Töprengéseim Dettre Gábor tizenhárom éves filmje a Felhő a Gangesz felett ürügyén, de azt is mondhatom: vallomás.
Ürügyén, írom, mert bár jó filmre, kiváló munkára, jelentős alkotásra hivatkozom, a film itt csakugyan ürügy. Katalizátor. Elindít bennem egy gondolatsort, mely a világ erkölcsi állapotára vonatkozik. E sorokat az teszi ma aktuálissá, hogy a film bemutatása óta tizenhárom év telt el, de a világhelyzet egyetlen irányban változott: meredeken romlott azóta. Bár tizenhárom éve a filmmel Dettre is elmondta a magáét, akkori reflexióimmal én is elmondtam a magamét árnyalva, aláhúzva a rendező látleletét, csak egy történt, bebizonyosodott József Attila igazsága:
„egünkre, hol kínok ragyognak a költő hasztalan vonít.”
De ha minden szó hasztalan, minek folytatom? Azért, amiért József Attila is így folytatja: „És mégis bízom.” Megpróbálok hát bízni én is.
*
Egy kicsit őrült dolog, amit az olvasótól kérek. Beszélek egy filmről, amit nem tudok itt bemutatni. Hiába próbálom leírni az én élményemet, a hatást, amit a film rám gyakorolt, az sohase lesz egyenértékű magával a filmélménnyel, a látvánnyal.
Aki látta és emlékszik rá, aki valami módon meg tudja nézni újra, az szerencsés. Aki nem, azt arra kérem, a konklúziók kedvéért próbáljon követni ebben a szellemi kalandban.
*
A párbeszéd eleinte olyan magától értetődő, hogy az sem világos: ebben a pillanatban látták meg egymást először. Az két egymásra vágott közeliből derül ki.
– Most én álmodom őt, vagy ő álmodik engem…?
Az egyik szuperközeli, a lányé, nem is valóságos: csakugyan álom. Nem a pesti utcáról, hanem Indiából, a Gangesz partjáról néz a fiúra. Nekem ebben a pillanatban kezdődik a történet, nem a film, persze, hanem a filmen belül az, ami több a filmnél, és amiről itt számot szeretnék adni.
Juli telefonál valakinek, és hiába, az illető nem akar segíteni, András meg ott tántorog a telefonfülke előtt belőve (illetve már elvonási tünetekkel küzdve), kezében a lopott monitor, és elvágódik. Juli kilép a telefonfülkéből, odamegy hozzá.
Ne tátsd itt a szád, ne bámulj, ne prédikálj, vedd meg! (A monitort.) Vagy adjál pénzt. Segíts már fölállni! Nem adsz pénzt? Akkor segíts leállni! Ha segítsz, leállok. De akkor velem kell maradnod. Állandóan, éjjel-nappal; nem hagyhatsz magamra egy pillanatra sem! Szörnyű lesz. Maga a pokol. Úgysem bírod ki.
A lány marad, és azt mondja, ki fogja bírni. Nem is ismersz! Tényleg nem. Akkor is. Miért? Nincs magyarázat. Huszonegyedik századi, nyugati, euro-amerikai mércével a lány nem épeszű.
A taxiban: Juli vagyok. Én meg András. Ennyi.
András otthon epilepsziás rohamot kap, Juli halálra rémül, de nem menekül: orvost hív. Én sikítva menekülnék innen, mondja az orvos. Félek, hogy legközelebb magához hívnak ki. Vigyázzon, még megszereti. Ezek szeretetreméltóak.
Hogy lehet valaki ilyen szívtelen…?
Nem tudnak élni. Az a bajuk ezeknek: nem tudnak élni. És nem vagyok se cinikus, se szívtelen, csak sokat láttam…
És miért tudnának élni?! Ez a világ nem élhető! Üres, kietlen, értelmetlen, kegyetlen: mi tettük ilyenné. És nincs, aki megváltsa. Ha lenne, sem engednénk. Mi nem hagynánk, mi, magunk!
És sose gondoltál arra… – szalad ki Juli száján…
Arra, hogy öngyilkos legyek? Én nem az életet utálom! Ezt a rohadt világot utálom!
*
Ez a történet. Egy kapcsolat, aminek nincs (látható!) előzménye, ami józan, hétköznapi ésszel nem érthető, több, mint segítség, több, mint szeretet, több, mint szerelem, több mint szex (bár teljesen nem mentes tőle), valami irracionális, valami mélyen spirituális, valami jóság… A jóság megfoghatatlan; több, mint szeretet, a szeretet legmagasabb szintje, szuperlatívusza. (Én nem is értem egészen, mert nem racionális, én pedig reménytelenül racionális elme vagyok, csak megrendít. Ez a történet rendít meg, az, amit a vásznon látok…)
Több mint ötven éve tanultam Füst Milántól, és több, mint ötven éve hirdetem, szeretném embertársaimnak továbbadni, hogy a Biblia fordítása valószínűleg téves; se Mózes, sem Jézus nem beszélhetett a szeretetről. Alighanem mindkét passzusban a jóságról van szó. A szeretet szenvedély, olykor gyilkos szenvedély, és mint minden szenvedély: bipoláris. “Odi et amo” – gyűlölök és szeretek: már Catullus is pontosan tudta. Füst Milán így tanított: “Az, hogy szeretem a Mancikát és szeretem a borjúhúst: egy és ugyanaz. Mindkettőt be akarom kebelezni.” A szeretet öl – hányszor láttuk már? Ha nem lehetsz az enyém, ne légy másé sem! Szeretni úgy, ahogyan az a másiknak jó, nagyon nehéz. Szeretni úgy, hogy ne csak én legyek tőle boldog, szeretni akkor is, ha én szenvedek tőle, ha beledöglök, de a másiknak, a szeretett lénynek így jó, szinte lehetetlen.
Nincs külön szavunk arra a magasabb rendű szeretetre, ami egyenértékű a jósággal. Mert a jóságban implicite benne van a szeretet is, nem tudsz jó lenni ahhoz, akit nem szeretsz…
Viszont a jóság valóban nem bipoláris, a jóság egyirányú. Adni akar. Hogy kap is, az más kérdés. Aki adni akar és tud is, mert van, aki elfogadja, az gazdagabb lesz tőle. Persze… De nem ez a jóság célja. Vagyis nem az, hogy magamat gazdagítsam általa.
*
A jó ember hülye. Ezen röhög az egész euro-amerikai kultúra. Csoda-e, hogy András a mocskos Gangeszbe vágyik megtisztulni? Hová vágyna? A Jordán vize majdnem elapadt és a keresztelő vizet féldecis műanyag fiolákban árulja a turistáknak valami vállalkozó, aki nem is hisz az egészben. A vállalkozó a bűnös? A turista a bűnös, aki pénzt ad a tiszta vízért, aki számára a keresztelés, a megtisztulás már csak ennyit jelent…)
Ott a Gangesz partján is van mocsok, de ott talán nem föltétlenül hülye a jó ember, nem mindig kiröhögni való…
Amúgy ebben a filmben nem is a valóságos Gangeszről van szó, a filmbeli Gangesz szimbólum: a megváltás lehetőségének a szimbóluma.
*
Kettős értékrend uralkodik a mi nyugati kultúránkban, s ettől végzetes bajban van. Az európai, amerikai ember egyrészt tudja, mi a morál, tudja, miképp kellene… Pontosan tudja, mi a felebaráti szeretet. Megmondták neki. Amit nem akarod, hogy te ellened cselekedjék a te felebarátod, te se cselekedd a felebarátod ellen. Továbbá: minden ember a te felebarátod. Ez elég világos értékrend, hétköznapi nyelven: légy tisztességes. Ne ölj. Ne lopj. Ne paráználkodjál. Ne légy szemét a szüleiddel akkor sem, ha már gyöngék és öregek. Hamis tanúságot ne szólj, de ne is hazudj, a hazug ember kétszínű, álnok, visszaél a kommunikáció ajándékával – önös érdekből. Ne légy irigy, ne légy mohó, ne kívánd a másét – se felebarátod szerelmét, se felebarátod vagyonát –, ne sajátítsd ki felebarátod munkáját, ne zsákmányold ki felebarátodat. Ennyi. Ha ezt tudod, mindent tudsz.
De másrészt ez az értékrend nem működik. Ha e szerint élsz, eltaposnak.
Az a másik értékrend működik, amely szerint fütyülj a te felebarátodra! Szemet szemért, fogat fogért! Üzletben nincs barátság, rokonság, szeretet. Ha irgalmas vagy, az öl meg, akinek megbocsátottál. Ha az ellenfeledet nem taposod el, hátba szúr! Senkire ne légy tekintettel, más sem törődik veled! Csak magadra számíthatsz! Nem az a bűnös, aki bűnt követ el, hanem akire rábizonyítják. A létezés: harc az életért! struggle for life. Az erősebb a túlélő! Hódíts, uralkodj, parancsolj –, egyáltalán: győzz! A győztesnek mindig igaza van. Minden eladó és mindenki megvásárolható. “Magának rág mind, aki rág, / a fogacskák azért fogannak. / S mert éhes rongy vagy, a fogát / elkoldulhatod-e a kannak?” Ölj és kínozz embert; a gyilkosság, a szadizmus kéj, ami jár neked! Ne félj: nem lesz se föltámadás, sem utolsó ítélet.
Sátánizmus? Fenét. Ez a világ rendje. Itt és most. Ez a működő rend. És tudjuk, bele van kódolva a kultúránkba: Sade márki az euro-amerikai kultúra szerves része. Nem hiszed? Tanulmányozd Hyeronimus Boscht. A szentek legendáit. Az inkvizíció történetét. Jézus, a názáreti rabbi mártírhalált halt a szeretet tanáért. Az ő követői találták ki az inkvizíció tortúráit… Most akkor mit akarunk? Miben hiszünk? Miben hihetünk?!
Az első értékrendet hirdetjük, de a második működik. Az elsőről szólnak a fogyasztásra termelt filmek: küzdj, ne add föl, őrizd a becsületedet, mutass erőt a becstelenekkel szemben, és győzni fogsz! Általánosabban: az igazság győz!
Csakhogy ez hazugság. Ami igaz: a kettős értékrend. Egyrészt tudom, mit követelne a morál, de a morális értékrend nem nyerő. Aki győzni akar, tudatosan semmibe veszi az erkölcsöt. “Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, mondja, mint III. Richárd. (Vagy, ha nagyon pontosak akarunk lenni: I am determined to prove a villain…vagyis: Úgy döntöttem, hogy kipróbálom a gazemberséget. Ha úgy tetszik: gazembert fogok játszani. És az ötlet beválik. A gazemberség abszolút sikeres. Hogy az ördögbe ne! Ilyen ellenfelekkel szemben? Mind álnok, képmutató, prostituált, hazug, haszonleső, áruló, az egyik potenciális, a másik valóságos gyilkos. A gazembert zseniálisan alakító Richárd, a nagystílű intellektuális komédiás személyisége toronymagasan áll a kor undorító figurái fölött; egyetlen áldozatáért sem vérzik a szívem.)
*
Hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben mindez hol kezdődött, pontosan nem tudom. De már Barabás helyett is Krisztust feszíttette meg a manipulált tömeg… Már a korai keresztények is elárulták a zsidó Jézust, hitük zsidó gyökereit, hogy a római államhatalom ne azonosítsa őket a szabadságáért küzdő zsidó néppel. Így lett a kereszténység, a szeretet vallása, a zsidó Jézus tanítása, a fehér ember kultúráját csontig átjáró zsidógyűlölet forrása. És az a fordulat, amit Nagy Konstantin hajtott végre, volt a történelem legátkozottabb döntése: amikor államvallássá, az erőszakszervezet vallásává emelte a szelíd Jézus tanítását, amikor hatalmi erővel kényszerítette hinni az alattvalóit.
Kényszerből hinni éppolyan abszurdum, mint kényszerből szeretni. Itt roppant meg a mi kultúránk helyrehozhatatlanul.
IN HOC SIGNO VINCES! – E JELBEN GYŐZNI FOGSZ!
Jézus senkit sem akart legyőzni! Itt bújik meg az alapvető hazugság. A szeretet, a jóság jele nem arra való, hogy véres csatákban véres fegyvereket segítsen győzelemre!
És onnan, hogy a Hit a Hatalom szolgálatába állt, egyetlen lépés a másképpen hívők, a másképpen gondolkodók halálra kínzása a szeretet nélkül szörnyeteggé vált ember pokoli fantáziájának minden eszközével: tortúrákkal, máglyával, a csecsemő falhoz csapásával, élő magzat kivágásával eleven anyák méhéből, élő emberek megnyúzásával, viviszekcióval, élve kibelezéssel…
Az inkvizíció szadizmusa a Holokauszt előképe, a Vatikán székesegyházainak tornyai Auschwitz gázkamráira és krematóriumaira kopírozódnak.
*
Az európai lovagvilágot is eleve bemocskolták a keresztes háborúk, akkor szabadult el az amorális tudat, a gyávaság, sunyiság, az értelmetlen vérengzés, a szabadrablás, fegyvertelenek kardélre hányása, nők tömeges megerőszakolása Krisztus, a Szeretet Vallása és a Lovagi Erények nevében illetve leple alatt.
A lovagkor szellemi maradványa, egy pár lektűr színvonalú ponyva. Nem becsülöm le őket, a maga módján mind tehetséges, jópofa és szórakoztató. De az igazi emlékünk a nemes és erkölcsös lovagi eszményekről, ami ma is élő szellemi örökség, a lovagregények (és a lovagokról szóló pikareszkek) paródiája: a Don Quijote.
A lovagi erényeken röhögünk. Tehetünk mást a keresztes háborúk és az inkvizíció után?! Röhögünk a gyöngék gyámolításán, a nők tiszteletén, a Gonosz és a Bűn elleni hősi és önföláldozó harcon is. A lovagi erények örököse már csak egy bolond. (Nem most, már a XVIII. században is.) Mindent ellepett a szenny, a vesztegetés, a sunyiság, kapzsiság, korrupció, prostitúció, fosztogatás és erőszak. Gyilkosság és zsarnokság. Ebben a világban bolyong ősi lovagi erényeket dédelgetve bomlott agyában la Mancha idióta lovagja. A hibbant. Aki gonosz óriásoknak nézi a szélmalmokat és le akarja győzni őket. És fontos szimptómája az európai szellem betegségének, hogy a szélmalomharc (a szélmalomharc mint olyan), nem a téveszme, a hamis ellenségkép, nem az optikai csalódás, hanem ez erénynek a bűn ellen vívott örök és reménytelen, mindig vesztésre álló, ráadásul nevetséges küzdelmének a szimbóluma lett. És maradt.
Ez Európa. És az Európából kiszakadt Amerika. A keresztény fehér ember kultúrája és etikája, melyet mint “fölsőbb rendűt” és “haladót” a Harmadik Világra is rá akar erőltetni. És ezt a pimaszságot bizonyos tudományos és technológiai lépéselőnyökre alapozza, és nem veszi észre, hogy az egész huszadik század arról szólt, miképp hozza be a Nyugat kicsi lépéselőnyét a Kelet elképesztő sebességgel.
*
Hogy a kép árnyaltabb? Hogy mi, európaiak valamiért nem szeretjük magunkat? A kereszténységről a római katolikus Egyház és az inkvizíció jut eszünkbe, meg a keresztes háborúk. Holott a kereszténységgel európaivá lett, pontosabban Európa egyik építőköve lett, az ötezer éves zsidó kultúra is (a felebaráti szeretetet nem Jézus találta ki, ő csak megidézte az Írást, Mózes szavait: „bosszúálló pedig ne légy, hanem szeresd a te felebarátodat, mint önmagadat”), a görögök nemcsak az olimpiát találták ki, de a demokráciát – végső soron a liberalizmust – is, a színházat is, a geometriát is, a logikát is, az antikvitás a humánumot; Róma nem csak őrült császárokat, Nérókat, nemcsak a Colosseum arénájában rendezett vérfürdőt, szadista tömegőrületet adott, de a Pax Romana volt a globalizáció ősformája is; a sötét középkor egységes latin nyelvű európai kultúrát is jelentett; Európa jelenti a fölvilágosodást, a reneszánszt is, a középkor véres katolicizmusától a visszatérést azt ész, a RÁCIÓ világához és egyben az antikvitás humanizmusához is, Európa nemcsak a skolasztikát, a dogmatikát, a Vatikánt adta, nem csak “a tiarás templomkufárt”, de a reformációt: Luthert, Kálvint, Husz Jánost, a kétkedés és a protestálás bátorságát is.
Európa fedezte föl a heliocentrikus világot, majd a teljes univerzumot, Európa jött rá a gravitációra és a mechanikára, Európa találta föl a tudományt, igen, Európa választotta el a kuruzslást, a varázslást, a babonát, a hiedelmeket a tudománytól: a megismételhető kísérletek által demonstrált tények logikus rendszerétől. Európa nemcsak Michelangelót, Leonardo da Vincit adta, de Kopernikuszt is, de Galileit is, Giordano Brunót is, Newtont is, Mendelt is, Darwint is, Marxot is, Freudot is, Einsteint is, Bohrt is, Heisenberget is…
Mindez igaz, de ez filozófia volna és tudomány, vagy társadalomszociológia, de nem művészet. Én azonban itt egy filmről, egy fiktív történetről beszélek, ami vagy hihető, vagy nem. Ha hihető, akkor több, mint valódi, akkor igaz. A művészi igazság pedig nem azt jelenti, hogy horizontálisan vagy vertikálisan fölsorolja a világról szerzett valamennyi ismeretünket, hanem azt, hogy totális. Vagyis hogy a világegész helyettesítésére a szemlélet számára szemléleti egészet állít, és innen nézve Tolsztoj Háború és békéje vagy Beethoven Fideliója ugyanolyan totális, mint egy Szabolcska Mihály versike, vagy egy szirupos Elvis Presley sláger.
Mindegyik a teljességet képviseli, mindegyik a maga szintjén. És mindegyik mű arra a műélvezőre (befogadóra) hat, akinek a színvonala a mű színvonalával adekvát.
A művészet az emberi kommunikáció egy különös formája, mert nem információt közöl, hanem attitűdöt, magyarul viszonyt Ember és a Világ között. Éppen ezért a művészet indulat. A művészet látomás. A művészet nem mérlegel, nem az a dolga. Az a dolga, hogy elfogult legyen!
*
A film arról szól, hogy egy drogos fickó, András, már tizenötödször úgy dönt, hogy leáll. Tudja, hogy ez a poklok kínjával jár: nem először próbálkozik. Tudja, hogy egyedül nem képes rá, segítséggel is szinte lehetetlen, mert aki segíteni próbál, az arra vállalkozik, hogy egy hisztériás, fájó és üvöltő, gusztustalan testi-lelki roncs szünet nélkül fizikailag és pszichikailag is belécsimpaszkodik. Két kézzel, erőszakosan, követelőzően, fojtogatóan és hálátlanul. András tudja, hogy nincs olyan ember, aki segíthetne, aki ezt a poklot mellette kibírná. És akkor belebotlik egy vadidegen nőbe, aki megmagyarázhatatlanul vállalja, hogy vele marad és segít.
Meddig?
Amíg kell.
És ha hetekig tart?
Akkor hetekig.
És ha évekig?
Akkor évekig. De semmi szex, semmi érzelem. Mert akkor nem működik. Megígéred?
Megígérem. De miért csinálod? Nem is ismersz. Bolond vagy?
Nem a te dolgod.
(Nem idézem pontosan: így valahogy.)
De valóban, miért? Hisz ezt normális ember nem bírja ki, csak egy szent. Juli szent? Nem. Elesett, sőt bűnös ember, megvan a maga baja. Csak éppen: tiszta. Mint aki megtisztult. Nem a Jordán vízében, mert az már elapad, a Gangeszben, ami még bővizű, de ez is csak spekuláció, az én fantazmagóriám. Jó, a film sugallja, de nem mondja ki, ez nem egzakt igazság, ami kimondható, csak valami sejtelem.
Na, most, ha ezek után azt mondom, ez a film riasztóan naturális, akkor látszólag megint ellentmondásba keveredem, de megint csak a nyugati logika vagy-vagyjai szerint. Mert pontosabb, ha az író-rendező kifejezésével élek: “provokatívan nyílt”. Igen olyan hitelességgel, hogy a néző is nehezen viseli, provokatív őszinteséggel mutatja be, milyen elvonási tünetek közben egy drogos. Hogy epilepsziás rohama van; látványnak is iszonyú a habzó szája, a kifordult szeme, a görcsberándult keze; hogy izzad, büdös, okádik, beszarik, behugyozik, máskor meg az ujjaival bányássza ki a végbeléből a beszáradt ürüléket; gusztustalan, mondaná, akiből már kihalt az emberség, de akiben van még empátia, annak nem gusztustalan. Annak természetes. Ez van. Ilyenek vagyunk. Ebből vagyunk. Ilyen a szenvedésünk a nyomorunk, ilyen a testünk, így nézünk ki, amikor “fájunk”. – Mi van? – Semmi. Kibaszottul fájok, érted, fájok! Ne idegcsillapítót adjál, bazdmeg, nem ideges vagyok. Fájok! – Elég hülye kifejezés, de nincs rá jobb szó, mert nem a fejem fáj, nem a hasam, nem a combom, a térdem, a vesém a szívem: mindenem fáj! Fájok! FÁJOK…
A nudistákról (elvileg ma is az volnék, ha lenne módom rá, sokat voltam közöttük) azt szokták gondolni, hogy az általános meztelenkedésben valami szexmánia van. Hát, tudatom: nincs! Azért vagyunk meztelenek (nyáron, vízparton, vagyis ahol lehet), mert a ruhátlanságtól az ember lelke is könnyebb lesz. Mert természetes. Mert ilyenek vagyunk: nem vagyunk mind szépek, sőt, legtöbbünk nem szép, nem is fiatal, van köztünk gyerek, öreg, nyomorék, de van testépítő fiú és bombázó csaj is – minden. A nudista vállalja magát.
Ez a film is vállalja a valóságot olyannak, amilyen. Az ember szép… illetve nézőpont kérdése; az én szememben András (Ternyák Zoltán) szép izzadtan, büdösen, akadozó nyelvvel, amikor vacogva ül, vagy görnyedten áll a kádban a zuhany alatt, és sugárzóan gyönyörű Juli (Tóth Ildikó), aki ugyanabban a koszos, kopott zománcú kádban zuhanyozik, s egyszer befordul a kamera felé, fehér bőre sugárzik, barna hajával, tiszta barna tekintetével, kicsi rózsaszín mellével nem a szexről, hanem a lélek makulátlanságáról beszél. De hogy aszexuális lenne? Szó sincs róla, ilyet nem mondtam! Nagyon is szexis, a látvány is, a nő is, csak éppen a jelenet nem arról szól. A színek, a beállítás, a tónus, a kamera mozgása, a plánozás, a lány mozdulata, tekintete mind-mind mást üzen. Csak a vak nem látja, hogy milyen szép, de a kép nem erről szól; az emberségről, a tisztaságról, a jóságról szól, ami úgy ragyog föl a nyomorúságos fürdőszobában, akár szemétben a drágakő.
A Felhő a Gangesz felett az Orbán banda első hatalmi tombolása idején készült, s ezért hihetetlenül olcsó, amolyan klasszikus “low budget” film, csak így lehetett megcsinálni. (A Hídembernek kevesebb, mint egy harmincheted részébe került. Igen, így: 1/37. Más szavakkal: a magyar filmszakma harminchét ilyen filmet tudott volna kiállítani a diktatúra egyetlen nagy kurzus-filmjének a költségeiből. Aki kíváncsi, ellenőrizheti!) De hogy olcsó, azt csak a szakember látja, a néző nem veszi észre, mert más köti le a figyelmét.
*
Annakidején tartottam tőle, hogy majd sokan drogellenes tanmesének nézik (így is volt), és nem tudatosul bennük, hogy a Gangesz nem delíriumos álom, hanem nagyon is konkrét szimbólum. Az élet minden fájdalmával és örömével együtt, a haláltudattal együtt is, élhető lehetne, ha nem rondítaná el ez a mi megrohadt világunk, ez a “nyugati” euró-amerikai, zsidó-keresztény-antik (plusz még fölvilágosult) kultúránk, amit olyan fölsőbbrendűnek tartunk, de ami ezer sebből vérzik. Ez a kultúra Mózestől, Jézuson, Marxon, Mahatma Gandhin át Martin Luther Kingig, Nelson Mandeláig a szeretetre épült, de éppen a szeretet, az empátia, a jóság az, ami kicsorgott belőle az ujjaink között! Miért menekül valaki droghoz? Hogy ne legyen ébren! Hogy ne érezze ennek a kiürült, rácsok közé szorított, perspektíva nélküli létezésnek a ridegségét, a kongó semmit!
A keletiek, ott a Gangesz mocskos vizében ázva tudnak valamit. Talán, hogy a létezést nem lehet görcsösen akarni, nem kell mindig győzni, mindig megfelelni, mindig elsőként befutni, hogy az élet nem autóverseny, de nem is öttusa; talán azt, nem csak a pontok, gólok, másodpercek, nem csak a bankszámlák és a fogyasztók és a fogyasztás templomai: a szupermarketek, nem csak az elköltött pénzmennyiségek számítanak; van a létezésnek egy spirituális vetülete is, át kell engednünk magunkat neki, el kell fogadni a titkokat, és szeretni kell. Egy föladat létezik: “szeretnék igazán jó lenni” – ahogy Juli mondja.
Ebben a válságban –, ami a nyugati kultúrát azóta sújtja, hogy fölvilágosodás és a nagy francia forradalom a jakobinus diktatúrába, onnan a napóleoni húsdarálóba sodródott, ebben a válságban, melyben minden szabadságharc zsarnokságba fulladt, amelyben Marx fölismerése az abszolút társadalmi igazságosságról, egyfelől a bolsevik, másfelől a náci diktatúrába, tömeggyilkosságba, népirtásba torkollott, ebben a válságban, ahol a jóléti társadalom eszméjét fölzabálta a paranoiásan hatékonyság- és nyereségorientált tőke, ebben a válságban, ahol a harácsoló, a földet kizsigerelő, öncélú termelés maholnap szétrombolja a bioszféránkat, és az unokáinknak már nem marad lélegezhető levegő; – ebben a válságban, amit számunkra, magyarok számára még megtetéz a teljesen abszurd, irracionális magyarországi mocsok, a gnómok, Tökmag Jankók, percemberkék elképesztően anakronisztikus rémuralma, van-e fontosabb történet annál, hogy két elesett ember egymásba kapaszkodik?!
Van-e fontosabb történet annál, hogy Juli úgy véli a maga elrontott életét rendbe tenni, hogy megmenti Andrást, nem szerelemből, nem is pontosan emberségből (van az emberi létezésben valami spirituális titok, amitől néha az a dolgod, hogy megments valakit; – hogy mikor és kit? – ezt megérzi az ember; és ha kitérsz előle, megbűnhődsz… ) azért, mert véletlenül beléje botlott egy döntő pillanatban, és ha bele nem rondít a körülöttünk habzsolva nyüzsgő, rohadt huszonegyedik századi nyugati civilizáció, sikerülne is megmentenie. Nem neki: nekik. (Sőt: voltaképp és titokban: nekünk.) Sikerülhetne megmenteniük egymást! (…és bennünket…)
Nem véletlenül szűköl a néző minden pillanatban, ha az ő zárt kettősük megnyílik, ha kopognak, ha csöngetnek, ha telefonálnak, ha kilépnek az utcára, ha kinyílik az a rohadt ajtó, és besüvít rajta a környezetük döglesztő szele. Pedig odabent aztán minden van, csak nem mennyország. Fájás, a pokol kínjai, okádás, beszarás, behugyozás, verekedés… és mégis. Juli tiszta szeme, András kérő koldus-keze, melyet nem lehet nem megfogni… a külső világhoz képest, amiben élünk… a Paradicsom. Vagy maga India. Ami olyan távoli, ami annyira más, hogy talán ott a megváltás, ami a mi kultúránkban csak vágyakozás maradt, mert a názáreti Jézus kiontott véréből csak véres keresztes háborúk, véres inkvizíciók és véres térítések, és az egyházak véres aranyai, és az idők végezetéig tartó, fölszámolhatatlan zsidógyűlölet maradtak…
Igen, itt India azért szimbólum, mert a keleti filozófia türelméről, bölcsességéről, békéjéről beszél. Arról, hogy nem kell elébe rohanni, meg kell várni a sorsunkat: biztosan utolér. Nem kell görcsösen akarni, a voluntarizmus megbukott. Nem kell versenyezni, nem kell mindenáron győzni, célba érni – ez a nyugati kultúra nagy tévedése. Az Élet lényege a szeretet. A fájó test szeretete. A jóság. Az együttérzés a szenvedőkkel. És nem Istent kell szeretni. Ha van Isten, nincs a mi szeretetünkre rászorulva. Az embert kell szeretni, mert az ember szeretet nélkül rosszabb lesz az állatnál. Szörnyeteggé válik.
Még András sem hiszi. Érzi, átéli, tapasztalja, talán titkon érti is, de alig hiszi, pedig ő álmodja Indiát. Juli nem álmodja: ő elhozza. Leteszi András lába elé.
(Csakhogy ez film. Nekünk szól, nézőknek. Így hát leteszi a mi lábunk elé is…)
– Csak azt ne mondd, hogy nem tetszem neked. Az ember nem költözik oda csak úgy egy vadidegenhez, hogy lehozza a hernyóról (a heroinról).
– Ez egy feladat volt számomra. Szükséged volt a segítségre, és én voltam ott.
– Szóval bárki odamehetett volna hozzád?
– Talán… de te jöttél… Egyszer az életben tudatosan jó akartam lenni.
– Ne gyere nekem ezzel a kamu dumával.
– Ez nem kamu. Sok mindent elrontottam.
– És honnan tudod, hogy mi a feladatod?
– Azt érzi az ember.
– És ha nem teljesíti?
– Akkor megbűnhődik érte, és végül, ha kerülő úton is, mégiscsak teljesíti.
– Na, adj egy cigit!
(Vagyis hát elég a lelkizésből, ha nem kapaszkodom beléd, meghalok, ha nem engeded, hogy beléd kapaszkodjam, meghalok, ha megfojtlak is a kapaszkodásommal, akkor sem tehetek mást… de nem egészen értem. Mi az, hogy tudatosan jó… és nem is vagy belém szerelmes…?)
*
Amikor már győznek a testen, legyőzik az elvonás fizikai kínjait, akkor jön a neheze. Az üresség. A test nem hiányolja már vadul a drogot, a test megnyugszik, nem hiányol semmit. A lélek sem. A létezés kívül-belül üres, kong, és nincs közel, sem távol, se mélység, se magasság; és nem jön hívás sehonnan. Nincs értelme semminek. Ez a legsötétebb depresszió, ez az igazi pokol. Ilyenkor a legkönnyebb visszaesni, újra a tű után nyúlni, nem azért, mert hiányzik, hanem azért, hogy történjen már valami! Akármi. Mindegy! Nem szájig, orrig, szemig, nem: agyig ér a sűrű, fujtós iszap, a szürke semmi, a kozmikus szomorúság.
A depresszió poklát magam is megjártan; tudom, mi az. Kérdeztem is a doktortól: mondd, mitől vagyok én ilyen iszonyúan, ilyen megátalkodottan, ilyen feketén szomorú. Mitől van ilyen föloldhatatlan rosszkedvem, mitől ilyen kietlen és üres a világ?
Attól édes fiam, hogy ilyen. A világ ilyen. Jól látod.
És akkor én már örökre ezt a fojtogató semmit fogom érezni?
Dehogy, nevetett a doki, csak addig, amíg rá nem jössz, mi a dolgod ebben a szar világban. És ha tudni fogod a dolgodat, már a helyeden leszel!
Mély a kút, amibe András belezuhant. És Juli azzal rántja ki, azzal ad értelmet az életüknek, hogy elmegyünk Indiába.
Ne hülyülj. Hogyan?
Elmegyünk. Az álmokat meg kell valósítani. Van pénzem. Hogy honnan? Ne törődj vele. Loptam. Majd megadom.
Tényleg lopta. Nem számít, az számít, hogy fölpakolnak és elindulnak, vonattal Bécsig, onnan repülővel tovább. Mintha kirándulni mennének Vácra vagy Siófokra: minden olyan hihetetlenül reális és egyszerű; bőrönd, hátizsák, sportszatyor bepakolva, gáz eloltva, villanyóra lecsapva, még két telefon: fölhívom apámat, fölhívom anyámat… most hosszabb időre elutazunk… a lakást bezárják és indulás. Keleti pályaudvar. És engem elönt valami forró boldogság és a rémület: jaj, csak közbe ne jöjjön valami…
Snitt. Itt el van vágva a történet. Nem tudom meg, odaérnek-e.
Ez a film olyan virtuális ajándékot hozott el nekem a Gangesz partjáról sőt még keletebbről, a buddhista kolostorokból, amit gyerekkorom óta keresek, amiről nem tudja senki, hol van, amit nem lelek se most, se holtan. Virtuálisat, mondom, mert nem tudom, hogy ott, a távolban, csakugyan létezik-e; innen úgy látszik, létezik, de lehet, ha közelebb mennék, lehet, hogy ha odaérnék, kiderülne, hogy lidérc vagy délibáb.
*
Tudom, hogy a názáreti Jézusnak van igaza. Ez annyit jelent, hogy Julinak is igaza van: tudatosan jónak kell lenni. Legalább egyszer az életben. Ez a megváltáshoz szükséges minimum.
És nem azt jelenti, hogy tartsd oda a másik orcádat is. Nem ezt jelenti az a mondat, hogy minden ember a te felebarátod, még az ellenséged is. Ez a papok hazugsága, akik az irgalmat nem ismerő Hatalom megbízásából azt akarják elhitetni velünk, hogy a zsidó Jézus tanítása a felebaráti szeretetről nem emberi léptékű. És ha nem az esendő embernek szól, akkor nem is szól senkinek. Nem kell tudomásul venni. Nem kell betartani. Aranyba kell foglalni, ki kell írni a székesegyházak homlokzatára, rá kell hímezni a lobogókra, be lehet zárni a vitrinbe, de élni?! Na nem! Élni nem e szerint kell!
Hiszen nem is lehet!
Pedig Jézus szavai olyan világosak, mint a nap! Szeresd felebarátodat. Hogyan? Mint önmagadat! Azt add neki, amit te is elvársz tőle. Úgy bánj az ellenségeddel is! A mérték te vagy! Nincs más mérce, csak az, ami rád, önmagadra is érvényes.
Ez olyan egyszerű, hogy nem is lehet tovább ragozni. Olyan egyszerű, hogy a Gonosz uralma érdekében minden eszközzel, álnok ravaszsággal ki kell forgatni önmagából, mert már elhangzott, és azt, hogy elhangzott, Mózestől Jézusig, nem lehet meg nem történtté tenni. Nem lehet letagadni, csak meghamisítani.
De végtére mit is jelent az emberi jóság? Talán csak az együttérzést. A fájó, a vérrel ázott és merő seb hús, az élő, lüktető, kínoktól gyötört test és a vergődő lélek szeretetét. Az olthatatlan vágyat, hogy a fájdalmat csillapítsam, a másét éppúgy, ahogy a magamét. Hogy ne lökjem el a belém kapaszkodó kezet, hiszen én is másba kapaszkodom, ha bevallom, ha nem vallom be, akkor is. Mindig. Amíg lélegzem.
Mert ember vagyok.
Az ember az egyedüli élőlény, akinek permanens haláltudata és halálfélelme, permanens fájdalom tudata és fájdalomfélelme van. A jóság az egyetlen, ami ezt föl képes oldani, amitől az ember létezni tud. Ez ír fölül minden farkastörvényt, minden lélek és érzés nélküli erőszakot.
Ez nagyon misztikusan hangzik, ugye, és én nem győzőm hangsúlyozni, hogy megátalkodottan racionális lény vagyok, és mint ilyen, nem pontosan értem. Csak azt tudom, mert tapasztalom – empirikusan –, hogy működik. Ha istent nem is hiszek, az emberi személyiségben hiszek, és tudom, hogy a személyiségnek, a személyiségből áradó jóságnak igenis lehet valami olyan varázsa, kisugárzása, aurája (mittudomén!), ami hidat tud építeni lélektől lélekig, és föloldhatja az individuum magába záratását, integritását, kozmikus magányát.
Amitől értelmet és célt kap az értelmetlen és céltalan létezés.