Megnyugvással töltött el, amikor megjelent az első nemzedék, amelyik teljesen és derűsen leszart, úgy művészileg, mint emberileg. Az igazi megváltást viszont az hozta el, amikor a második hullámban megérkeztek azok, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy ki vagyok. A felelősség minimalizálódott, végre minden időmet a törpenyúl-tartásnak és a kortárs kannibalizmusnak szentelhettem, némi kitekintéssel a brazil ufó-gyilkosságokra. Minden középkorú újságíró ilyesmit kíván magának, csak kevesen merik bevállalni.
A publicisztika jellegéből adódóan arra vállalkozik, hogy befolyásolja az olvasót, megpróbálja megváltoztatni a gondolkodását valamely kérdésben, ötleteket ad, új szempontokat vet fel. (Kacaj.) Szerencsére ezen már akkor is tudtam röhögni, amikor még úgy nem sikerült megváltoztatni semmit, hogy viszonylag nagy olvasottság mellett próbálkoztam a dologgal, mert ellenkező esetben megkeseredetten és sértetten kóvályognék a politikai újságíró-celeb lét peremvidékén, és egyesével kérném számon az olvasókat, hogy miért nem változtattak azonnal életükön, amikor hangsúlyozottan erre hívtam fel a figyelmüket egy – egyébként nagyszerű – írásomban 2004 derekán (vagy 2005 telén, most nem emlékszem pontosan).
Ez a kép egyébként megvan? Konstans részeg művészértelmiségi meg nem értésre vadászik a pinceborozóban, néha szavalni kezd, néha sír. Pedig ha a világ időben hallgatott volna rá, akkor nem itt tartana.
2013-ban a publicisztika végleg a szórakoztató-ipar részévé vált, teljesen felesleges arra várni, hogy bármi is megváltozzon, de még csak értelmes hozzászólásokra sem, mert vagy a „büdös zsidó, téged is Gyurcsány pénzel?” – univerzum vidám forgataga terjeszkedik a szöveg alatt, vagy a „már megint egy nagyszerű írás, hogy maga milyen okos!” – szintén tökéletesen érdektelen és felesleges pixelhalmaz foglalja a helyet, a – szerencsére – nem papíralapú szemétdombon.
A publicisztika létjogosultságát az adja, hogy baromi jól szórakozom, miközben írom, és néhányan szintén örömüket lelik abban, hogy saját gondolataikat, érzéseiket felfedezik a szövegben, azaz a világon semmi sem változik, csupán a gettó, amiben élünk, lesz valamivel vidámabb, otthonosabb és zsúfoltabb. A Sex Pistols rajongói eljártak Clash koncertre, de Demis Roussosra nem, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy Johnny Rottennek igaza volt, Demis Roussosnak pedig nem, csupán annyit, hogy bizonyos habitushoz bizonyos zenei stílus illik, és a komfortzóna nem végtelen.
Amikor tehát visszagondolok munkásságomra, és annak eredményére, ami konkrétan a semmi, akkor nem haragszom a világra, hanem őszinte derűvel és elégedettséggel tölt el, hogy ha ugyanennyi pénzt a Hejőcsabai Cementműben kellett volna megkeresnem, most joggal sajnálnám magamat.
Külön örömöt okoz, hogy jönnek és jönnek új nemzedékek, amelyek meg akarják változtatni a világot, és bár a publicisztika műfaja végleg a düh és/vagy a intellektuális fölény kifejezésére szolgáló irányzat lett, miközben a változtatás vágya más területeken próbálkozik hiába, az ő munkásságuk ugyanúgy a szórakoztatóipar része, aztán vagy rájönnek, vagy a mélyen átélt sértettség hosszú korszaka következik, ami egyébként szintén szórakoztató, csak állítólag tönkrevágja az emésztést.
Egy publicisztikának ugyanis egyetlen értékmérője van, márpedig az, hogy milyen hirdetést sikerül elhelyezni mellette az oldalon és mennyiért. Azok a publicisztikák, amelyek mellett egy New York-i hentes hirdeti a hazai ízeket, alapból és természetesen rossz publicisztikák, míg azok, amelyek mellett a Coca-Cola és/vagy az Apple, nagyszerű és már-már korszakalkotó írások. És bár tudom, hogyan hangzik mindez, higgyék el, ebben egy csöppnyi cinizmus sincs, csak a tapasztalat.
Az írás mellett elhelyezett reklámok természetesen meghatározzák az írásért kapott pénzt is, ami egyébként a legerősebb visszajelzés, erősebb, mint az olvasottság, vagy a like-ok száma, tehát a drága publicisztika a jó publicisztika, az olcsó pedig rossz, teljesen függetlenül tartalmától és stílusától.
A napokban végleg feladta a bakancsom, amit a téli időszak kezdetével próbáltam reaktivizálni, azonban a hosszú pihenés alatt elengedte magát, és menthetetlenül szétnyílt. Körülnéztem, és vettem egy újat, mert megtehettem. Amikor tehát lerohadt a cipőm, azonnal pótolhattam, amivel messze sikeresebb és szabadabb vagyok, mint az ország lakosságának jelentős része, mert ők nem akkor vesznek cipőt, amikor szükségük van rá, hanem akkor, ha megtehetik. Tehát jó publicista vagyok – gondoltam magamról elégedetten. Nem nagyszerű, nem kiváló, mert akkor talán saját lakásom, esetleg házam is lenne, de mindenképpen jó, mert normális cipőt vehetek magamnak, és még enni is tudok a hónap végéig. Simán.
Miért is haragudnék a világra?