A mai magyar valóság színterén 25 éve főszereplő Háry János feltette a pontot az i-re. Erőből, a társadalomra kényszerítve, a több hónapos tiltakozások ellenére, az éjszaka leple alatt, surranó tolvajok módjára, rendőri biztosítással felállíttatta politikai krédója, a hazugság szobrát Budapest szívében, a Szabadság téren.
A magyarok már első nagy meséjét is aléltan hallgatták. Emlékezetes nagy beszédétől úgy megrettent a szovjet hadsereg, hogy azonnal iszkolni kezdett kifelé e lángoktól ölelt kis hazából. Bár közismert, hogy a 40 éve ideiglenesen Magyarországon állomásozó csapatok addigra már nagyjából elhagyták az országot – a mítosz megszületett. Kivételes formátumú politikus születésének voltak szemtanúi a jelenlévők, s megkezdődött a nagy – azóta is tartó – mesemondás, amit a magyarok változatlan élvezettel és töretlen hittel hallgatnak.
Háry János 25 éve rendületlenül dolgozik hazája felvirágoztatásán, s e nemes cél érdekében eszközeiben nem válogat, meséiből nem fogy ki. Ha kell, liberális, ha kell, polgári, ha kell, nemzeti mesét mesél. Rendkívüli tehetségének köszönhetően, mindig tudja, mire van szükség. Ha kell, elveszi a magánnyugdíjakat, ha kell, kisajátítja a trafikokat és a földeket. Ha kell, éhbérért és rabszolgaként dolgoztatja népe fiait, ha kell, nagyvonalúan külföldre enged 600 ezer embert a honból, ha kell, kegyesen hozzájárul 4,5 millió ember létminimum alatti tengődéséhez. Ha kell, összerúgja a port az országot eltartó EU-val, ha kell, a hátsó kijáraton távozik az Operából a barátja által alkotott, új, jogfosztó és kirekesztő alaptörvényének ünnepsége után.
Sokat dolgozik és utazik népe érdekében. Elsősorban a keleti diktatúrákkal barátkozik, de ha az amerikai féltekén zajlik a futball világbajnokság, kénytelen nyugat felé venni az irányt. Ráadásul a döntőre, jó apaként elviszi szeretett fiát is, ahol két afrikai diktátor közé beszuszakolják magukat a VIP-páholyba. A tévéközvetítéseknek hála, láthatta őket az egész világ, és büszke is volt rájuk a pannon lakosság zöme.
Ráérős napjaiban sokat mesél. A péntek reggeli rádiós prédikációiban pedig újabb és újabb káprázatos történetekkel szórakoztatja a mesékre fogékony hun leszármazottakat. Adomázik a dicső múltról és a még fényesebb jövőről, de nem feledkezik meg a jelenről sem. Tudja ő, hogy a dicső múltat egy apró pettyecske csúfítja, amikor is 70 évvel ezelőtt Háry János nagy példaképe, az ország akkori kormányzója és teljes államapparátusa először különböző törvényekkel megfosztotta minden jogától és vagyonától, majd halálba küldte 600 ezer honfitársát pusztán azért, mert zsidók voltak. Szövetségese, a náci Németország, nem győzött csodálkozni, milyen flottul mennek a deportálások a koncentrációs táborokba, de a magyar hatóságok ezt az emberfeletti munkát három hónap alatt sikeresen abszolválták. A lakosság akkor is lelkesen támogatta nemzetvezetőjét, és alig várta, mikor ülhet be a zsidóktól elvett és itt hagyott tulajdonba. Sokan – immár a harmadik generáció – még mindig az akkor elorzott vagyonból élnek. Ezért is érthető, milyen fájó seb ez a magyar néplélek legrejtettebb zugában, de Háry János végre lemosta ezt a pettyet az újonnan felállított szoborral, és felmentette népét az elődei miatti esetleges bűntudat alól.
Készen áll a bronzba öntött hazugság, ám valamilyen ismeretlen oknál fogva, Háry János nem ment el ünnepélyesen felavatni az általa rendelt és jó ízlésű művészettörténészként megdicsért nagy művet. De így is fennen hirdeti a magyarok ártatlanságát. Végre megnyugodhat minden magyar, akinek a nyilas nagyapja a Dunába lőtte a zsidókat, akinek valamelyik felmenője elfoglalta a konfiskált zsidó üzletet, lakást, házat, akinek az ősei a háború alatti államapparátusban tevékenykedtek szorgosan.
Egyesek szerint az ártatlan Magyarországot szimbolizáló Gábriel arkangyal arca erősen hajaz a mi fiatalkori Háry Jánosunkra… Ezt döntse el ki-ki maga. Csak azt nehéz megjósolni, mi omlik be előbb? A bronz műalkotást tartó mélygarázs födémje vagy Háry János mesevilága? A robajra – remélhetőleg – összerezzenünk mindnyájan.