzásba is be kellett segítenie. Telefonon kérte az igazgatót, hogy lánya barátnőjének hármas helyett négyest adjanak. A helyes értékrend helyreállítása érdekében más érdemjegyek is korrekcióra szorultak. De ez semmi ahhoz képest, amikor a tornatanár felelőtlen költekezésbe kezdett. Tanév elején Uzoni Simon hozta be a futball-labdáját: egy ideig az volt az iskolában az egyetlen sporteszköz. Decemberre elkészült a tornaterem, és a meggondolatlan testnevelő (ezen felbuzdulva) sportszereket vásárolt. Az egész – bordásfalakkal és öltözőpadokkal együtt – 900 ezer forintba került. Amikor a vezető lelkész meghallotta, mennyi pénzt költöttek a gyülekezeti tagok gyerekeire, kifakadt: “Nem kell mindenből újat venni. Vannak használt labdák, amiket meg lehet varrni. Micsoda pazarlás. Ennyi pénzt kidobni feleslegesen!” A tanár nem merte megkérdezni, hol lehet lukas, használt labdákat kapni.

De később is sok kárt okozott a tanári önfejűség. Egyesek azt gondolták, hogy az állami fejkvótán felül a szülőktől beszedett évi 60 ezer forint arra való, hogy elverjék. Mintha mindenre elég lenne az a 40 millió forint, ami ebből befolyt. Németh Sándor ezért Petrőcz Leventével és Karika Gáborral személyesen álmodta meg az üres öltözők berendezését: “Ide teszünk olcsó padokat – mondta Németh Sándor -, felül befúrunk a falba, teszünk rá aluminium fogasokat. Arra vetkőzhetnek a gyerekek.” A költekező tornatanár megszólalt: “Már megrendeltük az öltözőpadokat.” A vezető lelkész arca elborult: “Mit rendeltetek meg? A román testvérek megcsinálják negyed áron.” Akkor már épült Camp David, Németh Sándor nyaralója, ahol arany halak úszkáltak a hallban levő szökőkútban. Csak a parkosítás 3 millió forintba került. Ezek meg hülyeségekre (öltözőpadokra) költik a drága pénzt… Németh Sándor azonnal intézkedett a pazarlások megfékezése végett. Megbízta legügyesebb sofőrjét, Karika Gábort a gazdasági igazgatói teendők ellátásával. Mint mondta: “Senki sem tud úgy elintézni semmit, ahogy a Gabi.”

Nagy Iván éppen akkor jött a vámparancsnokságról, ahova az iskolabusz vámolása ügyében rendelték be. Ezt is “a Gabi” intézte. A buszt a Világosság Fiai Alapítvány nevén hozták be. A vámosok a hamis és az igazi számlát is megtalálták a buszban. Pedig Karika Gabinak nagy gyakorlata volt a vámügyekben. Rendszeresen hoztak sérült Fordokat külföldről, amelyek a székház udvarán parkoltak, aztán eltűntek. Németh Sándor is ilyen sérülten behozott Ford Mondeóval járt. Ez a márka került kenet alá.

Egy ízben a diákok megsértették Magyari tanár úr vallásszabadságát, amikor a magyar óra első húsz percében “nyelveken” imádkozott. Nyilván Isten természetfeletti beavatkozását kérte a Csongor és Tünde feldolgozásához. A tanár úr éppen ott tartott, hogy “zbrskrindibiri krscsszcinedabi”, amikor Nagy Sándor vállalkozó fia (és néhány bűntársa) kinevette. A gyereknek már egyébként is volt a rovásán, mert korábban parázna vicceket mesélt az osztályban (súlyosbító körülmény, hogy Németh Szandra volt az osztálytársa). Magyari tanár urat különösen méltánytalan volt kinevetni, mivel Németh Sándor Fidesz-szakértőként tartotta nyilván. Magyari Feri a gyülekezet politikai összejövetelein kimutatta, hogy a Fidesz programja és Hitler Mein Kampfja szoros rokonságot mutat. Ez a tudományos felfedezés nagyon tetszett a vezető lelkésznek. Amint az is, hogy – tananyagtól függetlenül – óra végére mindig a katolikus klérus ostorozásánál kötött ki.

A gyerekek hálátlansága azért is meglepő, mert a magyartanár nem csak egyszerűen fogalmazni tanította őket. A fogalmazványok tartalma tükrözte a gyülekezet aktuális politikai álláspontját (itt volt a janicsárképzés ravaszul elrejtve). Egy alkalommal – mamája kérésére – nekem kellett a 8. osztályos Uzoni Anna dolgozatát megírnom, amely a földtörvénnyel foglalkozott. Nagyon megizzasztott a feladat, de – Annácska ellenőrzőjébe – ötöst kaptam.

Németh S. Judit tragikusnak tartotta a nevetős esetet: “Ha valakit a hitében támadnak meg – főleg egy ilyen iskolában -, az a legsúlyosabb.” Nem csoda, hogy elérkezettnek látta az időt, hogy Nagy Sanyi fiát kirúgják az iskolából. A helyzetet azonban bonyolította, hogy a papától – aki élelmiszer-ipari cégek termékeit fuvarozta – éppen egy nagy adag vajadomány érkezett az iskolába. Németh S. Judit arra kérte az igazgatót, hogy a tanárok tömörüljenek egységfrontba, és közös erővel tegyék ki a deviáns tanulót. De az ne derüljön ki – kérte -, hogy õ áll az események hátterében. (“Rajtunk most úgyis nagy szellemi nyomás van” – mondta. “Mikor nincs?” – kérdezte magában Nagy Iván igazgató, és összehívta a tanárokat). Mivel a pedagógusok nem tudták, hogy a parancs a legmagasabb helyről (majdnem a mennyből) származik, nem támogatták a kirúgást. Az igazgató erre őszintén feltárta a helyzetet a vajas-dobozok közül előrángatott papának.

Egy alkalommal Pátkai András – ifjú nyelvtanár, volt ferences diák – elmondta, hogy a kirándulás lefújása mögött Németh S. Judit állt. Másnap fél 9 előtt csörgött az igazgató telefonja. Németh S. Judit köszönés nélkül belevágott a mondanivalóba: “Mi ez a varázslás, ami az iskolában folyik? Azt mondta a Sándor, ha ezt a varázslást nem hagyják abba, akkor, ha kell, a fél nevelőtestületet lecseréli.” (Meg van írva: “Minden a tiétek” I. Kor. 3,21.)

Délutánra össze kellett hívni a nevelőtestületet. Megérkezett Németh Sándor, aki azt mondta: “Kezdjetek csak el beszélni, majd én figyelem, milyen szellem van közöttetek.” Felszabadult értekezlet volt. Németh Sándor aztán felhívta Pátkai Andrást telefonon, aki addig nem tudta, hogy nem derülhet ki: a döntések mögött a pásztor felesége, Németh S. Judit áll. Bocsánatot kért, és megígérte a vezető lelkésznek, hogy “legközelebb bölcsebb lesz”.

Németh Sándor és felesége mindent megtett, hogy “keresztény” legyen az iskola. Ezt egyesek úgy érzékelték, mintha valóságos boszorkányüldözés kezdődött volna. Mindenki mindenkit megfigyelt. Besúgórendszer alakult ki, koncepciós eljárások indultak. A gyerekek között árulások, hitszegések kezdődtek. Lelkileg súlyosan gyötörték őket. Németh Sándor Uzoni Simont egyszer még az ifjúsági istentiszteleten is porig alázta. Alsó tagozatos gyerekeket imádkoztattak, hogy kiszedjék belőlük, mi van a családjukban. A vezető lelkész még saját lányát is elküldte Petrőcz Levente feleségéhez bűnvallásra, hogy megtudja a titkait. A gyerekek egy része hetekig depressziósan zokogott otthon. Németh Sándor parancsba adta, hogy a tanulók nem barátkozhatnak. Délutáni foglalkozásokat nem engedélyeztek. A gyerekek között nem jöhetett létre közösség, mert az “gyengíti a szolgálati ajándék befolyását”.

Tóth Péter igazgatóhelyettes egyszer bizalmasan azt mondta: “Úgy érzem, mintha máglyán sütögetnék a lelkem. A feleségemmel azt vettük észre, hogy hetek óta suttogva beszélünk otthon egymással.” Nagy Iván időnként védelmébe vette a gyerek és tanár “üldözötteket”. Németh Sándor olyankor hangot váltott: “Akkor hadd kezdjem intéssel. Te ne mondd nekem, hogy árnyaltabb a dolog ennél. A feleségem jobb pedagógus, mint ti (vö: Krupszkaja). Információink pedig vannak. Nem értetek ti ehhez. A ti feladatotok az, hogy elfogadjátok az irányítást. Az iskola nem lehet önálló érdekcsoport a gyülekezet vezetésével szemben. Vessetek véget a tanárok diktatúrájának!”

A tanév vége előtt Németh Sándor felhívta Nagy Ivánt. Előző napon történt, hogy Görbicz Tamás ügyvezető elnök közölte a vezető lelkésszel: tarthatatlan állapotok uralkodnak a gyülekezetben. Mondanivalójának lényege az volt, hogy egy 25 ezer fős keresztény gyülekezetet nem lehet félhülye afrikai diktátorok módszereivel (és színvonalán) vezetni. Németh Sándor elhatározta: a második vonalhoz fordul. Először azt kezdte vizsgálni, hogy Görbicz Tamás hittanórái milyen károkat okoztak az iskolában. Majd Nagy Ivánnal közölte, szeretné kinevezni presbiternek. Az igazgató azt válaszolta, hogy a tanév végén felmond, és elhagyja a gyülekezetet. Nem az iskola miatt – mondta -, hanem azért, amit Németh Sándor a gyülekezetben prédikál (legutóbb már kiment, mert nem bírta hallgatni). A telefonban néma csend. Nagy Iván nem értette, hogy Németh Sándornak – aki mindenféle prófétai karizmával rendelkezik – miért nem jelentette ezt ki a Szentlélek. Milyen vezetés alatt van ez az ember, ha most akarja presbiternek kinevezni, amikor távozni készül?

Ha késve is, de a kijelentés megérkezett. Nagy Iván lemondása után Németh Sándor rájött, hogy az igazgató piarista ügynök (korábban a piaristáknál végzett). Felesége Amerikában a New Age rabja lett, mert találkozott Erdős André nagykövettel. Õ hipnotizálta Amerikából a tanári kart. Ez volt az iskola körüli problémák egyik forrása. A másik, hogy nem űzték ki a Vörös Hadsereg démonait az épületből (a szomszédban egy volt orosz laktanya állt). Hack Péter próféta utólag úgy értékelte az igazgató munkáját, hogy nem csinált semmit, csak futószalagon vette fel a pénzt (Nagy Iván a többi tanárhoz hasonlóan a közalkalmazotti státusnak megfelelő fizetést kapott, amelyhez a gyülekezet nem tett egy fillért se).

Amikor Tóth Péter igazgatóhelyettes (a tornatanár) is bejelentette távozását, Németh Sándor azt mondta neki: “Bajban lehet megismerni a barátot.” Tóth Péter nem értette. “Milyen barátot? – kérdezte a feleségét (a biológiatanárt). – Mikor voltam én neki barátja? Lelkileg meg vagyok gyötörve, remeg a gyomrom a brutális pszichikai terrortól. Egész évben szapult, ok nélkül ütött-vágott, le akart váltani. Mitől vagyok én neki barátja?”

A tanév végén Mészáros Éva (Mészáros István felesége) odafordult Hack Mártihoz (Hack Péter feleségéhez) a Budapest Sportcsarnokban: “Márti, vannak jó képeink az évzáróról. Csak az a baj, hogy rajta van az Iván.” Hack Márti azt mondta: “Nem baj, szeretjük a Pető Ivánt.” Mészáros Éva pontosított: “Nem a Pető Iván van a képen, hanem a Nagy Iván.” “Nem baj – legyintett Hack Márti, és a Szentlélektől nagyot ugrott. – A Nagy Ivánt majd kivágjuk ollóval.”

Az írás megjelent a budapesti Népszavában. A cikket a szerző és a lap engedélyével közöljük. A Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam című kötetet (Szerkesztette: Magyar Bálint) az Amerikai Népszava ezzel az írással ajánlja olvasóinak.

Nem rokonszenvezem a polipokkal. Semmi bajom az állatvilágban a nők hagyományos ellenségeivel: a pókkal, vagy az egérrel. Igaza lehet annak, aki szerint a nők csak szegény, roggyant önérzetű férfiak kedvéért sikoltoznak egy kicsit az egyáltalán nem ijesztő állatkák láttán. De a polip, az más. Azzal tényleg nem szeretnék találkozni. Ez a puhatestű, nyálkás lény igazi alattomos ragadozó. Hogy áldozatait megzavarja és karjaival fojtogathassa, tintaszerű folyadékkal teszi maga körül zavarossá a vizet. Mivel nincs gerince, alakját könnyedén változtatja.

Ha valaki politikai hasonlatra gyanakodna, közlöm, hogy mindezt lexikonból másoltam ki, amelynek szerkesztői még nem gondolhattak arra a hatalmi alakulatra, amely liberálisból konzervatívvá, polgárpukkasztóból polgárivá, a bigottság kicsúfolójából szenteskedővé válva szintén elég rugalmasan és célszerűen változtatja alakját. Még az is illik rá, hogy “tintaszerű folyadékkal”, tintával-tollal, illetve újabban számítógéppel, sajtótermékek és propagandaanyagok segítségével zavarja meg áldozatai tájékozódó képességét, míg végül karjaival körülfonja, mozgásképtelenné teszi őket.

A párhuzam nem saját leleményem. E héten mutatták be számos jeles szerző “Magyar polip” című tanulmánykötetét, amely éppen azt járja körül, hogyan nyúlt be karjaival a hatalom az élet szinte minden színterére, hogyan fonta körül és fojtogatja a gazdaságot, a kultúrát, a vallást, a jogrendet, a sportot. Hívatlanul benyúl ajtón-ablakon, könyveket cserélne ki a polcomon, utána nyúl gyerekeinknek, unokáinknak is, ott matat az iskolatáskájukban, a tankönyveikben, utánuk megy a tanterembe. Beteszi a lábát a templomokba, a színházakba, a stadionokba. Épp az a lényege, hogy oda is benyomakodjon, ahol a nem polip-természetű államoknak semmi keresnivalója.

Nem szívesen bántok meg azzal egy politikai csoportot, hogy akár egy metafora erejéig állati tulajdonságokkal ruházom fel őket, még ha ők nyugodt szívvel emlegetnek is dinoszauruszokat, szalonnává válni nem tudó kommunista kutyákat. Szerencsére az említett kötet az emberi világból is merít szuggesztív hasonlatot. Új értelmezési keretbe helyezi a Fidesz-állam működését. “Maffiaállamként” jellemzi, amelyben az állam maga szerveződik maffia módjára. Célja, akár a maffiának, “a hatalom és a személyes vagyon koncentrációja”, mint a könyv előszavában Konrád György írja. A hatalom birtokosai politikai küldetésüknek tekintik a személyes és családi vagyonszerzést. A kötetet életre hívó Magyar Bálint szavaival “egy politikai vállalkozás maga válik egyúttal gazdasági vállalkozássá”.

A maffiaállamban – mint tapasztaljuk – a korrupció már nem kisiklás, amelyet az állam büntet, hanem az államgépezet működésének lényege, hajtóereje. A korrupciót, a korábban jogtalannak számító vagyonszerzést, mások megrablását törvényessé tették, államosították. Az államé lett a rablás “első éjszakájának joga”, amelyet többek között a trafiktörvény, a földtörvény, a szerencsejátékokról szóló jogszabályok alapoznak meg. Emlékszünk még az első Orbán-kormány idejéből a HVG híres címlapjára, amely a Fidesz vezérkarát a chicagói maffiózók puhakalapjában és sötét öltönyében ábrázolta. Pedig hol voltunk még a kétharmados gátlástalanságtól?!

Ahogy a maffia is úgynevezett “családok” szövetsége volt, ezúttal is családok, klánok a kedvezményezettek, de nem csak rokoni értelemben. A kötet szóhasználatával a “politikai család”, a szövetségesek-hűbéresek-zsoldosok hierarchiája az, amelynek kezére kell adni a javak átcsoportosítható részét. Mindehhez ideológia, és egyeseknél valódi elkötelezettség, őszinte hit is járul, de hát – ezt már a könyvtől függetlenül mondom -, így volt ez a maffiában is. A legendás szicíliai maffia nem véletlenül választotta a “Cosa Nostra”, “a mi ügyünk” nevet, és hitte – hitette el – azt, hogy az igazságosság és a rend nevében cselekszik. Ami azt illeti, rendet is tartott, védelmi pénz fizetésére kényszerítette vagy likvidálta a konkurenciát. Talán a magyar pénzügyi oligarcháknak – Csányinak, Demjánnak – sem ártana, ha utána olvasnának kicsit.

Én is csak most olvastam: a maffiának még külön tízparancsolata is volt, hogy a nyers gazdasági érdeket közös eszményekkel, erkölcsi parancsokkal nemesítsék meg. Igaz, ők nem a nemzetet és a kereszténység védelmét emlegették, de morális paravánra nekik is szükségük volt. Néhány parancsolatuk a mai maffiaállam politikai családjában is szentírásnak számíthat: “Mindig állj szolgálatára a családnak!” “Mindig tiszteld a döntéseket!” “Ne vegyél el pénzt, ha az más taghoz tartozik!” (Aki nem maffiatag, attól persze nyugodtan.) Na jó, minden parancsolat persze nem stimmel a mai viszonyokra. Azt például most nemigen tartják be, hogy “az asszonyokat kezeld tisztelettel”, vagy hogy “soha ne mutatkozz rendőrökkel”. Igaz, utóbbit egy kormány vagy egy tárca élén kicsit nehézkes is volna megvalósítani.

De a szakirodalomban való tájékozódásom egy reménysugárt azért felvillantott: a polip állítólag legfeljebb négy évig él. Isten bizony, ezt írják. Azt nem teszik hozzá: ennek érdekében nekünk magunknak is kell valamit tenni.

A szerző országgyűlési képviselő

Magyar Bálint 2001-ben „Magyar polip – a szervezett felvilág” címmel írt cikket az egészpályás lenyúlást alkalmazó, a jogállam intézményrendszerét szétzüllesztő Fideszről, illetve az általa berendezett világról, ahol a demokratikus intézményrendszer keretei között működő hatalom maffiamódszerekkel, állami segédlettel terjeszkedik lefelé. Ebben a rendszerben az állam nem a maffia eszköze, hanem maga a maffia, amely az államhatalom teljes fegyvertárát beveti politikai és gazdasági érdekei érvényesítéséért.
Akkor még sokan vitatták az új fogalmi megközelítés helyességét, amelynek kulcskategóriái a „szervezett felvilág”, a „maffiamódszereket alkalmazó állam” és a „politikai családtagok” voltak. 2010-ben azonban a Fidesz–KDNP kétharmados parlamenti többségével jórészt megszűntek a hatalomgyakorlás intézményes korlátai. A párt után az állam is egyetlen személy fennhatósága alá került, aki azóta az engedelmességre kényszerítést már a társadalom egészén alkalmazza.
A rendszert leíró új fogalmi keret az elmúlt hónapokban revelációként hatott sok politológusra, szociológusra és közgazdászra . Felmerült a gondolat, hogy ezen az új nyelven lehetne modellszerűen értelmezni a jelenlegi magyar gazdasági és társadalmi viszonyokat. A kötet szerzői – mindenki a maga szakterületén – erre tesznek kísérletet.
A téma és az annak feldolgozását szolgáló fogalmi keret nemcsak Magyarország, hanem az autokratikus kísérleteknek szintén kitett kelet-európai országok esetében is fontos és időszerű, hozzájárulhat a volt Szovjetunió utódállamaiban végbemenő folyamatok megértéséhez is.

Felszólalók: Müller Júlia, Kerék-Bárczy Szabolcs, Kállai Szilvia, Bangó Attila, Herényi Károly, Horváth Ferenc, Hiller István, Magyar Fruzsina és Mécs Imre. Közreműködött még: Bach Szilvia és Zoltai Andrea. Szerkesztette: Magyar Fruzsina.

Müller Júlia beszéde

Tisztelt Mindannyian! Azért jöttünk ide, hogy a kirekesztés társadalmi megnyilvánulásai ellen tiltakozzunk. Mi is a kirekesztés? Én úgy értelmezem, hogy embereknek, embercsoportoknak, közösségeknek elveszik a törvényekben, hagyományokban biztosított jogaik zavartalan érvényesítésének lehetőségét. Kérdezem: Van ilyen jelenség ma Magyarországon? Van bizony! Tiltakozunk ellene! Tetszik, amikor a száztagú cigányzenekar játszik. Örömmel szavazunk csengő hangú énekesekre. De zavartalanul lehet cigányozni a sportpályákon, Parlamentben. Igazi, hatékony programot követelünk a több százezer cigány honfitársunk valódi integrálására!  A világháború előtt 800.000 zsidó élt hazánkban, most pedig 200.000. A különbség nem Izraelben van. Mégis egyre nyíltabb és erősebb a zsidózás. Tiltakozunk az antiszemitizmus ellen.  Hazánkban a nemi másság ugyan nem bűncselekmény (még), mint tőlünk nem is messze, de aki bevallja, az nem sok jóra számíthat iskolában, sportban, munkahelyen, utcán. A nemi identitás nem legyen értékmérő. A kirekesztés látható formája a nők hiányos megbecsülése. A kultur nemzetek sorában le vagyunk maradva a nők politikai képviseletében. Felhívjuk a pártok figyelmét tennivalóikra. A világban, különösen Európa felé, az utóbbi évtizedekben felerősödött a migráció. Az érkezők láthatóan különböznek tőlünk. Ők azt képzelik, hogy kulturnemzet vendégei, de gyakorta botokkal köszöntik őket. Szégyellhetjük magunkat a garázdák helyett is.  Sorolhatnám még tovább a szenvedélybetegeket, hajléktalanokat, fogyatékkal élőket, pszichiátriai betegeket, menekülteket, időskorúakat, a sor vége láthatatlan.  Szálljunk szembe a kirekesztéssel! Neveljük gyermekeinket befogadóknak! Követeljük az iskolák, a munkahelyek, a pártok, az egyházak példamutatását! Minden porcikánkkal tiltakozzunk a kirekesztés ellen! Üzenjük a szélsőjobbnak, lesz malav, lesz sztiráh, lesz pofon!

Kerék-Bárczy Szabolcs szabadon előadott beszéde leírva

Kedves Barátaim! Rajtunk múlik, hogy hogyan élünk! Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk, hogy bár különböző képességekkel és vágyakkal születtünk, emberi mivoltunkban és méltóságunkban egyenlőek vagyunk. Döbbenetes, hogy ezt az igazságot újra és újra ismételnünk kell huszonhárom évvel a rendszerváltozás után. De meg kell tennünk, mert nem csökken azok száma, akik különbséget tesznek magyar és magyar, hazafi és hazafi, ember és ember között.

Eljött a cselekvés ideje, már nem elegendő értékeink puszta hangoztatása. Mindenek előtt meg kell neveznünk, hogy kik a fő felelősök az egyre rosszabbá váló társadalmi és gazdasági helyzetért. Aztán meg kell határoznunk azt a feladatot, amellyel változtatni tudunk ezen a helyzeten, s végül a feladat megoldásának módját is rögzítenünk kell.

Ki kell mondanunk, hogy a jelenlegi egyre romló helyzetért Magyarországon mindenekelőtt a kormány a felelős. Az a kormány, amelyik kettős beszéddel lovat ad a szélsőségesek alá. A kormány bátorítja a szélsőjobbot, amikor állami rangra emeli a nyilas rémuralom mellett az utolsó percig kitartó Nyirő József újratemetését. A kormány ad lovat a szélsőségesek alá, amikor bünteti, mi több, jobban bünteti az erőszak ellen fellépő képviselőket, mint a náci eszméit az országgyűlésben nyíltan és büszkén hangoztató képviselőt. És a kormány ösztönzi a szélsőségesen demagógokat, kirekesztőket, amikor katasztrofális társadalom- és gazdaságpolitikával szegénységbe kényszeríti a polgárok majd’ felét, és százezrével űzi ki az országból a tehetséges, dolgozni akaró, szorgalmas fiatalokat.

A célunk és feladatunk az, hogy visszahódítsuk hazánknak a demokráciát, és visszahódítsuk hazánknak a köztársaságot. Ezt a célt csak úgy érhetjük el, ha felnövünk értékeinkhez, ha megfelelünk elveinknek. Ha világos választóvonalat húzunk demokraták és nem demokraták között, s minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a demokraták egymásra találjanak és együttműködjenek. Nincs kibúvónk, nem hivatkozhatunk senkire, hogy miért nem tudjuk megoldani ezt a feladatot. A megoldás a kezünkben van, mi, itt és most vagyunk felelősek egymásért és a hazánkért.

Csak rajtunk múlik, hogy gyermekeink és unokáink mit mondanak majd rólunk. Azt, hogy a lehetőségeiket elpazarló, kicsinyes vitákba belefulladó nemzedék voltunk? Akik megfosztottuk gyerekeinket attól a lehetőségtől, hogy Magyarországon szabadon élhessenek? Ezt akarjuk? Nem ezt akarjuk! Ez ma már nem a szavak ideje, kedves barátaim. Adottak a feladataink, rajtunk múlik, hogy hogyan élünk. Ez most már a cselekvés ideje. Bizonyítsuk be a következő négy-öt hónapban saját magunknak, az utódainknak, a történelemnek, hogy lehet és kell ebben a hazában demokrataként, szabadon élni!

Kállai Szilvia beszéde

Üdvözlök, mindenkit Kállai Szilvia vagyok, a Magyar Szolidaritás Mozgalom Roma tagozatának vezetője.

Thaven saste thaj baxtale te del o del drago muro prala thaj phenya! (Üdvözlés cigány nyelven)

A Szolidaritás olyan mozgalom, ami minden olyan gondolatot, szót, cselekedetet elutasít, mely az embert faji hovatartozása, vallási meggyőződése miatt jogaiban, méltóságában sérti.

Azt tapasztaltuk, hogy hazánk egyre inkább a szolgák, a kiszolgálók országává válik. Kiszolgálnak eszméket, alantas gyűlöletet, borzalmas, levitézlett ideológiákat… Közben a többség tétlenül és szótlanul tűri…

Van egy párt a magyar országgyűlésben, amelyik tudatosan generálja az emberek közötti ellentéteket, amelyhez a cigányságot, zsidóságot és a melegeket használja fel a megtévesztett többségi társadalommal szemben, hogy az ellentétek gyűlöletté alakuljanak át. És van egy párt a magyar országgyűlésben, Magyarország kormányzó pártja, amelyik ehhez asszisztál. Igen, a Jobbikról és a Fideszről beszélek.

Horthy birodalmát akarják újjáéleszteni a radikális szélsőjobboldali erők és a különböző félkatonai szervezetek, de amikor a magyar kormányzat jelképeket választ, tereket nevez vissza és át, akkor  ezt a szellemiséget szolgálja ki.

Mit mondhatnánk arról, hogy egy magyarországi egyház épületéhez tartozó területen Horthy-szobrot állítottak?

A bevonulás már elkezdődött…

A szemünk láttára történt és történik a könyvégetés, a megaláztatások és az ok nélküli bántalmazások sora, a gettósítás, s rendőrök asszisztenciája mellett az állandó zaklatás: Pl.: miskolci cigányok bírságolásai.

Követeljük a Parlamentben lévő demokratikus pártoktól, hogy tudatosabban, ha kell radikálisabban lépjenek fel a szélsőjobb térnyerése ellen, és személyes megjelenésükkel is adjanak hangsúlyt a szélsőjobboldali felvonulások és megemlékezések elleni fellépéseknek.

Követeljük: a kormányzat tiltsa be a félkatonai szervezeteket!

De nem csak a kormányzatnak van itt dolga, hanem minden tisztességes állampolgárnak is!

Felszólítom a demokratikus elveket valló magyar állampolgárokat, hogy mindannyian minden lehetőt tegyenek meg a náci ideológia csírájában való elfojtásáért. Ezért a 2014-es választások alkalmával menjenek el szavazni! Ne engedjük hatalomra jutni sem a fasiszta eszméket valló, sem az azokat eltűrő pártokat!

Befejező mondatok cigány nyelven

Tunyol aba o noro! (Sötétedik már a felhő!)

Ba tume chi trubul daren! (De nem kell félni!)

Ame sam kethane zuralo! (Együtt erősek vagyunk!)

Ushtye Opre cigányok! Ébredjetek magyarok!

Ashen devlesa! (Elköszönés) Isten veletek!

Bangó Attila hozzászólása

Nekem van egy álmom. Nektek van egy álmotok. Nem lesz álmunk, ha én ezt látom /ti. a kevés embert/. Cigány emberként csak a gyűlöletet látom. Azt mondja a jobbik, én vagyok a rasszista Magyarországon. Ebben a hónapban, novemberben csak háromszor voltam a fasiszták ellen tüntetni. 3-án, 17-én, 23-án  csak arról kaptunk híreket, hogy a jobbik ezt csinálja, a magyar hajnal ezt csinálja, a Horthy szobrokat lehet emelni. És hol vannak a demokraták? Hol vagyunk mi, cigányok? Hol vagyunk, hogy felszólaljunk, hangunkat halljuk? Nem látok sehol semmit. 50-60 ezerrel nem fogunk megmozdulni, 2-3 ezer ember, 5-10 ezer ember meg tudja mutatni, hogy le kell söpörni őket.

Herényi Károly szabadon előadott beszéde leírva

Szeretettel és tisztelettel köszöntök mindenkit. Hadd védjem meg azokat, akik nem jöttek el , és otthon maradtak. Nem véletlenül tették. A magyar társadalom különleges helyzete az, hogy az apátia, a tanult tehetetlenség állapotában van, ahova a politika juttatta. Egyre többen hiszik azt, hogy nem tudnak változtatni a sorsukon. Ez politikai akarat következménye.  A legnagyobb feladat ennek az apátiának az áttörése, mert amíg ez az apátia nem szűnik meg vagy nem enyhül, akkor 2014-ben hiába várunk változásokat. A kormányzatnak a célja, azt akarja, hogy az emberek elhiggyék, nem tudnak változtatni a sorsukon, és sajnos egyre többen elhiszik. Engedjék meg, hogy most egy kicsit más szempontból beszéljek a rasszizmusról, mint ahogy szokás.

Az első állításom az, hogy senki sem születik rasszistának, és senki sem születik kirekesztőnek.  Aztán mégis csak az lesz belőle. Mi lehet ennek az oka? Hogyha tényleg küzdeni akarunk a rasszizmus és a kirekesztés ellen, akkor az okokat kell megvizsgálni, és az okokat kell kezelni, mert a rasszizmus az egy termék, idézőjelbe téve, eredmény. A rasszizmusnak társadalmi és kisebb közösségen belüli, családon belüli okai vannak. Rasszizmus mindenütt van, a kérdés az, hogy milyenek a társadalmi méretei.  Magyarországon nagy a társadalmi elfogadottsága. Ahol ekkora az elfogadottság, ott beteg a társadalom ,  rossz az immunrendszere. A beteg társadalom  képtelen kivetni magából azokat a fekélyeket, azokat a rákos sejteket, amelyeket egy egészséges társadalom azonnal kivet magából. Csak hogy egy példát mondjak. Amikor itt a szomszédban, a templomban felavattak egy szobrot, amit már hatszor felavattak egyébként, akkor a kormányzó párt csak azért tudott keseregni, hogy majd mit szól ehhez a nemzetközi sajtó. És itt a szomszédban egy független állam nagykövetsége    azonnal tiltakozott. Nem a saját hazájában, mert ott ez egyébként elképzelhetetlen, hanem  a határain kívül is. De nem csak a társadalom beteg, hanem sajnos azok az emberek is betegek, akik ezt a társadalmat alkotják. Meg van fertőzve, meg van betegítve ez a rendszer. Szidhatjuk a kormányt, mert meg is kell tennünk, de azért vegyük tudomásul, hogy mi magyarok választottuk őket, ha nem is személy szerint mi. A magyarok többsége erre volt kíváncsi, még ha nem is tudta, hogy pontosan mi lesz ebből. És ezen most nehéz változtatni. A mi dolgunk pedig az, hogy éreztessük velük, hogy lehet változtatni. És ha nem akarunk mi is kirekesztők lenni, akkor nem kirekeszteni kell a rasszistákat és a nacionalistákat, hanem olyan körülményeket kell teremteni, olyan társadalmi körülményeket, amikor nem csak jogi eszközökkel, hanem a társadalom, a normális többség megvetésével lehet őket pályán kívül helyezni. Nem az embert, nem a személyt kell elítélni, hanem a jelenséget, a társadalmi jelenséget. Mert a rasszizmus társadalmi jelenség.

Legalább két szintje van. Az egyik  szint, a legszűkebb közösség, a család szintjén. Jobboldali körökben  minden napos dolog, hogy kifelé nem cigányozunk és nem zsidózunk, mert az  snassz dolog, de szűkebb, bizalmasabb körben tudjuk, hogy miről van szó, és ott szabad ilyet tenni. De sajnos ez nem csak a jobboldalra jellemző. Baloldali barátaink között is vannak ilyenek, akik a családban ugyanezt teszik. Mit lehet ez ellen tenni? Talán azt, amit a 25 éves lányom tesz, amikor ilyen beszédet hall, bármilyen baráti társaságban van, otthagyja őket. Aztán vagy észreveszik magukat, és változnak, vagy nem. De egyre inkább marginalizálódnak, és egyre kevesebben lesznek. Vagy vizsgáljuk meg, mi van akkor, ha cigány gyermek kerül valakinek az osztályába. Hogy viselkednek a nem cigány gyermek szülei? Azt mondják neki, hogy ülj tőle messze, mert büdös, és vigyázz a holmidra. Vagy azt, hogy nyugodtan maradj ott, elmagyarázom neked, hogy mért olyan, és próbálj meg neki segíteni, mert ő is ember, ő is embernek született. Ezzel  azt akarom mondani, hogy a változást ne mindig fölülről várjuk. Nekünk kell, ha változást akarunk, akkor az embernek először magának kell változnia – természetesen nem azoknak, akik itt vannak, de ha akik itt vannak, viszik tovább, terjesztik, gyakorolják, akkor  lehet változás. Akkor még valami egészen jó változás is lehet.

És van egy másik szint: a társadalmi szint – ez a politikai  a kettős beszéd.  A Fidesz frakció, és a kormány reakciója a Horthy szobor sokadik felavatására, maga  a kettős beszéd iskolapéldája. A kettős beszéd a rasszizmusnak és a kirekesztésnek a táptalaja. 2014-ben lesz lehetőség leváltani a hamisan beszélő kormányt.  A váltás után nem lesz azonnali javulás, de legalább elindulhatunk egy úton, ami a fejlettebb vagy értelmesebb vagy emberibb világba fog minket vinni.

A teendőnk tehát az, hogy először is a szűkebb környezetünkben, családunkban, barátaink között vessük ki magunkból  azokat, akik olyan nézeteket vallanak, amik a mi lelkünknek, a mi szívünknek meg a társadalom egészének nem elfogadható és nem jó. Legyen végre egészséges  a magyar társadalom, ugyanis a normális nyugat-európai társadalmak, és a világ normális részének a társadalmai egészségesek. Nem jogi  eszközökkel , illetve nem csak azzal, és főleg nem azzal kell védekeznünk a rasszizmus ellen. Egy egészséges társadalom értékítélete meg kell hogy teremtse annak a feltételeit, hogy ez a társadalmi jelenség marginalizálódjon.

Van még egy oka ennek a rasszizmusnak, ami látszólag nem ide tartozik. A magyar társadalom legnagyobb része, döntő többsége frusztrált lelkiállapotban van. Andorka Rudolf 1993-ban írta le, hogy a magyar társadalom anómiás állapotban van. Az anómia értékvesztett állapot,  értéken kívüli állapot. Andorka  szerint  a társadalmi meg nem felelés állapota. Az az állapot, amikor a többség a társadalmi elvárásoknak, a társadalmi normák betartásával nem tud megfelelni. Példa az orbáni vízió, három szoba, három gyerek és négy kerék, mint társadalmi elvárás. Ez a 122 ezer forintos fizetésekből (és ez nem  az átlag, ez a medián jövedelem, ennyit keresnek legtöbben) nem teljesíthető. Vagy ötször annyit kell dolgozni, mint egy normális  fizetésű embernek, vagy pedig, ha  teheti, akkor adót kell csalnia, mert élnie kell. Az egyik a fáradtságtól frusztrált, a másik a NAV-tól retteg.  Frusztrált a társadalom, ami a legjobb táptalaja annak, hogy a rasszizmus, a kirekesztés, a rajtunk kívüli okok keresése utat találjon. Ilyenkor el lehet hitetni, hogy a Tel Aviv- London-New York tengely működik. Ami mögött a bankok állnak, nem mondják ki nyíltan, de  bank világ alatt  a zsidóságot értik. Ez a kettős,  a rejtett beszéd  lényege. Sajnos a magyar társadalom most ilyen helyzetben van, hogy az állapotából adódóan fogékonyabb ezekre a negatív jelenségekre.

2014-ben újra lehetőség nyílik arra, hogy egészséges, tisztességes, becsületes demokrácia legyen Magyarországon. Megnyílik a lehetőség arra, hogy  a nemzet ebből a súlyos betegségből,a társadalmi fekélyből valahogy kigyógyuljon. Ehhez mindnyájan kellünk. Ehhez minden demokratára szükség van, csak így születhet meg a siker.

Horváth Ferenc  szabadon előadott beszéde leírva

Tisztelettel üdvözlök mindenkit!

Horváth Ferenc vagyok, …polgárjogi aktivista, ..azt hiszem, ez a legjobb kifejezés, arra hogy most itt állok önök előtt.

Egy emlékkép villan a fejembe vissza.  Huszonhárom éve, mikor a Szabadság híd lábánál álltam, egyenruhát viselve, egy hömpölygő tömeg vonult előttem, akik kiabálták, hogy „demokráciát, demokráciát!” Nem értettem akkor, hiszen egyenruhában voltam, és egy államot képviseltem, hogy vajon mit is jelent ez a szó, hogy demokrácia, és vajon ez a sok ember miért dühös rám. Aztán villan egy másik emlékkép, 1990. május elseje, tömegek mindenütt a Hősök terén és környékén, megint egyenruhában vagyok, és be kellett mennünk valamelyik kis utcába. Féltünk a tömegtől, féltünk a demokratáktól. Azt mondta az öreg főhadnagy nekem, a fiatal őrmesternek, hogy „Húzd ki magad, fiam, ne lássák, hogy félünk.” Kihúztuk magunkat, és mentünk a demokraták között, akik nem bántottak minket.

Aztán eltelt ez a 23-25 év, és most egy egészen más szerepben vagyok itt, demokratákhoz szólok. A demokraták megint kint vannak az utcán. Ez sejtet valamit, valami megint nem jól működik. Közbevetőleg megtanultam, hogy akkor tulajdonképpen arról volt szó, hogy az emberek szabadságjogait tiporták sárba, és ezért kellett eljönnie 1989-nek. Nem lehettek kreatívak, uniformizálták őket, és arra gondoltam, hogy ha most önök, a demokraták most itt vannak, akkor valami hasonló dolog történt ebben az országban.

No, már most rasszizmus. Mit jelenthet egy cigánynak az szó, hogy rasszizmus? Nekem két ember típus van. Az egyik a lagymatagon fogalmazó, csendes, nyugodt, kvalifikált ember típus, amelyik arról beszél, hogy mi mindent megtettek az utóbbi években a cigányokért, és hogy mennyire nem használt ez semmit. Aztán tanácsokat ad nekünk az ilyen ember típus arra vonatkozólag, hogy a saját népünket próbáljuk megrendszabályozni mi, akik mindannyian a padlón heverünk, akiknek semmiféle forrás, semmiféle hatalom nincs a kezében. Aztán előtűnik belőle az agresszió, mert azt mondja, hogy menjünk le egy cigánytelepre, verjük meg a gyerekeket és zavarjuk iskolába őket. Ez az ember egyébként egy jogvédő alapítvány munkatársa, akit én rasszistának ítélek meg, mert olyat kíván tőlünk, ami teljesíthetetlen.

A másik ember típus számomra erőszakos, felsőbbrendűségét hirdető, másokat lealacsonyítani akaró, anyagias ember típusa. Hogyha megnézzük a történelmet, röviden, sarkítva néhány példát, ha megengeditek, mondok róluk:

Kolumbusztól számítva egészen a 20. század elejéig az erőszakos, felsőbbrendűségét hirdető ember azt mondta, hogy civilizálni kell a vadakat, és eljutott a világ minden részére. Tűzzel-vassal irtotta a saját élőhelyükön élő népeket, hogy elvegye tőlük a vagyont, és fölébük kerekedjen. Aztán a 20. században a demokraták, – akik most itt állnak előttünk -, azt mondták, hogy ez nem helyes. …. Az országok felfejlődtek olyan szintre, hogy vissza kellett térnie Európába! De túl sokáig nem bírt nyugodni! Hiszen, amikor beszorult Európába ez az erőszakos, felsőbbrendűséget hirdető ember, akkor kitalálta, hogy azokat az embereket, akik ugyanúgy néznek ki, mint ők, azokat megbélyegzi egy sárga csillaggal. Azokat, akiket nem szeret, azokat megbélyegezte egy barna háromszöggel! És irtja őket tűzzel-vassal, azért, hogy a felsőbbrendűségét hirdethesse, illetőleg azért, hogy minél több vagyonhoz jusson.  De szerencsére a demokraták megint lépni tudtak és a második világháború után újra visszaszorították a ketrecébe ezeket az embereket.

Az utóbbi időben a rasszizmust én úgy értékelem a cigányok részére, hogy a kulturális másságra hivatkozva az erőszakos európai felsőbbrendűségét hirdető férfi azt mondja, hogy mi, a zsidók, a cigányok olyannyira mások vagyunk, hogy ebben a hazában, ebben a nemzetben nekünk nem lehet részünk.

Csakhogy én ezt nem tűröm el! Hosszú-hosszú ideje az én rokonaim, családom ebben az országban szocializálódott. Olyan körülmények közé, amit mások, az erőszakos, „felsőbbrendű népek” nekik hagytak. Ezen változtatni kéne mindenképpen, és azt kell hogy mondjam, amikor sokan ezek közül a rasszisták közül azt mondják nekünk, hogy cigányok, vessétek ki magatok közül a bűnözőket, én innen a pulpitusról azt üzenem a többségi társadalomnak, hogy többségi társadalom, vessétek ki magatok közül a rasszistákat, mert akkor lesz az lehetséges, hogy mi a sajátjaink népünk között rendet rakjunk!

Hiller István szabadon előadott beszéde leírva

Azért jöttem, hogy a közös alapjainkról beszéljek, előttetek nem fogom, mert nem kell magyarázni, hogy mit értek azalatt, hogy nekünk közös alapunk van. Van, akinek nem kell hosszú mondat, nem kell hosszú barokkos gondolat ahhoz, hogy értse, ami egyszerű. Egyszerű, mert világos. A mi dolgunk közös. Ezért a fületekhez,  az eszetekhez és a szívetekhez jöttem szólni. Szólni egy kísérletről, ami előttünk és velünk történik, ám nem csak rólunk szól. Nem tudok másként gondolkodni politikusként sem, mint történészként. Érdekes együtt és közösen látni folyamatokat. Nem csak hétfőt, keddet, szerdát, vasárnapot együtt, a hetekből az évet, az évekből pedig a korszakot. Azért jöttem hát, hogy beszéljek egy olyan kísérletről, ami egy letűnt és országromboló korszak újra feltámasztását akarja elérni. Erről nem csak esténként egymás között, nem csak zárt helyiségekben, nem csak titokban suttogva kell beszélnünk, hanem nyíltan, egyenes gerinccel, belenézve a másik szemébe. Azért jöttem, hogy veletek együtt elmondjam, hogy mi sohase fogjuk elfogadni, hogy Horthy rendszerét ebben az országban restaurálják. Sohasem fogjuk elfogadni, hogy az országunkat ’44-es mintára rendezzék vissza. És ha ez így van, akkor persze hallgatni kell az ősi mondásra is, mert bölcs: Hallgattassék meg a másik fél is! De mielőtt meghallgatnánk a másik felet, mégis csak helyesebb, hogy ha először az egyik fél beszél. Az egyik fél világosan, egyértelműen, nem üvöltve, nem ordítva, mert nem abban áll az erő, de úgy, hogy mindenki hallja. Az egyik oldalon, a mérleg egyik serpenyőjében tehát ott van egy rossz és sikertelen békekötésre adott rossz és sikertelen politika. Az egyik oldalon ott van, barátaim, három millió koldus Magyarországa. Az egyik oldalon ott van becsülettel és tisztességgel befogadott lengyel katonák és tisztek emléke. Az egyik oldalon ott vannak az aljas és mocskos módon elfogadott zsidótörvények. Az egyik oldalon ott van a halálba küldött első és a halálba küldött második magyar hadsereg. Az egyik oldalon ott van a sikertelen és erélytelen fellépés a hatalomra törő magyar  fasisztákkal szemben. És az egyik oldalon ott van 600 ezer elhurcolt magyar állampolgár testvérünk elevenen kiáltó szelleme. És a másik oldalon ott van a tragikus végső vallomás. Nekünk ellenfelünk lenne, de a tisztesség tragédiáját érdemes feleleveníteni.  Mert a másik oldal és az egyik oldal együtt tudja kiadni, hogy mi a valóság.

„Főméltóságú Úr!

Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden  alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk a becsületét.

A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet.

Nem tartottalak vissza.

Bűnös vagyok.

1941. ápr. 3.

Teleki Pál”

Horthy Miklós egyik miniszterelnöke.  Ősi magyar nemesi család sarja. Tudós, elkötelezett híve annak a rendszernek. Néhány pillanattal saját önnön kezével véget vetett életének – előtte ezeket a mondatokat  és sorokat írta. A megszólítás egy embernek szólt, főméltóságú úrnak, de visszhangja itt kell hogy legyen több évtizeddel az eldördült lövés után. Bár a történelem nem szakácskönyv. Nem úgy van, hogy egész egyszerűen megnézzük a múltat, megnézzük, hogy aztán mi következett akkor, aztán saját jelenünkre rávonatkoztatva látjuk, hogy mi a jövő. De folyamatok vannak. Összesítések vannak, és ostoba, aki nem hajlandó látni, nézni és érteni az összefüggéseket. Mert sohasem ott kezdődött, amikor az emberek ott álltak már a vagonoknál. Mert sohasem ott kezdődött, amikor már sorba állva meneteltették őket.  Mert sohasem ott kezdődött, hogy a kapura ki volt írva: „Arbeit macht frei”. Először mindig gondolatokkal kezdődött. Először mindig írásokkal kezdődött. Először mindig szimbólumokkal kezdődött. Először mindig csak egy szoborral kezdődött. Ezért azt mondom nektek, ebben nincsen kompromisszum. Hátunk mögött a fal. Nincsen ember, aki ebben, ha látja a folyamatokat, bármilyen engedményt tehet. Az országunk érdekében igenis sokféle módon kell a másikat is megérteni. De abban, hogy 1944-es mintájú legyen az országunk, semmilyen kompromisszum nincs. Ahol Horthy szobrot emelnek, ott holnap majd Radnóti kötetet égetnek. Ahol Radnóti kötetet égetnek, ott majd utcára szervezik a nép egy részét. Ahol utcára szervezik a népeket, ott pedig épülnek a kazánok. Ezért és nem másért kell tiltakoznunk, világosan kiállnunk. Horthy nem volt náci. De szövetségese volt a náciknak. Saját családjának tragédiája nem ad felmentést. Bűnök nyomják a lelkét halála után is. Ezért hogy ebben az országban hős legyen, nem akarjuk, nem tűrjük, nem fogadjuk el! Azért jöttem, hogy ebben és másban kérjem és akarjam a veletek való közösséget. Van egy ősi latin mondás: annyit mond, a bölcsnek ennyi elég. Őszintén remélem, érzitek és értitek, amit mondok. Köszönöm szépen.

Magyar Fruzsina beszéde

Drága Barátaim, Egybegyűltek!

Hányszor kell még összejönnünk és tiltakoznunk, hányszor – hogy végre ne visszafelé vigyék hazánkat, Magyarországot a demokrácia ösvényén?! Már a határán is túlra, mert a demokrácia ösvényét már elhagytuk! Egyre többen és egyre hangosabban és egyre dühösebben mondjuk, kiáltjuk, hogy a jelenlegi kormány szekértolója, sőt alakítója a rasszista, kirekesztő ideológiának! A jelenlegi kormány és lakájai – a vezér diktálására – törvényei, rendeletei, döntései sárba tiporják az emberi méltóságot! A mi emberi méltóságunkat! Legyen az gazdasági, kulturális, egészségügyi, bármilyen törvény, rendelet, döntés! Mind az öntörvényű, erkölcsi tartással bíró emberek ellen megy. A kormány vezérének irányításával építi a Taigetoszt a szegények, a rokkantak, az idősek, a hajléktalanok és az értelmiség számára – és egyúttal építi saját virtuális és nagyon is konkrét birodalmát. Hatalmat és jólétet épít magának és csókosainak, és ezt a hatalmat a rasszista, kirekesztő ideológiájára építi. Ez az oligarchia erre épül!

Emeljük fel a szavunkat, de előbb a fejünket! Egyenesedjünk ki, és ne hagyjuk! Nem hagyjuk!

Ezzel a kormánnyal és vezérével semmi tárgyalni valónk nincsen.

Hozzátok fordulok, drága barátaim, minden nemesen gondolkodó és érző emberhez! A civil szervezetekhez, demokratikus pártokhoz fordulok!  Hirdessük meg a zéro toleranciát a bűnökkel szemben! Ne nyugodjunk bele abba, hogy szabadon, rendőri felvezetés mellett masírozhat betiltott szervezet, azzal a cinikus indoklással, hogy kissé megváltoztatták a nevüket! Ne nézzük tétlenül, hogy fasiszta ideológiát terjeszthetnek, hogy könyveket égethetnek! Hogy Horthy szobrokat avathatnak! Hogy cigány embereket bántalmazhatnak, megfélemlíthetnek!

Ránk hárul ez a feladat is. Lépjünk fel a rasszizmus ellen! Már a hétköznapi megnyilvánulásai ellen is! Villamoson, buszon, utcán – ne tűrjük, ha rasszista megnyilvánulásokkal találkozunk. Mert ott kezdődik! Már elkezdődött! Már túlment rajta! Már a parlamentben van, már a törvényhozásban van! A rasszizmus nem a vagonokkal kezdődik, az már a vége! Ne hagyjuk, hogy eljussunk odáig! A felépített Taigetosz már ott áll a kormány forgószínpadán.  Már csak el kell fordítani, és újabb díszlet kerül elénk, az életünkbe. Ne hagyjuk!

Ettől a kormánytól semmit nem várhatunk, csak a jelenlegi helyzet még súlyosabbá válását. Kézbe kell vennünk saját sorsunk, hazánk sorsának alakítását. Magyarország sorsáét. Mi itt magyarok vagyunk! És ez itt a mi közös hazánk! Óvjuk! Védjük meg!

Mécs Imre szabadon előadott beszéde leírva

Kedves Barátaim! Mindenki, aki itt felszólalt, mintha lelkemből beszélt volna. Minden szavukkal egyetértek. Nagyon-nagyon köszönöm, és azt kell mondanom, hogy jó lenne, ha mindenütt mondogatnánk ezeket. Gondoljunk arra, hogy mindenki lehet kisebbség és többség. Hiszen az egész magyarság kisebbség és az egész magyarság többség. És ebből  rekesztünk ki embereket akaratunk ellenére, tömegeket. Mennyi kisebbségünk van, akik többséget jelentenek. Ezért szeretnék fölszólalni a legnagyobb kisebbség, a hölgyek, a nők érdekében. Mert gyalázatos, ami történik. Ami történik a magyar parlamentben, hogy képesek megpiszkolni azt a néhány kitűnő képviselőnőt, akik ott vannak. És nem azokat büntetik meg, akik mocskolják, nem az az államtitkár kap pénzbüntetést, aki lekicsinylően, hímsoviniszta módon mer beszélni egy szép és okos és nagyon jó képviselővel. Szégyen. Szégyen, hogy ilyen ember ott lehet a parlamentben. De nem csak ő, hanem a parlament elnöke.  Aki elképesztő gonoszságokat tesz. Szégyen az, ami történik az országgyűlésben, amikor a többség bírságolja a kisebbségi képviselőket! Azért kapják a képviselők a fizetésüket, hogy függetlenül tudjanak igazat mondani. Ezért vannak ott. És ha megfosztják ettől őket, akkor rákényszerítik, befolyásolják őket.

Ott van a másik nagy kisebbség, a cigány testvéreinknek a helyzete. Rokonaimnak érzem őket, mert nekünk is sok gyerekünk van, és a gyerek a legnagyobb kincs, a legnagyobb értéket jelenti, és itt van Karcsi /Herényi Károly/ velem szemben, őrá nézek, aki tele van unokákkal. Azt hiszem, hogy az egész népesség, populáció, nemzet,  a magyarság szempontjából hallatlanul fontos, hogy a nőtestvéreink szüljenek, hogy a cigányság, amelyiknek a nagy része még megőrizte ősi ösztöneit, és természetes módon él, a sok gyereket szereti és neveli. És ha egy falatot szerez, akkor azt megosztja. Mondta nekem valamelyik nagy télen az egyik cigány vezető, hogy figyeljem meg, cigány ember nem fagy meg. És tényleg, egymás után fagytak meg a szegény öregek a házaikban, akiknek nem volt fűteni valójuk. De a cigányok, hogyha harmincan vannak egy kunyhóban, odaveszik a harmincegyediket. Egy óriási tartaléka ennek a szerencsétlen magyarságnak a cigányság, a sok gyerekük. Egy óriási érték, amit hagyunk tönkremenni, hagyunk pusztulni, hagyunk börtönbe dugni! Egy érték, amire támaszkodni kell. Amit minden erővel meg kell segíteni. Én, ha kell, cigánynak tartom magam, ha szidják a zsidókat, zsidónak tartom magam, de mindenek előtt szegény jó magyarnak tartom magam. Hiszen mindnyájan azok vagyunk. Magyarok vagyunk.

Azt gondolom, hogy az emberiség a 20. század szörnyűségei után rátalált a helyes útra, vagy az emberiség jobbik része. Az emberi jogok abszolút tiszteletére, amit a francia forradalom fogalmazott meg először kereken, és talán az egyetlen maradandó értéke a francia forradalomnak. És ezt az emberi jogok kiteljesülését minden kulturált állam elfogadta. Még a mi alkotmányunkba, az igazi alkotmányunkba is bekerült. És ennek az emberi jogok kartájának mind szélesebb alkalmazását kell kitűzni célul. Vannak jogok, amiket semmiféle kétharmad, semmiféle 99% nem korlátozhat. Ez az emberi élethez való jog. Az emberi méltósághoz való jog. Az emberi tisztességes élethez való jog. És egyre jobban kell, hogy terjedjen az emberi jogoknak a kizárólagossága, amit nem lehet korlátozni. Ezekkel szemben megy minden törekvés, amely átmeneti kétharmados többségre hivatkozva megpróbál itt egy állandó, stabil diktatúrát létrehozni. Átéltük már ezeket! Elég volt ebből! Nem akarunk diktatúrát! Nem akarjuk, hogy ne lehessen leváltani a kormányokat! Hiszen az volt a rendszerváltás óriási történelmi eredménye, hogy amióta Magyarországon parlamentarizmus volt, soha nem tudta a nép a kormányt leváltani. Soha. Az első eset volt, hogy a Boross kormányt leváltotta a nép. És utána beindult a politikai váltógazdálkodás. Óriási érték ez, amit most dönt romba  egy kormányzat. Ördögi módon, cselesen, minden féket kiszedve, és akadályozva a demokratikus erők működését. Nagyon fontos, hogy minél többen tudjuk ezt. És rendkívül fontos, hogy most nem sokkal október 23-a után 56 eszméit elővéve a legfontosabbat, az összefogást, az együttműködést elővegyük. Hiszen akkor a különböző világnézetű, vallású, foglalkozású, származású, neveltetésű emberek millió számra össze tudtak fogni a demokráciáért, sőt az elemi szabadságért. A világ legnagyobb hatalmával szembeszálltunk. Hol van ez már? Nem tudnak összefogni azok, akiknek elemi érdekük lenne, hogy összefogjanak. Összefogást! Összefogást! Ezt kiabálták az emberek, összefogást, összefogást, nem tudom ismételni, hányszor kell ezt mondani! Ott, az 56-os forradalom megszentelt helyén, a Műszaki Egyetem  előtt nem volt összefogás. Pedig kiabálta, skandálta a nép, amelyik ott összegyűlt. Ezt követeljük mi is, hogy összefogás kell. Aki nem fog össze, és nem segíti a rendszerváltást, a hatalomváltást, az bizony ellensége ennek a hazának!

Esetleg lehetett volna találni alkalmasabb hétvégét egy, a magyar Csendőrségről szóló könyv bemutatására, illetve a magyar zsidók lemészárlásában aktív szerepet vállaló erőszakszerv szerecsenmosdatására mint a Hanukát. De úgy tűnik, hogy a Torontói Független Magyar Rádió, illetve a torontói Pannónia Könyvesbolt tulajdonosának éppen a fények ünnepe nyújtott megfelelő alkalmat arra, hogy a Csendőrség a Holokausztban vállalt szerepét táryalják és – alapvetően – minimalizálják. Igaz, hogy az interjúban nem a műsorvezető Bede Fazekas Zsolt szólal meg, hanem egy előre felvett beszélgetést mutat be, melyből  kiderül: a zsidók deportálásában, vagy a gettósításkor sincs igazán felelőssége a csendőrségnek, hiszen nem tudták azt, hogy haláltáborba szállítják a magyar zsidókat. Most ne is foglalkozzunk azzal a vaskos kérdéskörrel, hogy mit tudtak és mit nem tudtak a csendőrök a végső megoldásról. De a torontói rádióban elhangzott logika alapján, semmi kivetni való nem volt a zsidók bevagonírozásával, a faji, illetve származási alapon történő deportálással, ha a végállomás nem éppen egy haláltábor volt, hanem “csak” egy munkatábor, vagy esetleg a munkaszolgálat.

Bundesarchiv_Bild_101I-680-8285A. Budapest Festnahme von Juden.

Bede Fazekas Zsolt majdnem minden adásban meglehetősen sértődötten előhozza, hogy miközben a baloldalon, vagy az ellenzéki oldalon bátran kifejtik véleményüket olyanok az emigrációban, mint például Bartus László, Kerekes Sándor, vagy jómagam, tőle azt várjuk el, hogy lehetőleg hallgassa el jobboldali, Fidesz-párti  álláspontját.

“Ma egy olyan világban élünk, ahol nekem nincs jogom elmondani a véleményemet, legalábbis egyesek szerint. (…) Gondoljanak csak Christopher Adam, vagy Bartus László honlapjára, ahol van bőven olvasgatni való. De amíg én sorozatosan kapom a ‘gyere haza és itthon járjon a pofád’ véleményt a másik oldalról, addig az ő esetükben  ezt még nem tapasztaltam. Ők dumálhatnak, bárhol is élnek a nagyvilágban. Megjegyzem: ebben közrejátszhat az is, hogy oda haza nem kívánják a visszatérésüket.

A Kanadai Magyar Hírlap, vagy a new yorki Népszava udvartartása viszont bárhol élhet, ők a távolból is mindig a szögfejére ütnek. Bartus, Adam, vagy Kerekes, bárhol is élnek a nagyvilágban, mindig igazuk van. Nem fizetett bérencek, nem talpnyalók, hanem demokraták. Aki viszont nem pendül egy húron az említett urakkal, az hazudik, rágalmaz és teszi mindezt a diktátortól kapott fizetésért. (…)

Erkölcsi kötelességünk a megkezdett utat végig járnunk”–mondta Bede Fazekas Zsolt rádiójában.

De ha már Hanuka és ha már a Csendőrség szerecsenmosdatásához, a deportációban és 600 ezer magyar állampolgár lemészárlásában vállalt szerepük minimalizálásához támadt kedvük, nem lehetne annyi jóízlés és ítélőképesség bennük, hogy ezzel legalább egy-két hetet várjanak, vagy legalábbis nem a zsidó ünnepek alatt tegyék?

Nem azzal van a gond, hogy jobboldaliak, de még azzal sem elsősorban, hogy Orbán Viktorral szimpatizálnak, hanem sokkal inkább a rettenetesen rossz ítélőképességükkel. Ez az, ami nem csak érzéketlenséghez, hanem politikai és erkölcsi vaksághoz vezet.

Megjelent PuPu blogján.

Majd jól jön az az életben még valaha, ha az állampolgár már gyermekkorában egész héten tanulja a teremtés történetét, lesi a felhőket, hogy melyikről lógatja a lábait egy szakállas bácsi, majd a hetedik napon megpihen – aztán ez így megy tovább, míg csak be nem fejezi iskoláit.

Ha meg nem az Ótestamentumból vagy az Újtestamentumból akarja elsajátítani az élethez szükséges ismereteket, akkor majd ír neki etika tankönyvet valamelyik jobboldali ateista (abortusz=gyilkosság, homoszexualitás= betegség, maszturbálás=gerincsorvadás, stb…), hiszen az etika is olyan, mint a foci, nem kell okvetlen miniszterelnöknek lenni, hogy az ember értsen hozzá, legfeljebb az alkalmi szakértő nem fogja telecsinálni az országot stadionokkal. De azt nyilván el tudja mondani, hogy nem helyes, ha a cigányok lopnak, és nem szabad megdugni a szomszédasszonyt, aki a más felesége hálistennek, de ha nem a más felesége, hanem mondjuk éppen nincs neki ura és parancsolója, akkor az persze határeset, mert gyermekáldás hiányában a nemzet kihal, meg különben is – Kinder, Küche, Kirche, Kurva.
Így aztán majd csupa-csupa szilárd erkölcsiségű emberke kerül ki a magyar közoktatásból, ettől nemzetünk felvirágzik, még a gyerekeknek is kevésbé puffad üres pocakjuk az éhezéstől, és felnövekedve majdan az emberiségért és a nemzetért érzett felelősségtől áthatva tisztogatják a falvak útjai mellett az árkokat.
Ha pedig eljön hozzájuk az Úr – mármint a Polgármester Úr – és felkínál egy említésre méltó összeget, mely ebben a népességcsoportban húsz forintnál kezdődik, valamint egy bográcsban főtt tőgyepörköltet, sok majorannával, krumplival, akkor nem hezitálnak, hanem erkölcsösen a kormánypártra adják voksukat.
De nem csak a szegényebb néprétegek virágoznak fel attól, ha erkölcsileg kiokosodnak, hanem a magát keresztény/eztmostmellőzzükel úri középosztálynak tartó társadalmi réteg gyermekei is, akiknek a fejére, ha a polcnak dőltek otthon, nem fedő vagy lábas esett, hanem a Révai Nagylexikon.
Merthogy a Sátán (keresztneve Feri…) alattomos, és mindenhová beteszi patás lábait, nagy, tülök orrát és lompos farkát – aki nem hiszi, olvasson Magyar Nemzetet, már ha nincs jobb dolga.
Ellenben azokkal a hétköznapi ismeretekkel, melyek ahhoz kellenének, hogy a mai fiatal értse az őt körülvevő világot, a napi politikát, azokkal baj van.
Az rendben van, hogy egyébként is kommunistagyanús felmenői a kérdést úgy oldják meg, hogy kijelentik, őket nem érdekli a politika, de ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy időről-időre megfellebbezhetetlen kijelentéseket tegyenek, például szidják a liberális férgeket, akik meg akarják akadályozni őket a szabad cselekvésben, meg akarják fosztani őket az önmagukért viselt felelősség felemelő érzésétől.
Az is megesik a nagy tolongásban, hogy az államnak felróják, hogy nem tart mindent kőkemény kezében, hiszen ha például csak az árakat kézben tartaná, akkor az egyén élete boldog lenne, nem úgy, mint ezek alatt a piszkos kommunisták alatt, aki a piacot ajánlgatják, ahol mindenki összevissza ugat, nincs két egyforma ár sem, márpedig rend nélkül nincs felvirágzás: ein Volk ein Reich, ein Führer!
Hihetetlen butaságokkal találkozik az ember, aki elköveti azt a hibát, hogy embertársaival meg szeretné értetni, hogy éppen mit is művelnek vele azok, akiket nyálcsorgatva bámul, ájultan tisztel, és akiknek minden szavát, mint tiszta forrásvizet issza.
A mai magyar iskolát  nekik találták ki, hiszen oly sok szép tudományt tanítanak gyermekeiknek, csak olyan tudományokat nem, melyek ahhoz lennének szükségesek, hogy eligazodjanak az életben.
Ha megkérdezed korunk magyarját, hogy mifene is az a demokrácia, akkor megtudod, hogy demokrácia az a felettébb kívánatos politikai állapot, mikor ő mondja meg a tutifrankót, ha megkérdezed, hogy mi az a konzervativizmus, akkor a Globust emlegeti, vagy a Bonduelle-t.Nem ért semmit a hatalmi ágak szétválasztásának szükségességéből, a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszeréből, hótthalovány lövése sincs arról, hogy miért jó a szekularizált állam, ami különben is román találmány, szegény Tőkést is szekularizálta a komcsi Csaú.
Mifene az az ateizmus, melyik világvallás mit hirdet, milyen szervezettel próbálja a többi vallás Istenét taccsra tenni, mi az a vallási fundamentalizmus és miért lenne kívánatos az államnak békén hagyni az egyházakat.
Ha valaki meghallja, hogy a nálunk működő Katolikus Egyház nem magyar szervezet, hanem egy nemzetközi vallási szervezet helyi fiókirodája, el sem hiszi, pedig a Pápának nagyobb hatalma van a magyar katolikusok felett, mint Brezsnyevnek a magyar kommunisták felett volt hajdan.
De azt sem ismerik a fiatalok, hogy hogyan működik az állam, melyek a hatalmi ágak, melyiknek mihez van joga és miért baj az, ha még oly rokonszenves is a Vezér, de belepofázik egy másik hatalmi ág dolgaiba.
Nem tudják például azt sem, hogy mihez van joga a rendőrnek, mihez nincs, hogy kell eljárni, ha jogtalanság éri, ettől a fejekben zavar keletkezik, melyet a rendőr aztán kénytelen gumibottal helyreütni.
Nem tudják, hogy az állam milyen szociális intézkedésekkel próbálja a legszegényebbeket életben tartani, nem tudják, hogy mennyi a családi pótlék, azt sem, hogy mennyi a rendszeres szociális támogatás, ebből aztán az jön ki, hogy buta elveket szajkóznak – főleg azok, akiknek egy vasárnapi ebédje többe kerül, mint egy háromgyermekes munkanélküli cigánycsalád élelemre jutó havi pénzkerete.
Nem tudják, hogy miért fontos a választás, hogy hogyan lopják el tőlük a beleszólás jogát saját sorsukba, alig tudnak valamit.
Az ismeretek hiánya meg azt eredményezi, hogy hülyére veszik őket és kihasználják tájékozatlanságukat azok az okos politikusok, akik bár ezekkel az ismeretekkel tisztában vannak, mégis, saját érdekeik mellé tudják állítani őket, létérdekeikkel szemben.
Mindig felingerel, amikor a különféle oktatási reformokról hallok, főként az általános iskolával kapcsolatban.Talán egyszer át kellene gondolni azt, hogy az a fontosabb, hogy a nyolcadikos deriváljon és titráljon, vagy az, hogy értse az őt körülvevő világot és értsen a fogamzásgátláshoz – például. De persze én örök elégedetlen vagyok, és ezzel a magatartásommal valószínűleg ki is lógok a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből.
Csak le ne csapkodják a kilógó részeim…

Kedves Olvasóink,

Bartus László alkotói szabadsága idején sorozatban részleteket közlünk a szerző Hit Gyülekezetéről és annak vezető lelkészéről szóló Fesz van című könyvéből. A történetek segítenek megérteni a diktátorok és a fasizmus természetét. A könyv 1999-ben jelent meg, elérhető az interneten.  Jó szórakozást és hasznos időtöltést kívánunk! A Szerk.

A bolond lány

.

Fesz van

Németh Sándor két napja eltûnt. Nem gázolt belém, nem helyezett nyomás alá, naponta csupán háromszor-négyszer hívott. Beteg? Amerikába ment? Morvay kibökte, hogy Camp Davidben van. Mit csinál ott ilyenkor? Hideg van. Csak nem Bibliát olvas? De jó lenne

- futott át rajtam a borzongás (hátha talál benne valamit az irgalomról). Ezt a lehetõséget hamar elvetettem: a Bibliától már elszokott. Azzal nem tölt el két napot.

Megcsörrent a telefon. A gyomrom összeugrott, a fejemre zsibbadás jött, súlyos depresszió és félelem szállt rám. Ez õ. Az Isten embere.

- Le tudsz jönni Camp Davidbe? – kérdezte.

- Természetesen.

- Czingiszer Imre nálunk van. Rögtön indul, felvesz a székházban. Az Opus Dei-rõl szóló könyvet olvasom. Elképesztõ, ami ebben van. Eddig nem értettünk semmit. De most megvan a kulcs. Tegyetek félre mindent, errõl szól az újság e heti száma.

Szorongás vett rajtam erõt. A világi közvéleménynek szánt közéleti lapunk (a Hetek) újabb világösszeesküvést leplez le (az általunk kiadott könyv alapján). Következik: az Opus Dei. A szerzõ ezúttal is – Németh Sándor (mértéktartó írás lesz). Természetesen most is álnéven (az alapító-fõszerkesztõ akkor már hetente írt álnéven egy-egy kolumnát). Lassan megértettem, lapunk arculata most rajzolódik. A Hetek vonásai kezdenek kísértetiesen Németh Sándorra (és fõleg Németh S. Juditra) hasonlítani.

Legyõztem a világias reflexeket. Utasítottam mindenkit, hogy az iraki vegyi fegyvereket felejtsék el. Koszovó ejtve. A pedofil bécsi püspök az lehet, mert arról minden számban adunk (minden héten keresi a fõszerkesztõ, és zabálja az olvasó). Izrael – mint mindig – címlap (ide jön vissza az Úr). De a földrengés nem téma. A bõsi vízlépcsõ elhalasztva.

Hiába. Sokat kell még tanulnom – roskadtam le egy székre. Pedig már azt hittem: sikerült teljesen alárendelnem magam a vezetõ lelkész gondolkodásmódjának. Mindent megtettem, hogy sikerüljön. Annyiszor megfogadtam: “Bemegyek a kenet alá. A fõszerkesztõ szellemi ember, nekem nem a világiak vakságát kell követnem.” Németh S. Judit hatrészes Izrael-sorozata után úgy éreztem, engem már meglepetés nem érhet. Fel sem tûnt, hogy a kultúra rovatban csak olyanok írnak filmkritikát (például Németh Szandra), akik nem látták a filmeket. A Hitélet rovat tervére (amellyel befogtuk az Új Magyarországot, és megközelítettük az Új Demokratát) szemem se rebbent. De az Opus Deire – bevallom – nem számítottam. A témaválasztás a Hit Info (és Csontos Jenõ) legszebb napjait idézte. Lehet, hogy egy keretesben idézünk majd az Albertóból.

Már alig emlékeztem arra, hogy Németh Sándor egy mértékadó polgári lap szerkesztésére kért fel. Azt a célt tûzte maga elé, hogy egy év alatt lekörözi a Népszabadságot. Szép dolog az ambíció – gondoltam, és felépítettem egy szokványos szerkesztõséget. Nem tudtam, hogy más lesz a taktika: saját pályánkon verjük majd meg a Magyar Hírlapot. Abban kerekedünk fölül, amiben õk a leggyengébbek: a szellemi látásban. Az Opus Deirõl õk még csak nem is hallottak. Nem tudják, mi az a “Babilon misztériuma”. Az “Antikrisztus”-ról talán még egy írást sem közöltek. Nálunk havonta van három. Ebben gyõzzük le õket. Hírek helyett próféciákat adunk. Ezzel hódítjuk el az olvasótábort.

Késõn jöttem rá Németh Sándor ravasz taktikájára. Elkövettem azt a hibát, hogy a világi hírközléssel próbáltam felvenni a versenyt. Felültem olyan maszlagoknak, mint tárgyilagosság, tényszerûség. Ezért nem bukkantunk rá az Opus Deire. Hiába rendeltük meg a napi MTI-híreket, szereztük be a külföldi hírügynökségek anyagait, állítottunk embereket a külföldi lapokra, a hírtelevíziókra. Riportereket küldtünk a parlamentbe (feleslegesen, mert ott volt lapunk vezetõ munkatársa: Hack Péter). Ott voltunk a belpolitikai eseményeken, külföldi tudósítóktól rendeltünk cikkeket. Kiguvadt szemmel figyeltük a CNN-t, amely folyamatosan ment a szerkesztõségben. De sehol nem hozták az Opus Dei aktuális ármányait.

Azért nem, mert azt mi fogjuk leleplezni. A szellemi látással tudjuk megelõzni az amerikai és a magyar riválisokat. Németh Sándor elképzelése az volt, hogy majd utánunk jön a világ. (A lap szlogenje: “Hetekkel a világ elõtt.” Ezt a gyülekezeti intrikusok késõbb megváltoztatták: “Retekkel a virág elõtt.”) A vezetõ lelkész szerint nem kell ahhoz riportereket küldeni a Föld minden zugába, hogy tudjuk, mi történik. Prófétikus látás kell hozzá, ami nálunk megvan. Így lett közéleti lapunkban a hét legfontosabb eseménye az Opus Dei (végül is Németh Sándor ezen a héten vette kezébe a róla szóló könyvet).

Testi módon a CNN-bõl vártuk a szenzációt, de nem onnan jött. Bámultuk a BBC-t, pedig “azok nem tudnak semmit”. A hiteles forrás karnyújtásnyira volt tõlünk, és észre sem vettük. Az információ a legmegbízhatóbb helyrõl származott: a “Vatikán titkos ügynökei: Opus Dei” címû tényfeltáró könyvbõl, amelyet a gyülekezet be sem jegyzett, illegális kiadója jelentetett meg. Az orrunk elõtt volt a hét eseménye, és elmentünk volna mellette. Még jó, hogy volt egy hírérzékeny fõszerkesztõnk, aki észreveszi az ilyesmit.

Azonnal hozzáláttam, hogy pótoljam a mulasztást. Morvay Péter már írt egyszer a témáról (talán a fordítás elõtt álló könyvbõl) a Hit Infóban. Eszerint az Opus Dei világi (“szerzetes”) rend, amely nem látható. Tagjai a katolikus egyházra esküsznek fel, de világi foglalkozást ûznek. Beszivárognak az államhatalomba, a gazdasági életbe, a politikai pártokba, a pénzvilágba. Ezeken a helyeken érvényesítik Róma világuralmi törekvéseit. Õk a Vatikán titkos ügynökei. A jezsuiták földalatti szervezete.

Az ajtóban megjelent Czingiszer Imre, Németh Sándor sofõrje, egyik legbelsõ szolgája. Õ járt néha bevásárolni, szállította a családot. Olykor vigyázott a házra. Kértem, várjon egy percet, amíg jelzem a feleségemnek, hogy – az Úr kiismerhetetlen akaratából -ma sem megyek haza. Amint letettem a kagylót, kipillantottam az ablakon. Nem láttam a Ford Mondeót. Nyilván legurult a ház elé. Kimentem az udvarra, de nem láttam sehol. Nem volt az utcán se. Felmentem a parkoló végébe, egészen Hack Péter házáig, de ott sem volt. Visszatértem a székházba, és megkérdeztem az ügyeletest:

- Jól emlékszem, hogy Czingiszer Imre járt itt, és én beszéltem vele? Vagy ez tegnap volt?

- Nem – válaszolta -, most járt itt az Imre, de azt mondta, hogy elindul vidékre.

- Valamirõl megfeledkezett – mondtam. – Rólam. Azért kellett bejönnie, hogy engem elvigyen.

Nyilván nem felejtett el – gondoltam. Kimentem az utca végére, de ott nem volt. Lehet, hogy lement a Bécsi útig. De ott sem volt. Talán csak nem látom. Felhívtam az ügyeletest:

- Van mobiltelefonja az Imrének?

Csengettem. Czingiszer felvette. A háttérben motorhang.

- Hol vagy, Imre? Itt állok a Bécsi úton.

- Elindultam. A Margit Kórháznál járok.

- De Imre. Nem vagyok a kocsiban. Engem kellene levinni.

Nem tudtam várni – mondta Czingiszer Imre. – Már így is fesz van. Még a Sándoréknál voltam, amikor telefonált a Judit, hogy induljak. Éreztem a hangján, hogy már feszültség van.

- De Imre – mondtam -, még nagyobb lesz a feszültség, ha megérkezel, és nem vagyok a kocsiban. Sándor engem vár. Nem tudja megírni a cikkét, ha nem megyek le. Pedig azért van ott. Még a számítógépet sem tudja bekapcsolni.

- Nem tudsz lemenni vonattal?

- Mire leérek, a lap kijön a nyomdából. Ötszáz méterre vagy tõlem. Gyere vissza értem.

- Azt nem lehet – mondta Czingiszer Imre. – A Judit telefonált. Érzem, hogy fesz van. Padlógázzal megyek, nem fordulhatok meg. A Judit azt mondta, induljak. Akkor nem mehetek visszafelé.

- De Imre – mondtam. – Nem látnak. Nem veszik észre, hogy visszajöttél. Nem tudják, hogy elindultál vagy sem. Nincs kamera. Ezt az idõt behozzuk.

Nem lehet. Ezt már nem tudjuk behozni, mert én így is teljes sebességgel megyek. Nem fordulhatok vissza. Ha utolérsz, felveszlek.

Letette. Mentõ ötletem támadt. Hívtam Morvay Pétert:

- Péter. Van egy ügy, ami nincs a kenet alatt. Sándor vár Camp Davidben, de Czingiszer Imre elindult. El kell érnünk. Az Opus Deirõl kellene cikket írnunk. Betett az ördög.

Morvay Péter az Opus Dei hallatán megértette a tét nagyságát. Az utolsó idõkben, az Úr visszajövetele elõtt kiélezõdik a küzdelem Isten országa és a Sátán királysága között. Lehet, hogy az Opus Dei adja majd az Antikrisztust. Figyelmeztetni kell a világot. Ha nem sikerül, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Már így is ötszáz méter hátrányba kerültünk. A Vatikán leleplezése került veszélybe. Ha nem lépünk idóben, beülnek a jeruzsálemi Templomba.

Egy perc múlva Morvay Péter csikorgó kerekekkel kivágódott a Bécsi útra. Nem állt meg, csak lassított. Kicsapódott az ajtó. Ahogyan egy kaszkadõrbemutatón láttam, beugrottam a száguldó autóba. Nekiestem a mûszerfalnak. “Azt hiszem, eltört a térdem” – mondtam sziszegve. Morvay gázt adott. Csengettem Czingiszert:

- Imre. Mögötted vagyunk. Várj meg.

- Nem tudok lassítani. Értsd meg, hogy fesz van. A Judit már másodszor telefonált.

- Imre. Nem látják, ha megállsz. Nem tudok az egyik mozgó autóból átugrani a másikba.

- Próbáljatok megelõzni.

Letette. Akkor mi lesz, ha megelõzzük? Ugorjak rá a szélvédõre? “Hova kerültem? – tûnõdtem magamban, miközben megpróbáltam kiegyenesíteni a lábam. – Nem mer megállni. Kik ezek az emberek, hogy 100 km-re tõlük a sofõr nem mer megállni?” Morvay áthajtott a piroson. Már láttuk a Mondeo hátulját.

- Imre. Itt vagyunk mögötted. Ha belenézel a visszapillantó tükörbe, bennünket látsz. Állj meg, csak egy pillanatra.

- Lassítok.

- Az nem elég, mert mire kiszállok innen, addig lemaradok. Nem tudlak utolérni futva, mert beütöttem a térdem. Lehet, hogy eltörött.

- Azért kellene megelõzni.

- Nem tudunk, a Mondeo gyorsabb.

- Jó. A Kolosy téri templomnál megállok. Ha tíz másodperc alatt odaérsz, rendben. Ha nem, akkor indulok. Már így is nagy lesz a késés. A Judit már kétszer telefonált.

- Rendben. Állj meg. Nem fogjuk megmondani.

A járókelõk azt hitték, filmet forgatnak. Keresték a kamerát. Morvay teljes gázzal bevágódott Czingiszer mellé. Fejjel beleestem a szélvédõbe. Menet közben kiugrottam. Czingiszer Imre elindult, de már fogtam az ajtót.

- Nem látnak, Imre – kiáltottam, és futottam a kocsi mellett. Igyekeztem páros lábbal beugrani az autóba. Az ajtó berántott.

A kocsiban egész úton nem beszéltünk. Imre izgult. Éreztem, hogy fesz van. Végig döngettük az utat. Inkább becsuktam a szemem. Camp Davidben Németh S. Judit várt bennünket, de még negyedórát elbeszélgetett – nyilván az Úrról – a kertben (akárcsak Éva az Édenben). Aztán lassan elindultak. Czingiszer Imre háromszor kért bocsánatot, hogy késett. “Autóval jöttünk, nem repülõvel” – dünnyögtem magamban, és besántikáltam a hallba.

Németh Sándorral egész éjjel dolgoztunk. Az Opus Deirõl szóló könyvbõl diktált tollba fejezeteket. A leleplezõ mû szerint ami aljasság elképzelhetõ, azt a katolikus világi rend elkövette. Kezükben tartják a világot. Mindenhol jelen vannak. A rendbõl kilépni nem lehet, beépültek a politikai hatalomba. A rend tagjai abszolút engedelmességgel tartoznak a jezsuita generálisnak. Németh Sándor óriási élvezettel olvasta a mûvet. Észrevettem, hogy egyes pontokon a rend tevékenysége kísértetiesen emlékeztet a Hit Gyülekezetére. A vezetõ lelkész olvasás közben többször felsóhajtott: “Van mit tanulnunk a jezsuitáktól.”

Hajnali háromkor a fejem néha ráesett a számítógép billentyûire. Akkor már harmadik napja nem aludtam. De nem akart vége lenni a cikknek. Emlékeztettem Németh Sándort, hogy a szöveg mennyisége már most sokkal több, mint amennyi egy oldalra elfér.

- Nem számít – mondta. – Annyi oldalon közöljük, ahányra kifér.

Azon tûnõdtem, miért kell a könyvet még egyszer, újság formájában is kiadni.

- Egy napilap formátumú újságban viszonylag ritkán jelennek meg több oldalon át húzódó cikkek – próbálkoztam.

- Nem kell nekünk mereven ragaszkodni a formákhoz -közölte a fõszerkesztõ. – Átléphetjük a magunk által állított szabályokat.

Feladtam. Lehet, hogy a következõ héttõl megszûnnek a rovatok is. Jószerivel úgyis a Németh család írta valamennyit. Majd folyamatosan beömlesztjük a szöveget az újságba. Talán még tördelni sem kell.

Hajnali négykor Németh Sándor a hallba irányított. Adott egy plédet, és engedélyezte, hogy a bõrkanapén feküdjek, amíg õ alszik az egyik szobában. Azt hittem, azonnal mély álomba zuhanok. De furcsa zajra lettem figyelmes. Tõlem nem messze mûködött a belsõ szökõkút. Aranyhalak úszkáltak benne. Folyamatosan csobogott a víz. Éppen olyan hatást keltett, mint amikor az úttörõtáborban vizet csurgattak az ember füle mellett. Nálam ez mindig bevált. A bõrkanapéra gondoltam. Mi lesz, ha nem ébredek fel, a biológiai reflexeim pedig mûködésbe lépnek?

Elõször azt kerestem, hol lehet a szökõkutat elzárni. Aztán arra gondoltam, leengedem a vizet. De akkor megdöglenek az aranyhalak. Mi lenne – töprengtem -, ha kihalásznám a halakat egy edénybe, és úgy engedném le a vizet? A csobogás nem múlna el. Visszafeküdtem, és igyekeztem nyitva tartani a szemem. Úgy éreztem, mintha egyre jobban erõsödne a csöpögés. A várt hatás nem maradt el. A mosdót nem mertem használni, mert felriaszthatja a szolgálati ajándékot. Nem kockáztathattam meg. Azt hittem, szétdurranok. “Hülye Rapp Attila a csehszlovák regõs táborban” – tolultak a kínzó emlékek az agyamba. Hajnali öt körül úgy éreztem, hogy a hatodik osztályos Rapp Attila ott áll nagy fülekkel, fekete klott gatyában a bõrkanapé mellett, és két vizes pohárral a kezében vigyorog rám.

Odakinn világosodott. Németh Sándor felkelt.

- Jól aludtál? – kérdezte.

- Igen – mondtam. – Remekül. Használhatom a mosdót?

- Ott van jobbra.

Minden lépés egy örökkévalóság. Csodálatos hajópadlón lépkedek. Ez nem ázhat el. Sikerült, elértem az ajtóig. “Halleluja -mondtam õszinte hálával a szívemben. – Dicsõség az Úrnak.” Szorongásom azonban nem múlt el: attól féltem, hogy perceken át elnyomom a szökõkút csobogásának zaját (amely annyira nyugtatja a szolgálati ajándékot, különösen ilyenkor, reggel). Megnyitottam a vízcsapot, hogy fedezzem magam. “Csak nem hiszi, hogy zuhanyzok?” – kaptam fel a fejem.

Hazafelé nyitott szemmel aludtam. Németh Sándor igyekezett közvetlen lenni, mintha barátok lennénk. Teljesen úgy viselkedett, ahogyan emberek szoktak egymással. De már nem ültem fel ennek. Pavlovi reflexeim ellenálltak. A közvetlenség után mindig belém állította a “kést”, vagy szemrebbenés nélkül átgázolt rajtam. “Ha nem harapok rá a kockacukorra – gondoltam -, jobban megúszom a korbácsot is.” A vízumkérelmem akkor már ketyegett az amerikai konzulátuson. “Menekülni, bárhová – ez járt a fejemben. – Túlélni valahogy.” Barátságos voltam, de a szívemet, azt már nem nyitottam meg.

Reggel nyolcra érkeztünk Budapestre. Németh Sándor délelõtt tíz órára elõadást hirdetett, amelyen a kommunikációról beszél majd. “Várlak tízre” – mondta, és elváltunk.

A fõiskola alagsorában várakozott a teljes gyülekezeti elit. Németh Sándor rövid bevezetõ után a tárgyra tért: “Ha nem lehet veled kommunikálni, akkor te beteg ember vagy. Torz a személyiséged. Nem tudod kifejezni magad. A benned levõ érzéseket magadba fojtod. Képtelen vagy megnyílni a másik ember elõtt. Alkalmatlan vagy arra, hogy megfogalmazd a gondolataidat. Tudd meg, hogy beteg a lelked. Démonikus.” És így tovább, mintegy két órán át.

Többen óvatosan rám néztek. Mindenki tudta, hogy rólam beszél. A janicsárképzés forgatókönyve szerint most össze kellett volna omlanom. Majd még készségesebbnek lennem a tekintély felé. De ezen már túl voltam. Akkor már többen tudták, hogy nem kapok levegõt. Odahajoltam az elõttem ülõ Piszter Ervinhez: “Szerinted én nem tudok kommunikálni? Betegesen introvertált típus vagyok? Nem tudom a gondolataimat és az érzéseimet kifejezni? Akkor most elõremegyek, és kifejezem az érzéseimet: szétverem a pofáját ennek a szemétládának. Metakommunikatíve.” Lefogtak. Németh Sándor csak mondta tovább.

A kommunikációs tréning végén az engedelmes hívek messze elkerültek (Szekeres Gyuri véletlenül sem mondta, hogy “nagyon szeretlek, barátom” – nehogy meglássa a vezetõ lelkész). A többiek csendben kitartást kívántak. Kozma Napsugár és a szerkesztõség több ifjú munkatársa mélyen felháborodott, és nagyon megbotránkozott. Õk látták, hogyan készül a Hetek. Látták mûködés közben a zseni fõszerkesztõt is. Nyugtatgattam õket: “Nem így gondolta a Sándor.”

Közben Szamóca hívott telefonon. Üzeni a Sándornak, hogy a feladatot végrehajtották: megtalálták a jezsuiták központját, az Opus Dei feltételezett magyarországi székhelyét. Megfigyelés alatt tartják a házat. Úgy álcázzák a katolikusok, mintha csak két egyetemista lakna ott. “Ne mozduljatok onnan – mondtam. – Szekrény Gyuri feküdjön keresztbe a kapuban. Amikor a pápa bemegy, fényképezzétek le. Ha máglyát láttok az udvaron, lõjetek.”

Aztán amikor egyedül maradtam, megsürgettem az amerikai konzulátust. Azt a levelet fogalmazgattam magamban, amelyet a vezetõ lelkész kézhez kap: “Kedves Sándor! Amikor ezt a levelet olvasod, már az óceán felett repülök…” Nemes Pali megérzett valamit. Éppen Králl Csabával beszélgettünk, amikor közölte: “Innen nem lehet elmenni. Németh Sándortól te soha nem szabadulhatsz meg. A távolság nem old meg semmit. Bárhová mész, utánad mennek. Éjjel-nappal átkozni fognak, tönkreteszik az életedet. Amilyen fontos vagy neki, bele is halhatsz.” Ha halni kell – gondoltam -, akkor haljunk meg emelt fõvel, szabadon. És aggódva pillantottam Nemes Palira: “Rossz bõrben vagy.”

Radnóti kommunista volt, Pozsgay nem. Gyurcsány Ferenc kommunista, Szűrös Mátyás nem. Demszky Gábor kommunista, Kövér László nem.

Igen, jól látják, én írom a következő történelemkönyvet, és azért nyilatkozom róla egyes számban, mert nem lesz több, nem lesznek itt könyvek, csak a könyv. Már Marosán (még nem eldöntött, hogy kommunista volt-e vagy sem, csak holnap konzultálok Lázár Jánossal) is megmondta, hogy egyféle igazság létezik, ne csipkézzük az objektivitás fingját a szubjektivitás hímző készletével, mert valami vagy igaz, vagy nem, aki pedig mást mond, az kommunista (vagy nem).

A magyar lakosság elemi érdeke, hogy ne zavarjuk meg mindenféle árnyalatokkal, relativizmusokkal, egyrészt-másrészt jellegű okoskodásokkal, hanem tegyük le elé reggelire a történelmet, amit aztán örökölhetnek a gyermekek és unokák. Egy nép, egy párt, egy történelem.

Nyers Rezső például egészen biztosan kommunista, hiszen éppen a napokban vonták meg tőle a nyugdíjpótlékot, ami ebben a térségben egyetlen biztos jele az ilyesminek, Pozsgay Imrét viszont díszvacsorával várta Áder János, amiből megtudhattuk, hogy az MSZMP Politikai Bizottságának egykori tagja nemhogy kommunista nem volt, de valószínűleg az első fideszes lehetett, még 69-ben, amikor belülről bomlasztott.

Egyébként tényleg kínos örökség, hogy a Biszku-féle gazemberek kiemelt nyugdíjukat élvezhetik, miközben egykori áldozataik nyomorognak, azonban ennek rendezése talán még kínosabb, mivel a Fidesz egyesével válogatja szét az egykori komcsikat, aszerint, hogy pillanatnyi céljainak megfelelnek-e, vagy sem. Konkrétan: bárkiből lehet szemét tömeggyilkos kommunista, aki Orbán Viktor útjában áll, és bárkiből lehet demokratikus elkötelezettségű, csodálatos hazafi, aki hajlandó asszisztálni a totális hatalom kiépítéséhez.

Egyáltalán nem új keletű egyébként ez a szelekció, hiszen 56-os hőseink, halálra ítéltjeink megítélése is csupán a Fidesz-viszonylatában értelmezhető a mostani kormány számára, így lett Mécs Imre és Göncz Árpád komcsi, Wittner Mária viszont nem. Minden mindegy.

Szerencsére a magyar nép még választott vezetőinél is tudatlanabb, ezért olajozottan átmegy a köztudatba minden hazugság, leszámítva persze a kis példányszámú lapok és alig hallgatott rádióműsorok ellenállását, ami átmenetileg még néha homokot szór a gépezetbe, azonban ezek hatása elenyésző, nem beszélve teljes kiiktatásukról a 2014-es választásokat követően, hiszen, mint fent is említettem, egyetlen igazság létezik, és az momentán a hazugság.

Ne felejtsük el, hogy a magyar lakosság jelentős része egyáltalán nem tájékozódik, aki pedig mégis, az a közszolgálati propagandagépezetből, ahol már sikerült egységesíteni a szempontokat, csak akkor támad némi zavar, ha Orbán Viktor megváltoztatja véleményét péntekről hétfőre. Ilyenkor van ám nagy kapkodás, nyüzsgés, és néha napokba is beletelik, mire visszaáll a régi egységes hazudozás.

Természetesen Pozsgay nem egy Biszku Béla formátumú szemétláda, de azért vastagon benne volt a létező szocializmusban, olvasgatta a besúgói jelentések összefoglalóit és haszonélvezője volt a rendszernek. Semmi keresnivalója a hatalom közelében, de még az előszobájában sem, mert valamivel több bűne van, mint például Gyurcsány Ferencnek, vagy Bajnai Gordonnak, legalábbis a komcsi-antikomcsi relációban. Nyilván én is tisztában vagyok vele, hogy ha Gyurcsány Ferenc vagy Bajnai Gordon holnap bejelentkezne Orbánnál, mint aktív segéderő, néhány hét alatt át lehetne írni a történelmet, és Áder már rendelné is a baráti étteremből a díszvacsorát, mint jó szolgához illik, de ennyire egyszerű, kiszámítható és aljas még a Fidesz sem lehet, habár a törekvés egyértelmű és folyamatos.

Tényleg, Csintalan Sándor most éppen kommunista vagy nem kommunista? Elvesztettem a fonalat.

Mindezek fényében csodálatos a Nemzeti Emlékezet Bizottságának megalapítása, ami a kommunizmus bűneit fogja vizsgálni. A bizottság öttagú lesz, elnökét és két tagját az Országgyűlés választaná meg kétharmados többséggel, míg egy-egy tagot a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és az igazságügy-miniszter bízhatna meg. Kikötés, hogy a tagok egyike sem születhetett 1972. február 14-e előtt, vagyis nem lehetett 18 évesnél idősebb a titkosszolgálatok 1990-es átszervezésekor.

Ez látszólag arra szolgál, hogy még véletlenül se kerülhessen közvetlenül érintett személy a bizottságba, a valóságban azonban annyi értelme van, hogy meg lehessen mondani neki, hogy Radnóti kommunista volt, Pozsgay nem. Gyurcsány Ferenc kommunista, Szűrös Mátyás nem. Demszky Gábor kommunista, Kövér László nem. De ezt már leírtam valahol.

Néhány év kell még, hogy az emlékezők meghaljanak, a kínos könyvek elégjenek, a 72 után születettek pedig átírják a történelmet, együttműködve természetesen a Veritas Történetkutató Intézettel, ami a nagyobb összefüggéseken dolgozik a tervek szerint, úgymint: hogyan nyerte meg Magyarország a második világháborút?, hogyan menekült a török Mohácsnál?, és miként verte vissza 1956-ban Orbán Viktor egy szál alaptörvénnyel a ruszkikat?.

Trianonban már tanulnak magyarul.

Magyarországon a politika sportot űz abból, hogy napról napra tabukat döntöget. Bankokat vonnak állami ellenőrzés alá, bérlőket toloncolnak ki bio-földjeikről, óvások, fellebbezések, bírói döntések sorával (jogállami eszközökkel) tördelik darabokra az egyetlen megmaradt demokratikus mentsvár, a szabad választások hitelét, frakcióvezetői sugallatra (sőt szózatra) nyilvánosan protestálnak elsőfokú bírói ítéletek ellen.

A pokol összes ördöge az uniós pénzekből kikövezett promenádokon grasszál, és még gyönyörködnek is önmagukban a kirakatok fénylő üvegén át.

Itt nem segít holmi uniós ejnye bejnye, az általános borzadás. Csak mi tudjuk igazán, hányszor, hányféleképpen, milyen keverésben alkalmazzák a csöndes megfélemlítés, a korrumpálás, az agymosás, a jogsértés, vagy éppen a joggal való tudatos visszaélés eszközét, úgy, hogy a bénult ellenzék már nem is tudja követni. Úgy zúdul ránk a barbár sortűz, mint a géppuskaropogás.

Eva Rezesová a hidrogénezett angyal, az országutak réme, a jóravaló honpolgárok őrülten száguldó gyilkos angyala mindent megtestesít, ami a rendszerváltás számkivetettjeinek ellenszenves. Privatizáción pufira hízott Chanel kosztümös milliárdos, anyahajó nagyságú autóban. Óránként kétszázharminc, a gallér mellé döntött borovicska. Minden együtt van, amit a szerencsétlen, posztkommunista fertály népe át- és megélhet. Jut eszembe: nem ugyanez a kormány volt, amelyik aranybaltás kaukázusi gyilkosokat szállít vissza instant, házi nemzeti hősnek? Miben rosszabb „csínytevő Évi”, a szőkenő milliárdos kiadása, mint a mosolygó azeri hentes? Rezesovát legalább be fogják varrni. A közlekedési bíró, aki az elszabott ítéletet hozta (legyen bármilyen lelkiismeretes) készülhet a nyugdíjára.

Rogán Antal népszerűségi csúcsokat döntöget, mert politikusokat, minisztereket, köztisztviselőket szólított fel, „lépjenek közbe” a társadalom igazságérzetének érvényesülése okán. Az ügyészi fellebbezés – szúrjuk közbe – amúgy útban is volt.

De újra megdőlt egy tabu. Megtettük az első, még bátortalan lépést a direkt, utasításos bíráskodás intézményesülése felé. Magyarország végképp kiiratkozott a civilizált államok közösségéből.

Ne varrjunk mindent a gyágyugya ellenzék nyakába. Nem minden az ő bűnük. Mi nem vonultunk utcára a korlátlan idejű életfogytiglan bevezetése ellen. Mi vagyunk, akik halk szalontapssal fogadjuk, hogy a politika egyre nyíltabban avatkozik be az igazságszolgáltatásba. Mi vagyunk, akik eltűrjük, hogy társasházainkban ARIEL betűtípussal szedett kampány tacepaókat függeszt ki – parlamenti parancsra – az általunk fizetett közös képviselő. Mi vagyunk, akik nem tépjük le a falragaszokat. Furcsa világban élünk, félúton, szabadság és zsarnokság határán. Még visszafordulnánk. De nem megy. Szinte félálomban, delejezve, sípszóra lépkedünk a hüllő torka felé.

Megjelent PuPu blogján.

Még mindig lebeg – hogy vallási eredetű hasonlattal illusztráljam – mint Mohamed koporsója, ég és föld között Iványi Gábor egyháza, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, mert bár a törvényben előírtnál sokkal több, tizennyolcezer tagot igazolt, az állami procedúra még mindig tart.
Ha sikerrel jár az egyház, akkor úgynevezett bevett egyház lesz és akkor – esetleg – visszakaphatja azt a technikai számot, melyre hivatkozással hívei adójuk egy százalékát egyházuknak adhatják, ezzel segítve nemes és Istennek tetsző céljaik elérését.
Az egyházak körüli cirkuszt természetesen a felebaráti szeretet jegyében, egyházi körökből kiindulva rendezték.
Akik kitalálják, hogy melyik egyház volt a kezdeményező, azok között kisorsolok egy Semjén Zsoltot, a madarak védőszentjét ábrázoló szentképet, melyen a szentéletű férfiú éppen egy nyárilúd nyakát vágja el.
Akik azt is meg tudják mondani, hogy a prófétai küllemű Iványi Gábor mivel haragította magára az egyik  gyermekét nála kereszteltető Orbánt, azok között aranyozott keretben egy olyan képet sorsolok ki, melyen a mélyen hívő pártnélküli pártvezér éppen egy fecske fejét roppantja össze egészséges fogaival.
Szóval nincs rendben itt az egyházakkal semmi, az állam már megint belepofázik az állampolgárok hitéletébe, és nem adok sok időt, megint feláll az Állami Egyházügyi Hivatal, melynek feje vélhetőleg a konfliktuskezelésben igen járatos Balogh József lesz, íróasztala alatt a vak komondorral – neki mindegy, szoknya-szoknya.
Iványi lelkész és egyháza arról híres, hogy a szegényeket segíti, Semjén fővadász egyháza meg arról, hogy pont leszarja a szegényeket.
Viszont úgy hajtja a pénzt, hogy Rózsa Sándor pironkodva forog a sírjában, a rákötött generátor meg feleslegessé teszi a paksi bővítést, pedig Ormicska már számít rá…
Ha Ferenc pápa egyház-reformálási törekvései kudarcba fulladnak, hát nem lesz egyszerű helyzete a katolikus egyháznak, habár egy-két évszázadig akkor is képesek lesznek elműködgetni, ha híveik száma a klérus létszámával lesz egyenlő.
Talán még jobban is járnak, végtére is a boltost is legjobban vevői zavarják…
A katolikusok legalább csak pénzéhes harácsolók, akik leginkább egy bulimiás tyúkra hasonlítanak, aki már hányásig zabálta magát, de még mindig nem elég a jóból.
A reformátusok még náluk is rosszabbak, mert ők nettó kútmérgezők, akik ahelyett, hogy a társadalmi megbékélést és az ember tiszteletét vagy a krisztusi szeretetet hirdetnék, a neonáci eszmék hirdetői, vadul pártpolitizálnak, és a magyar antiszemitizmus legszebb hagyományait elevenítik fel.
Ők próbálják megteremteni a százezreket a doni vágóhídra küldő, a vidéki magyar zsidóságot teljes egészében a megsemmisülésbe küldő Horthy kultuszát, ők azok, akik immár évtizedek óta képtelenek európai módon viselkedni.
Ami azt illeti, a zsidó felekezet sem lehet túl büszke magára a maga kis megalkuvásaival, a hatalomhoz való törleszkedésével, pedig ők pontosan tudják, hogy miről van szó.
Egy zsidó nem lehet olyan ostoba, hogy bedőljön egy ilyen primitív kókler albérleti dumáinak, aki mellesleg csendes mosollyal nézi, hogy potenciális szövetségesei milyen vidáman ápolják a szép magyar antiszemita, rasszista hagyományokat.
Ezenközben persze mindent megtesz azért, hogy a Római Katolikus Egyház vezető szerepét ne veszélyeztesse semmi és senki, és miközben buzgón szidja az internacionalizmust és az Európai Uniót, elfeledkezik arról, hogy a katolikus egyháznál internacionalistább szervezet nincs a világon.
Még a Szovjetunió fennállásának idején is volt valamelyes függetlensége a magyar állampártnak, emellett magyarnak hívhatta magát – a katolikusok számára még ez sem engedélyezett.
Horn Gyula a vatikáni szerződésben lemondott a magyar állam ezer éven keresztül féltve őrzött főkegyúri jogáról is, és sem a jobboldaliak által irányított, enyhén szólva is nacionalista magyar állam, sem a magyar klérus nem nagyon hemzseg, hogy államának ezt a jogosítványát visszaszerezze.
Az pedig, hogy fény derüljön az egyházon belüli ügynökök személyére, maga az utópia.
Hogy akármelyik nagyegyház ott tegyen-vegyen a szegények környékén, olyan istenfia nincs, legalábbis Csenyétén egyet sem lehet látni képviselőik közül, a gazdátlan református parókiát földig rombolták, a templom berendezését feltüzelték, lelkész meg nincs, ez maga a senkiföldje, az afrikai dzsungel a bennszülöttekkel, akiknek még egy törzsfőnökük sincs.
De akkor hol vannak a misszionáriusok?
Nagy bajban van az a hívő, aki ma szervezett formában, közösségében szeretné dicsérni az Urat, mert ha nem vak, akkor igen szomorú dolgokat lát.
Papjai – tisztelet a kivételnek – ügyeskednek, saját szabályaikat sem tartják be, a bővérű református püspök az íróasztalán keféli a soros szépasszonyt, a katolikus papok pedig házvezetőnőnek hívják a feleségeiket, nem fizetnek adót a bevételeik után, bitangkasszát működtetnek, püspökeik stadionépítési terveken törik a fejüket, miközben híveik szó szerint megfagynak vagy éhenhalnak.
A zsidó felekezetek torzsalkodnak, és a pénzért kiszolgálják az ellenük fenekedőket, ha egy jó szót hallanak, akkor hajlonganak, mintha a Siratófal előtt dávenolnának, ahelyett, hogy tiltakoznának napjaink neonáci randalírozásai ellen.
Maradnak a kisközösségek, de amelyik kicsit is nagyobbra nő, az elkezd hasonulni a többiekhez, és a bevett egyház státuszáért eladja magát a hatalomnak.
Iványi lelkésznek sem lenne talán ekkora gondja, ha legalább egy rádiót gründolt volna, de Iványi lelkész élhetetlen, ő – ehelyett – inkább ételt osztott a szegényeknek, meg óvodát szervezett a hajléktalanok gyermekeinek.
Mindenesetre, aki a mai nagyegyházaktól azt várja, hogy majd segítik eligazodását az Ég és a Föld dolgaiban, hát ne nagyon számítsanak sikerre.
Nagyon úgy látszik, hogy az Úr megelégelte méltatlan szolgáinak viselt dolgait, és meg fogja büntetni őket.
Márpedig, akit az Úr meg akar büntetni, annak először elveszi az eszét.
Jelenleg – nagyon úgy tűnik – ebben a fázisban vagyunk…

Magyarországon ma a hallgatók 20-22 százaléka a nyelvvizsga hiánya miatt nem kapja meg az abszolutórium után a diplomáját, ugyanis képtelenek letenni a nyelvvizsgát.  Az Orbán-kormány politikusainak viszont állítólag van diplomájuk, de képtelenek egy rövid beszédet elmondani – angolul.

A Kádár-rezsim idején hozzászoktunk, hogy az Amerikába látogató magyar politikusok törik az angolt.  Rossz a kiejtésük, nehezen lehet őket megérteni.  Aztán a rendszerváltozással új politikusok jöttek, egyre jobban beszéltek angolul, sajtótájékoztatókon kapásból válaszoltak a kérdésekre, néhányukat még a televíziós műsorokban is meginterjúvolták.

Nemrég az Orbán-kormány hatalomra jutásával megint új politikusok bukkantak fel, és sokuknak problémája akadt az angollal.  És most nem az volt a probléma hogy törik a nyelvet, vagy a kiejtésük rossz. Nem, ezek a politikusok egyáltalán nem beszélnek angolul!  (Ha beszélnek, akkor azt remekül titkolják.)

Halász János, 50 éves, és az Orbán-kormány kulturális államtitkára, a magyar kultúrát képviseli szerte a nagyvilágban. Nemrég itt járt nálunk Kaliforniában a 13. Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon, ahol egy rövid beszédet kellett volna elmondania angolul.  Az nem ment neki, ezért egy platinumszőke hölgy tolmácsolta minden szavát.  Ismétlem, Halász úr a magyar kultúrát népszerűsiti az Orbán-kormány képviseletében, és csupán egy halk „thank you very much” elrebegésére volt képes.  (Halász úr és tolmácsa itt megnézhető)

Ezen csak az 54 éves, igencsak szerény intellektuális képességekkel rendelkező Áder János köztársasági elnök tudott túltenni.  Nemrég a Woodside Priory színháztermében 56-os ünnepséget rendeztek, ott többszáz fős közönség gyűlt össze, jórészük nem beszélt magyarul.  Türelmesen végigülték az egyórás programot, meghallgatták Áder úr magyar nyelvű beszédét, pedig még tolmácsolás sem volt!

Zavarodottság csak akkor alakult ki a közönség soraiban, amikor a Himnuszra és a Szózatra került a sor.  Szerencsére a szervezők között volt, aki tudott angolul, és bemondták, hogy mikor kell felállni, és leülni.

Nyilvánvalóan Áder úr esetében nagyobb bajok is vannak. A tekintélyes World Affairs folyóirat a magyar újfasisztákkal hozza kapcsolatba Áder nevét. Amerikában ugyanis nem vették jónéven, hogy az államelnök jogerősen elítélt fasiszta háborús bűnösöket dicsőített. (Itt olvasható)

Mint már korábban is írtunk róla, Áder 2008-ban Debrecenben felavatta Wass Albert szobrát, majd 2013-ban Budapesten avatta a Esterházy János szobrát.  Mindketten jogerősen elítélt fasiszta háborús bűnösök az amerikai és nemzetközi törvények szerint is. (Esterházy János esetében még “zsidómentőt” is faragott hazai fogyasztásra a jobboldali propaganda, a mérvadó hazai és nemzetközi történészi megítélés szerint Esterházy fasiszta és antiszemita volt.)   Amerikai politikus már nem áll szóba Áderrel, és az sem segített, hogy mostani amerikai látogatásakor Garai Gábor bostoni tiszteletbeli konzul elvitte Ádert az ottani Holokauszt emlékműhöz.

Számomra nem az a meglepő, hogy Ádert köztársasági elnökké választották, hanem az, hogy egyáltalán diplomát szerezhetett.  Nyelvtudásáról egy humoros videó is kering az interneten (Itt látható); nemzetközi sajtóértekezleteken csak tolmács segítségével igazodik el, remélhetőleg érti hogy miről van szó, és persze csak magyarul tud megszólalni. (Egy szereplése itt megnézhető)

Hogyan tudnak ezek az emberek nemzetközi kapcsolatokat építeni?  Talán nem ártana, ha a jövőben olyan politikusok képviselnék az Orbán-kormányt külföldön, akik meg is tudnak szólalni angolul.  Az szerintem sokat lendítene az országimázson…!

Kedves Olvasóink,

Bartus László alkotói szabadsága idején sorozatban részleteket közlünk a szerző Hit Gyülekezetéről és annak vezető lelkészéről, Németh Sándorról szóló Fesz van című könyvéből. A történetek segítenek megérteni a diktátorok és a fasizmus természetét. A könyv 1999-ben jelent meg, elérhető az interneten.  Jó szórakozást és hasznos időtöltést kívánunk! A Szerk.

Bástya elvtárs szerkeszt

A Hetek története azzal kezdõdött, hogy Németh Sándor egy tollvonással megszüntette a Hit Infót. A döntésnek súlyos okai voltak. Kelemen Gábor, a lap munkatársa – valamilyen ügy kapcsán – azt találta mondani: “Németh Sándorban élnek a kommunista idõkben szerzett reflexek, de igyekeznek rávezetni a helyes megoldásra.” A mondat rossz helyen hangzott el. A hallgatóság a vezetõ lelkész vonatkozásában csak egyféle reflexet ismert: a Szentlélek vezetését. Kelemen Gábor lázadásgyanús mondata eljutott Hack Péterhez (és feleségéhez, Mártához), akik-hogy tiszta legyen a lelkiismeretük – azonnal feljelentést tettek.

Abban a pillanatban megpecsételõdött a Hit Info sorsa. Németh Sándor megértette, hogyan tekintenek rá a lap munkatársai (hülyének nézik, mint a legtöbben székházban). Arról fogalma sem volt, hogy belsõ körökben akkor már Bástya elvtársnak nevezték. Borvendégh Norbert a vezetõ lelkész intézkedéseit a Tanú címû filmbõl vett idézetekkel kommentálta. Mindenki kívülrõl fújta: “Könnyebben tudnék ellene tanúskodni, Virág elvtárs, ha nem ismerném a Dániel elvtársat.” A film kézrõl kézre járt a székházban. A beosztottak (sok Pelikán) azzal vigasztalódtak, hogy Bástya elvtársban felismerték (és kinevették) a “felkentet”.

Bástya elvtárs felszámolta a belsõ ellenséget, és megszüntette a Hit Infót. Ragaszkodott ahhoz, hogy õ adjon címet az új lapnak, mert “akkor lesz benne a kenet”. Mint mondta: “Így megy bele a Szentlélek.” A Hetek elnevezés a Dániel könyvében szereplõ héber “savoá” (azt jelenti: évhetek) kifejezés magyar fordítása. Isten ebben az idõegységben méri az idõt. Visszafordítva a Hetek nem más, mint a magyar “Times” (annyival jobb, mint az eredeti Times, hogy a miénk mennyei nézõpontból tekint a világra).

Úgy kerültem Németh Sándor családi újságjához, hogy a vezetõ lelkész a pokollal fenyegetett meg. Elmondta, hogy ez az utolsó lehetõségem. Isten leveszi rólam a kezét. El fogok kárhozni. Rosszabb állapotba kerülök, mint amikor megtértem. A pokolban fogom végezni, ha nem hagyom ott világi munkahelyemet. Megnyugtatásomra a vezetõ lelkész azt mondta: a Hetek nem gyülekezeti újság lesz (csupán a Hit Gyülekezetéhez közelálló orgánum). Nem lesz szektás, egyházi jellegû. A bibliai normákat és látásmódot tükrözõ polgári közéleti hetilap. A “világnak” szól (akár a Népszabadság). Javasoltuk, hogy a kiadó ne a Hit Gyülekezete legyen, hanem az általa létrehozott kft.. Úgy áll majd a Hit Gyülekezete a Hetek mögött, mint a Postabank a saját lapjai mögött. Cégei a lapok tulajdonosai.

Németh Sándor egyetértett. Felfogta, hogy a felekezeti jelleg hangsúlyozása behatárolná lehetõségeit. Csak így képes nagyobb befolyásra szert tenni az újság révén. Elfogadta a lap profiljára vonatkozó terveket is, melyeket Görbicz Tamással állítottunk össze. Azt mondta, tökéletes: ilyen lapot szeretne. Hangsúlyoztuk, hogy nincsenek vallástörténeti és egyházpolitikai rovatok. A lap szerkezete a hagyományos napilapos rovatbeosztást követi. Objektív lesz és tárgyszerû. Hetente egyszer jelenik meg, hétvégén, a Vasárnapi Hírek konkurenciájaként. Azért hoztuk ki szombat estére, hogy a gyülekezetben árulni lehessen. Késõbb Németh Sándor egyre elõbbre hozta a megjelenést, és – amellett, hogy szerdáig nem lehetett a hét eseményeit feldolgozni – bevitte az újságot egy eladhatatlan “sávba”. Az eredeti elképzelés szerint a Hetek – a konkurens hetilapokat megelõzve – hetente megjelenõ napilapként hétvégén egyedülálló alapossággal világította volna meg a hét történéseit. Németh Sándor késõbb azt hitte, hogy a lap ennek az alaposságnak úgy tesz eleget, ha minden héten közli az õ prófétikus (a priori) szellemi látását az ügyek hátterérõl. A Heteket néhányan hoztuk létre a semmibõl. A laptervet Pacsmár Andrea és Tarcsi Dina (a megszûnõ Hit Info tervezõszerkesztõi) készítették. Elmondtam az elképzeléseimet, õk megcsinálták. Mondtam, mi jó, mi nem. Így alakult ki a Hetek végleges formája (szerintem ennyi vállalható ma is belõle).

Miután létrehoztuk a kiadót, a vezetõ lelkész biztatatására elkezdtünk helyet keresni a szerkesztõségnek. Ám egyre világosabb lett, hogy Németh Sándor nem támogat egyetlen helyet sem, amely a “világban” van. A hivatalos magyarázat szerint mindenhonnan démonok jöttek volna az újságra. A Hetek egyik küldetése pedig éppen az volt, hogy a Szentlélek kenetét közvetítse, akár a Pál apostol testérõl elvitt kendõk. Aki megveszi a lapot, az gyógyuljon meg, menjenek ki belõle a démonok. Ehhez szent helyre volt szükség.

Mi úgy láttuk, hogy a vezetõ lelkész inkább olyan helyre vágyik, ahol otthonosan mozog, és azt csinál, amit akar. Nem kell találkoznia olyan emberekkel, akik nem úgy tekintenek rá, mint a Hit Gyülekezete tagjai. (Németh Sándor minden ilyen helyzetet démonikus nyomásként élt át.) Attól tartott, túlságosan önállóak leszünk. Javasolta, hogy a bûnös pogány világ helyett költözzék a lap a gyülekezet székházába. Nem is akárhova. Egyenesen az õ irodájába. Petrõcz Levente már elkezdte a kiürítést.

Rosszat sejtettem. Ha közéleti lapunkat a vezetõ lelkész beköltözteti saját irodájába, akkor totális kontrollt kíván gyakorolni felette. Azt akarja, hogy ott legyünk a markában (meg van írva Ésaiás próféta könyvében: “markaiba metszett be bennünket”). Várható volt, hogy a kézi vezérlés újabb csodája következik. De ekkor már nem lehetett visszakozni.

Németh Sándor nem engedte, hogy létrejöjjön egy szerkesztõség (lázadás fészke), amely csak az újság készítésével foglalkozik. Kizárólag saját rohamcsapatában bízott, amely egyéb funkciói mellett (azok részeként) hetente kiad egy lapot is. Ami zajlik a gyülekezetben (a vezetõ lelkész fejében), az megjelenik nyomtatott formában is.

A vezetõ lelkész kezdetben bibliai szellemiségû lap indításáról beszélt, amelyben nem lesz horoszkóp, pornográfia és gyûlölet (ez utóbbi sikerült a legkevésbé). Azt ígérte: a lap nem lesz elfogult és elkötelezett. Pártosságról szó sem lehet. Németh Sándor BBC-normákról beszélt, és a New York Times-t emlegette (mint perspektívát is).

A polgári újság koncepciója azonban hamar megváltozott. A Hetek a legfontosabb szellemi fegyverré vált. Az imakommandók átkozódásai kis híján ide kerültek át. Nyíltan hirdették, hogy a Hetek cikkei alapján kell imádkozni (sarabolni az ellenséget). Amikor kórházba kerültem, Hack Péter vette át helyettem a lap szerkesztését. A hites “New York Times” a képviselõ úr szerkesztése alatt “Távolban egy fehér Viktorka” kezdetû csasztuskákat jelentetett meg (ahogy az egy mértékadó, keresztény szellemiségû újságban szokás). Az impresszumban elfelejtették feltüntetni, hogy a felelõs szerkesztõ: Hack Péter. Olvashatták volna a parlamentben, milyen tehetséges az SZDSZ frakcióvezetõ-helyettese. (Németh Sándor az Országgyûlésbe nagyobb mennyiségû lapot küldetett, mint a Népszabadság szerkesztõsége.) Hack testvér olyan írásokat engedett közölni, amilyeneket én soha nem vállaltam volna. Könnyen tette, hiszen minden az én nevem alatt jelent meg. (Hack Péter így szerette verni a csalánt.)

Németh Sándor gyakran olyan volt, minta felesége médiuma. Nem hittünk a fülünknek: Németh S. Judit beszélt egyenes adásban a vezetõ lelkész száján keresztül. Az a logika, amely ilyenkor megnyilvánult, lebénította az ember agyát. Németh S. Judit visszasírta a Hit Infót, és mindenáron hitéleti lappá szerette volna változtatni az újságot. Szellemi látások, próféciák után vágyott. A bûnös, pogány világban zajló események nem érdekelték.

“Minek az ilyen embereknek közéleti újság? – kérdeztem magamban. – Miért kínozzák embertársaikat (és fõleg engem)?” Az egyik lapszám után Németh Sándor azért hordott le, mert “sok az újságban a hír. Tele van politikával”. Mi akkor már olyan terror alatt éltünk, hogy nem mertük megkérdezni: mirõl szóljon egy közéleti lap belpolitikai és külpolitikai rovata, ha nem politikai hírekrõl? Így is olyan, mintha a Jelenések Könyvét olvasnánk. Az napról napra világosabb lett, hogy minél inkább Németh S. Judit intellektuális korlátai közé kerülünk, a Hetek annál mélyebbre süllyed. Attól kellett tartani, hogy rövidesen versenyre kelünk a Magyar Fórummal. Fõként miután Németh Sándor úgy gondolta: az újság révén kezébe veszi Magyarország szellemi irányítását. Egy hónap elteltével százezres példányszámot emlegetett, amelyet egy év alatt megdupláz.

Németh Sándor büszke volt arra, hogy igazi újságja van. Sajtócézár lett, közéleti személyiség. Mindig is erre vágyott. Még csak a tervek készültek, amikor felhívott telefonon, és hosszasan ecsetelte: a Hit Info azért ment féke, mert nem õ alapította. Emiatt nem volt benne a kenet (Szekeres Gyuri – mint alapító – kenetébõl ennyire futotta). Az alapító-fõszerkesztõ szellemisége – a rajta levõ kenet – eldönti egy lap sorsát.

Ebbõl megértettem: ha túl akarjuk élni a vállalkozást, az impresszumban alapító-fõszerkesztõként kell feltüntetni Németh Sándort. Látszott, hogy neki ez a legfontosabb. Nem tudott lemondani errõl. Pedig az eredeti koncepció szerint nem domborítottuk volna ki, hogy ez a Hit Gyülekezete lapja. Nem hitte el: ha jó a lap, õ nagy ember lehet a háttérben is. A szerepe mit sem változik. Anélkül irányíthat mindent, hogy az impresszumban azonnal elõítéleteket ébresztene (elegánsabb is lenne, de ahhoz neki sohasem volt érzéke). Miután láttuk, hogy Németh Sándor milyen újságot szeretne, már örültünk ennek. Jobb, ha ott van az impresszumban a neve. Ne higgye senki, hogy mi vagyunk ilyen hülyék.

Annál is inkább, mert rajtam kívül mindenki álnéven írt az újságba. Mészáros Pista a Beszélõben is használt Bárány Péter álnevet elevenítette fel. Egyszer Németh Sándor felkérte, hogy írjon a bõsi vízlépcsõrõl. Mészáros hozzám hasonlóan ellenezte a vízlépcsõt, Horn viszont megépíteni készült. A vezetõ lelkész a választások elõtt azzal kívánta támogatni a koalíciót, hogy vízlépcsõpárti cikket jelentet meg a Hetekben. Ki akarta fejezni háláját az MFB félmilliárdos hitele miatt. Még az sem zavarta, hogy a Hit Gyülekezete a rendszerváltáskor részt vett a vízlépcsõ elleni tüntetéseken. A gyülekezetrõl szóló egyik film legszimpatikusabb képsora ez a tüntetés. Igaz, akkor Németh Sándor érdekei mások voltak: akkor a demokratikus ellenzék oldalán állt. Most viszont a szocialisták segítették pénzhez jutni. A politika – akár a szerencse, vagy egy vezetõ lelkész jelleme – forgandó. Mi köze ehhez a Dunának? Kit érdekel a Szigetköz?

Mészáros Pista, aki akkor még SZDSZ-képviselõ volt, vízlépcsõellenes cikket írt. Szellemesen- számomra nagyon szimpatikusan – kifigurázta Horn Gyulát. Mivel Mészi Pistával együtt jártam focimeccsekre, gondoltam: jobb, ha tudja, mire számíthat. Ne fusson lesre. Finoman figyelmeztettem, hogy a fõszerkesztõ úr nem egészen erre az írásra vár. Pista megrémült, és a saját álláspontját átalakítottuk az ellenoldal véleményévé. Így is éppen hogy döntetlenre tudtuk hozni az írást. Németh Sándornak nem tetszett, nagyon ideges lett. Mészáros István húzta a nyakát, aztán megköszönte, hogy figyelmeztettem. Mi lett volna, ha nem szólok?

Hack Péter rendszeresen Balogh M. Péter álnéven írt (a felesége leánykori neve Balogh Márta volt). A képviselõ ír másik álneve Marschall Ádám (ezt a nevet tõlem kapta). Fenyõ János meggyilkolása után Hack Péter írt egy kitûnõ cikket álnéven. Kíméletlenül õszinte, ragyogó írás volt. Németh Sándor csak nyomtatásban látta Hack tanulmányát. A másik oldalon az õ egész oldalas elemzése volt olvasható. A két írás teljesen különbözött egymástól. Én úgy éreztem, kiegészítették egymást: Hack említést tett a politika, a kulturális elit és az alvilág összefonódásáról. Németh Sándor pedig arról írt, hogy gyilkosságot semmi nem indokolhat.

Ám a vezetõ lelkész igazi mondanivalója az volt, hogy Fenyõ Jánost azért lõtték le, mert gazdag. Én úgy gondoltam, ezért inkább kirabolták volna. Németh Sándor úgy érezte, Hack cikke cáfolja õt. Emiatt hetekig szikrázott a levegõ. Engem tettek felelõssé. Németh Sándor azt mondta, hogy az alvilág és az elit összefonódásának emlegetésével “magunk alatt vágjuk a fát”. Attól félt, hogy ennyi erõvel lelõhetik õt is. Mondtam, nem lõnek le akárkit. De õ rettegett attól, hogy a gazdagságát irigyelni fogják.

A Hit Gyülekezetében néhány hétig Fenyõ János nagyobb szent volt, mint Pál apostol. Valóságos kultusza alakult ki a médiacézárnak. Fenyõ János szentségben közvetlenül a názáreti Jézust követte. Olyan emberek áradoztak szívbéli jóságáról, akik soha nem ismerték. Hack Péter egy szóval sem merte mondani: õ ismerte a szerencsétlen elhunytat. Igaz, ez semmit nem jelent: ismerte õ Németh Sándort is.

A fõszerkesztõ kiváló hangulatot teremtett, amikor néha megjelent a szerkesztõségben. Ha meglátott valakit, akit addig nem ismert, megkérdezte: “Ki ez, mit keres itt?” A tördelõszobában Simon Tímea gépben javította az elkészült oldalakat. Németh Sándor egyszer ott tartózkodott, a korrektor pedig tovább dolgozott a helyén. “Mit hallgatózik itt ez a nõ?” – kérdezte a vezetõ lelkész, aki úgy hitte: Simon Tímea azért van ott, hogy õt figyelje. Valaki beépítette. “Ez a nõ többet be ne tegye a lábát ide” – mondta.

Simon Tímea gépelt is a szerkesztõségnek. Néha napokat ott töltött, éjjel-nappal dolgozott, egy fillér nélkül. Németh Sándorról mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt. Számára õ volt Isten nagy embere. Hogyan mondjuk meg neki, hogy ki van rúgva? Hogy Isten embere látni sem akarja? A parancs különben is nagy gond elé állította a szerkesztõséget: Simon Tímea önzetlen munkájára nagy szükség volt (csak õrá nem). Morvay végül megtalálta a megoldást: a testvérnõ ne jöjjön be, e-mailen küldje be a gépelt anyagokat.

A Hetek profilja hamar kirajzolódott: vágni kell a paráznaságot, a jobboldalt, a katolikusokat, magasztalni kell Izraelt (“zsidók olvassák az újságot” – mondta Németh Sándor), és isteníteni az evangéliumi pünkösdi-karizmatikus mozgalmat. A lapban olyanok szólalhattak meg, akik korábban kapcsolatba kerültek a Hit Gyülekezetével, és méltányolták a vezetõ lelkészt. A fontos emberekhez maga a fõszerkesztõ ment interjút készíteni. Egyszer telefonált, hogy azonnal készítsünk elõ egy diktafont: Fekete János interjút ad neki. Amikor visszajött, a felvételen szinte semmi sem hallatszott. “Nekem ti többet ilyen magnót ne adjatok, amit a riportalany orra elé kell tenni – mondta. – Nagy emberekkel ezt nem lehet megcsinálni. Olyan magnót adjatok, ami több méterrõl is felvesz.” Próbáltam mondani, hogy a tévéhíradóban látszik: a miniszterelnök szája elé is odatartanak diktafonokat. De a vezetõ lelkész közölte: ideje lenne megszabadulnom a világi újságírás korlátaitól. Egy Fekete Jánost ne hasonlítsak egy miniszterelnökhöz. Erre kértem, hogy legközelebb szóljon idõben, és megoldjuk (térmikrofonokat szerelünk be oda, ahol Németh Sándor interjút készít).

A vezetõ lelkész – miután saját lapja lett – egész nap a hírekkel foglalkozott. Félóránként telefonált, mi történt a nagyvilágban. A hírekkel mi úgy bántunk, mint “munkaeszközzel”. Õt minden felkavarta. Apokaliptikus következtetésekre jutott minden diplomáciai esemény kapcsán. Hisztériás rohamot kapott Tony Blair megválasztásakor, mert az angol miniszterelnök katolikus. Az EU tisztségviselõk változásakor Morvayval keresték a potenciális Antikrisztust. A fõszerkesztõ éjfélkor még ránk telefonált, rendben van-e minden. Õ adott címet minden írásnak (anélkül, hogy ismerte volna a cikkek tartalmát). Telefonon el kellett sorolni oldalanként a cikkeket, õ pedig otthonról kapásból vágta rá a címeket (azok néha az ellenkezõjét állították, mint amirõl az írás szólt). Amikor észrevette, hogy Horn Gyula altatni próbálja a közvéleményt (amivel sokat tett azért, hogy a választásokat elveszítsék), Németh Sándor is ravaszul kezdte szerkeszteni a lapot. “Írjatok a lovakról, madarakról – mondta. – Menjetek el a Hortobágyra.” Aztán – amikor kezdett feljönni – zsigerbõl nekiesett a Fidesznek.

A vezetõ lelkész nem kis vállalkozásba kezdett. Kijelentette, hogy a Hetek címû lappal átformálja a közvéleményt (és eldönti a választásokat). Napokon át beszélt ezekrõl a terveirõl. “Az agymosás számára nem jelenthet gondot- ismertük el. – Gyakorlata van benne.” De hát az a gyülekezet. Ki hallgat rá, aki nem fél az Istentõl (s nem tudja, hogy Istent – ugyebár – õ képviseli).

Akkor még úgy gondoltam: Németh Sándor csak a realitásérzékét veszítette el. A vezetõ lelkész meg volt gyõzõdve arról, hogy az ember nevû teremtmény – õrajta kívül – képtelen az önálló gondolkodásra. Öntudatlan lényekrõl van szó, akiket néhány hozzá hasonló, rendkívüli, kiválasztott ember irányít. Nekik eközben fogalmuk sincs, mi történik velük. Németh Sándor úgy képzelte: ugyanazt teheti mindenkivel, amit a Hit Gyülekezete tagjaival. Éppen olyan primitív módon manipulálhatja õket, mint Szekeres Gyurit.

Egy alkalommal viszont szembe kellett néznie a tényekkel. A Nyitott száj címû televíziós mûsorba szokás szerint beküldte embereit. Azok különbözõ minõségben mutatkoztak be, de csak a bolond nem látta, hogy egy helyrõl jöttek. A felvétel után Morvay Péter ájuldozott, mekkora sikert arattak a hitesek. “Meghatározóvá tették” a gyülekezeti álláspontot, amit a vezetõ lelkész sulykolt beléjük. Amikor a mûsor adásba került, Németh Sándor is képernyõ elé ült, hogy lássa az újabb médiasikert. Élvezni akarta a pillanatot, amikor az orránál fogva vezeti az országot (a háttérbõl, ügynökök révén, mint rendesen). Látni szerette volna, amint õ irányítja a közvéleményt.

Aztán szembesült a valósággal: szánalmas volt a kiküldött hitesek szereplése. Látszott rajtuk, hogy betanult szöveget mondanak. Érezhetõen bosszantotta a többi jelenlevõt az átlátszó butaság, amellyel manipulálni igyekeztek a hallgatóságot (a hites mûmosollyal, kenetteljesen). Ordított a szektásság, a sematikus gondolkodás, tobzódott a kisegyházi kultúra. Mintha csak Németh S. Juditot láttuk volna. Olyanok voltak, mint Németh Sándor, amikor az asszony “jön át” rajta. Ami ott megjelent, maga volt a téboly. A Hit Gyülekezete másik arca. A feleségemmel már rettegtünk, amikor az újabb hites a mikrofonhoz lépett. Minden ugyanazt a primitív nyelvezetet használták. Juszt László a haját tépte.

Németh Sándor feldúltan telefonált, láttam-e a mûsort. “Lesújtó volt nézni” – mondta. Némileg megnyugtatott, hogy televízión keresztül még észreveszi. Tudja, hogyan hat kifelé. Mert az õ politikai gyûlésein ugyanez zajlott, de akkor élvezte. Pedig ott nem öten, hanem nyolcvanan adták elõ ugyanezt. “Borzalmasan megalázó volt – kaptam az alkalmon. -Pedig éppen úgy beszéltek a fiúk, minta gyülekezeti fórumokon. Ez nálunk mindig sikert arat. A saját közönségünk értékítélete idõnként megtévesztõ. Hiába: ennyire meglátszik a tendenciózus gondolkodás egy másik közegben.” A telefonban néma csend. Azt hiszem, ilyen esetekben jött rá Németh Sándor arra, hogy még nem vagyok Petrõcz Levente szintjén. Még be kell törnie. (A jó szolga ilyenkor vigasztaló szavakat mond. Nem engedi, hogy a tények felzaklassák Isten ajándékát.)

Németh Sándor nem vette észre, hogy a Hetek (a szíve csücske) kívülrõl nézve éppen olyan, mint ügynökei szereplése a Nyitott szájban. Átlátszóan manipulatív, elfogultan részrehajló, szánalmasan gyermeteg. Kezdetben próbáltam elmagyarázni a felkentnek: értem én, hogy milyen hatást szeretne elérni. De helyesebb lenne, ha a tények bemutatására koncentrálnánk. Az olvasó majd levonja azokat a következtetéseket, melyeket a hírek eltorzítása által igyekszünk az agyába döngölni. Hitelesebb lesz, ha leleplezzük a visszásságot, mint ha elmondjuk. Kifejtettem neki, hogy soha nem voltam az álobjektív újságírás híve: mindig zavar, ha az olvasó nem tudja meg, kinek van igaza. Az újságírónak addig kell kutatnia, amíg – az olvasó helyett – ki nem deríti az igazságot. Nem elégedhet meg azzal, hogy egyik fél ezt mondja, a másik meg azt. De az még inkább bosszant, ha tények híján állítunk valamit. Ha elõbb van meg az “igazság”, és ahhoz kell igazítani a tényeket (márpedig ez volt Németh fõszerkesztõ úr elvárása). “Nem olyan gyenge a mi igazságunk (kedves Bástya elvtárs) – mondtam neki -, hogy olyan stílusban kelljen tálalni, amely ellenszenvessé teszi még azok elõtt is, akik egyetértenek velünk.” Próbáltam megértetni, hogy nem hülyék az emberek. De ezt õ nem hitte el. Maga körül csak ilyeneket látott.

A fõszerkesztõnek fogalma sem volt arról, hogy különbözõ mûfajok léteznek. Elméletben talán hallott valamit harangozni errõl, de a gyakorlatban azt várta: olyanok legyenek a hírek, mint a legvéresebb vezércikkek. Vágja gyomorszájon azokat, akiket õ megvet. Ragaszkodott ahhoz, hogy bordélyháznak nevezzük (öles betûkkel a címlapon) azt a kollégiumot, ahol a felnõttkorú diákok legálisan élhettek szexuális életet. A szerzõ által javasolt “piros lámpa” neki kevés volt. Németh Sándor a hírekben katolikusnak neveztette Fidel Castrót, csak azért, mert fogadta a pápát. Az egész újság egy nagy publicisztika volt: arról szólt, hogy ezen a héten kit utált Németh Sándor (és felesége, Judit). A mi feladatunk az volt, hogy – amennyire lehet – ezt szalonképesen tálaljuk.

A vezetõ lelkész nagy hangsúlyt fektetett a kenetre: úgy gondolta, nagyobb áldás jön a lapra, ha családtagjai írják tele az újságot. Õ álnéven írt hetente egy-egy oldalas publicisztikát (nevezzük így). Pásztor László néven írta azokat a szalonképtelen cikkeit, amelyeket egyházi vezetõ nem vállalhat (a “Pásztor” volt õ, a “László” én, aki mondatokba szedtem, amit diktált). Cikkei néha úgy készültek, hogy magnóra mondott egy órás szöveget. Irdatlan munkával legépelték. Ebbõl kellett nekem elfogadható írást szerkesztenem.

Felesége, Németh S. Judit – Kolozsvári Judit álnéven – írt egy másik egész oldalt. Kimásolta (és szubjektív megjegyzéseivel látta el) az Izrael állam megalakulásának évfordulójára megjelent könyv részleteit. A Hetek magas színvonalát demonstrálta, hogy heteken át közöltük: hogyan látja Németh S. Judit a konyha ablakából a közel-keleti helyzetet. Amikor néhány tekintélyes “zsidó értelmiségi” jelezte, már nekik kínos a sorozat, Németh Sándor kijelentette: szólt hozzá az Úr ezeken az embereken keresztül. Vegyünk vissza a prozelita lendületbõl. Ha bennünket kérdez, az Úr nélkül is megmondtuk volna a fõszerkesztõnek: helyenként szélsõséges a lap hangvétele. Az õ cikkei leginkább. De neki ez tetszett. Utólag viszont bennünket oktatott ki: “Nem lehet így újságot csinálni. Nem értetek ti ehhez. Nem ismeritek az angolszász kultúrát.” (Szemben vele, aki annyit tudott angolul, hogy “jessz”. Az írásait én fordítottam tört zalairól magyarra.) Fél napot elrabolt azzal, hogy lediktálta a korrekt szerkesztés alapelveit. (Azt olvasni kellett volna: milyen az, amikor Bástya elvtárs lapot szerkeszt.) Ezzel demonstrálta, hogy õ az alapító. Hatalmat vett az újság fölött. Késõbb egyetlen ember akadt, aki nem tartotta be még az általa ismert (és lefektetett) etikai normákat sem. Az illetõt Németh Sándornak hívták.

Németh Szandra, a vezetõ lelkész lánya (ugyancsak álnéven) idõnként összeállított egy egész oldalas kulturális rovatot. A rovat megjelenése általában egyházpolitikai feszültséget eredményezett, mivel a kultúra – mint tudjuk – démonikus. Kivéve a Hit Gyülekezete mûvészeinek alkotásait, mert azokat felkente a Szentlélek. (A világ ezt nem érti, ezért írtak a hites képzõmûvészek kiállításáról “Poshadt víz” címmel kritikát a Magyar Hírlapban.) Ezért jobbnak láttam, ha a kultúra a Németh család fennhatósága alatt marad. Néha Tóth Géza versmondó – akinek felesége szorosan kapcsolódott Németh S. Judithoz – rendezett éles hangú kirohanásokat a paráznaság ellen (például A miniszter félrelép címû film kapcsán). Tóth Géza filmkritika címén Dobó Katát simán lekurvázta. A filmet természetesen nem látta. Hallottuk, hogy aki mégis megnézte a moziban, annak bûnvallásra kellett mennie. A kulturális rovat olyan mértékben igyekezett Németh S. Judit álszentprüdériájának megfelelni, hogy az sokakban ellenkezõ hatást váltott ki. Gyülekezeti barátaim közül néhányan bevallották: a Hetekbõl nézik ki, milyen filmet érdemes megnézni. Amit ott levágnak, arra feltétlenül elmennek.

Egyszer Szabó István filmrendezõvel készült egész oldalas – nagyon szép – interjú. Németh Sándor keményen megrótt, hogy ilyen “hülye értelmiségi lelkizéseket ne tegyetek többet az újságba”. Aztán a Szabó Istvánról készült lírai fotóról azt mondta, hogy annak közlésével elkövettem a legnagyobb baklövést, amit csak lehet: “Arról a képrõl kiárad a buziszellem az olvasókra.” Tihanyi Péter a filmszemlérõl készült tudósításában – amelyben csak annyi feladata lett volna, hogy felmagasztalja azt a dokumentumfilmet, amelyet ugyan nem látott, de egy hites szerepelt benne – azt merte írni: szeret moziba járni, és neki tetszett a Csinibaba. Ám a szerkesztés miatt nem voltunk a legutóbbi istentiszteleten, és nem hallottuk: Németh Sándor éppen a mozit vágta (ott jön be az ördög). Az apropót az adta, hogy Németh Hajnalka sokat járt moziba. Ezért Németh Sándor elintézte, hogy “Isten” szóljon a lányához. A prédikációban a Csinibaba volt az elrettentõ példa. A Hetek pedig – mit sem sejtve a “Szentlélek” vezetésérõl – dicsérte a filmet. A vezetõ lelkész lánya ettõl zavarba jött: most akkor lehet moziba járni, vagy nem? Németh Sándor tombolt. Mindenki reszketett. Hetekig nem jelent meg a kulturális rovat.

A filmekrõl jut eszembe egy szép történet. A Jézus Krisztus utolsó megkísértése címû film ellen (amelyet még megtérésem elõtt láttam, és nagyon tetszett) a Hit Gyülekezete tüntetést szervezett a bemutató elõadás elõtt. A mozi elõtt tüntetett Gecsõ Olga, Márkus Joe késõbbi felesége. A moziban pedig bent ült Márkus Joe, akit -miközben a keresztények az ajtóban protestáltak ellene – annyira megérintett a film, hogy elindította a megtérés útján. Ha Olgának sikerült volna Márkus Joe-t lebeszélnie a filmrõl, késõbb talán sohasem lett volna a férje (Olga természetesen nem látta a filmet, úgy tüntetett).

Sass Szilveszter álnéven Németh Szilárd, a vezetõ lelkész fia szerkesztette a sportrovatot. A Sass vezetéknév a rovatvezetõ apjára utalt, amit nem volt ajánlatos szem elõl téveszteni. A sasfióka egy alkalommal nem ért haza hat órára (pedig ott állt készenlétben a sofõr), ezért felhívták otthonról. A gyerek elmondta, hogy az olvasószerkesztõk még nem végeztek az anyagával (márpedig õ szerette megnézni, hogyan tördelik be a sportoldalt). A fõszerkesztõ apuka azonnal felhívott. “Kik azok az olvasószerkesztõk? – kérdezte. -Kellenek azok egyáltalán?” Mondtam, hogy egy újságnál általában nélkülözhetetlenek. Akkor holnap rúgjam ki õket, mondta Németh Sándor, és keressek újakat. Elég nagy a gyülekezet.

Sass Szilveszter egyébként kiváló munkát végzett: kiválogatta az MTI sporthíreit, és odaömlesztette elém. Ezekbõl kellett cikkeket farigcsálnom a rovatvezetõ úrnak. Természetes, hogy egy karizmatikus lapban a sportrovat is szellemi látással bír. Azok a nemzetek, amelyek a külpolitikai rovatban rosszul szerepeltek, a futballban sem számíthattak nagy rokonszenvre. Azokat a futballistákat pedig, akikrõl az a hír járta, hogy söröznek, lapunk mélyen elítélte.

Felejthetetlen a jelenet, amikor megjelent a szerkesztõségben a gyülekezet egyik naiv tagja, aki a Nemzeti Sportnak is dolgozott. Felajánlotta segítségét a rovatnak. Németh Szilárd rovatvezetõ tetõtõl talpig végigmérte, hogy “mit akar ez itt”. Az újságíró elvörösödött, és izzadni kezdett. Németh Szilárdon látszott, hogy nem is érti az egészet: ez az ember nincs tisztában azzal, hol van. Aztán azt mondta neki: jelentkezzen az apukájánál, majd õ eldönti, mi legyen (húztam a nyakam: mi lesz ebbõl?). Más alkalommal Szegedrõl küldtek cikket a kajak-kenu világbajnokságról, de az sem tudott megjelenni. Szekeres Gyurinak is volt egy ügyes sportriportere, akivel be akart vágódni az újságba. De esélyük sem volt. Ezek az emberek nem értették meg, hogy a sportrovatban már van szolgálati ajándék, akit Isten hívott el. Önjelöltekre pedig nincs szükség az Úr munkájában.

Sass Szilvesztert édesapja egyszer elküldte Nyilasi Tiborhoz, a Ferencváros akkori vezetõedzõjéhez, interjút készíteni. A papa gondosan felírta a kérdéseket. A 13 éves rovatvezetõt testõrök szállították az Üllõi útra. Az interjú – amely nem ütötte meg a Németh Szilárd által korábban szerkesztett gyerekújság színvonalát – azzal a kérdéssel zárult: hisz-e Istenben Nyilasi Tibor?

A csapat szereplése akkor még nem indokolta a kérdést. De a rovatvezetõnek eleget kellett tennie szülei csõlátásának. Egy hites újság olvasóját pedig nyilván ez érdekli a legjobban. A tabellára rá sem néz. Nyilasi nem tudta, hogy a helyes válasz az lenne: “Eddig nem hittem, de most már hiszek. A brilliáns tehetségû riporterrõl rám szállt a Szentlélek. Szeretném, ha Németh Sándor rám tenné a kezét. Hova kell a tizedet fizetni?” (Lehetett volna helyben. Ott állt Petrõcz Levente). De Nyilasi azt mondta, nem hisz. Ettõl kezdve csökkent a Fradi-kultusz a gyülekezetben (szegény Mészi Pistának újra bujdokolnia kellett, ha az Üllõi útra ment). A vezetõ lelkész egyszer még imádkozott is érte, hogy hagyja el a “Fradi démon”. Amikor a földön feküdt, megkérdeztem a Pistát: “Rád tegyem a kezem? Akarod, hogy visszamenjen beléd?”

Az élet azonban nem volt ennyire vidám. A vezetõ lelkész nagy nyomást helyezett rám Morvay Péter miatt. Mindenáron azt akarta, hogy Morvay vegyen részt a Hetek szerkesztésében. Én úgy gondoltam, hogy az lenne a lapnak a kegyelemdöfés. Morvay a valóság tényeit mindig Németh Sándor elméleteihez igazította. Csak manipulációban és világösszeesküvésekben tudott gondolkodni. Híreivel állandóan sokkolta Németh Sándort (mert õ ezt szerette). Néha figyelmeztettük Morvayt, hogy ezt fejezze be. Ne pörgesse a Sándort, mert a bolondokházába juttatja. Mit csinálunk akkor 25-30 ezer emberrel, aki azt hiszi, hogy õ az Isten?

A vezetõ lelkész azt szerette volna, ha Morvay Péter szerkeszti a külpolitikai rovatot. De én minden erõmmel ellenálltam. Pedig Németh Sándor egyszer elismerte, hogy “Péter az amerikai keresztény ponyvairodalmon nevelkedett, és el is hitte, amiket azokban olvasott. Ettõl kicsit tendenciózus a gondolkodása”. Õ tehát tudta, hogy azok a könyvek csak manipulációra valók. Emlékeztettem Németh Sándort, hogy ezzel a szemlélettel lejáratja magát azok elõtt, akikre hatni akar. Ezt elismerte. De Morvay olyan nyomás alá helyezte, hogy tombolt, amíg be nem nyomta az újságba. Morvay olyan volt neki, mint a kábítószer. Brezsnyev utolsó (megzakkant) éveiben volt egy ápolónõvel ilyen viszonyban: csak vele tudott kommunikálni. A vezetõ lelkész azt hitte: azért nem támogatjuk Morvayt, mert féltékenyek vagyunk rá. Nem lehetett megértetni vele, hogy életveszélyesnek tartjuk azt az embert. Õt ugyanis Morvay “pszicho-thrillerjei” tartották életben.

Németh Sándor mindent bevetett, hogy Morvay a laphoz kerüljön. Még Hack Péter is meghívott vacsorára, hogy meggyõzzön. Egész este arról beszéltek, hogy Morvayt be kell vennem a Hetekbe. Morvay Péter olyan információkkal rendelkezik, amelyekkel senki más. Képességeirõl Németh S. Judit is áradozott (ezzel Hack Péter kitette az “ászt”). A vezetõ lelkész újra a pokollal fenyegetõzött, ütött-vágott. A feleségem két és fél hónapos terhes volt. Borzalmas gyötrelmeket éltünk át. Egyik este kórházba kellett vinni, és még aznap meghalt a baba. Két nap múlva beleegyeztem, hogy Morvay legyen a külpolitikai rovat vezetõje. Ettõl kezdve a legfontosabb forrás az Intelligence Digest nevû folyóirat lett, amelyet Morvay az interneten talált. A lap állítólag bizalmas titkosszolgálati információkat közöl. Morvay elhitette Németh Sándorral, hogy az elõfizethetõ újságot a nagyhatalmak kormányfõi, titkosszolgálatai, tábornokai és a világ negyven legnagyobb olajcégének tulajdonosai kapják. Ezenkívül Németh Sándornak és neki jár (Morvay egyet elõfizetett saját magának is). Miután megtiltottam, hogy ezt használja hírforrásként, Morvay a fejem fölött Németh Sándorral tárgyalta meg a világpolitika eseményeit. A vezetõ lelkész csak értesített, milyen szupertitkos információt közöl majd Morvay Péter a lapban.

A megbízható Intelligence Digest információi szerint körülbelül a múlt hónapban kellett volna befejezõdnie a harmadik világháborúnak. Az oroszoknak már régen le kellett volna vonulniuk Izrael ellen. Ciprusnak lángokban kellene állnia. Németh Sándor összehívta a vidéki gyülekezetek vezetõit a táskás atombombák közvetlen veszélye miatt is. Mindenki rettegett. A presbiterek a hajukat tépték. Kis híján bunkerek ásásába fogott a Hit Gyülekezete. Németh Sándor az Intelligence Digest titkos információi alapján azt hirdette a tizenéveseknek, hogy készüljenek a lövészárkokba. Morvay állandó csillagászati megfigyelései ugyancsak “megtermékenyítették” Németh Sándort. Komolyan attól kellett tartani, hogy a vezetõ lelkész elveszíti maradék eszét.

Morvaynak megmondtam, álljon le. Németh Sándor nem a Bibliát, hanem az õ eszeveszett titkosszolgálati jelentéseit prédikálja. Katasztrófába sodorja a gyülekezetet. Õ erre azt mondta: “Csak nem hiszed, hogy Németh Sándor nem tudja, mit csinál?” (Ez olyan kérdés volt, mint amikor Jézustól megkérdezték a farizeusok, hogy szabad-e a császárnak adót fizetni.) Azt válaszoltam: ha ennek rossz vége lesz, és a gyülekezet tagjainak bármi baja esik, keresni fogják a felelõsöket. Több tízezer ember szájtátva hallgatja azt az embert, akit õ a baromságaival etet. Ezek a hívõk rábízták az életüket Németh Sándorra (aki már akkor súlyos orvosi esetnek látszott). Azt hiszik, hogy Isten kezében vannak. A vezetõ lelkész oda irányítja õket, ahova akarja. Ha valami történik, nem csak a prédikátor lesz a felelõs. Morvay Péter hangot váltott, majd azt válaszolta, amit majd ebben az esetben mondani fog: “Én csak a feladatomat teljesítettem.” “Bravó. Sejtettem” – válaszoltam neki.

Tudtam, hogy Morvay olyan ember, aki az õserdõben lelkesen vinné a jelentéseket Németh Sándornak: “Minden rendben halad. Ott már bevették a gyógyszereket, amott már meghaltak.” A végén – véletlenül – õ lenne az egyetlen, aki életben maradna (nem volt ideje bevenni a gyógyszert a sok feladat miatt). Sietne a rendõrök segítségére. Mondaná: õ a munkáját végezte, próbálta megakadályozni a tömeges öngyilkosságot, de már nem lehetett. Majd látnánk az új fõnöke irodájában, amint azt mondja: “Találtam a hobbijához valamit az interneten. Talán érdekelni fogja.”

Morvay Péter és Németh Sándor néha úgy tekintett egymásra, mint két szerelmes gerle. Õk tudják, mi zajlik a világban, a vakok meg nem látnak semmit (két példányban járt az Intelligence Digest). Morvay már a telefon elsõ szavából tudta, Németh Sándor mit akar hallani. Csakis azt mondta. Õt nem kellett betörni, olyan volt, mint a gyurma. Olyan világot varázsolt Németh Sándor köré, amilyet akart. Álomvilágot, amely csak a vezetõ lelkész fejében létezett, s amelynek semmi köze a valósághoz. De a vezetõ lelkész ezt szerette. Egyszer azt mondta: tíz évébe kerülne, hogy valakit úgy betanítson, mint Morvay Pétert. Nem tûrte az olyan embereket, akik a tényekkel zaklatták. A láthatókra a hitetlenek néznek. Németh Sándor szemei pedig a láthatatlanokra tapadtak: arra, amit látni szeretett volna. Azt pedig egy pszichés zavarokkal küzdõ szélhámos vizionálta neki.

Németh Sándor úgy gondolta, a Hetek dönti majd el a választásokat. A környezetében mindenki azt szajkózta, amit hallani akart: “Az egész ország a Heteket olvassa. Mindenki odavan tõle.” Ilyenkor úgy érezte, még inkább kézbe kell vennie a lapot. Nem bízhatja dilettánsokra a választások kimenetelét. Egyszer azt prédikálta a gyülekezetben, hogy valaki azt mondta: neki igazából nem lelkésznek, hanem újságírónak kellene lennie. A hallgatóság odavolt, “mekkora tehetség a Sándor: mindenhez ért”. Ez a nagy tekintély Dénes János, egykori MDF-képviselõ volt. Dénes János – aki nekem említette az ominózus mondatot – azt akarta ezzel mondani, hogy jobb lenne, ha Németh Sándor nem lelkészként manipulálná a fiát (aki a gyülekezetbe járt). Inkább írkáljon, az nem annyira veszélyes.

A Hetek megjelenését minden héten remegõ gyomorral vártuk. Az aktuális szám értékelése felért egy ítélethirdetéssel. Nem tudtuk, mit húz elõ a zsebébõl: a nyuszit vagy a pisztolyt. Még a presbiterek is azt mondták: “Halálra váltan várjuk a pénteket.” Ha a vezetõ lelkésznek valami nem tetszett, az olyan volt, mint egy kivégzés. “Elolvastam az újságot – mondta egyszer. – Te tönkreteszed az Isten munkáját. Nem lehet az újságot kézbe venni. Kósánéval többet ne legyen egész oldalas interjú, mert az újságra rájött az a szürkeség, a vaskos materializmus, ami benne van. Nem lehet neki ilyen buta kérdéseket feltenni. Ezentúl faxold át, amit kérdezni akarsz. Egy ilyen újságot nem lehet eladni. Engem járatsz le.” Kósánéhoz Németh Sándor küldött el. Az interjúhoz a parlamentben többen gratuláltak (ami viszonylag ritka). Tudom, nem sokat számít, de interjúkészítést tanítok az ELTE újságíróképzõ szakán. Kósáné pedig õszintén beszélt, és nagyon jókat mondott. A szöveg bárhol, akár egy igazi lapban is megjelenhetett volna. Azt hittem, egy közéleti újságból a “materialista démonokat” – amelyeket Németh Sándor állítólag érzett – nem kell kiszûrni. Gondoltam, hogy ezután az interjúalanyokból elõször kiûzöm a démonokat, alámerítem õket, majd megkérdezem: mi a véleményük a parlamenti házszabályról?

Németh Sándor aznap sem elõször hívott. Hetek óta zajlott a betörésemre irányuló kísérlet. Állandó megfélemlítés alatt tartott. A presbiterek néha becsukták a szemüket, hogy ne lássák, mit mûvel velem. Egyszer összeszedtem magam, és azt mondtam neki: “Sándor, én nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Írhatnék riportokat, taníthatnám a fiatalokat. Amit kértél, megcsináltam: összeraktam ezt a lapot. Engedd meg, hogy a lapszerkesztést átadjam másnak.” Könyörögtem neki: adjon egy kis levegõt, mert nem bírom tovább.

A jó pásztor, az irgalmas lelkész, az Isten felkent embere így válaszolt: “Tudtam eddig is, hogy torz személyiségû ember vagy. Tele vagy démonokkal, nem tudod kontrollálni magad. Nincs személyiséged. Látszik, hogy ördögi természeted van. Ez az út, amin te jársz, a pokolba vezet. A Sátán irányít téged.”

Napóleon disznó kutyái

Amikor kijött értem a mentõ, eszméletlen állapotban voltam. Ömlött rólam a víz, dobáltam magam, és azt kiabáltam: “Vegyétek le rólam a vizes zsákot!” Az orvost nem ismertem fel. Az elsõ vizsgálatok nem tudták megállapítani, mi bajom. Szúrt az oldalam, és görcseim voltak. Amikor a kórházban észhez tértem, három dolgot kértem a feleségemtõl: ha meghalok, nem lehet ott a temetésemen Németh Sándor, és családjának egyetlen tagja sem. Senki nem mondhat beszédet a Hit Gyülekezetébõl (mert azt Németh Sándor írná – az meg nem a gyilkos feladata). Iványi Gábort kérje meg, hogy temessen el.

A feleségem sírt. A szeme elõtt zuhantam össze. Németh Sándor olyan terror alatt tartott, hogy állandó halálfélelmem volt. A vezetõ lelkész ezt azzal magyarázta, hogy az ördögöt nagyon zavarja a gyülekezet lapja. A szellemvilágban óriási fegyver az õ újságja. A világi lapok is megérezték, hogy ez az újság kivégzi õket. Tudják, hogy “nem rúghatnak labdába mellettünk”. A bennük levõ démonok tombolnak, mert megérezték a bennünk levõ szellemet. Szerinte ezt érzem.

Én csak annyit tudtam, hogy a gyötrelmek az õ telefonjai után szakadnak rám. Tisztában voltam azzal, hogy be akar törni. Kívülrõl tudtam nézni, mit csinál velem, mert számos alkalommal láttam mások betörését. Borzalmas látvány volt végignézni, amikor egy ember elveszíti önmagát. Németh Sándor valósággal kiherélte az emberek lelkét. Felfogása szerint csak így voltak alkalmasak a szolgálatra. Agy nélkül, önálló döntések híján.

A vezetõ lelkész ledarálta a kiszemelt áldozatot, majd a szolgálati ajándéknak való teljes engedelmességet programozta belé. A körülötte levõ emberek olyanokká váltak, mint az öntudatlan állatok. Csak akkor volt elviselhetõ az életük, ha a “program” szerint cselekedtek. Ha eltértek attól, visszajött rájuk az a borzalmas pszichikai nyomás, amellyel begyalulták õket. Németh Sándor elhitette velük, hogy ez a szenvedés Istentõl van, és az engedetlenségük miatt jött rájuk. Ezért ezek az emberek nem ismertek mást, csak az engedelmességet. Németh Sándornak mindig igaza van. Ha nincs, akkor majd lesz. Aki Németh Sándort szereti, az barát. Aki nem szereti (azaz nem engedelmeskedik neki), az ellenség. Németh Sándor tökéletesen idomította az embereit: ha azt mondaná nekik, hogy öljenek, megtennék.

Németh Sándor betört emberei olyanok voltak, mint Orwell Állatfarmjának kutyái (melyeket Napóleon disznó idomított be). Akire Napóleon rámutatott, azt szétmarcangolták. A gyülekezet átlagos tagjai pedig úgy viselkedtek, mint az Állatfarm Bandi nevû lova. Húzta az igát akkor is, ha nem kapott enni. Építette a malmot akkor is, amikor már tudni lehetett, hogy soha nem épül fel (a mi malmunk az volt, hogy “a Hit Gyülekezetébõl indul az európai ébredés”). Amikor Napóleon disznó Bandi lovat a vágóhídra küldte, õ akkor is azt gondolta: kórházba megy. Nem fogta fel, hogy Napóleon eladta a sintérnek.

A “kutyák” kiképzése a szemem elõtt zajlott. Tudtam, hogy ez micsoda. De nem akartam elhinni, hogy velem is megtörténhet. Hogy elérkezett az én idõm. Most én következem. Addig azt hittem, Németh Sándor éppen azért tart engem, mert rajtam keresztül informálódik a “józan pogány világról”. A “kutyái” már nem tudtak megítélni semmit. Semmirõl nem volt önálló véleményük. Szekeresék csak bambultak. Morvay csupán a vezetõ lelkész óhajaira tudott ráhangolódni. Olyan volt, mint egy érzékeny szeizmográf. De ha bármit el kellett dönteni, akkor Görbicz Tamással mutattuk meg neki, melyik a jobb keze, és melyik a bal. Mészáros Pistával akkor még el tudtuk mondani, hogy Németh Sándor tervezett lépéseinek milyen várható következményei lesznek. Miként tekint erre a világ. Mi a racionális álláspont. Mi a tolerancia. Mi az emberi szabadság tisztelete. Mi az, hogy jogszerûség. Hogyan csinálják a dolgokat a világban, ahol dolgozunk. Németh Sándort ez néha józanságra intette.

Miután a gyülekezeti újsághoz kerültem, a vezetõ lelkésznek már nem volt szüksége erre. Eldöntötte, hogy beidomít a “kutyái” közé (akiket mélyen sértene, ha ezt mondanák nekik: õk úgy gondolják, Istennek engedelmeskednek, és mindenki bolond rajtuk kívül). A vezetõ lelkész elhatározta, hogy véget vet az “önfejûségemnek”. Búcsút mondhatok “a cinikus, pszichikai dumáknak”. Agy nélküli lapkészítõre volt szüksége, aki szakmailag összerakja, amit õ akar.

Németh Sándor soha nem bízott a partneri kapcsolatokban. Csak agymosott szolgákban tudott gondolkodni. Ezért elkezdett begyûrni. Szisztematikusan igyekezett összezúzni a személyiségemet. Tudtam, hogy számára csak akkor vagyok megbízható, ha teljes függõségbe kerülök tõle. Meg van gyõzõdve arról, hogy használni csak akkor tud, ha nincs önálló akaratom. Igyekeztem mindent engedelmesen végrehajtani, de belül önkéntelenül ellenálltam. Pedig szerettem volna olyan lenni, mint Szekeres Gyuri vagy Pajor Tamás, de nem tudtam. (Csak olyan nem akartam lenni, mint Hack Péter. Akinek megmarad az esze, és mégis a “kutyák” között van.) Szerettem volna teljesen hülye lenni, hogy a legjobb lelkiismerettel hajtsak végre bármit, amit parancsolnak. Bár tudnék olyan lenni -fohászkodtam -, mint Petrõcz Levente. Véget érnének a gyötrelmeim. De képtelen voltam Németh Sándor és felesége szûk kalitkájában élni.

Tudtam, ha teljesen feladom magam, és Isten után behódolok Németh Sándornak is, ha elhagyom (és meggyûlölöm) a normális világot, elismert ember leszek a gyülekezetben. Ha elfelejtem, ki vagyok, elmúlnak a szenvedéseim. De képtelen voltam rá. Németh Sándor meg is állapította: a világ szeretete az én bajom. Pedig meg van írva: “ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.” Ilyen torz igemagyarázatok miatt hittük azt, hogy Isten diktátor. És rettegtünk tõle (pedig “Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”). Emiatt éreztük úgy, hogy már csak az segíthet, ha engedelmeskedünk Németh Sándornak (a szolgálati ajándéknak). Ezzel még szerezhetünk jó pontokat.

Igyekeztem megadni magam, mert kibírhatatlan szorongás és félelem kínzott. Németh Sándor naponta adta a dózist. A megfélemlítésnek és a terrornak olyan mértékét zúdította rám, ami elviselhetetlen volt. A végén már remegtem, ha megszólalt a telefon. Nem csak az volt megfélemlítõ, amit mondott. Amikor beszélt, megmagyarázhatatlan megfélemlítõ erõ szállt az emberre. Németh Sándor gyötrõ, kínzó pszichikai nyomást helyezett arra, akire akart. Az ember úgy érezte, szétszakad a lelke. Nem a félelem miatt. Okkult nyomás nehezedett arra az emberre, akitõl akart valamit. Az a szellem, akit õ mozgatott, és akit valamilyen oknál fogva Szentléleknek nevezett, gyilkolta az embert. Ráhelyezte arra, akit befolyásolni akart, és addig támadta vele, amíg uralmat nem vett a lelke, az akarata fölött.

Egyszer azt kérdezte tõlem a kocsijában: “Mi baja lehet a Takács Ferinek?” Azt a semmitmondó karizmatikus választ adtam, hogy “biztos valamilyen szellemi nyomás van rajta”. Németh Sándor erre azt mondta: “Tudom. Én helyeztem rá.” Ez teljesen ördögi volt. Amíg nem engedelmeskedtek neki, gyötrõ lelki nyomás alá helyezte a “lázadót” (és rászabadította az imacsapatot).

Németh Sándor az évek során olyan lelki függõséget épített ki, hogy az emberek közérzete attól függött, milyen érzésekkel viseltet irántuk. Ezért mindenki igyekezett a kedvében járni. ószövetségi teológiai magyarázatok is elhitették velünk, hogy Isten emberével úgy kell bánnunk, hogy a kedvét és a jóindulatát megnyerjük. Németh Sándor neheztelése, haragja vagy kiváltképpen az indulata pusztító volt. Egy alkalommal Hack Péterre fogta, hogy unalmas lett az újság. Az SZDSZ-ügyvivõt elmondta minden tehetségtelen hülyének. Hack álnéven egy alkotmányjogi (szakmai) tárgyú cikket írt. Szerintem amiatt volt érdemes elolvasni azt a lapszámot. De nem rúgott bele senkibe. Az ilyesmi a vezetõ lelkész számára mindig érdektelen volt és unalmas. Õ sohasem problémákat oldott meg, hanem szüntelenül harcolt.

Miután Németh Sándor figyelme (és indulata) Hack Péterre irányult, volt egy csodálatos hetünk. Nem éreztünk semmi gyötrést, szorongást, jó hangulatban dolgoztunk. (Mintha megfeledkezett volna az ördög a Hetekrõl. Jó számot csináltunk.) Csak Hack Péteren láttam, hogyan küszködik. Ráncolja a homlokát, kapkodja a levegõt. Nyomás alá helyezte a vezetõ lelkész. “Majd megismered, ki ez az ember” – gondoltam magamban. De õ az ördögre gyanakodott. (Az is volt.)

Ezek a tapasztalatok gyõztek meg bennünket arról, hogy veszélyes Németh Sándornak ellentmondani. Õ azt állította, hogy a Szentlélektõl van ez a képessége, de számomra egyre világosabbá vált, hogy okkult varázslást folytat. Ez pontosan belevágott a fekete mágiához hasonló imák és a különféle átkozódások rendszerébe. Németh Sándor nemcsak az ellenségeire, hanem a munkatársaira is ugyanazokkal a módszerekkel próbálta az akaratát rákényszeríteni. Nemcsak a katolikusokat terrorizálta, hanem a saját embereit is. A szellemi befolyásolásra nemcsak politikai ellenfeleivel szemben használta a “boszorkányság” módszereit, hanem a “barátaival” szemben is. Egyik legfõbb fegyvere a kárhoztatás, a vádlás, szidalmazás, a “ráolvasás” volt. Az volt a célja, hogy ezekkel összezúzza a másik embert, és totális függõséget építsen ki magával szemben. Ilyenkor nemcsak a szavak voltak mérgezõek, hanem egy érezhetõ, sötét szellemi erõ is volt amögött, amit mondott. (Errõl a tapasztalatukról gyakran beszámoltak egymásnak a gyülekezet vezetõi.) Szétgyalogolta az embereit, majd várta a hûségnyilatkozatokat.

A lelki betörés másik eszköze az anyagi függõségben tartás volt. Németh Sándor 1 millió forinttal alapította a Hetek címû lapot. Emiatt a legalapvetõbb technikai és személyi feltételek hiányoztak. Egy ember kivételével olyanok írták az újságot, akik még életükben nem láttak szerkesztõséget. Egyetlen tördelõ, egy éjszaka rakta össze a lapot (olyan gépen, amely állandóan lefagyott, a kész oldalakat pedig nem tudta rendesen átírni). Minden cikket nekem kellett szerkesztenem. Ehhez jöttek Németh Sándor írásai, melyekkel lekötötte egy teljes napomat. Az elsõ hónapokban hetente három nap és három éjjel dolgoztunk folyamatosan, hogy a lap megjelenhessen. Nevetséges erõfeszítések árán született meg az újság, mert a vezetõ lelkész egyre rövidítette a lapzárta idõpontját. (Emelte a normát, és csökkentette a fejadagokat.)

Munkaszerzõdést a Hit Gyülekezetében nem ismertek. A fizetés zsebbõl történt, ha volt egyáltalán. Öt hónapig – a tördelõ kivételével – a szerkesztõségben senki nem kapott egy fillért sem. Németh Sándor azt mondta, hogy ez szolgálat. Nem jár érte fizetés.

A vezetõ lelkész pokollal fenyegetett meg, hogy hagyjam ott a munkahelyemet. Három hónapot úgy dolgoztam a gyülekezet lapjánál, hogy más munkahelyem nem volt. Németh Sándor tudta, hogy semmiféle jövedelmem nincs. Albérletben laktunk: ami pénzünk volt, beadtuk a gyülekezeti csarnok építésére. Németh Sándor ez idõ alatt egyetlen szóval nem kérdezte meg, mibõl élek. Az utolsó százforintosunkat a feleségem a gyülekezetben költötte el: Németh Sándor lánya (Hajnalka) eladott neki egy újságot (abból, amit szerkesztettem). A feleségem a visszajáró – vagyont érõ – 23 forintot nem merte elkérni, mert Nemes Pali szerint a Németh család nyilvántartja azokat, akik száz forintból visszakérnek.

Amíg voltak tartalékaim, a munkatársaknak is én adtam pénzt. Kiderült, hogy többen éheznek. Hazafi Zsoltnak hetekig nem volt annyi pénze, hogy egy kiló mokka cukrot megvegyen (mellesleg azért költözött fel Pestre, mert hívtuk a Hetekhez). A munkatársak egy része azokból a szendvicsekbõl élt (némelyiknek a felesége is), amelyeket a kiadó esténként hozatott a szerkesztõségbe (késõbb kaptunk hideg ételt). Ez volt az ennivalójuk egész nap. Aztán várták a következõ estét.

Németh Sándor eközben minden istentiszteleten büszkén hirdette a lapot: “Hetek – ordította. – Nálad nélkül nem élhetek.” A vidéki gyülekezeteknek kötelezõvé tette az újság megvásárlását. Maga is elhitte, hogy az õ lapja annyira fantasztikus, hogy heti 35 ezer példányt lehet eladni belõle (a vezetõ lelkész rendszeresen bedõlt saját propagandájának). Esztergomban egy nagykereskedésben hónapokig a megmaradt (de a hívõk által kifizetett) Hetekbe csomagolták az üvegeket. A pásztorok a helyi gyülekezetek pénzén inkább felvásárolták az elõirányzott mennyiséget, semmint hogy emiatt az Úr munkájának akadályozói legyenek (s ezért durva letolást kapjanak). A Hetek megmaradt példányai bálaszámra álltak a vidéki gyülekezetekben, de a pénz befolyt. Az egyik városban majdnem agyoncsapta a helyi pásztort, amikor kinyitotta a szekrényajtót, és ráömlött a mérhetetlen mennyiségû Hetek. Ekkor már heti másfél millió forint tiszta bevétele volta lapnak, de Németh Sándor továbbra is rabszolgamunkát végeztetett. Napokon át éjszakáztak az emberek, de nem fizetett munkabért senkinek (derüljön ki, hogy ki a béres, ki a szolga).

Nekem az elsõ napokban felajánlották, hogy titokban kaphatok valamit. De nem akartam olyan lenni, mint a vezetõ lelkész: mindenki ingyen szolgál, csak titokban a fõnök vágja zsebre a pénzt. Azt mondtam, hogy akkor fizessenek nekem, ha a többieknek is fizetnek. Amíg kórházba nem kerültem, a munkánkért semmit nem fizettek (eközben Németh Sándor olyan színvonalon élt a hívõk -benne ami adományaink – pénzébõl, mint egy király). Miután beteg lettem, a vezetõ lelkész kétszer 60 ezer forintot küldött a feleségemnek. Soós István ezt késõbb úgy interpretálta, hogy a vezetõ lelkész milyen nagylelkûen gondoskodott rólam. Ez a pénz töredéke volt annak a munkabérnek, amit addig nem fizetett ki. Több havi tartozásunk akkor már meghaladta a 200 ezer forintot. A feleségem háromszor köszönte meg a gáláns gesztust (nem voltunk biztosak benne, hogy elégszer).

Mielõtt a mentõ elvitt, négy hetet már kórházban töltöttem (ezúttal az állandó szorongás okozott letapadást a mellkasomban, ami súlyos mellhártyagyulladást eredményezett). Elõször úgy kerültem kórházba, hogy fulladoztam. Nem kaptam levegõt. Erõs nyomást éreztem a mellemen, és nem szakadt fel a sóhajtásom. Néha fulladási görcseim voltak, a szívemen nyomást éreztem. Elõbb a CEU orvosa segített rajtam, ahova Takács Feri vitt el. Azután egyik istentiszteleten odamentem dr. Szabó Tamás belgyógyász fõorvoshoz, hogy szabadítson ki innen. Elmondtam neki mindent õszintén, a könnyeim potyogtak. Szabó Tamás befektetett a székesfehérvári kórházba. Megállapította, hogy szervi problémáim (még) nincsenek, de a folyamat infarktus irányába vezetne. A kórház pszichiátere megállapította, hogy sokkosan megfélemlített állapotba kerültem. Mivel nem találom a kiutat, súlyosan depressziós vagyok. Erõs gyógyszereket kaptam, és Szabó Tamás eldugott két hétre Székesfehérváron.

Tudtam, hogy Németh Sándor tisztában van a felelõsségével, mert nem mert meglátogatni. Csak küldte a gyümölcsös kosarakat (ilyesmit már láttam Uzoni Péter halálos ágyánál). A lelki betörésem akkor már elõrehaladott állapotban volt, csak az eszemmel tudtam, mi történik. Az akaratomat már nem tudtam irányítani. Féltem és reszkettem. Állandó szorongással feküdtem az ágyon. Rettegtem attól, hogy vissza kell mennem. Arra gondolni sem mertem, hogy kilépjek a gyülekezetbõl. Biztos voltam benne, hogy akkora vezetõ lelkész megöl. Ha észreveszi, hogy tudom, mit mûvel, szétvágat az embereivel. Akkor már nagyon rossz állapotban voltam. Nem voltam biztos abban, hogy túlélném az imakommandót, vagy vele egy félórás beszélgetést. Ezért igyekeztem elaltatni az éberségét, és pozitív jelzéseket adni magamról.

Németh Sándor tisztában volt azzal, mit jelentene, ha ebben az állapotban a nyilvánossághoz fordulok. Éreztem, hogy kórházi tartózkodásom alatt erõsödött a rajtam levõ szellemi nyomás. Depressziósan bámultam a plafont, és tompán éreztem, hogy nyomják az imát ezerrel. Az nyugtatott, hogy már kinn vagyok. Már csak meg kell erõsödnöm. Attól féltem, hogy idõ elõtt kinyírnak, aztán azt mondják: úgy jártam, mint Ananiás és Safira. Szembeszálltam a Szentlélek akaratával, ezért Isten megölt (ez a hír növelné az istenfélelmet. Németh Sándorban pedig a bizonyosságot, hogy vele van az Isten). Szabó Tamásnak könyörögtem, ne engedjen elvinni. (Attól féltem, hogy Németh Sándor Székely Gáborral kerít nekem valami “jó helyet” Budapesten, aztán visszarángat a Hetekhez. Befejezi, amit elkezdett rajtam).

A kórteremben hárman haltak meg mellettem. De úgy éreztem, százszor jobb helyen vagyok, mint ha a Hit Gyülekezetében lennék. Inkább hallgattam a haldoklók hörgését, mint Németh Sándor telefonjait. (Azóta nem hordok mobiltelefont. Minden csörgésre összerándultam.) Szabó Tamás megszervezte, hogy Sopronba mehessek szanatóriumba. Amikor Székesfehérvárról elindultunk, Morvay már fontoskodva hívta a barátomat, aki Sopronba szállított. Könyörögtem neki, nyomja ki a mobiltelefont. Egész úton reszkettem, nem várnak-e Petrõcz janicsárjai a bejáratnál (“Sándor talált egy jobb helyet neked”). Amikor megérkeztünk, arra kértem a kezelõorvost: semmiképpen ne engedje meg, hogy innen elvigyenek. A fõorvos azt mondta: valaki össze akarta zúzni a személyiségemet. Meg akart semmisíteni, mint individumot. Figyelmeztetett, hogy az ilyen emberek viszonylag ritkán engednek el élve bárkit. Egyik munkatársa meglepõdött, amikor meglátott, mert a rendszerváltás után – mint mondta – “megfogyatkoztak a diktátorok”. Azt kérdezte: hol találtam egy ilyen szép kifejlett példányt? Mondtam, hogy a Hit Gyülekezetében. “Aha – válaszolta. – Akkor mindent értek”. Nem én voltam az elsõ páciens “Isten népe” közül. (Erre egy hites csak annyit mond: vannak az ördög ellen vívott harcnak áldozatai. Jobban kellett volna a szolgálati ajándékot követni.)

Németh Sándor Sopronba Adidas melegítõt, futócipõt küldött ajándékba. Ismertem a vezetõ lelkész ajándékozásról vallott nézeteit: szerinte azért kell megajándékozni valakit, hogy a tárgyak közvetítsék a rajtunk levõ kenetet, és akaratunkat a megajándékozott emberrel szemben érvényesíteni tudjuk. Ez a mágia egy speciális formája (egykor tanítottam errõl az esztergomi fõiskolán). A “karizmatikus” eszmefuttatást a soproni orvosok nem ismerték, de csak mosolyogtak, amikor jöttek a küldemények. “Eregeti csápjait a lelkész úr – mondták. – Nehogy engedjen ezeknek.” Szabó Tamás székesfehérvári fõorvos és Grubits János, a soproni neuropszichiátriai szanatórium fõorvosa megmentették az életemet. Nagyon hálás vagyok érte, és soha nem felejtem el nekik, amit értem tettek.

Németh Sándor a Hetek szerkesztõségében szellõztetést rendelt el, mivel “a rossz levegõ okozta” a betegségemet. A démonok elûzése érdekében folyamatosan a vezetõ lelkész prédikációit kellett hallgatni. Ez tisztította a légteret. Hack Péter és Ruff Tibor vette át a lap irányítását. Õk azt mondták a többieknek, hogy azért lettem beteg, mert nem úsztam eleget. Amikor már érezhetõ volt, hogy esetleg nem akarok visszamenni, Hack Péter közölte: nem imádkoztam, és túl sokat jártam moziba (ezért bejött az ördög). Moziba annak ellenére nem jártam, hogy korábban filmklubokat szerveztem. Králl Csaba, aki az érdemi munkát végezte helyettem, két héttel azelõtt menekült betegállományba, hogy elvitte volna a mentõ. Hack Péter távozásom után néha azzal lépett a szobába: “Milyen szétszórtság van itt. Ki kell ûzni a 168 óra szellemét.” Késõbb már névvel is imádkoztak ellenem. Németh Sándor a presbitereknek azt mondta, hogy a családi hátterem miatt kettõs tudatú ember vagyok. Néha normális, máskor kiszámíthatatlan. (Normális voltam, amikor egyetértettem vele, kiszámíthatatlan, amikor nem. Õ csak az “egytudatú” janicsárokat kedvelte, akik mindig egyetértettek vele. Akkor is, amikor azt gondolta valamirõl, hogy fehér, és másnap is, amikor úgy érezte, fekete.)

Amikor kiderült, hogy nem kívánok visszamenni a gyülekezetbe, Németh Sándor elterjesztette: az Opus Dei ügynöke voltam. A jezsuiták építettek be a gyülekezetbe (lehet, hogy én vagyok Alberto?). De a Szentlélek leleplezett, és kiszorított Isten népe közül (meg van írva, hogy “nem állhatnak meg a gonoszok az igazak gyülekezetében”).

Egri Attila, aki a lapot kiadó kft. ügyvezetõje volt, miután kijöttem a szanatóriumból, kifizette három havi munkabéremet. Azt hiszem, érezte, mi történt. Megvette a repülõjegyünket, amellyel a feleségemmel elutaztunk Rhodosz szigetére, hogy kipihenjük magunkból a Hit Gyülekezetét.

Nem sokkal ezután a Hetek munkatársai is kaptak fizetést. A lap pedig lassan visszaesett az õt megilletõ helyre. A “Times” a periférikus vallási újságok egyike. Hétezres példányszáma valamivel kisebb, mint a Hit Info eladott példányainak száma volt. De ez még mindig felette van a tényleges keresletnek. Az nem sokkal több, mint ahányan a Németh családban vannak.

Megjelent PuPu blogján.

A szocializmus vérben tocsogó esztendeiben, az elnyomott emberek  nyaralócskáinak bográcsai mellett, sörösüveggel a kézben volt az elnyomottak kedvenc vicce, hogy a világon három abszolút felesleges dolog van: a férfiak csöcse, a pápa pöcse meg a szakszervezet.
Növelte a vicc sikerét az, ha a hallgatók között ott volt valamelyik szakszervezeti bizalmi, neadjisten maga a vállalati SZB-titkár, aki nem mert nem röhögni együtt a többiekkel, hiszen ha felhúzza az orrát, akkor oda a tömegtámogatás, ami egy szakszervezeti funkcionáriusnál életveszélyes tud lenni.
Hát, a fene tudja, hogy mi ennek a magvas megállapításnak az igazságtartalma, mindenesetre a magyar társadalom az elmúlt negyedszázadban kipróbálta, hogy mire megy szakszervezetek nélkül.
Hát tönkrement, de a mai magyar szakszervezeti vezetőket látva az sem kizárt, hogy a szakszervezetekkel együtt harcolva már fele idő alatt is tönkrement volna, amilyen tehetségdömping árasztotta el a szakszervezeti apparátust.
A sokat próbált szervezet pedig a munkásság és az alkalmazottak érdekvédelmében eltöltött évei, a múltja alapján dicsőségesebb jelenre lehetett volna predesztinálva.
A magyar szakszervezeti mozgalom bő másfél évszázados múltra tekinthet vissza, hiszen már 1848-ban bérharcot folytattak, megkötötték az első, mai fogalmak szerinti ágazati kollektív szerződést, utána pedig – egészen 1946-ig – a munkavállalók érdekképviseletében tették dolgukat.
Rengeteget tettek a szervezett munkásságért a gazdasági követeléseken túl is, aki erről szeretne hiteles képet látni maga előtt, az olvassa el Marosán Györgytől a Tüzes kemence című könyvét, abban plasztikus képet láthat a két világháború közötti munkásmozgalomról, a célokról és a módszerekről.
Olvashat a könyvtárakról, dalárdákról, színjátszó körökről, önképzésről – hihetetlenül érdekes világra nyit ablakot a kor felettébb népszerű Buci Gyurija, aki számára a sors különös kegyetlensége lehetett, hogy még megláthatta a rendszerváltás rémálmát.
Ha fiatalabb, ő is olyan lehetett volna, mint a feltámadt Lenin, aki az Auróráról üzent Brezsnyevnek: Itt állok a fedélzeten, kezdhetjük!
De hát a rendszerváltás akkor is tönkretette volna a szakszervezeti mozgalmat, ha nem hordozza magában a szocializmus visszásságait, a sztálini szakszervezeti modell maradványait, mely a szervezetet csak transzmissziós szíjnak tekintette a Párt és a munkásság között.
A nemzetközi tőke a rendszerváltás éveiben Magyarországban elsősorban piacot és olcsó, képzett  munkaerőt látott, ez a szemlélet aztán együtt járt a magyar nagyüzemi szervezett munkásság szétverésével, a nagyüzemek és munkahelyeik megszűntetésével, és aki ezt nem értette első szóra, annak is el kellett jutnia az agyáig, legkésőbb akkor, mikor a Csepel Művekben kinyitott az első marcipánkészítő manufaktúra.
Ahol sokan dolgoznak egy helyen, ott van esélye a szerveződésnek, főként, ha a gazdasági követelések indokoltak, de műkörmös szakszervezetet szervezni macerásabb, sok szaladgálással jár és nincs ki ellen harcolni, legfeljebb egy másik műkörmös ellen.
A világ egyébként is megváltozott, a súlypontok eltolódtak, a termelés és a szolgáltatások aránya megváltozott, ezt Orbán Viktoron kívül már szinte mindenki tudja, ő meg elakadt az ipari-technikai forradalomnál, de lehet, már a géprombolásoknál tart.
Mindegy, majd Széles Gábor felvirágoztatja a hazai ipart, az ő perpetuum mobile-je rá lesz kötve a az Orbán Viktor Művek csatabárd és nyílpuskagyárának gépeire, forognak a tengelyek, csattognak a transzmissziós szíjak, csak úgy ömlik a sok nyílpuska és csatabárd, ipari világhatalom leszünk!

A Négycsöcsű söntés mögötti két különtermében meg ott ülésezik majd a két szakszervezet két sztrájkbizottsága, ennyi kell legalább ahhoz, hogy legyen kivel összeveszni, hadd röhögjön Orrnicska Lajos Mihály, a Csatabárd és Nyílpuska ZRt. elnök-vezérigazgatója a sok marhán…
A világ már csak ilyen, elültetjük a magot, kikel a növény, virágot bont, büdösködik kicsinyt majd vagy termést hoz, vagy menet közben lelegeli a liba.
De, ha termést hozna is, jön ősszel valaki ekével-tárcsával-boronával és a növénynek annyi, tavasszal lehet újra vetni.
Nálunk évelő növény nem létezik, itt mindig mindent újra kell kezdeni.
Itt a rendszerkonform szakszervezeti vezető azzal kezdi karrierjét, hogy elolvassa a Jimmy Hoffával foglalkozó szakirodalmat, elmélkedik egy sort azon, hogy harmincnyolc évi nyomozás után máig sem lehetett fellelni a kissé anyagias munkásvezér földi maradványait, majd ehhez képest szabályozza harcos kiállását.
Aki ebben a szabályozásban eléri a mester fokozatot, az szervezetére is áldást hoz – most például a vasutasok kaptak fejenként harmincötezret – és megkapja a Gaskó István díjat, mely egy kortárs magyar művész kinetikus szobra lesz, mely egy monumentális, hungarocellből megszobort segg előtt lengedező nyelvet ábrázol, titánból és krómacélból.
Természetesen a szocreál szabályainak megfelelően, hadd értse még akár a Tarlós-Wittner képzőművészeti szakértői team is…
Szóval, meg kell kezdeni az érdekvédelmi szervezetek megteremtését a semmiből, ami nem lesz könnyű, egyrészt, mert a hatalom a bátraknak rojtosra rugdalja a fenekét, és nem mindenki mazochista milliomos, másrészt meg a bátor vállalkozó körülnéz, elhúzza a száját, és maga elé dünnyögi: ezeknek? Így aztán maradnak a jelenlegi szervezetek, melyek közül kettő most egyesül, gondolom, hogy érdemes legyen kibérelni egy fürdőszobát, ha kongresszust tartani támadna kedvük, de még ez sem biztos, hiszen adtak maguknak egy év türelmi időt.
Hogy ezeknek emberek ezért a tevékenységért még tagdíjat is fizetnek – ez felfoghatatlan.
Régen is volt szakszervezeti tagdíj, de akkor legalább volt üdültetés, segély, támogatás, fityfene, de ma mi van?
Nagy jövő előtt áll a magyar szakszervezeti mozgalom, a mai szakszervezeti vezetőkhöz képest Nagy Sándor hajdani MSZOSZ elnök maga volt a kétlábon járó harcos munkásmozgalom.
Ma félnek a kormánytól, félnek a multitól, félnek a magyar vállalkozótól és félnek a munkástól, de legeslegjobban a munkától félnek.
Jelzem, a magyar vállalkozó általában rosszabb, mint a multi, mert míg a multi kizsákmányolásának áldozatává válni nem egy ok az öngyilokra, addig egy helyiérdekű kócerájban kizsákmányoltnak lenni és naponta háromszor kezet csókolni a büdöstalpú tulajnak – nem egy örömünnep.
Na, ott próbáljon meg szakszervezeti vezér lenni Gaskó, az a kunszt, nem a csutkásokat hülyíteni.
Mindenesetre egységben az erő, Gaskó meg jelenleg az Erős Pista, habár vörösnek nem mondható.
Már csak arra leszek kíváncsi, mikor a vasutasok szakszervezeti dalárdája egy esetleges kormányváltás után felveszi a repertoárra a „Mátészalka gyászban van, Gaskó Pista szarban van” című világslágert.
Szívesen hallgatnám.