A vallás valószínűleg az egyik leginkább keresett szó az interneten. Ha beütjük egy keresőbe, magyar nyelven nagyjából 1 millió 730 ezer találatot kapunk. Az eredmény azt mutatja, hogy a vallás olyasvalami, ami sokakat foglalkoztat, sok emberre hat. Ezzel szemben az ateizmus már csak vagy 160 ezer találatot érdemel. Nyilvánvalóan butaság volna ugyanakkor kijelenteni, hogy a számok azt jelzik, a valláshoz képest mennyi relevanciával bír az ateizmus, mint idea, vagy életviteli forma. De azért megérhet egy rövid áttekintést, hogy milyen helyzeti előnye vagy hátránya van ma egy magyar egyháznak a nem vallási szervezetekkel szemben, és vajon (kisebbségben lévő) vallásosnak vagy (többségi) ateistának lenni jövedelmezőbb.
Sokak számára már az ateizmus témájának a szóbahozása is kényesnek tűnik. Gondoljunk csak bele, mikor látunk, vagy hallunk olyan nyilatkozatot, megszólalást, ahol is az adott magánember esetleg politikus kijelenti: „Én amúgy ateista vagyok…” Ez mintha szégyellni való lenne, nem divatos ma ilyesmivel előhozakodni. Másfelől, a vallásosság hangsúlyozása szinte sikk lett. Közszereplőink jó része, és nem csak a kormánypártiak, akik egyértelműen keresztény „kurzust” próbálnak kreálni, szívesen utal vallásos meggyőződésére, s így próbálja „szalonképesebbé” tenni magát: „Mellesleg katolikus családból származom…”, vagy „Édesapám református lelkész volt…”, esetleg: „Nekem, mint hívő embernek…”. Mindez annál is inkább meglepő, mert egy 2012-es felmérés szerint az istenben hívő magyarok aránya csupán 31%, és ez az arány tendenciaszerűen csökkent.
Az általánosan ismert, hogy Nagy Konstantinnak köszönhetően a kereszténység az elmúlt századokban államvallásként is funkcionált, sokak dicsőségére, mások bánatára. A mindenkori államhatalom azóta is gyakorta használja fel céljai érdekében bármelyik vallást, vagyis az annak intézményesülését kifejező egyházat, mint a hatalmát erősítő, legitimizáló, egyben a híveket egységbe kovácsoló eszközt. Ez alól a magyarországi uralkodó politikai erő sem kivétel. Éppen regnáló kormányunk ráadásul – részben elődei szorgos munkálkodására alapozva – olyan vehemens igyekezettel tesz az ún. „bevett” egyházak, kiemelten a katolikusok kedvére, hogy eközben jottányit sem érdekli, az egyházak kiemelt támogatása, a finanszírozás rendje tételesen sért egyéb jogokat, és sok esetben még a hatályos alaptörvénynek is ellentmond. Erre nézvést álljon itt néhány olyan kirívó eset, amely kétséget kizáróan hátrányos megkülönböztetést tartalmaz másokra, jelesül az ateistákra, vagy azok szervezeteire (így mindenkire!) nézve. Az áttekintésben gyakorlatilag csak a „bevett” egyházakat érintő kérdésekre térek ki, ugyanis ezek többé-kevésbé teljes, de legalábbis karakterisztikus képet adnak a dolog lényegéről.
A tárgyunkat képező viszonyokat az alaptörvényen kívül ez idő szerint három alapvető jogszabály határozza meg: a 2011. évi CCVI. törvény (vallásszabadság); az 1997. évi CXXIV. törvény (működési feltételek); továbbá a 2013. évi CCIX. törvény (vatikáni szerződés).
Az talán még rendben van, bár sokaknak nem tetszik (nekem sem), hogy az alaptörvény „nemzeti hitvallásnak” nevezett hablatyolása szerint óriási büszkeség számunkra a keresztény Európa részévé válásunk, és elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, akármit is jelentsen ez. Az „alapvetésben” azonban már komolyabb dolgokról esik szó. E szerint többek között „az állam és a vallási közösségek különváltan működnek”, ami komoly visszalépés a ’89-es alkotmány megfogalmazásához képest (a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik), és a felvilágosult állam tagadásaként utat nyit a szekularizáció korábbi gyakorlatának megváltoztatásához. A mai gyakorlat legmegdöbbentőbb eleme az egyházzá nyilvánítás mikéntje. Normál esetben bárminemű civil szervezet, gittegylet, ír kopogós táncot járó csapat, vagy éppen az ateisták egyesülete bejegyzéséről a bíróság határoz. „A vallási tevékenységet végző szervezet” egyesületként történő bejegyzését a szabályok mintegy beugróként szintén a bíróság hatáskörébe utalják. Az igaz hit letéteményeseként elfogadott, bevett egyházként történő elismerés azonban már kivétel, a független bíróságok helyett itt a parlament dönt, vagyis a politika határozza meg, hogy melyik szervezet lehet valódi egyház. Ezzel a mai hatalom egyház és egyház között is elfogadhatatlan és alkotmánysértő különbséget tesz, hiszen így a transzcendens dolgok létét valló emberek közössége egyszer egyesület, de ha a hatalomnak tetsző közösségről van szó, máris támogatandó egyház.
A 2011. évi CCVI. törvény részletezi az egyházak elismerési menetét, a nyilvántartási, egyes működési szabályokat, és szolgál néhány csemegével is. Ezek kivétel nélkül azt jelzik, hogy az elismert felekezet mentes több gazdálkodási, pénzügyi megkötöttségtől, s ezen felül az állam kiemelt támogatását élvezi. Például a vallási közösség európai uniós forrásokból, nemzetközi megállapodás alapján finanszírozott programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján támogatásban részesülhet. Nesze neked normativitás, egyenlő feltételek… Ugyancsak érdekes kivétel, hogy „a vallási közösség… fokozott szabálysértési és büntetőjogi védelemben részesül”. És mi van a veresegyházi asszonykórussal, őket nem kell védeni? Továbbá: „A hitéleti oktatás költségeit … az állam biztosítja.” Tehát ha a természetfeletti, fel nem fogható dolgok mibenlétét oktatjuk, akkor azt automatikusan az állam fizeti, de ha egyesületünk virágkötő tanfolyamot szervez, azért fizessenek csak az érdeklődők. És még egy gyöngyszem: „Az egyházi jogi személy vonatkozásában nem minősül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek a hitélethez szükséges kiadvány, kegytárgy előállítása, értékesítése…” Hogy is volt azokkal a búcsúcédulákkal?
Lépjünk tovább az 1997. évi CXXIV. törvényhez. Ez a jogszabály két ponton még inkább erősíti a bevett egyházak kivételezettségét. Az egyik szakasz szerint, ha a magánszemélyek által befizetett személyi jövedelemadó felajánlott egy százalékos összegei összesen nem érik el a teljes befizetett személyi jövedelemadó egy százalékát, akkor a költségvetés kiegészíti ennek mértékéig a bevett egyházaknak biztosítandó összeget. Vagyis az adott egyház akkor is megkapja az „előirányzott” összeget, ha történetesen egyetlen híve sem adományozza neki azt a bizonyos 1 %-ot. A másik forradalmi megoldás szerint a nem természetben visszaigényelt egyházi ingatlanokra vonatkozó pénzbeli igényt járadékká lehet alakítani. Ennek a számításánál a járadék mértéke évi 5%, a járadék folyósítása pedig a bevett egyház jogutód nélküli megszűnéséig tart. Rövid fejszámolás azt mutatja, hogy e zseniális megoldás szerint az adott egyház 14,5 évente visszakapja az ingatlan eredeti értékét.
A római katolikus egyház további privilégiumait részletező vatikáni szerződésről külön már nem is érdemes szót ejteni, hacsak annyiban nem, hogy a Horn-kormány nagy tévedése volt ez, mivel így sem sikerült megváltoztatni a katolikus papság baloldallal kapcsolatos közismert érzelmeit.
A fentiek egyértelművé teszik, hogy az egyes történelmi korszakokban létezett vallásüldözés helyett nálunk ma a vallástalanok vannak hátrányosabb helyzetben, a politikai-gazdasági esélyegyenlőség a vallásfelekezetek javára megbicsaklik. Az egyházak teljességgel érthetetlen és elfogadhatatlan előnyöket élveznek más szervezetekkel összehasonlítva, és most nem a közfeladatokról van szó. Európában egyébként ma talán egyedül Belgiumban van teljes állami egyház-finanszírozás, a legtöbb esetben, így a német, a francia, a svéd, sőt, a spanyol modellben is az egyházakat a hívek tartják el, és semmiféle egyoldalú privilégium nem merülhet fel. Ezzel szemben ma Magyarországon nem csak szégyellni való, de úgy tűnik, nem is kifizetődő ateistának lenni.
(A szerző közgazdász)