Nagy napjait éli a Feri, igazán csúcsra járatja magát. Határidőket szab, ultimátumokat ad, nyilatkozik, szerepel, drámai pózokban illeg-billeg, fél kézzel programot alkot, amelybe tényleg mindent beletesz, mi szemnek-szájnak ingere. Olyan, mint egy gazdag mikuláscsizma, van benne dió, mogyoró, reform, megszorítás, alkotmányos reparáció, még a felháborítóan gerinctelen vatikáni szerződést is felülvizsgáltatná. (Előre jelezzük, úgysem lesz rá módja.) Annyira guszta az egész, hogy összefut az ember szájában a nyál.
Gyurcsány az év embere. Kivált az idei évé, tényleg. Egyszerre három alap-média típust tölt be teljes életnagyságban, HD minőségben. Úgymint: a Nemzeti és Állami Együttműködőt, a Királyi Álhírköltőt és az egy szem, elárvult Kis Ellenzéki Rettegőt, a fuvolázó hangú riporter csajjal. (Mindezeknek van rádiós, hírlapi és magazinos alvariánsuk is.) Egyszerre három politikai-szociológiai irány építi rá, a Ferire kampányát. A kormánypárt, amelynek egyetlen lényeges feladata van. Rámutatni arra, ami ezer méterről látszik. Hogy az ellenzék kulcsemberei tehetségtelen, felelőtlen, infantilis vásári alkuszok, politikai paprikajancsik, akikre nemhogy egy ország, de még a Vak Komondor sorsát sem bízná egy rendes, családjáért felelősséget érző, szerető szívű, szorgalmas, szerény bérét pedánsan beosztó, a törvényt aggályosan tisztelő, sárga csekkjeit rendesen fizető, hazájához hű magyar választó.
A másik csoport az ellenzék, amelynek egyetlen politikai mondanivalója van. Hogy együtt kéne működni má’ végre, na, mingyá’ sikerül, de tényleg, tán má’ holnap. Vagy holnapután. XVI. Lajosról, a nyámnyila, de jóindulatú, lenyakazott Bourbonról beszélték, hat évbe telt, amíg rávette magát, hogy elhálja Marie Antoinett-el kötött házasságát (az anyós, Mária Terézia őrjöngése, szexológiai tanácsai ellenére), hogy a hetedik évben megszülessen a kis trónörökös. A harmadik szegmens maga a nép, amely – alternatíva híján – kénytelen lesz hivatalában hagyni a hatalmi mámorban égő Magyar Tahokráciát.
De a Feri jól szórakozik, hál’ istennek. Pózai, látványos piruettjei dörgő tapsokat aratnak a nézőtéren, kivált a díszpáholyban. Páratlan a kínálat. Van egy népszónokunk, aki folyamatosan látszik, jelen van kifulladásig, pedig rég nem kéne látszódnia. Egy jó kiállású, buta rapperünk, akit a végzet, a magyar balsors sodort színre. Egy reflektorpászma egy rossz pillanatban pont őt találta telibe, és nem akar kijönni a fényből. És egy pedáns miniszterelnök jelöltünk, egy korrekt felszámoló-biztos, aki bár látszódhatna néha (végül is kormányozni készül állítólag), de olyan láthatatlan, mint szarvasgomba az őszi avarban.
Áprilisig kavarog a magyar haláltánc. Akkor lép majd a színre a nagy (el)rendező, Vasmarkú Viktor, hogy lekapdossa a színpadról szánalmasan rikoltozó bábjait.